Démoni érintés - 19. fejezet

Ahogy megígértem, felteszem még a 19. fejezetet nektek, aztán a kéziratot elküldöm a kiadónak, és ha minden jól megy, a többit már könyvként olvashatjátok majd, remélhetőleg hamarosan. :)




19. fejezet






Rosszul voltam. A gyomrom kavargott, a fejem fájt és úgy éreztem magam, mintha agyon vertek volna. A tudatom lassan tisztult ki, és mikor rádöbbentem, hogy mi is történt, egy túl hirtelen mozdulattal ültem fel. A teljes sötétség megijesztett. Mintha arra ébredtem volna, hogy a szemem világa hirtelen kihunyt. A levegőt kapkodva tapogatóztam magam körül, de csak hűvös kőfalakat és a földön egy pokrócot találtam. Még azt sem tudtam eldönteni, hogy a kriptába zártak-e be, vagy míg ájult voltam, elcipeltek máshová. A pániktól összeszorult a tüdőm és jó fél percig képtelen voltam a lélegzésre. Hiába próbáltam beszívni az oxigént, a halálfélelem jeges keze megakadályozta. Mikor a görcs elmúlt, a megkönnyebbüléstől sírni kezdtem. Hogy ez az állapot csak percekig tartott vagy órákig, nem tudtam volna megmondani.


Casimir halott. Meghalt. – Az arcomra szorítottam a kezemet, de még a sötétben is láttam a hófehér arcát, a mellkasából kiálló tőrt. Hogy történhetett ez? Hol voltak a többiek? Rosalind és Ulysses? Velük mi történt? És mi lesz most velem?


Megpróbáltam felidézni az utolsó perceket. Segíteni akartam Casimiren, de elrángattak tőle, aztán az alak, a magasabbik, elővett egy kendőt és az arcomhoz szorította.


Elkábítottak, fogva tartanak. De miért? És ki?


- Hé! Valaki! – A kiáltásom kísérteties visszhangot vert. – Engedjenek el! Valaki! Segítség!


Elhallgattam pár pillanatra, hogy fülelhessek, de semmi. Az ujjaimmal ismét kitapogattam a hátam mögött a falat, aztán talpra tornáztam magam. A fal mentén körbejártam a helyiséget. Alig volt nagyobb, mint otthon a csatorna azon helyisége, amelyet a szobámnak nevezhettem, de ennek nem volt ajtaja. Horrorisztikus történetek jutottak eszembe, amelyektől libabőrös lettem. Istenem, élve befalaztak?


- Segítség! Valaki! Ki akarok menni! Kérem… - nyöszörgő hangot hallattam kétségbeesésemben, és a fal mellett lecsúsztam a földre. Apa… Apa segíts…


A sötétség és a félelem olyasmiket juttatott eszembe, amikre már nagyon régen nem gondoltam. Arra, amikor apa kiment a felszínre, és késett egy napot. Akkor még, hat évesen nem tudtam, hogy bajban van, csak láttam, hogy Hale szülei idegesek.


Hale-lel a csatorna egyik elágazásánál játszottunk, mikor véletlenül megbotlottam és elestem. A térdem lehorzsolódott és szörnyen fájt. Miközben Hale gyorsan bekötözött a saját ingével, végig aput szólongattam. Tudtam, hogy közelben sincsen, mégis őt hívtam. Valahogy hittem, hogy ha elég erősen akarom, felbukkan és egyetlen intéssel megszünteti minden bajomat, akár egy nagy hatalommal bíró varázsló.


Kimerülten dőltem a földre végül, és a karjaimat a hasam köré fontam, mert visszatért a jól ismert gyomorszorító éhség. Tudtam, hogy innen magamtól nem juthatok ki, ezért igyekeztem édes tudatlanságba süppedni, hogy megóvjam az ép elmémet. Semmi baj. Minden rendbe jön.


A csend egy idő után sípolva hatolt a fülembe. Eleinte örültem, hogy hallok valami hangot, aztán idegesíteni kezdett. Nem tudatosan kezdtem el dúdolni, csak úgy jött. Hogy megnyugtassam magam, és ne gondolkozzak.


Először azt hittem, képzelődök, mikor meghallottam a halk kopogást. Aztán ahogy egyre hangosabb lett, abbahagytam az éneklést, felpattantam, és minden idegszálammal figyelni kezdtem. Jön valaki.


