Démoni érintés - Prológus és 1. fejezet

Prológus



Lihegve rohantam végig a csatornán. A tornacipőmmel felvertem a szennyvizet a nadrágom szárára, de nem foglalkoztam most ilyen apróságokkal. A szívem a torkomban dobogott, a kezeim pedig reszketve szorították a nyakamban lógó tarisznyát. Nem hallottam semmit a fülembe toluló vér zúgásán kívül, de tudtam, hogy jönnek utánam – hangtalanul, mint az árnyék. Egyszerűen, éreztem. Ha az ember folyamatos életveszélyben van, megtanul az ösztöneire hagyatkozni – márpedig a jelenben senki sem tudhatta, mikor hagyja el a tüdejét az utolsó lélegzet.

Futás közben rácsaptam a falon lévő piros gombra, amelynek hatására a plafonra szerelt öntözőrendszerből szentelt víz kezdett hullani. Ez egy jó időre feltartja majd őket…Talán, pont elég időre ahhoz, hogy megakadályozzuk a közelgő világvégét…

Hallottam a dühös morgolódást, de nem mertem hátrafordulni, csak szaladtam tovább. Egyik tenyeremet szúró mellkasomra nyomtam, hogy enyhítsem a fájdalmat, de ez nem sokat használt. Már patakokban folyt rólam a víz, mire elértem a célomat. A fémajtó nyikorogva tárult ki előttem, és apám aggodalmas arca volt az első, amit megláttam odabent a szobában.

- Itt van. Megszereztem! – vettem le azonnal a tarisznyát a nyakamból, és apám felé nyújtottam.





1. fejezet



Fájdalmas sikoly hagyta el a számat, ahogy valaki a hajamba markolt, és felrángatott a földről. Erőtlenül próbáltam meg kiszabadulni a szorításból, de mindhiába. A szemeim már nyitva voltak, de a könnyektől csak homályosan láttam. Lábaim újra és újra összecsuklottak, ahogyan az idegen vonszolni kezdett, és éreztem, hogy a combom külső felét végighorzsolja a föld. Fogalmam sem volt, mi is történik velem. Minden olyan zavaros volt.

- Gyerünk, banya, szállj fel! – nyomódott a hasamba valaminek a széle. Az újabb fájdalom elkerülése végett engedelmeskedni akartam az utasításnak, de nem volt erőm hozzá. A durva férfikéz végül megunva a szerencsétlenkedésemet, belemarkolt a fenekembe, és feltolt valami platófélére. Pár másodpercig csak feküdtem mozdulatlanul, remélve, hogy vége a megpróbáltatásaimnak, de csalódnom kellett. A férfi némi motozás után felugrott mellém, és megragadta a csuklómat. A teste hozzám préselődve nehezedett rám, hogy lefogjon, amitől a hányinger és a frász kerülgetett.

- Ne, kérem! Ne bántson! – rimánkodtam. Biztos voltam benne, hogy meg akar erőszakolni. Mi mást akarhatna tőlem? A Rejtekhelyen sok szörnyű történetet hallottam. A vérszívók nem kímélték a nőket, ahogyan a talpnyalóik sem, ha a szolgálataikért cserébe ajándékként kaptak egy-egy fogolynőt. Szerencsére, nekem sosem kellett átesnem ilyesmin.

Hirtelen nedvesség fröccsent rám. Először nem értettem, honnan jött, aztán döbbenten jöttem rá, hogy arcon köptek.

- Sosem érnék úgy hozzád, te undorító pokolfajzat! – sziszegte a férfi, miközben egyik keze fájdalmasan szorította az álkapcsomat. Ahogy elengedett, fejem a platónak csapódott. Az ismeretlen ismét megragadta a kezeimet, és valamit köré tekert. Megkötöz engem – jöttem rá.

Felnyögtem, ahogy a csomó fájdalmasan elzárta a vér útját a kézfejem elől. Hallottam a férfit leugrani a földre, aztán nem sokkal később döcögve elindultunk. A fejemet oldalra fordítva töröltem le a nyálat az arcomról, miközben az agyam pörögni kezdett.

Emlékeztem a csatornára, apámra, arra, hogy értünk jöttek… Hát sikerült! – nyögtem fel. Itt vagyok! – felhúztam magam ülő helyzetbe, aztán izgatottan néztem szét. Ki kell szabadulnom! Meg kell találnom Őt, hogy végezhessek vele! Megrántottam a kötelet, de csak azt értem el, hogy lehorzsoltam a bőrömet.

