R. F. Kuang köszöni szépen, nem áll le a fantasyregények gyártásával a Mákháború-sorozat után – mindenki legnagyobb örömére! 2023 őszén mi, fantasy-imádó könyvmolyok a Bábelért rajongunk, melyet az Agave Kiadó hozott el számunkra magyar nyelven. Ne feledd, ha végigköveted a turnét, akár a tiéd is lehet egy példány a regényből!
Miért választottam ezt a könyvet?
R. F. Kuang Mákháború-trilógiája zseniális és egyedi volt, nagyon tetszett. Ezért reméltem, hogy ezúttal is valami hasonlót kapok majd tőle.
Véleményem a könyvről
A történet az 1800-as években játszódik egy, a miénkhez nagyon hasonló világban. A különbség annyi, hogy abban a világban áram, gőz és egyéb dolgok helyett a szavak által mágikus erőket kifejtő ezüstrudak működtetnek mindent. Ezek miatt gyorsak a vonatok, égnek a lámpák, állnak a házak és a hidak, sülnek gyorsabban a kenyerek a péknél stb. A rudak arra is képesek, hogy öljenek, vagy éppen gyógyítsanak. Ezekre és az Oxfordi Egyetem Királyi Fordítói Intézet professzorainak tudására épül Nagy-Britannia gazdasága és gazdagsága. És mivel övék ez a tudás és az ezüst nagy része, így övék a hatalom is más népek fölött, akikkel nem hajlandóak megosztani sem a tudást, sem az ezüstrudak hatását.
A regény főszereplője Robin Swift, egy félárva kínai fiú, akit az anyja halála után angol származású apja, Lovell professzor (aki sosem vállalta őt fel fiaként) magával visz Angliába, hogy kitaníttassa, beírassa az Oxfordi Egyetem Királyi Fordító Intézetébe, és ezáltal a fiú hálából örökre a Birodalmat szolgálja a fordítói tudásával. Az egyetemen találkozik és barátkozik össze három másik évfolyamtársával, az indiai Ramyval, a Haitiről származó Victoire-ral és a brit, gazdag családból származó Lettyvel. Eleinte Robin szerencsésnek és hálásnak érzi magát, amiért kiemelték a szegénységből és esélyt adtak neki, hogy legyen belőle valaki, ám a lázadó Hermész Társaság felbukkanásával szép lassan rájön, hogy az Oxford és a Birodalom nem lehetőséget adott neki és a társainak, hanem csak rabszolgaláncokat.
A könyv elolvasását követően belenéztem mások véleményébe Moly.hu-n, és ott felmerült, hogy ez a könyv fehérember-gyűlölő. Nos, én ezzel nem értek egyet. A könyv nem azt mondja, hogy minden fehér ember rossz és minden nem fehér ember jó. A könyv csak annyit állít, hogy azok a fehér emberek, akiknek a kezében van a hatalom, nem élnek, hanem visszaélnek vele. Másokon taposva, mások élete árán lesznek még gazdagabbak és még gazdagabbak úgy, hogy lenézik azokat, akiknek a vagyonukat köszönhetik. És ezzel teljesen egyetértek. A gazdag politikusok, üzletemberek a világ mételyei a könyvben és a valóságban is (tisztelet a ritka és becsületes kivételnek!). És nemcsak a nem fehér embereket teszik tönkre, zsigerelik ki, hanem az átlag fehér embereket is. Mindenkit, aki rangban alattuk van a szolgájukként kezelnek bőrszíntől függetlenül. Nem véletlen, hogy erre Robinék és a lázadó fehér munkások is rájönnek a végén.
Szóval nem, nem hiszem, hogy ez a regény fordított rasszizmust alkalmazna.
Kuang egyébként zseniális. Olyan mélységekben mutatja be a világa történelmét, társadalmát, hogy az egyszerűen elképesztő. Logikailag teljes mértékben ki van dolgozva ez a történet, és olyan történelmi, társadalomismereti, politikaismereti, hadismereti, gazdaságismereti és pszichológiai tudás van mögötte, amit nem tudom, hogy más regények esetében már tapasztaltam-e. Ha igen, akkor is csak nagyon ritkán.
Gyerek volt, aki szeretetre éhezett, amiből most csordultig kapott – helytelen lenne, hogy ragaszkodott ahhoz, amije volt?Nem állt készen rá, hogy teljesen elkötelezze magát a Hermész mellett. De az Istenre, ölni bármelyik évfolyamtársáért tudott volna.