- Hé! Segítség! Itt vagyok! – kezdtem megint kiabálásba. Ahogy hirtelen fény töltötte be a helyiséget, a karomat a szemem elé kellett kapnom. Beletelt jó pár pillanatba, mire pislogás nélkül képes voltam befogadni a világot. Mikor rádöbbentem, hogy a világosság a fejem fölül jön, azonnal felfelé fordítottam a fejemet. Körülbelül másfél méterrel fölöttem volt az egyetlen kijárat, és ahogy sejtettem, a falakon egyáltalán nem volt ajtó. – Ki van ott? Segítsen!


Ahogy valami felém repült, ösztönösen az arcom elé kaptam a kezemet és összehúztam magam. Két halk puffanás és pár másodpercnyi csend után mertem csak leereszteni a karjaimat. Egy vekni kenyér és egy bőrzacskó hevert a lábaim előtt.


- Ne! Ne, várjon! – Mikor az ismeretlen visszazárt, ismét úrrá lett rajtam a kétségbeesés. – Ne hagyjon itt! Miért csinálja ezt? Kérem!


A könyörgésem hiábavalónak bizonyult, mert a léptek egyre halkabbá váltak, aztán megszűntek, a sötétség pedig ismét teljesen befedett. Percekig csak álltam reménykedve, hátha mégis visszajönnek értem, de végül feladtam. A földre vetettem magam és őrült tapogatózásba kezdtem. Amint megtaláltam a bőrtasakot, azonnal kifeszegettem a szájából a dugót és a számhoz emeltem. Az sem érdekelt volna, ha megmérgeznek a benne lévő folyadékkal, de szerencsére csak víz volt benne, ami enyhítette a torkom fájdalmát. Csak miután a zacskó felét kiürítettem, jutott eszembe, hogy talán tartalékolnom kéne. Ki tudja, mikor jönnek vissza újra és kapok-e még inni. Visszadugaszoltam a tasakot, aztán elkezdtem keresni a kenyeret. Mohón faltam be a letört darabokat és szinte rágás nélkül nyeltem le őket.


A fal mellé húztam végül a maradékot és a vizet, hogy könnyebben megtaláljam majd, aztán lekuporodtam a pokrócra. Jó érzés volt, hogy tele a hasam, de ez együtt járt sajnos a fejem kitisztulásával is.


Casimir arca újra és újra felderengett előttem. Azt mondta, nem lesz baj. Hogy minden rendben megy majd. A könnyeim ismét megindultak. Most, hogy tele volt a gyomrom és a kiszáradástól is megmenekültem, volt elég erőm átadni magam a gyásznak. Miért mentem bele ebben az őrült tervbe? Még csak azt sem biztos, hogy bármit elértem vele, hiszen Paytont azóta sem láttam. Életben van még egyáltalán? Vagy teljesen felesleges volt Casimir önfeláldozása?


Halk szipogással dőltem el a pokrócon, és szép lassan álomba sírtam magam.


Legközelebb arra ébredtem, hogy a felnyílik felettem a csapóajtó. A fal mellé kúsztam és a szívemmel a torkomban vártam, hogy mi fog történni. Egy emberi alak jelent meg, de csak a körvonalait láttam a túl nagy világosság miatt. Olyan volt, akár egy fekete angyal, akit dicsfény vesz körbe.


Aztán az angyalt letaszították. Tompa puffanással zuhant elém arccal előre, miközben a levegő a tüdőmben akadt. A döbbenet olyan erősen eluralkodott rajtam, hogy el is felejtettem kiabálni. A sötét ismét bekebelezte a börtönömet és elrejtette a szemem elől az új foglyot.


Kellett pár másodperc, mire rájöttem, hogy meg kéne néznem, egyáltalán él-e. Négykézláb másztam arra, amerre a test heverhetett, de nem mertem kinyújtani a kezemet. Mi van, ha halott? Vagy ha még él? Mindkét lehetőség ijesztő volt, hiszen azt sem tudtam, ki lehet a bukott angyal.


- Hé… Hallasz? – próbálkoztam a verbális kapcsolatfelvétellel, de hiába. Lehet, hogy tényleg egy hullát löktek be mellém? Mi van, ha ez egy sír? Ha itt hagynak meghalni?