- Hová visz? – kérdeztem. A bakon ülő férfi mintha meg sem hallotta volna, csak meredt maga elé az útra. Nem láttam értelmét ismét feltenni a kérdésemet, már csak azért sem, mert nem akartam újra feldühíteni. Idegesen húztam fel a lábaimat, és dühösen könyveltem el magamban, hogy a farmerem elszakadt több helyen is, miközben ez az állat idevonszolt. Vennem kellett pár mély levegőt, hogy ne kezdjek el káromkodni. A dédnagymamámtól örökölt medált kellett eladnom, hogy megvehessem ezeket a ruhákat. Hiába próbáltam alkudozni az árussal, azt felelte, hogy örüljek, ha nem pucéron kell mászkálnom. A ruha, az étel és a víz nehezen beszerezhető árucikk volt, mióta Casimir átvette az uralmat a fenti világban is.

Mivel nem tudtam mihez kezdeni egyelőre, lehunytam a szemeimet, és megpróbáltam pihenni egy kicsit. Akárhová is megyünk, szükségem lesz minden erőmre. Az igazság az volt, hogy nem erre számítottam… A világunkban már megszoktam az állandó veszélyt és hogy néha nem lehet megúszni sérülések nélkül, de hogy itt is ez lenne a sorsom…

A lovak hirtelen álltak meg, a kocsi pedig döccenve rándult meg. A hátam a fának ütközött lila foltokat hagyva maga után. Valószínűleg elszundikálhattam egy kicsit anélkül, hogy feltűnt volna, mert a kietlen út helyett egy falu főterén találtam magam. Emberek nyüzsögtek mindenfelé – valami vásárféle lehetett, mert asztalok voltak felállítva különböző árukkal megrakodva, és mindenki érdeklődve válogatott. A szám nyáltermelése azonnal beindult. Rég láttam már ennyi ételt, az illatuk pedig egyenesen kínzó volt. Friss kenyér-, hús- és gyümölcsillat töltötte meg az orromat, és a hasam hangosan kordult egyet.

- Gyerünk, lefelé! – zökkentett ki a kínzó élvezetekből fogvatartóm, aztán eloldozta a kezemet, és lelökdösött a kocsiról. Zavartan vettem észre, hogy az emberek nagy része felhagyott a vásárlással, és engem bámul. Önkéntelenül vörösbe öltözött az arcom, és lesütöttem a szemeimet.

- Mi folyik itt? – lépett elénk két férfi. A tankönyveim alapján, amelyből apám tanított minket, lovagféleségek lehettek, mert mellvértet és kardot viseltek.

- Orson Travers a nevem, jó uram, és boszorkányt fogtam! – húzta ki magát büszkén a férfi. A gyomrom hirtelen ugrott egyet. Szóval, ezért volt minden? Mert azt hitte, hogy én… Hirtelen a tankönyvekből valami más is beugrott, ami egyáltalán nem nyugtatott meg.

- Elnézést, de én nem vagyok boszorkány! – tiltakoztam halk hangon. – Ez valami tévedés lesz!

- Hogy mersz megszólalni, banya? – vágott közbe Orson, aztán ismét a lovagokhoz fordult. – Férfiruhában feküdt a szántó kellős közepén.

- Igaz ez? – nézett rám összevont szemöldökkel az egyik lovag, miközben végigjáratta a tekintetét az öltözékemen. A vonásai szigorúnak tűntek – a hangom remegni kezdett.

- Igen, de…

- Hallottátok, beismerte! – csattant fel Orson, mire a tömegen végigzúgott a felháborodás. „Férfiruhát visel.” „Biztos, hogy boszorkány.” „Csak egy banya lenne képes ilyen szentségtelenségre.”

- Igen, ez tényleg férfiruha, de nem vagyok boszorkány, én csak… - Az agyam veszettül pörögni kezdett, mert a máglyahalál nem tűnt túl kellemes élménynek. – Engem megtámadtak, elraboltak, és megszöktem – hadartam végig az első mesét, ami eszembe jutott a Vámpír-kódexnek köszönhetően. Volt benne egy régi történet, ezért úgy véltem, hihetőnek tűnhet, amit mondok. – Rokonlátogatóba jöttem, de megállítottak az úton… Elvették minden holmimat, és magukkal hurcoltak – teltek meg könnyekkel a szemeim. Igyekeztem a világunkban történt sok szörnyűségre gondolni, hogy hitelesen tudjam alakítani a szerepemet.

