Démoni érintés - 2. fejezet

Az étkezési, ruházkodási szokásokat, a vadászatról és az íj használatáról szóló részt a google-nak és az általa talált oldalaknak köszönhetitek. :D 3 napig kutattam, hogy a lehető leghitelesebb legyen minden. Remélem, hogy sikerrel jártam. :)
A kritikáknak még mindig örülnék, hiszen ez csak a 2. fejezet, és szörnyen bizonytalan vagyok abban, hogy jó-e, amit csinálok... Szóval, aki elolvassa, az szánjon meg egy pár mondattal, előre is köszönöm. :)
Mivel kértetek képeket a szereplőkről, ezért oldalra mindjárt teszek fel. Sajnos, a képeken az öltözékek nem korhűek, de nem találtam olyan képet, amely megfelelő lett volna ilyen szempontból...
Ha érdekel titeket, hogy milyen korhű ruhákat képzeltem el a szereplőknek, akkor szóljatok, és mutatok egy pár képet arról is. :)



2. fejezet




Elkerekedett szemekkel néztem végig a kipakolt ételeken. Különféle húsok, mártások, zöldségek, gyümölcsök, sőt, még friss kenyér is volt a vacsoraasztalon. A Rejtekhelyen élő összes ember jóllakhatott volna minimum kétszer belőle. Amint leültem, mohón kaptam a finom falatok után teljesen megfeledkezve magamról. Utoljára talán, valamikor gyerekkoromban volt szerencsém ilyen jót enni – olyan öt-hat éves lehettem…Aztán jött a Sötétség kora, és örülhettünk annak is, ha csak morzsák jutottak.

Éppen egy csirkecombot ragadtam meg, és emeltem a számhoz, mikor hirtelen feltűnt a teljes csend. Ahogy felpillantottam, és szembetaláltam magam a két döbbent szempárral, megállt a számban a falat. A francba… Valószínűleg, egy nőtől nem ilyesfajta étkezési stílust szoktak meg. Úgy tömtem magamba mindent, mint egy disznó.

- Jól megéheztél az ijedelemtől… - szólalt meg Keith, mire elvörösödtem.

- Bocsánat…

- Ne szabadkozz! – legyintett Casimir. – Magdalena örülni fog, hogy így ízlik a főztje. Azért is boldog volt, hogy meglátogatsz minket. Így legalább lesz társasága a konyhában.

- Hát, főzni nem nagyon tudok, de az biztos, hogy rég ettem ennyire finomat – vallottam be teljesen őszintén, mire Casimir arca elkomorult. A szívem hirtelen a torkomba ugrott. Valami rosszat mondtam? Miért nem tudom egyszerűen csak befogni? A nőknek ebben a korban biztosan kötelességük volt a főzés… Apám valószínűleg jobban megtanított volna a hétköznapi viselkedésre és illemre, ha nem ilyen hirtelen kell döntenünk, de így egyenesen a mélyvízbe pottyantam úszógumi nélkül.

- Igen, sejtem… - tette le Casimir a boros kupáját anélkül, hogy ivott volna belőle. – Azt hiszem, erről is beszélnünk kéne…

- Miről? – vékonyodott el a hangom. Nem igazán értettem, hogy miről is van szó, de azt éreztem, hogy éppen egy szakadék szélén egyensúlyozom. Ha bármi rosszat találnék mondani, fél perc alatt egy tömlöcben – vagy ami még rosszabb, máglyán – találhatom magam.

- A jövődről. Édesapád szörnyen nehéz helyzetben hagyott a halála után, és arra gondoltam, hogy esetleg, itt maradhatnál velünk az esküvő után is – nézett fel rám Casimir gyengédnek tűnő tekintettel. Összezavarodva próbáltam meg felidézni Roderica Galahad múltját, de fogalmam sem volt, milyen nehéz helyzetben lehetett, és hogy vajon igent mondott-e erre a kérésre. Casimir valószínűleg félreérthette a homlokomon megjelenő ráncokat, mert folytatta. – Tudom, hogy nem ezért jöttél, és hogy magadtól eszedbe sem jutna ezt kérni. Nem akarom, hogy úgy érezd, alamizsnát adok, vagy kegyelemből fogadlak be – mentegetőzött.