Zihálva igyekeztem visszanyerni a lélekjelenlétemet, de csak lassan ment. Végül is, miért adnának enni és inni, ha a halálomat akarnák, nem igaz? Életben akarnak tartani, mert szükségük van rám. Valamihez…


A nyöszörgő hang halk sikkantást váltott ki belőlem.


- Kathrine? – jött a kérdés egy torokköszörülés után. Az ismerős hangtól akkorát dobbant a szívem, hogy azt hittem, kiugrik a helyéből.


- Payton? Ó, istenem, de örülök, hogy itt vagy! – Mielőtt gondolkozhattam volna, már ráborulva öleltem magamhoz. Nem érdekelt, ha gyenge nőnek tart, ha lehülyéz vagy megszid az érzelgősségem miatt, csak az számított, hogy nem vagyok egyedül. Velem van valaki, akiben, akármennyit is marjuk egymást, bízom.


- Én kevésbé… - nyögött fel ismét fájdalmasan, de azért a keze esetlenül megütögette a hátamat. – Figyelj, Kathrine… Tényleg jól esik, hogy ennyire szeretsz, de rohadtul fáj mindenem.


- Megsérültél? – emelkedtem fel róla kelletlenül. Aggódva igyekeztem kivenni belőle valamit, de fényforrás híján ez hiábavaló próbálkozás volt.


- Fél napig kínoztak, szerinted? – sóhajtotta. Biztosan tudtam, hogy fájdalmai vannak, mert a kérdés nem sikerült elég gúnyosra.


- Mit csináltak veled? – szorult össze a torkom.


- Mondjuk, hogy egy darabig nem nagyon fogok talpra állni.


- Hozok… hozok vizet… - jutott eszembe. Gyorsan megkerestem a bőrkulacsot. – Fel tudsz ülni? – kérdeztem. Némi mozgolódást és nyögéseket hallottam, aztán egy elég csúnya káromkodást.


- Ez nem fog menni – jött végül az értelmes válasz.


- Segítek! – határoztam el. Visszanyomtam a dugót a helyére, letettem a kulacsot a földre, és tapogatózni kezdtem.


- Bocsi – mentegetőztem, mikor Payton megint felnyögött.


- Nem okoztál fájdalmat, csak fél centin múlt, hogy rossz helyen fogj meg – röhögött fel, ami végül köhögésbe váltott át. Ha nem aggódtam volna miatta, biztosan elküldöm a fenébe, de így csak összepréseltem a számat, és a felső testét az ölembe próbáltam húzni. A mostani nyögései igaziak voltak.


- Jól van… Jól van… - fújtam ki megkönnyebbülve a levegőt, mikor végre félig ülő helyzetben át tudtam karolni és a mellkasomnak tudtam dönteni a fejét. Fél kézzel ismét a kulaccsal kezdtem foglalkozni, aztán kitapogattam Payton száját. Az arca nedves volt, de nem tudtam eldönteni, hogy a verejtéktől vagy a vértől. Mohón nyeldekelni kezdett, amint a vízhez jutott, de nem hagytam, hogy az összeset megigya. Gondolnom kellett későbbre is, főleg, hogy már ketten voltunk.


- Katherine… - hallottam meg a hangját pár perc múlva.


- Igen?


- Ne ijedj meg, de azt hiszem, most elájulok – közölte velem egy sóhajtás kíséretében. A következő pillanatban csend lett. A kezem lecsúszott az arcáról a nyakára, csak hogy érezzem a pulzusát, és tudjam, még mellettem van. Ha magához tér, meg kell tudnom, mi a fene folyik itt… Talán ő több mindennel tisztában van, mint én. Talán el tudja magyarázni, miért kellett így történnie… - dörgöltem le a szabad kezemmel a kicsorduló könnyeket az arcomról. Nem akartam sírni, nem akartam gyászolni, nem akartam felfogni sem, ami történt. Ami Vele történt.


Újabb órák teltek el teljesen eseménytelenül. Payton az ölemben feküdt és hál’ istennek szuszogással jelezte nekem, hogy még minden rendben van. A sötétben feleslegesnek és zavarónak találtam nyitva tartani a szememet, ezért lehunytam és élveztem a józan eszemet védő zombi létet. Már, ha maradt még valami a józan eszemből…


Payton horkantására riadtam fel, ami megint köhögésbe váltott át. A kulacsból ismét megitattam, aztán én is kortyoltam egyet.


- Azt hittem, csak rémálom volt… - krákogta Payton.