- Bántották a kisasszonyt? – szólalt meg a másik lovag. Zömök volt, olyan súlyemelő alkat, és répavörös hajjal és arcszőrzettel büszkélkedhetett. Sokkal kedvesebbnek tűnt, mint a társa, és mintha tényleg aggódott volna értem.

- Nem. Nem, szerencsére, nem. Csak pár horzsolásom van, semmi több – ráztam meg a fejemet.

- Ugyan, csak nem veszik be ezt a mesét? – csattant fel a férfi.

- Azt hiszem, innen már a mi dolgunk az eset – ragadott karon a mogorvább lovag – bár még mindig finomabban bánt velem, mint a kocsis.

- És mi lesz a jutalmammal? – tiltakozott Orson. – Elfogtam egy boszorkányt, ezért húsz arany jár! – követelte a jussát. Az engem tartó lovag arca elsötétült, ujjai pedig a kocsis iránti düh miatt fájóan összeszorultak a felkaromon.

- Ha nem takarodsz innen, örülhetsz, ha húsz botütéssel megúszod! – sziszegte a férfi képébe, aztán hátat fordítva neki elindult a vásári asztalok között, magával vonszolva engem is. Botladozva igyekeztem lépést tartani vele, de minden tagom fájdalmasan tiltakozott az erőltetett menet ellen.

- Lassabban, kérem… - motyogtam. A lovag nem szólt egy szót sem, de érezhetően visszavett a tempóból. Hálásan sóhajtottam fel, és megpróbáltam összeszedni a bátorságomat. – Hová visznek? Mi lesz most velem? – kérdeztem végül.

- Mansfield püspök elé. Majd ő eldönti, hogy igazat mondasz-e – kaptam meg a választ, de ez cseppet sem nyugtatott meg. Ebben az évszázadban az egyház kegyetlen és elvakult boszorkányüldözéseket folytatott, és az, hogy egy vallási vezető fog dönteni a sorsomról, nem feltétlenül jelentett jót számomra. Felrémlett a szemeim előtt néhány kínzási mód, amellyel az ártatlan embereket kényszerítették vallomásra, hogy boszorkánynak kikiáltva végül máglyára küldjék őket.

- Regan! – hallottam meg egy férfihangot, amelyre a két lovag azonnal megtorpant. Mindketten meghajtották a fejüket, így sejtettem, hogy valami rangos személy állhatta utunkat. A magas alak leemelte a fejéről a csuklyát, amely eddig az arcát takarta, és végigmért engem. Hosszú, szőkésbarna haját copfban fogta össze hátul, szemei kéktopázként ragyogtak egyenesen rám.

- Fiatalúr, mit tehetünk Önért? – érdeklődött tiszteletteljesen a komorabb lovag, akit ezek szerint, Regannek hívtak.

- Épp a vásárban voltam, mikor hallottam, hogy elfogtatok egy lányt – tartotta még mindig fogva a pillantásomat.

- Így van, úrfi!

- Ő lenne az? – lépett elém, aztán kezébe vette az arcomat.

- Igen, úrfi!

- Azt is hallottam, hogy boszorkánysággal vádoltátok, de ő valami támadást emlegetett… - folytatta, miközben az egyik ujja kisimított a homlokomból egy kósza tincset.

- Igen, úrfi! – helyeselt ismét Regan.

- Te vagy Roderica Galahad? – jött egy újabb kérdés, ami ezúttal hozzám szólt. A név olyan ismerős volt… Roderica… Rica… Ó, te jó ég! – kerekedtek el a szemeim. A szívem a torkomban dobogott, de megpróbáltam nyugalmat erőltetni magamra.

- Igen. De csak, Rica – tettem hozzá a könyvben olvasottak alapján. – A Roderica olyan, mintha valami bűzös gyógynövény nevét viselném. – A férfiarcra mosoly ült ki, aztán bólintott.

- Eresszétek el! – adta parancsba.

- De, úrfi, tudja jól, hogy ha valakit boszorkánysággal vádolnak, akkor muszáj a püspök úr elé vinnünk – tiltakozott ijedten a lovag.