- Nem, én… Nem is tudom, mit mondhatnék – dadogtam. – Ez igazán kedves…Csak…

- Ha az adósságok zavarnak, kifizetem őket apád helyett, ahogy ígértem. Nem hagynálak szégyenben az emberek előtt – biztosított róla. Adósság, hát persze! Szóval, ez volt az oka az előbbi komorságnak. Casimir azt hitte, annyira nehéz anyagi helyzetbe kerültem az állítólagos apám miatt, hogy már a falatot is meg kell vonnom a számtól. – Elhoztad az adósleveleket, ahogyan kértem? – Hirtelen kivert a víz.

- Hát… Szóval…Elhoztam… Csak azok a férfiak… Elvették minden tulajdonomat. A ládikát is, amiben az adóslevelek voltak – magyaráztam kissé megkönnyebbülten. Ebből is sikerült kivágni magamat, hála az égnek…

- Értem – gondolkozott el Casimir. – Semmi gond, megoldom a dolgot. Kérdezhetek még valamit?

- Persze – bólintottam kelletlenül. Legszívesebben nemet mondtam volna, de azt is találhatták volna túl gyanúsnak.

- A magánlevelezésed is a ládikában volt? Azt is mind ellopták?

- Igen. Semmim sem maradt – feleltem. Ez félig igaz is volt. Tényleg úgy jöttem ide, hogy csak a ruhám volt az enyém, de mostanra már azt is elvették tőlem. Magdalena valószínűleg, már elégette a nehezen szerzett farmeremet és a többi cuccomat is – szorult össze a gyomrom.

- Én megtartottam minden egyes leveledet, igazán szörnyű a tudat, hogy az általam küldöttek avatatlan kézbe kerültek – nézett rám Casimir. – Nem mintha persze, lenne bennük bármi titok, de hát, mégiscsak egy kedves rokonhoz szóltak, nem igaz?

- Igen, persze, sajnálom, hogy elvesztettem őket. – Ujjaim idegesen gyűrögették a ruhámat, aztán hirtelen felugrottam a helyemről. – Elnézést, de folytathatnánk később? Nem érzem jól magam! – siettem ki az ebédlőből, hogy a folyosón zihálva dőljek a lépcsőkorlátnak. Nem voltam felkészülve az ilyen helyzetekre. Sosem voltam jó színésznő. Egyszer Hale, hogy elterelje az emberek figyelmét a szörnyűségekről, írt egy színdarabot, amely az Aranykorban játszódott, és egy görkorcsolyázó pincérnőt kellett volna alakítanom benne. Ahogy kigurultam az emberek elé, abban a pillanatban el is ájultam a stressztől. Amikor közvetlen veszélyben éreztem magam, akkor persze, ment a hazudozás, de egy egyszerű beszélgetésnél, mintha megálltak volna a kerekek az agyamban.

Felsiettem a szobámba, és megpróbáltam lenyugodni. A halántékomon lévő ér lüktetéséből tudtam, hogy nem sokára rám fog törni a migrén, és most, hogy végre a gyomrom nem volt üres, a fáradtság is újult erővel vert le a lábamról. Nem volt sem kedvem, sem energiám átgondolni a történteket, ezért úgy döntöttem, hogy a fejtörést inkább elhalasztom holnapra. Majd kipihenten talán rájövök, mihez is kezdjek…

A fűzőt félig sikerült lerángatnom csak magamról, aztán valahogy összegabalyodott a kötője, és nem mozdult. Öt percnyi szöszmötölés után morogva dőltem ruhástul az ágyra, magamra rángattam a paplant, és bár egy kissé kényelmetlen volt így, lehunytam a szemeimet.

Zavaró fényre ébredtem. Az arcom elé kaptam a karomat, és halkan felmordultam.

- A francba, Hale! Csavard lejjebb a világítást!