- Én még most is reménykedem ebben… - sóhajtottam. – Hogy érzed magad?


- Jobban… Fogjuk rá – kezdett mocorogni az ölemben. – Köszönöm. – A hálálkodása meglepett. Ezt a szót emlékezetem szerint még sosem hallottam a szájából.


- Mit?


- Hogy meg akartál menteni… Azt hittem, Őt választod majd inkább és el sem jössz – ismerte be. – Végül is néha igazán szemét voltam veled.


- Néha? – gúnyolódtam, csak hogy ne kelljen a történteken gondolkoznom.


- Sajnálom, hogy így történt. Miattad – döbbentett meg ismét.


- Kösz – motyogtam. Ennél többet képtelen voltam kinyögni, mert éreztem, hogy annak megint sírás lenne a vége. – Payton… - szólaltam meg körülbelül egy perc múlva. – Tudod, kik raboltak el, hol vagyunk?


- Csak az egyiknek láttam az arcát. Annak a sötét alaknak, a pénzbehajtónak a városból.


- Valdemar? Akkor a püspöknél vagyunk – következtettem ki.


- Tudnak a vámpírokról.


- Tessék? – szaladt össze a szemöldököm. Elvileg ezt a titkot csak Casimir, a családja és a lázadók közül csak pár megbízható ember ismerte. Na meg persze, én és Payton.


- Erre akartalak figyelmeztetni. Odakint hagytak pár katonát, akiknél karó és szenteltvíz volt. – A torkom kellemetlenül összeszűkült. Ezért nem jött a segítség? Lehet, hogy végeztek Rosalindék felmentőseregével?


Újra szólásra nyitottam a számat, hogy megkérdezhessem Paytontől, miért kínozták meg, mit akartak kiszedni belőle, de nem volt lehetőségem megszólalni. Ismét látogatónk érkezett.


Már ösztönösen az arcom elé emeltem a karomat, mikor kinyílt a lejárat ajtaja, és csak a surrogó hangra néztem fel. Egy kötéllétra ereszkedett alá a magasból. A szívem a torkomba ugrott – talán mégis megmentenek minket? -, de a reménykedés megváltó gondolata csak egyetlen másodpercig volt az enyém.


Egy sötétbe burkolózott alak mászott le a börtönünkbe, a kezében lévő fáklya teljesen bevilágította ezt a kis lyukat. Paytonre pillantottam. Az arca bal oldala fel volt dagadva és az alsó ajka felrepedt. A jobb keze be volt bugyolálva valami anyagba, ami átázott a vértől – nem voltam biztos benne, hogy tudni akarom a sérülése mibenlétét.


- Tudod, mi a legmeglepőbb? – hallottam meg az ismerős hangot. A vér azonnal megdermedt az ereimben, mintha jeges vízre cserélték volna. Ahogy az alak lába földet ért, azonnal felém fordult, és lecsúsztatta a fejéről a köpenye csuklyáját. A fekete tekintet csak még inkább fokozta a rettegésemet. – Hogy még így koszosan és szakadtan is olyan kívánatos vagy. Bizarr… - nevetett fel Valdemar. – A szagodról már ne is beszéljünk… Azt hiszem, rád férne a tisztálkodás. Mit szólsz hozzá?


- Inkább vagyok kívül mocskos, mint belül – feleltem elfojtott dühvel, de csak növeltem vele a jókedvét. Payton megmozdult az ölemben, és összeszorított fogakkal ülő helyzetbe nyomta magát.


- Mit akar? – sziszegte.


- Tudod nagyon jól…


- Úgysem beszélek – jelentette ki. Rémülten kapkodtam a tekintetemet egyik férfiről a másikra.


- Te talán nem, de megpróbálkozhatnék Rodericával… Vagyis… Katherine-nel – javította ki magát, mire elakadt a lélegzetem. Tudja… tudja, ki vagyok.


- Ha hozzá mer érni akár csak egy ujjal is, esküszöm, hogy megölöm! – Payton tekintete szikrázva szegeződött Valdemar arcára. Már megint kezdte… Meg akarta oldani helyettem, a gyenge nő helyett a gondokat.


- Ó, milyen lovagias! Szóval azt szeretnéd, ha téged kínoználak tovább? – lépett közelebb Valdemar.


- Nem! – csattantam fel.