- Ez a lány itt nem boszorkány, erről én kezeskedem! Ő az unokahúgom. A püspök úr is tud az érkezéséről – tette hozzá, miközben nekem leesett az állam. Casimir maga állt előttem még emberi alakjában. A testem megfeszült, és az arcomon lévő gyengéd kéz, mintha savként marta volna a bőrömet. Alig bírtam ki, hogy ne teljesítsem be már most a feladatomat, de tudtam, hogy még nem jött el a megfelelő idő. Nem volt nálam semmiféle fegyver, és ez a két férfi simán lefogott volna, ha puszta kézzel nekiesem ennek a szörnyetegnek. – Inkább keressétek meg azokat a gonosztevőket, akik az életére törtek! – Zökkentem ki a gondolataimból, mikor a kék tekintet megkeményedve fordult a lovagok felé, akik meghunyászkodva hajtották le a fejüket. – Elmondanád, kérlek, kik támadtak rátok az úton?

- Én… - jöttem zavarba. Megpróbáltam felidézni a kódexből tanultakat, de nem voltam biztos a tudásomban. Jobban kellett volna figyelnem az órákon…

- Semmi baj, most már nem eshet bajod – nézett rám biztatóan Casimir. Az ő szájából ez a mondat majdhogynem komikusan hangzott. A világunk zsarnoka, amint megígéri, hogy biztonságban vagyok mellette… Ha Hale ezt hallaná, valószínűleg, könnyesre röhögné magát!

- Köszönöm – motyogtam, miközben igyekeztem nem foglalkozni a rám törő hányingerrel. – Két férfi volt. Megölték a két szolgámat, aztán elvették a lovainkat, és magukkal hurcoltak. Az egyik ló után kötöztek, de a ruháimban csak lassan tudtam haladni, ezért arra kényszerítettek, hogy felvegyem azt a férfiruhát, amit adtak – hajtottam le a fejemet, hogy ne zavarodjak bele a mesémbe. – Órákig mentünk, aztán megálltunk pihenni egy erdőben. Azok a gyilkosok veszekedni kezdtek egymással, hogy… Hogy melyiküké legyen először a zsákmány – vörösödtem el, de nem változtathattam az eredetileg megtörtént dolgokon, amelyeket lejegyeztek a kódexben. – Én pedig kihasználtam, hogy egymással vannak elfoglalva, és megszöktem. Azt hiszem, elájultam azon a szántón, ahol végül az a vadállat megtalált. Azt hitte, hogy boszorkány vagyok, és…

- A többit már tudjuk – bólintott Casimir.

- Tudna a kisasszony személyleírást adni azokról a gazfickókról? – érdeklődött Regan.

- Nem is tudom… Annyira féltem – remegtem meg, mire Casimir nyugtatóan megérintette a kézfejemet. Önkéntelenül rántottam el a karomat, aztán mikor rájöttem, hogy hibáztam, szempilla-rebegtetve pillantottam fel a három férfira, mintha csak szemérmességből reagáltam volna így. – Az egyikük azt hiszem, magas volt és barna hajú. Igen, így volt – bólintottam. – A másik pedig alacsony és tömzsi. Neki fekete haja volt. De többre tényleg nem emlékszem… Sajnálom.

- Érthető, hogy a kisasszonyt megviselték a történtek. Igyekszünk mihamarabb elkapni az illetőket, és biztosíthatom róla, hogy meg fognak bűnhődni a tettükért – hajolt meg előttem Regan.

- Akkor az urak mehetnek is a dolgukra. Én majd gondoskodom az unokahúgomról. – Casimir hangja magabiztos és ellentmondást nem tűrő volt, a lovagok pedig egy újabb apró főhajtás után azonnal magunkra is hagytak.

- Már azt hittem, hogy tényleg boszorkánynak hisznek, és máglyára vetnek – lélegeztem fel egy kissé megkönnyebbülve, aztán mikor rájöttem, hogy kivel is maradtam kettesben, újra visszatért a csomó a gyomromba.

- Szerencsére, nem így történt. Gyere, biztosan fáradt és éhes vagy – nyújtotta felém a karját az állítólagos unokatestvérem. Viszolyogva fogadtam el a gesztust eldöntve, hogy amint lehetőségem adódik rá, végrehajtom a feladatomat. Az emberek érdeklődve fordultak utánunk, ezért igyekeztem csak előre nézni.

- Ne foglalkozz velük! – hajolt le a fülemhez Casimir, mire apró reszketés futott végig rajtam. – Egy férfiruhában lévő lány a titokzatos úrfi társaságában, sajnos nagyobb látványosság, mint amilyet kelteni szerettem volna.