- Hogy mit szeretne a kisasszony? – Az idegen hangra úgy ültem fel, mintha a gerincem helyén rugó lett volna. Egy tíz év körüli lány álldogált az ablak előtt kezében a függöny szélével, és zavartan engem figyelt.

- Csak álmodtam… Semmit… Bocsánat, de te ki vagy? – vontam össze a szemöldökömet idegesen. Ha így folytatom, hamarabb bukom le, minthogy azt mondhatnám: A jövőből jöttem.

- Lucinda a nevem. Itt dolgozom a házban – mosolygott rám. – Magdalena küldött fel, hogy segítsek a reggeli készülődésnél. Neki most sok a dolga, mert az úrfiak kitalálták, hogy vadászni mennek ma, és még élelmet kell készítenie nekik – csacsogta. Hosszú, szőke haját vöröses árnyalatúvá tette a besütő napfény. Szóval, erre ébredtem fel… Szinte már el is felejtettem, milyen a napfelkelte. Tegnap nem volt lehetőségem ezzel foglalkozni, de most hirtelen izgatottá tett a látvány. Felkászálódtam az ágyról, és a félig félre csúszott fűzővel mit sem törődve léptem az ablakhoz. A mesterséges fény még csak meg sem közelítette ezt a csodát!

- Ez gyönyörű… - sóhajtottam fel.

- A kisasszony felöltözve aludt? – mért végig Lucinda kizökkentve az álmélkodásból.

- Én csak… begabalyodtam egy kissé – mutattam meg a csomót.

- Szívesen segítettem volna este is, ha a kisasszony szól – nyúlt azonnal a fűző felé, és gyakorlott mozdulatokkal fél másodperc alatt kiszabadított a szorításból.

- Köszönöm – sóhajtottam fel megkönnyebbülve. Oxigén… Végre…

- Igazán nincs mit. Készítettem oda mosdóvizet és új ruhát is – mutatott a szoba másik végébe a lányka. A kisasztalon egy lavórszerűség állt, a szék támlájára pedig egy fehér ruha volt terítve. Odaléptem hozzá, és a kezembe véve megállapítottam, hogy nem látok fűzőt, és mintha a ruha is könnyedebb szabású lett volna, mint ami éppen rajtam volt. Legalább nem kell azon is aggódnom, hogy megfulladok…

Gyorsan lemosakodtam, aztán Lucinda segítségével felöltöztem és megfésülködtem, majd épphogy megettem az időközben felhozott reggelimet, mikor kopogtattak az ajtón. Belepillantottam a tükörbe, hogy nem kentem-e össze magam az étellel, aztán intettem a kislánynak, hogy beeresztheti a látogatót.

- Jó reggelt a hölgyeknek! – lépett be Casimir a szobába. Egy egyszerű, fekete nadrágot viselt, szintén fekete felső ruhája pedig inkább mellény-, mint ingszerű volt – azzal a különbséggel, hogy hosszú volt az ujja és combközépig ért neki. Lucinda arcára, ahogy meglátta, azonnal olyan ragyogó mosoly ült ki, mintha valami istenség jelent volna meg előtte. Bármennyire is nem akartam elismerni, ha fogalmam sem lett volna, hogy kicsoda is lesz Casimir, vonzónak találtam volna. – Hogy aludt, szép kisasszony? – érkezett a kérdés, miközben a férfikéz kinyúlt, és kedvesen megsimogatta a gyermekfejet. Lucinda arcát vörös pír lepte el, és lesütötte a szemeit.

- Jól – felelte. – Köszönöm szépen. – Lehetetlenség volt nem észrevenni, hogy a kislány miféle bolond tündérálmokat kerget az urával kapcsolatban. Ostoba gyerek! Muszáj valahogyan távol tartanom őt a veszélytől…

- És a másik szép hölgy? – érkezett ezúttal felém a kérdés kizökkentve a csak alig két órája ismert kislány iránti aggodalmamból.

- Én is – füllentettem. Nem kellett, hogy az egész ház tudomást szerezzen arról, hogy egy fűzőt sem tudok egyedül kibogozni. Lucinda szerencsére, nem árult el – túlságosan lekötötte Casimir bámulása.