- Katherine, fogd be! – Payton pont úgy nézett rám, mint az iskolában, mikor elrontottam egy feladatot, de most figyelmen kívül kellett hagynom a bosszankodását. Pocsék állapotban volt, és tartottam tőle, hogy ha újra vallatni kezdenék, nem látnám viszont élve.


- Ha valakit meg akar kínozni, akkor engem vigyen! – Talpra vergődtem és kihúztam magam. Megfordult a fejemben, hogy nekiugrok, hátha sikerül egy csoda folytán harcképtelenné tennem, de biztos voltam benne, hogy nem jött egyedül. Odafentről motozást hallottam. Ha őt ki is iktatom, attól még nem tudunk megszökni.


- Katherine, azonnal ülj vissza, különben… - kezdett bele Payton a szidalmazásomba, de végül elakadt a szava. Az arcán megkínzott kifejezés suhant át, valószínűleg fájdalmai voltak.


- Ez igazán édes… - húzódott mosolyra a vékony férfiajak. – A kis gerlepár egymást védelmezi. Megható. De nekem erre nincs időm! – sétált elém, aztán megragadta a karomat. – Gyerünk, lódulj! – emelte az arcom elé a fáklyát. A belőle áradó meleg kellemetlenül felforrósította a bőrömet.


- Nem! – Payton előre dőlve ragadta meg Valdemar nadrágjának szárát. – Engem vigyen! – nyögte, de a férfi egyetlen rúgással szabadult meg tőle, aztán a létra felé taszított. – Katherine! Engem vigyen! Őt hagyja békén! – hallottam a hátam mögött a kiáltásokat. – Megölöm, ha bántja! Ezért ki fogom nyírni, maga mocsok!


Gyengének éreztem magam, de igyekeztem gyorsan mászni felfelé. Valdemar a nyomomban jött, és a nyakam mertem volna tenni rá, hogy a lábam és a fenekem bámulja. A pillantása olyan undort keltett bennem, mintha egy nyálkás csiga mászna végig rajtam.


Felérve valaki megragadta a csuklómat és kihúzott maga mellé. Két ismeretlen, nem túl bizalomgerjesztő külsejű férfival találtam szemközt magam.


- Menj! – lökött meg Valdemar, amint ő is kijutott. Az egyik férfi felhúzta a kötéllétrát, miközben Payton még mindig kiáltozott utánunk.


- Kitartó a kis lovagod… - Valdemar élvezte, hogy gúnyolódhat. – Tudod, eddig nem igazán hittem a boszorkányokban, de amióta megismertelek, már kételkedem… - lépett közelebb hozzám. A csapóajtó tompa puffanással zárult le. – Így elbűvölni minden férfit…


- Akkor jobb, ha vigyáz, mert még a végén meg találom átkozni! – sziszegtem a képébe, de csak egy szórakozott, lesajnáló pillantásra futotta tőle.


- Na, menjünk! – ragadta meg a karomat, aztán maga után vonszolt. A lyukban ülve úgy véltem, hogy a semmi közepén vagyunk – mondjuk az erdőben -, de kiderült, hogy egy épület pincéjéhez tartozik a börtönünk.


- Hová visz? – remegett meg a hangom. Odalent, amíg Paytont kellett védenem, nem gondoltam igazán bele abba, mi várhat rám.


- Meg kell tudnom pár dolgot… A barátod nem volt hajlandó beszélni vagy tényleg nem tud semmit, meglátjuk, veled mi a helyzet… - nyitott ki egy ajtót. Ahogy beléptem, a rettentettől elakadt a lélegzetem. Ez az állat tényleg meg akar kínozni!


A falon láncok lógtak. A helyiség közepén pedig egy asztalszerűség állt, amin a kezeknek és a lábaknak külön lyuk volt. Fogalmam sem volt, mire használják, de reméltem, hogy tudatlan is fogok maradni.


Ösztönösen hátrébb léptem kettőt, de Valdemar nem hagyott szökni. Beljebb tolt a kínzókamrába, aztán eleresztett.


- Őrködjetek! – szólt rá a két férfira, aztán becsukta mögöttünk az ajtót. A lábaim reszketni kezdtek, de nem hagyhattam, hogy ez a mocsok lássa rajtam a félelmet. Casimir a halált is vállalta, hogy megmentsen egy számára idegent, én is ki fogok bírni bármit!