Robin igazán szerethető karakter. Végigkövethetjük az életét egészen kisfiúkorától, amikor is Lovell professzor az anyja holtteste mellől viszi el őt. A személyisége legalább annyira jól felépített, mint a könyv világa. Teljesen érthető volt, hogy gyerekként miért igyekezett megfelelni az elvárásoknak, miért tűrte a bántalmazást, miért volt minden rossz ellenére hálás azért, hogy tanulhat, hogy van mit ennie, van fedél a feje fölött. Azt hiszem, Ramy volt az első, aki megingatta a kis világát. Aki rádöbbentette, hogy bár az Oxfordra járhat, elismerik a tehetségét és tudását, sosem lehet ténylegesen a része sem az egyetemnek, sem a Birodalomnak. Mindig is csak egy kívülálló marad a származása miatt. Aztán jött a Hermész Társaság, a tanulmányi utazás, és Robin szeme szép lassan teljesen felnyílt. Imádtam azt a változást, ami a személyiségében történt, még akkor is, ha megszakadt érte a szívem.
Ramy karakterét is igazán megszerettem. Ő korábban, még a családja körében rájött arra, milyen is a gazdag fehér ember. És első pillanattól tisztában volt vele, hogy álarcot kell viselnie, ha az orránál fogva akarja vezetni azokat, akik megpróbálják kihasználni őt. Ő volt a tűz, ami Robint is feltüzelte végül. És... őszintén nem tudom, hogy csak én látom-e bele az egészbe, vagy Kuang maga is azt akarta éreztetni, de nagyon úgy éreztem, hogy van valami szerelemféle Robin és Ramy között. Amikor először piknikeznek az egyetemen egy fa alatt, Robin késztetést érez arra, hogy megérintse Ramy haját. És az utolsó „pikniknél” is őt látja, vele beszélget, ő ad erőt neki. Persze lehet ez egy nagyon erős barátság is, mert annyira leheletnyi utalások vannak csak a történetben, hogy simán elképzelhető, csak azt látom bele ezekbe, amit látni akarok. Azt hiszem, ezt sosem fogom megtudni.
Ramy kevésbé volt tapintatos.– Miért vagytok lányok?A fehér lány olyan megsemmisítő pillantást vetett rá, hogy Robin Ramy helyett is érezte.– Hát – kezdte lassan –, azt hiszem, azért döntöttünk úgy, hogy lányok leszünk, mert a fiúknak mintha le kéne mondaniuk az agysejtjeik feléről.– Az egyetem kérése, hogy így öltözködjünk, nehogy eltereljük a fiatalemberek figyelmét – magyarázta a fekete lány. Az angolja halvány akcentust hordozott, amit Robin hasonlónak talált a franciához, bár nem volt biztos benne. A lány megrázta felé a bal lábát, felfedve egy nadrágot, ami olyan keménynek látszott, mintha tegnap vásárolták volna. – Tudod, nem minden fakultás olyan haladó szellemű, mint a Fordítói Intézet.– Kényelmetlen? – kérdezte Robin. Bőszen igyekezett kimutatni, ő maga mennyire nem előítéletes. – Mármint nadrágot viselni.– Nem, mivel két lábunk van, nem uszonyunk.
Victoire szintén nagyon a szívemhez nőtt. Ő és Letty azon kevés nő közé tartozik, akiket felvettek az Oxfordra, ám nincsen könnyű dolguk a férfiak világában. Victoire-nak pedig kétszeresen nehéz, mert nemcsak nő, hanem még fekete bőrű is. A britek olyan civilizáltnak tartják magukat, és állandóan vademberként beszélnek a kínaiakról, indiaiakról, pedig ők is ugyanolyan maradiak és korlátoltak például a női-férfi egyenjogúság terén. Csak míg pl. a kínaiak nyíltan kimondják, hogy külföldi nők nem léphetnek be az országba a férjeikkel sem, addig a britek a hímsovinizmusukat mázzal fedik el, állítólagos erkölcsök és a vallás mögé bújva. Vagyis álszentek.
Lettyről nem igazán tudok sokat írni, mert esetében bármi, amit mondhatnék, hatalmas spoiler lenne. Annyi biztos, hogy a személyisége ugyanolyan összetett és érdekes, mint a három másik évfolyamtársáé.
Imádtam a könyv nyelvekkel, nyelvészeti és fordítói kérdésekkel kapcsolatos elmélkedéseit. Vicces, mert pont akkor talált rám ez a könyv, amikor az életemben fontos szerepet kapott a fordítás, és így extrán érdeklődve olvastam ezeket a részeket. A nyelveket mindig is izgalmasnak találtam, nem véletlenül jártam nyelvészet specializációra az egyetemen. Annyira összetettek, izgalmasak, varázslatosak. Nem csodálom, hogy Kuang a nyelvi mágiára építette fel a világát mozgató ezüstrudakat.
A könyv nemcsak nyelvészeti és fordítási, hanem rengeteg morális kérdést is felvet, és azt hiszem, a végére érve sincsenek biztos válaszaim. Kuang valószínűleg nem is akarta megmondani nekünk, olvasóknak, hogy mit kell gondolnunk Robin döntéseiről, tetteiről, vagy éppen az egész helyzetről.