- Titokzatos? – vontam fel a szemöldökömet.

- Majd elmesélem otthon. Ha itt fogsz élni velünk, előbb vagy utóbb úgyis hallanád a pletykákat – ült ki apró mosoly a férfiarcra – mintha Casimirt szórakoztatták volna a mondottak.

Mély levegőket véve igyekeztem kitalálni, mihez is kezdjek most. Mindenképpen szükségem volt valami fegyverre, és el kellett érnem, hogy kettesben maradjak Casimirrel. De mi lesz aztán? Mivel apámnak hirtelen kellett döntenie, nem volt elég ideje felkészíteni a továbbiakra. Hogy jutok haza? Vagy itt ragadtam mindörökre? De akkor meg mi lesz velem? Egy vadidegen környezetben teljesen egyedül, világrengető titkokat tudva, és valószínűleg úgy, hogy gyilkosnak hisznek majd. Rémülten hunytam le a szememet egy másodpercre, mert éreztem, hogy kezd eluralkodni rajtam a pánik. Nem engedhettem meg magamnak, hogy összeomoljak. Az egész emberiség sorsa nyugodott a vállamon.

A gondolataimból kizökkenve néztem fel végül a hatalmas vaskapura, amely mögött egy kastélyszerű épület állt. A kapuban két őr volt, akik azonnal beeresztettek minket. Egy hatalmas parkon kellett keresztülvonulnunk, mire elértük az épületet. A jobb oldalon észrevettem egy magas bokrokkal övezett kertet, amely nagyjából elzárta a virágágyásokat a kint lévők pillantásai elől. Talán, ha be tudnám oda csalni Casimirt, megölhetném és megszökhetnék, mielőtt bárki felfedezné, mit tettem – futott végig az agyamon a gondolat, miközben beléptünk az ajtón át a házba.

- Cas, végre! – sietett le a lépcsőkön egy a megszólítottal körülbelül egykorú férfi izgatottan. Mögötte egy idősebb nő igyekezett lefelé, de a korának és a gömbölydedségének köszönhetően, neki már lassabban ment ez a művelet. – Ez a vén csoroszlya már megint nem hagy békén! – morogta szinte gyermekien dacos arccal.

- Én csak szerettem volna ráigazítani az öltözéket az úrfira. Hamarosan itt az ünnepség, és még sehol sem tartok – mutatta fel a tűt és a cérnát védekezően a nő.

- Keith, igazán lehetnél egy kicsit segítőkészebb – nevetett fel mély hangon Casimir, mire a barátja sértődötten összevonta a szemöldökét. Eltátott szájjal mértem végig Keith-t, mert róla is pontosan tudtam, hogy kicsoda. Ahogyan azt is, hogy Casimir keze által fog elveszni. Legalább is, ha nem cselekszem hamarosan…

- Ha már nem állsz ki mellettem, legalább a kisasszonynak bemutathatnál… - mosolygott rám őszintén, mintha észre sem vette volna a furcsa öltözékemet. Együttérzően viszonoztam a gesztust. Szegény olyan fiatal volt még, és igazán jóképű… Rövid fekete haja volt, kisfiúsan kedves arca és sötétbarna szemei. Nem érdemelt halált. Azt meg még inkább nem érdemelte, hogy a legjobb barátjának hitt személy gyilkolja meg pusztán hatalomvágyból.

- Ő itt, az unokahúgom, Rica – mutatott be Casimir. Felpillantottam rá, miközben eltűntettem az iránta érzett undoromat az arcomról. – Ő pedig, Keith Ridge, a legjobb barátom és fogadott testvérem.

- Roderica? – kerekedtek el a barna szemek. – Nem úgy volt, hogy csak egy hét múlva érkezik?

- Bizonyos okok miatt korábban indultam – feleltem remélve, hogy nem kérdeznek rá, mik is lehettek azok a bizonyos okok. Casimir és Keith váltottak egy furcsa pillantást, amit nem tudtam hova tenni, de végül nem faggatóztak.

- És miért van Roderica kisasszonyon ez a förtelmes ruha? – szólt közbe a nő, aki még mindig feltartott tűvel várta, hogy folytathatja-e a munkáját.

- Ricát útonállók támadták meg. Nem részletezném, mert nem akarom ismét felkavarni az érzéseit – pillantott rám Casimir aggódóan. Épphogy vissza tudtam fogni magam, hogy ne horkanjak fel ettől az álszent viselkedéstől. – Tudnál adni neki valami rendes ruhát, dadus?

- Persze – bólintott azonnal lelkesen a nő. – Gyere csak utánam, kedvesem. Csinálok egy finom fürdőt, és keresek az úrnő régi holmijai között valamit, amit felvehetsz. Körülbelül olyan az alkatod, mint szegény asszonyomnak volt – sóhajtott fel, és kézfejével gyorsan letörölt egy kibuggyanó könnycseppet.

- Örülök, hogy itt vagy. Egy időre megmentettél – súgta oda nekem Keith, mikor elhaladtam mellette. Az arcomat elöntötte a forróság, ezért gyorsan a dada után siettem, aki az emelet felé tartott.

Az egyik hátsó szobához lettem vezetve, amit valószínűleg, az igazi Roderica Galahad számára készítettek már elő. Magdalena – mint később kiderült, így hívták a dadát – leültetett egy székre, aztán nekiállt rohangálni, hogy elkészítse a fürdőmet.

- Istenem, ez borzalmas! Mivé lesz így a világ? – csapta össze a kezeit, mikor elmeséltem neki az elrablásom elképzelt részleteit. – Én mondom, higgy nekem, lánykoromban elképzelhetetlen volt az ilyesmi. De az emberiség egyre csak züllik és züllik… - vetett gyorsan keresztet a levegőben. Ha tudta volna, hogy valójában kit szolgál, valószínűleg azonnal szívszélhűdést kapott volna. – Gyere csak, segítek levetni ezeket az istentelen ruhákat – ajánlotta fel végül, mikor a szoba közepén, egy fakádban ott gőzölgött a virágillatú fürdővizem.

- Én… Jobban szeretnék egyedül mosakodni… Ha lehet… - próbálkoztam, de Magdalena nem hagyta magát lerázni.

- Ugyan már, kedveském! Nem kell szégyenlősködni előttem. Ahány gyereket én már felneveltem, láttam elég pucér embert fürdeni. Lányt, fiúkat egyaránt. Na, persze, nem az enyémeket. Nekem sosem volt gyerekem… - szomorodott el az arca. – De én vigyáztam még fiatal lányként az úrnőmre és a testvéreire, valamint az úrfikat is én neveltem fel – mesélte lelkesen, miközben nekilátott megfosztani a ruháimtól. Zavartan emeltem a melleim és az alsótestem elé a karjaimat, és gyorsan beléptem a fakádba. A víz enyhén csípte a horzsolásaimat, de igyekeztem nem foglalkozni vele.

- Milyen… milyen ünnep lesz? – tettem fel az első kérdést, ami eszembe jutott, hogy megfeledkezhessek a meztelenségemről. A dadus keze megállt dörzsölés közben a hátamon.

- Hát, Keith úrfi és Perlina kisasszony esküvője. De hát, tudod, hiszen te is azért érkeztél, hogy segíts az előkészületekben – ráncolta össze a homlokát Magdalena, és gyanakvó pillantást vetett rám.

- Igen, persze – nyögtem. – Csak egy kicsit össze vagyok zavarodva… Nem érzem túl jól magam… - Szerencsémre, az ijedtségtől, hogy véletlenül elszóltam magam, tényleg elsápadtam, így a dada vonásai átváltottak aggodalmaskodóba. Gyorsan végigsikálta a testemet – hála az égnek, a kényes területeket azért rám hagyta -, aztán segített kiszállni a kádból, és becsavart egy hatalmas lepedőbe.

Miután megszárítkoztam, bekente a combomon lévő sebeket valami hűsítő gyógykenőccsel, aztán felöltöztetett. Több, mint egy órába telt, mire minden egyes kényelmetlen ruhanemű rám került. Bosszúsan próbáltam kijjebb lazítani a fűzőmet, miközben azon gondolkoztam, hogy képesek a nők ezt az öltözéket hosszú távon elviselni minden egyes nap…

- Gyere, nézd csak meg magad! Tudtam, hogy pont jó lesz – mosolygott rám Magdalena, aztán a fésülködőasztal tükre elé húzott. A számat eltátva mértem végig magamat. Pont úgy festettem, mint a kódex egyik kézzel rajzolt képén lévő nő. Roderica Galahad.