- Nocsak… - döntötte oldalra a fejét Valdemar és fürkészni kezdte az arcomat. – Mi ez a változás hirtelen? Talán félsz? - csillant izgatottság a fekete íriszben.


- Nem adom meg azt a örömöt – vetettem fel büszkén a fejemet. – Ha akar kínozzon meg, de belőlem egy szót sem fog kiszedni semmiről!


- Majd meglátjuk! – Az elégedett nevetéstől kirázott a hideg. Valdemar olyan erővel ragadta meg a csuklómat, hogy halk nyögés hagyta el a számat. A fal mellé rángatott, és a magasba kényszerítette az egyik kezemet. A csuklómon fémbilincs kattant – vastagabb volt, mint a mi világunkban használtaké, és egy rövid lánc futott ki belőle, amit a falhoz rögzítettek.


Csak akkor jöttem rá, hogy kapkodom a levegőt, mikor a másik kezem is fogságba került. Valdemar lassan hátrébb sétált és végigmért.


- Hmmm… - hallatott mélyről jövő hangot, ami a sóhajtás és a nyögés keverékének tűnt. – Akkor lássunk neki! – húzott elő egy tőrt a nadrágja szíjából. Összeszorítottam a fogaimat, nehogy kicsússzon akár csak egy halk sikoly is a számon.


Ismét elém lépett, olyan közel, hogy már az halálra rémisztett, aztán megéreztem a penge hidegét az arcomon.


- Az első kérdés… Hol van a Kódex? – A fémes érintés szinte cirógatásnak hatott, de pontosan tudtam, hogy bármelyik pillanatban megérezhetem a fájdalmat.


- Nem tudom, miről beszél – próbáltam tagadni.


- Egy papírlapokból álló könyvecskéről, amiben díszes betűk és rajzok vannak – magyarázta gúnyosan.


- Casimir otthonában van egy könyvtárszoba, ott elég sok ilyen könyvecske van – erőltettem ki magamból a szavakat.


- Szóval, játszani akarsz? Jól meggondoltad?


- Nem tudok semmiről – jelentettem ki újra. Valdemar megcsóválta a fejét, én pedig szorosan behunytam a szememet. Nem akartam látni az arcát, miközben az enyémet elcsúfítja. Vártam a fájdalmat, de a késpenge továbbra is csak könnyeden érintkezett a bőrömmel. Néhány pillanat után zavartan néztem fel. – Gyerünk, csinálja már! – csattantam fel. A bizonytalan várakozás sokkal rosszabb volt, mint a fájdalom. A lábaim megremegtek a kényelmetlen testhelyzettől és a félelemtől, de álltam Valdemar tekintetét.


- Mit is? – pillantott a tőrre. – Ó, azt hiszed, hogy ezzel akarlak bántani? – vonta fel a szemöldökét, aztán visszatette a helyére az éles fegyvert. Meglepetten pislogtam rá. – Nem tudnám elvenni a szépségedet – váltották fel a penge korábbi tevékenységét az ujjai, az iszonyat érzése viszont ugyanúgy megmaradt.


- Akkor hisz nekem?


- Ezt sem mondtam – szórakozott rajtam. – Tudom, hogy hazudsz. Csak van kellemesebb módja is annak, hogy kiszedjem belőled.


- Bármivel is kínoz, úgysem mondok semmit! – csúszott ki a számon, de azonnal megbántam, amint a diadalittas mosoly kiült a férfiarcra. Hogy lehetek ennyire ostoba!


- Egyszóval, tudod a választ, de nem akarod elmondani. A többi információt is ilyen könnyű lesz kiszedni belőled? – alázott meg teljesen a csúfondáros hangvétellel. Összepréseltem az ajkaimat és nem válaszoltam.


- Hát jó, meglátjuk… - vonta meg a vállát. A keze a ruhámat összetartó szalaghoz nyúlt és bontogatni kezdte.


- Mit csinál? – szakadt ki belőlem a kérdés és megpróbáltam elhúzódni. Valdemar közelebb hajolt hozzám, éreztem a leheletét az arcomon.


- A múltkor megmondtam, hogy megkaplak, csak ki kell várnom a megfelelő időt. Azt hiszem, most van itt – jelentette ki, miközben felhagyott a masni kibogozásával. A rettenettől halk sikkantás hagyta el a számat, ahogy megragadta a ruhámat mindkét kezével és egyetlen rántással szétszakította szabaddá téve a melleimet.