- Szép napunk van. Arra gondoltunk Keith-szel, hogy kilovagolhatnánk, és elejthetnénk pár szarvast vacsorára. Lenne kedved velünk tartani?

- Mármint vadászni? – gondolkoztam el egy pillanatra. Lucinda halkan kisurrant a szobából, mire Casimir arcára, mintha megkönnyebbülés ült volna ki. Talán, zavarta a kislány rajongása?

- Sajnálom. Nem akartalak felkavarni azzal, hogy ilyen véres sportra invitállak… - szabadkozott.

- Nem! Nem, igazából, ez egészen jó ötlet. Szívesen megyek! – lelkesedtem fel a meghívástól egy másodperc alatt, ahogy felfogtam, mit is jelenthet ez. Így könnyedén szerezhetek fegyvert, és az erdőben történnek balesetek… Kihagyott egy dobbanást a szívem, mikor Casimir tekintete keményen az enyémbe fúródott. Ha nem tudtam volna, hogy a gondolatolvasás nem tartozik a képességei közé, akkor megrettentem volna. – Valami baj van?

- Nem, semmi – mosolyodott el hirtelen. – Csak elgondolkoztam… Használtál már íjat? – érdeklődött.

- Nem, még nem. – Csak egyszer mutasd meg, hogyan kell lőni vele, és véged, te szörnyeteg! – De gyorsan tanulok – mosolyogtam vissza elégedetten a gondolattól.

- És a lovaglással hogy állsz?

- Nem lesz vele gond – húztam ki magam. Igaz, élő ló hátán még sosem ültem, de a szimulációs játékok között volt egy lovagi tornás, amiben mindig megvertem Hale-t. Csak nem lehet olyan nagyon más egy valódi állatot megülni.

- Akkor mehetünk? – nyújtotta felém a karját Casimir. Kelletlenül elfogadtam a felajánlását, aztán hagytam, hogy levezessen a lépcsőkön. Keith már a ház előtt várt minket három ló kíséretében.

- Tudtad, hogy igent fogok mondani? – pillantottam fel Casimirra.

- Mondjuk, hogy sejtettem – engedte el a karomat anélkül, hogy rám nézett volna, aztán a hófehér ló mellé lépett. – Ő lesz a tiéd. Lidércnek hívják. Gyere, ismerkedj meg vele – intett a fejével, hogy menjek közelebb. Tétovázva teljesítettem a kérését. Ez a ló sokkal nagyobbnak tűnt, mint a játékban, és valahogy a nyereg is furcsa volt…

Óvatosan kinyújtottam a kezemet, és megsimogattam a puha szőrt, aztán mély levegőt vettem, és megkapaszkodtam a nyeregben, hogy fel tudjam húzni magam.

- Várj, segítek! – ajánlotta Casimir, de megráztam a fejemet.

- Menni fog egyedül is… - makacskodtam. Megpróbáltam az egyik lábamat átlendíteni a másik oldalra, de a vádlim beleütközött valamibe, és a következő pillanatban már a földön ültem. A háttérből felhangzott Keith halk vihogása, és ahogy felpillantottam, Casimir is elfojtott egy kitörni készülő kacagást. Valószínűleg, jól szórakoztak a bénázásomon. Dühösen kászálódtam fel, aztán ütögetni kezdtem a ruhámat, hogy megszabaduljak a portól.

- Hé! – sikkantottam fel, ahogy Casimir a karjába kapott. Kezeim önkéntelenül is kapaszkodót kerestek a vállában. – Mi a fenét csinálsz?

- Felültetlek a nyeregbe – vigyorgott rám.

- Erre semmi szükség, egyedül is menni fog, csak kijöttem a gyakorlatból – pirultam el, és megpróbáltam minél messzebb távolodni a mellkastól, amelynek forrósága még a ruhán is átütött.

- Az látszik. Ugyanis férfi módra akartál felülni egy női nyeregbe – nevetett fel, aztán megtartva a súlyomat feljebb nyomott, és felültetett a ló hátára úgy, hogy mindkét lábam bal oldalon lógott. – Furcsa egy lány vagy te, Roderica Galahad… - nézett fel rám átható tekintettel, mintha belém akarna látni, aztán kezembe adta a kantárszárat. Elfehéredve igyekeztem a nyeregben maradni, amíg ő és Keith is felszálltak a lovaikra, aztán megpróbáltam utánozni a mozdulataikat.

- Menj már! – suttogtam a lónak, mikor az nem volt hajlandó egy tapodtat sem mozdulni.

- Segítsek? – léptetett mellém Keith. Egy másodpercig arra gondoltam, hogy nemet mondok neki az önérzetem miatt, de aztán rájöttem, hogy akkor holnaputánig itt fogok ülni ezen a szent helyen.

- Igen, köszönöm – sóhajtottam végül megadóan. A férfikéz átvette tőlem a kantárat, és a saját lovához kötötte.

- Azt hittem, hogy tudsz lovagolni. Legalább is, Casimir ezt mondta… - szólalt meg Keith pár perccel indulás után. Kettesben maradtam vele – hálás voltam, amiért legalább ő nem hagyott magamra -, mivel Casimir előre vágtázott.

- Az igazság az… - haraptam be a számat. – Hogy már rég lovagoltam, és akkor is férfinyeregben.

- Ezt komolyan mondod? – kerekedtek el Keith szemei. – Hű, te aztán tényleg különleges egy nőszemély vagy.

- Botrányosan különleges? – meredtem az előttünk lévő kapura. Furcsa mód, rossz érzéssel töltött el a gondolat, hogy Keith megvethet engem a viselkedésem miatt.

- Nem. Egyáltalán nem. Érdekesen különleges – felelte. Éreztem, hogy a pillantása az arcomat pásztázza, de nem mertem ránézni, mert forróság öntötte el a testemet. – De azért ezt a férfinyereg dolgot ne nagyon terjeszd…Így is szerencséd, hogy Cas ki tudott húzni a pácból a nadrág miatt. Az emberek nagy része elég babonás. A másik részük pedig az anyját is máglyára küldené pár aranyért – feszültek meg a vonásai.

- De te nem tartozol egyik csoporthoz sem… - tippeltem meg a viselkedése alapján.

- Nem, határozottan nem! – mosolygott rám, én pedig automatikusan visszamosolyogtam, aztán mikor rájöttem, hogy a szívem majdnem átszakítja a mellkasomat, zavartan kaptam el a tekintetemet.

Casimir bevárt minket a kapuban, és kivezetett minket az utcára. A gyomrom enyhén görcsbe rándult, mikor a főtérre értünk, ahol előző nap még majdnem boszorkánynak kiáltottak ki. Ösztönösen összébb húztam magam a lovon, mintha így elbújhatnék az emberek szeme elől, de persze, így is mindenki figyelme felém fordult. Voltak, akik nyíltan megbámulták a hármasunkat, és voltak, akik csak oda-oda lestek és susmorogtak. Keith egy kicsit gyorsabbra vette a tempónkat, amiért a ló hátán való bizonytalanságom ellenére most hálás voltam.

A várost védő falakon túlra egy hatalmas kapu vezetett, amelyet két katona nyitott ki nekünk. Innen egy földúton haladtunk majdnem az erdőig, majd egy kis ösvényen mentünk tovább. Újra és újra élvezettel szívtam be a friss levegőt, arcomat pedig a nap felé fordítottam. Csodálatos volt ez a világ annak ellenére, hogy ott lebegett a fejem felett a feladatom sötét felhője. Nem akartam tudomást venni róla, amíg el nem jön az a bizonyos másodperc.

- Nem sokára elérjük a tisztást – szólalt meg Casimir úgy negyed óra után, aztán megint magunkra hagyott minket. Az arca gondterheltnek tűnt. Mintha csak érezte volna, hogy ez lesz élete utolsó napja…

- Minden rendben? – érdeklődött Keith. – Elsápadtál…

- Semmi gond – ráztam meg a fejem.

Alig három perc múlva értünk ki az említett tisztásra, ahol két fiatal, tizenkét év körüli fiú várt ránk – immár Casimir társaságában. Mellettük íjak és tegezek feküdtek. Valószínűleg, az ő feladatuk volt az, hogy előrehozzák a vadászathoz kellő fegyvereket a számunkra.

Keith segített leszállni Lidérc hátáról, aztán átadta a kantárokat a fiúknak, hogy kössék ki a lovakat.

- Nesze! – nyújtotta át Casimir a barátjának az egyik íjat. – Menj nyugodtan előre, addig megtanítom Ricának, hogyan használja a sajátját.

- Ha nem tudnám, hogy unokatestvérek vagytok, azt hinném le akarsz rázni, hogy udvarolhass egy ilyen gyönyörű kisasszonynak – vigyorodott el Keith, mire én zavartan kezdtem vizsgálgatni a számomra kijelölt fegyvert, és úgy tettem, mintha semmit sem hallottam volna.

- Egy vérfertőzést könnyebben megúsznánk, mint egy házasságfelbontást, ahogy Perlinát és az apját ismerem… - Casimir hangja könnyednek tűnt, de mikor felé pislantottam, láttam, hogy figyelmeztetően néz Keith-re, akinek elvörösödnek a fülei.

- Megyek, mire utolértek, már biztosan elejtettem egy szarvast! – vetette be magát gyorsan a fák közé.

Casimir egy másodpercig arra felé meredt, amerre a barátja eltűnt, aztán felém fordult.

- Rendben, akkor kezdjünk neki – tanácsolta. – Először is fel kell ajzani az íjat – állított be a megfelelő pozícióba – az íjat a jobb kezembe adta a markolatánál fogva, az alsó végét a jobb lábfejemhez helyezte, aztán bal tenyeremet az íj hátára a felső húrtartó alá fektette. – Ez az, tarts szilárdan a könyöködet a csípődön, aztán fordulj el jobbra – csúszott a férfikéz a derekamra, hogy a megfelelő irányba fordítson. A levegőt visszafojtva hagytam, hogy irányítson, és végül sikerült feltolnom a hurkot a húrtartóba a bal kezemmel, ahogy a mozgásom hatására kitágult a húr. – Ügyes – mosolygott rám Casimir. Megrándult szám, de végül az utolsó pillanatban elfojtottam a viszonzást. Csak azért tűrtem el, hogy tapogasson és utasítgasson, hogy aztán végezhessek vele. Márpedig egy gyilkosság – bárki is volt az alanya -, nem deríthetett jókedvre.

- Most mit csinálsz? – érdeklődtem, mikor Casimir a hüvelykujját felfelé tartva valamit méricskélni kezdett az íjamnál.

- Csak azt mérem, hogy megvan-e a hat hüvelyk a markolat és a húr között. Rendben, jó lesz – bólintott végül. – Most vedd át a bal kezedbe az íjat, én pedig hozom a nyílvesszőt – hajolt le az egyik tegezhez, aztán előhúzva belőle egyet a hátam mögé lépett ismét. Vízszintesbe állította az íjat a kezemben, aztán megmutatta, hogyan tegyem helyére a nyílvesszőt.

- Ennyi? – kérdeztem izgatottan.

- Igen. Most pedig kilőjük! – lépett távolabb tőlem egy kicsit. – Állj kis terpeszállásba – kezdte magyarázni a helyes testtartást, én pedig teljesítettem minden utasítását. Mikor a megfelelő pozícióban voltam, kiszemeltem magamnak az egyik fa törzsét. Pár másodpercig csak visszatartott lélegzettel fókuszáltam, aztán jobb kezemet hátrahúztam, és az ujjaimat lecsúsztattam a húrról. A nyílvessző suhogva hasította végig a levegőt, aztán megállapodott a fában nem sokkal afelett a hely felett, amelyet megcéloztam.

- Nos? – fordultam Casimir felé.

- Őstehetség vagy, azt hiszem – bólintott elismerően. – Még egy próba, mielőtt elindulunk?

- Nem szükséges, menni fog – emeltem fel a tegeztartómat.

- Ti itt maradtok és vigyáztok a lovakra! – adta ki a parancsot a fiúknak Casimir – mire azok leheveredtek a fűbe az állatok mellé -, aztán elindult arra felé, amerre Keith is ment. Feszülten követtem őt. Egyfelől szörnyen zavart a hosszú szoknya – még akkor is, ha kényelmesebb viselet volt, mint a tegnapi -, mert folyton beakadt a bokrokba, másfelől pontosan tudtam, hogy addig kell végrehajtanom a feladatomat, amíg be nem érjük Keith-t.

Már jó öt perce gyalogoltunk, mikor Casimir hirtelen kitartotta előttem a karját, én meg majdnem hasra buktam miatta. Bosszúsan néztem rá, mire ő a mutatóujját a szája elé helyezte.

- Mi az… - kezdtem volna, aztán meghallottam a halk motoszkálást. Casimir megragadta a karomat, és behúzott az egyik fa mögé. Az íjam közénk szorult, mégis olyan közel volt hozzám, hogy egy másodpercre elfelejtettem lélegezni. A pillantása az enyémbe fúródott, aztán hátrébb húzódott egy pár centivel. Óvatosan kipislantott a fa mögül, letette mellém a vállára akasztott bőrtáskát, aztán intett nekem, hogy maradjak, ahol vagyok.

Elindult előre, én pedig a fához simulva leselkedtem. Egy őz volt nem sokkal előttünk egy kis tisztáson. Azt hittem, hogy Casimir végezni akar vele, de ahelyett, hogy megállt volna pár méternyire, és felajzotta volna az íját, egyenesen az állat felé sétált. Óvatos léptekkel haladt, miközben halk, nyugtató szavakat suttogott.

Pont háttal áll nekem. Nem tudna védekezni. Talán, fel sem fogná, hogy ki küldte a vesztét okozó nyílvesszőt, mielőtt meghalna – futott végig az agyamon. Az íjamat a földre támasztottam, és pontosan azt tettem, amire Casimir tanított. Gyors voltam és halk, de a szívem a torkomban dobogott, és a fülembe zúduló vér dobolásán kívül alig hallottam valamit. Mire Casimir az őzhöz ért már megcéloztam a hátát bal oldalon, hogy a nyíl egyenesen a szívébe hatolhasson.

Az ujjaim már kezdtek lecsúszni a húrról, mikor megmerevedtem hirtelen. Az állat arrébb sántikált pár lépésnyit – csak most vettem észre, hogy sérült volt a jobb mellső lába -, Casimir pedig a földre helyezte az íját, és letérdelt mellé. A kezeim reszketni kezdtek, és apró verejtékcseppek ültek ki a homlokomra.

- Jól van, semmi gond… - motyogta, aztán hátraszólt nekem anélkül, hogy felém fordult volna. – Megsérült. Idehoznád, kérlek, a táskámat?

- Miért… miért nem ölöd meg? – zavarodtam össze teljesen. Az általam ismert Casimir azonnal végzett volna egy sérült állattal. Hiszen védtelen gyerekeket, öregeket, nőket is szemrebbenés nélkül, élvezettel gyilkolt meg.

- Mert nem nagy dicsőség egy gyenge és sérült állattal végezni, akinek esélye sincs – morogta maga elé. – Segítesz vagy nem? – simított végig gyengéden az állat bundáján.

Egy másodpercig ledermedve álltam, mintha Isten sóbálvánnyá változtatott volna, aztán lassan leeresztettem az íjat. Nem tehetem meg… - döbbentem rá. Bármi is lesz egyszer Casimirből, most még csak egy egyszerű ember. Aki talán, nem is olyan gonosz, mint azt elképzeltem… A felismerés úgy hatott rám, mintha valaki gyomron rúgott volna. A földre hajítottam a fegyvert, mintha megperzselte volna a kezemet. Én erre képtelen voltam. Apám rosszul választott, mikor Hale helyett engem küldött vissza.

A fa mellett heverő bőrtáskához sétáltam, és odavittem Casimirnek.