Vajon békés úton le lehet győzni az elnyomókat? Le lehet-e őket győzni egyáltalán bárhogyan, vagy bármit is teszünk, az felesleges áldozat? Meddig mehetünk el, hogy elérjük a céljainkat? Fel lehet-e ártatlanokat áldozni azért, hogy más ártatlanokat megmentsünk az elnyomástól? Mi a fontosabb, a saját életünk vagy egy egész nép jóléte és szabadsága?
Az utaitok tönkre fognak menni, írták. A vizetek elapad. A fényeitek kialszanak, az élelmetek megrohad, a hajóitok pedig elsüllyednek. Mindez eljön, hacsak nem választjátok a békét.– Mint a tíz csapás – állapította meg Victoire.Robin évek óta nem nyitotta ki a Bibliát.– A tíz csapás?– Mózes azt kérte a fáraótól, hogy engedje el a népét. A fáraó szíve azonban hajthatatlan volt, és megtagadta ezt. Ezért az Úr tíz csapással sújtotta a fáraó földjét. Vérré változtatta a Nílust. Sáskákat, békákat és dögvészt küldött. Egész Egyiptomot sötétségbe taszította, és ezeken a borzalmakon keresztül megmutatta a fáraónak az erejét.– És elengedte őket a fáraó? – kérdezte Robin.– Igen – felelte Victoire. – De csak a tizedik csapás után. Csak azután, hogy elszenvedte az elsőszülött fiának halálát.
Őszintén szólva sokszor szorongva olvastam ezt a könyvet annak ellenére, hogy nagyon tetszett, sőt, álmodtam is a történetről. Valószínűleg azért, mert egyfelől nyomasztott az a gondolat, hogy a hatalmat a legnagyobb áldozatok árán sem feltétlenül lehet legyőzni. Másfelől Robin tettein és döntésein járt az agyam. Kuang egyáltalán nem volt elfogult, szépen bemutatta, hogy Robin szemszögéből ő és a barátai szabadságharcosok, a jó oldal harcosai. Míg a történet végén a toronybeli diákok és Oxford sok lakója szemszögéből egyszerűen veszélyes terroristák. És a szörnyű az, hogy mindkét szemszög teljesen jogos és igaz. És bár Robin volt a főszereplő, megértettem, mit miért tesz, mégis ott volt bennem az a kis lelkifurdalás, hogy nem lenne szabad megértenem, mert ha a célja jó is, amit tesz, az nem helyes. És Lettyn is sokat gondolkoztam. Őt nagyrészt Robin szemszögéből láthatjuk, ami egy kicsit torzított szemszög. Lettynek is igaza van, és még sincs igaza.
És megőrjített olvasás közben az, hogy nem tudtam ténylegesen eldönteni, ki a jó, ki a rossz. Kinek és minek is kéne drukkolnom éppen... Őszintén... szerintem ennek a történetnek a főgonosza a gazdag, hatalommal bíró, fehér férfi. Mindenki más csak áldozat, mindkét oldalon. És esendő emberek, akik nem gonoszak, de képesek nagyon rossz dolgokat tenni, mindkét oldalon.
És pont ettől volt zseniális ez a regény. Hogy teljesen összezavarta az ember érzéseit és gondolatait.
Hogy tetszett ez a könyv?
Megrázó volt, összezavart teljesen, fogalmam sincs, milyen válaszokat adhatnék a történet miatt bennem felmerült kérdésekre és kétségekre. De talán pont ezért tetszett annyira. Zseniálisan összetett volt a háttérvilág, a karakterek személyisége, és hihetetlen mértékű tudásanyag áll a regény mögött.
Vagyis összességében IMÁDOM ezt a könyvet.
Kiknek ajánlom a könyvet?
Mindenkinek, aki nem bánja, ha olvasás közben rendesen megmozgatják az agyát és a lelkét is.
Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod ezt a könyvet:
Nyereményjáték:
Játékunkban a szerzőre fókuszálunk. Az állomásokon kérdéseket teszünk fel az életével, illetve eredményeivel kapcsolatosan, melyekre nektek kell felkutatnotok a helyes választ. A Rafflecopter-doboz megfelelő sorába a válasz betűjelét és/vagy szövegét másoljátok be.
(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)
Kérdés a játékhoz:
Melyik évben jelent meg eredeti nyelven Kuang első könyve, a Mákháború?
a) 2017
b) 2018
c) 2019
Állomáslista:
10. 31. Utószó
11. 02. Fanni’s Library
11. 04. Csak olvass!
11. 06. Spirit Bliss Sárga könyves út
11. 08. Readinspo
11. 10. Dreamworld
11. 12. Könyv és más
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése