Démoni érintés 3. - A jelen árnyai (2. fejezet - A remény hangjai)

Az ebéd utáni pihenő közepén riadtunk fel a zajokra. Payton legalább olyan meglepettnek tűnt, mint én – a vastag ajtónak köszönhetően eddig soha nem hallatszott be sem beszéd, sem más, ám ezek a zörejek most erőteljesek és hangosak voltak. Robbanások és lövések; mintha a kinti világ valamiféle katonai harctérré változott volna. Lerúgtam magamról a vékonyka takarót, az állapotomhoz képest egész gyorsan kipattantam az ágyból, az üvegfalhoz siettem, és rátapasztottam a kezem. Földrengésszerű rezgések bizsergették meg az ujjbegyemet, végigszaladtak a testemen, és teljesen felvillanyoztak.

– Gyere el onnan! – Payton mögém lépett, megragadta a vállam, és a hátsó falhoz húzott. Testével takart, de én biztosra vettem: ezek nem a veszély, hanem a remény hangjai.

– Megtalált. Eljött értem – motyogtam félhangosan. Az izgatottságtól minden porcikám remegett, szívem pedig át akart törni a bordáimon, hogy megkeresse a párját odakint.

Amikor kinyílt az ajtó, lábujjhegyre álltam, hogy átlássak Payton válla fölött. Szabályszerűen csalódtam, amikor Gareth lépett be rajta három másik őrrel – azt gondoltam, Őt látom majd meg. A négy férfi megállt a visszazárt ajtóval szemben, előhúzták fegyvereiket, és a bejáratra céloztak. Valószínűleg azt a feladatot kapták, hogy állítsanak meg bárkit, aki be akar lépni ide; ha kell a saját testükkel.

– Mi történik? Casimir az, ugye? Ő az? – feszültem neki Payton karjának, de túl erőtlen voltam átjutni az élősorompón. Gareth nem válaszolt, rám sem nézett, mégis biztosan tudtam, hogy a megérzésem helyes. Odakint Casimir épp most tör át az őrökön, hogy megmentsen. Eljött értem, végre itt van.

Az újabb ajtónyitódásra mindannyian megfeszültünk, az idő lelassult. Az egyik őr a földre hanyatlott, de csak fáziskéséssel jöttem rá, hogy azért, mert golyót kapott. Újabb lövések hangzottak fel, mire Payton hátrarántott, vissza a sarokba. Ellenkezni akartam, ám a túlélőösztön átvette felettem az irányítást – hagytam, hogy a földre nyomjon, és beborítson a testével. Csengett a fülem, csak a saját zihálásom és szívverésem hangja jutott el hozzám, a külvilág zajai egyetlen hangos zúgássá mosódtak össze.

– Gyerünk, mozduljatok! – Kiáltás hangzott fel a közelből, kiszakadt a hangfolyamból, és felrázott a kábulatból. A hozzám simuló test melege megszűnt, ahogy Payton felegyenesedett; védtelennek éreztem magam. Felpislantottam, és Marthát látva ismét csak pislogni voltam képes. Itt van. És ha ő itt van, akkor Casimirnek is itt kell lennie.

– Hol…? – Ennyit nyöghettem ki, mielőtt Payton ismét a védőpajzsom lett. Összehúzott szemöldökkel meredtem a hátára, legalább olyan dühösen, ahogyan Martha hangja csengett.

– Sietnünk kell, mi a fenét csinálsz?

– Nem fogjátok bántani őt? – Payton kérdése csattanós pofonként tisztította ki a fejem. A hasamat hirtelen hegynyinek éreztem.

– Bántani? Azért jöttünk, hogy kiszabadítsunk titeket. – Payton oldalra lépett, hogy védhessen engem, ha szükséges, de Martha is rálátást nyerjen a „problémára”. A barna szempár először a tekintetemet találta meg, aztán egyre lejjebb haladva kikerekedett.

– Így is?

– A jó büdös francba!

– Így is megvéditek? – kérdezett rá újra Payton határozottan. Martha néhány másodpercnyi tétovázás után végül bólintott.

– Igen. Csak pucoljunk már innen! – intett ingerülten. A fejem mertem volna tenni rá, hogy a döntése nem végleges, csak Casimir nélkül nem meri kimondani a mindent eldöntő választ. Azt a gondolatot, hogy Ő mit fog szólni hozzá, elhessegettem, most nem volt idő ezen morfondírozni. Csak remélhettem, hogy az irántam érzett szerelme pont olyan erős, mint amilyen az én szívemben élő, és elfogad így is.

Payton átfogta a vállam, hogy kitereljen a cellából, én pedig automatikusan engedelmeskedtem neki. Hónapokig álmodoztam arról, milyen lesz szabad emberként kilépni innen, amikor eljönnek értem, most mégsem éreztem azt a felhőtlen örömet, amire számítottam.

– Hol van? Casimir. Hol van? – Esküdni mertem rá, hogy hangosan beszélek, mégsem felelt senki. Az ellenállók csapata – Sam, Bastian és Vincent – ugyanúgy mért végig, ahogyan az előbb Martha.

– Mi lesz Gisellával és a gyerekekkel? – jutott eszembe újabb két lépés után.

– Intézzük.

– De… Payton! – Ösztönösen hátrálni kezdtem, amikor megláttam, hogy pisztollyal a kezében Gareth siet felénk. Visszapillantottam, csak három őr teste feküdt a padlón, korábban fel sem tűnt, hogy ő nincs közöttük.

– Mi a… – kapott Payton a Martha övén lévő pótpisztoly felé, és korábbi őrzőnkre szegezte. Meglepett a gyorsasága – úgy tűnt, amint kinyílt a cellánk ajtaja, azonnal visszatért a harci kedve és az életereje. Ugyanezt magamról nem mondhattam el, szédelegve kapaszkodtam a falba.

– Nyugalom, veletek vagyok. Most már – tette hozzá Gareth enyhe szégyenkezéssel a hangjában, miközben megadóan a plafon felé emelte pisztolya csövét. Martha Payton karjára fektette a kezét, a látványtól furcsán rándult egyet a gyomrom.

– Tedd le a pisztolyt, nagyfiú. Ő vezetett el minket hozzátok.

– Ezt nem értem…

– Majd később elmondom – ígérte, miközben megpróbálta átvenni a fegyvert – sikertelenül. Payton elhúzódott előle.

– Ezt inkább magamnál tartom – közölte. Sokkal nyugodtabbá tett a tudat, hogy olyasvalakinél is van fegyver, aki biztosan nem akar ártani nekem és a babáimnak.

– Tiszta a terep a liftig – közölte Gareth, és elindult a folyosó vége felé.

A kórházi részlegen káosz és rendetlenség uralkodott, feldőlt infúziós állvány, összedobált ágyneműk, felborult szék a sarokban – a betegek vagy a saját lábukon, vagy segítséggel, de elmenekültek a ramazúri elől. Bár az is lehet, hogy Martháék engedték ki őket; nem tudtam elképzelni, hogy sérült emberekre támadnak.

Az arcokról próbáltam olvasni, miközben Paytonre hagyatkozva botorkáltam. Martha feszült figyelemmel haladt előre, igazi harcosként, akit senki és semmi nem tántoríthat el a feladatától, még egy lehetséges démoni baba sem. Sammel és Bastiannal már más volt a helyzet. Ők is élénken fürkészték az előttünk húzódó folyosót, ám vonásaikon láttam a bizonytalanságot. Távolságot tartottak tőlem, mintha fertőző betegséget hordoznék, amelyet egyetlen érintéssel nekik is átadhatok. Egyedül Vincent pillantott felém inkább aggodalmasan, mintsem undorral vagy félve. Halványan rám mosolygott, én pedig hálásan viszonoztam a kedvességét.

Majdnem előreestem, amikor hirtelen megtorpantunk, Payton rántott vissza. A lift kijelzője halk pittyegésbe kezdett, jelezve, hogy a felvonó elindult felfelé. Gareth hangja – „Vissza!” – parancsként hasított a levegőbe, mi pedig hátrálni kezdtünk. Aztán a pittyegés egyszer csak abbamaradt, és néhány másodpercnyi holtidő után a fémajtó kinyílt.

– Futás! – A kiáltás visszhangot vert a folyosó falain.

Mind szaladni kezdtünk vissza a cellánkat rejtő helyiségbe, mégsem hangzott el egyetlen lövés sem. Talán nem akarták, hogy a babáknak baja essen, vagy egyszerűen spóroltak a golyókkal, tudva, hogy úgyis zsákutcába futunk. A hátsó falig rohantam, és legszívesebben belerúgtam volna, amiért utamat állja: alig pár perce szabadultunk ki ebből a rohadt szobából, máris megint itt vagyunk. Zihálva fordultam meg, felmérve az állóháborút; pisztolycső szegeződött pisztolycsőre.

Talán órákig is ott állunk, ha a hangszóró recsegése nem szakítja félbe a feszült farkasszempárbajt. Riadtan húzódtam közelebb Paytonhöz, még mielőtt Hale hangja felzengett.

– Tegyétek le a fegyvereket, és adjátok meg magatokat!

– Én is pont ezt akartam tanácsolni nektek! – mosolyodott el Martha, keményen préselte ki szájából a szavakat. Úgy tűnt, egyáltalán nem fél, én viszont, ha akarom, sem tudom elrejteni a reszketésemet.

– Kétlem, hogy ez megtörténhet. Valdemar! – A hívó szó végigfutott minden helyiségen és folyosón.

A távolból annyit láttam, hogy becsukódik a liftajtó, és a kijelző számai újra peregni kezdenek, a pittyegés már nem jutott el a fülemig. Egy ideig teljes volt a csend, olyan vihar előtti, amely mennydörgés, villámlás és világvége ígéretétől terhes, aztán a lift ismét megérkezett az emeletünkre.

– Gisella! – nyögtem fel a látványától, de leginkább az ijesztett meg, hogy a gyerekek is vele voltak. Valamint… – Apa? – Előre léptem egyet, ám Payton visszatartott. Apám tekintetét kerestem, az nem rám, hanem a hasamra szegeződött. Aztán mikor mégis az arcomra emelkedett, nem láttam benne érzéseket és gondolatokat. Nem is volt lehetőségem ezzel foglalkozni, mert egy fekete alak is kilépett a liftből, és fegyvert szegezett a kis csoport hátára. Ökölbe szorult a kezem; bár végeztem volna ezzel a mocsokkal, amikor lehetőséget kaptam rá.

– Induljatok! – Valdemar a fegyvercsővel megbökte apám vállát, hogy mozgásra ösztökélje. Minél közelebb értek, Gisela arca annál jobban megnyúlt a döbbenettől, kontrolálatlan félelem költözött a vonásaira – úgy tűnt, neki sem mondták el eddig, mit tettek velem.

– Jól vagytok? – tette fel Martha a kérdést, ami bennem ragadt Gisela viselkedését látva. Kezdtem úgy érezni magam, mint egy középkori leányanya, akit akarata ellenére ejtettek teherbe, mégis mindenki rá hajigálja a köveket.

– Most pedig tegyétek le szépen a fegyvereket, és adjátok meg magatokat! – harsogta el Hale a korábbi parancsát. Vége volt, megint. Az esély, amely egy pillanatra felszabadított, hűtlen szeretőként gyorsan továbbállt. Beesett vállal, teljesen összetörve vártam, hogy Hale újra legyőzzön, és visszazárjon a kalitkánkba.

– Nem. – Martha meglepett. Nem láttam lehetőséget az áldozat nélküli győzelemre, így elképzelni sem tudtam, miért nem hajtja végre az utasítást. Hale is döbbentnek hangzott.

– Nem?

– Nem. Ha leteszem, így is, úgy is mind halottak vagyunk. – A hangszóró recsegése pattanásig feszítette az idegeimet, főleg, mert tudtam, hogy most valami nagyon rossz következik.

– Rendben, nekem így is jó. Valdemar, hozd közelebb a fiút! – A parancsra a férfi elrángatta Marcust az anyja mellől, és előrébb lépett. A csend szinte bántotta a fülemet, mégis azon imádkoztam, hogy ne törje meg semmi. Ahogyan általában, most sem hallgattak meg odafent. – Vágd el a torkát!

– Ne! – A kiáltás egyszerre tört ki belőlem és Giselából. Az ikrekkel a kezében képtelen volt a cselekvésre, mégis megpróbálta kiszabadítani magát az őrök markából. Cassie és Danny sírása betöltötte a helyiséget.

– Kérlek, kérlek, Martha! Megadjuk magunkat, hallod? Hale, megadjuk magunkat! – A kamera és a hangszóró felé fordultam, és reméltem, hogy látja rajtam a rémült határozottságot: ha kell, terhesen küzdök meg Marthával, csak hogy megállítsam, és azután önként leszek ismét fogoly.

Valdemar lassú mozdulatokkal húzta elő a tőrét, mintha ő is abban reménykedne, csoda történik, és Hale megváltoztatja az utasítását. Halálra váltan figyeltem a fény csillanását az éles pengén, és megtettem az egyetlen dolgot, ami eszembe jutott: könyörögtem.

– Valdemar, ezt nem teheted meg. Kérlek! Ő Marcus! Nézz rá! Nézz a szemébe! – Lélegzet-visszafojtva vártam szavaim hatását, miközben a lábam reszketni kezdett. Hinni akartam, hogy bármit is tett korábban ez a sötét lelkű férfi, mégis kötődik a fiúhoz. Elvesztettem volna az ép eszem, ha a szemem láttára veszik el egy gyermek – Marcus – életét. Az én hibámból.

A fekete szempár keményen meredt maga elé kerülve a fiú látványát, végül rám emelkedett.

– Ha én nem teszem meg, megteszi más. – Ahogy a penge megmozdult és Gisela felsikoltott, elszörnyedve az arcom elé kaptam a kezem.