Ide pakolgatom fel az írásaimat, firkálásaimat, novelláimat, gondolataimat, és minden egyebet, amihez hirtelen kedvem támad. :)




2017. december 11., hétfő

Colson Whitehead: A föld alatti vasút


Mindig is érdekeltek az emberi jogok, de általában olyan könyveket olvastam eddig a témában, amik vagy a jelenbeli gondokkal foglalkoztak, vagy egy olyan jövőt vázoltak fel, amely akár velünk is megtörténhetne. Ezzel szemben Colson Whitehead A föld alatti vasút című regénye a múltban játszódik, és az USA déli területein lévő rabszolgaságról szól. Vagyis egy olyan embertelenül aljas és kegyetlen emberjogi problémáról, ami látszólag már megoldódott. Ennek ellenére úgy éreztem, érdemes lehet elolvasni ezt a könyvet, mert a múlt eseményei sokszor levetíthetők a saját korunk eseményeire.

A regény egy Cora nevű, tinédzserkorú rabszolgalányról szól, aki egy nap fogja magát, és egy férfi rabszolgával megszökik a gazdájától. A szökésben a föld alatti vasút nevű abolicionista szervezet segíti őket, ám így is rettenetes körülmények között kell megtenniük az életveszélyes utat.

Elképzelhetetlen valóság

Az ember sokszor tisztában van vele, mégsem tudja elképzelni, milyen szörnyűségek történtek és történnek ma is a világban. Amikor pedig érzékletesen elénk vetíti a híradó, egy film vagy egy könyv, úgy érezzük, mintha gyomron vágtak volna minket. Én, normális emberként el sem tudom képzelni, hogyan képes valaki vagyontárgy módjára tartani egy másik embert. Hogyan bírja megütni, megcsonkítani, megkínozni, megerőszakolni, meggyilkolni. Márpedig ez a számomra teljesen elképzelhetetlen dolog valaha megtörtént, sőt, sok elmaradott országban még ma is létezik a valódi rabszolgaság (a fejlettebb országokban pedig a legális, gazdasági rabszolgaság).

Az is megrázó volt, ahogyan a föld alatti vasút működött. Előzetesen úgy gondoltam, hogy ez egy jól kiépített szervezet, amelynek segítségével a rabszolgák a lehető legnagyobb (viszonylagos) biztonságban kerülhetnek át olyan területre, ahol már nem bánthatják őket. Sosem gondoltam bele mélyebben, hogy hogyan is működhetett ez az egész. Amikor pedig összeállt bennem, hogy ez egy rendes emberekből álló szervezet, amely azonban igencsak korlátozott lehetőségek között és elég szervezetlenül tud minimális segítséget nyújtani a szökésekhez, akkor jött az újabb döbbenet. Ugyanis a szökés körülményei legalább annyira elborzasztóak voltak, mint egy korbácsolás vagy egyéb kínzás az ültetvényen. Konkrétan embertelen körülmények között juthattak csak el a szökött rabszolgák a szabadságba. Már persze, ha nem haltak meg útközben…

Érzelemmentesen sokkolni

A könyv nagyon érzékletesen, mégis szinte érzelemmentesen szemlélteti a borzalmakat, ez az ellentét pedig nagyon izgalmas volt olvasóként. Cora rabszolgaként rengeteg erőszakot lát, amelyek a mindennapjai részévé válnak, épp ezért nem engedheti meg magának, hogy ez érzelmileg megrázza. A könyv során csak egyszer engedi át magát az érzéseinek, amikor ösztönösen, mindenféle előzetes megfontolás nélkül megoltalmaz egy rabszolgagyereket az ütésektől, és ezzel lényegében önmagának és a kisfiúnak is még nagyobb büntetést vív ki. Vagyis az érzések számára és a többi rabszolga számára is veszélyesek. Ez persze nem jelenti azt, hogy elfelejtenek érezni, csak annyit, hogy megtanulják nem kimutatni, elfojtani. Épp ezért az az érzelemmentes stílus, amivel az E/3 szemszögű narrátor elmeséli a szörnyűségeket, nagyon jól passzol a rabszolgák és elsősorban Cora viselkedéséhez.

Ez az érzelemmentes érzékletesség arra is jó, hogy még inkább megrázzák az olvasót az események. A kínzások; a szűk lyuk, amiben Corának hosszú ideig bujkálnia kell; a tető és falak nélküli vasúti kocsi, amin ülve egy kötélbe kapaszkodva tudja csak a platón tartani magát az ember száguldás közben, és úgy süvölt a képébe a levegő, hogy alig tud lélegezni, mindezt pedig órákon át ki kell bírnia… Azáltal, hogy pontos leírást kapunk ezekről, viszont érzelmek nélkül, kénytelenek vagyunk mi magunk elképzelni és átérezni a különböző helyzeteket, így pedig sokkal sokkolóbbak, mintha a szájunkba rágnák, milyen érzelmeket váltanak ki a szereplőkből.

Hirdetések és kitekintők

A fejezetek elején olyan korabeli, valós hirdetések szövegei találhatók, amelyekben szökött rabszolgákat keresnek. A leírás, amit a gazdák adnak róluk, olyan érzést keltett bennem, mintha eltűnt állatokról olvasnék felhívásokat. Teljesen tényszerűek, szerepel rajtuk a nem, kor, személyleírás, különleges ismertetőjegyek, és hogy mire kell vigyázni az adott rabszolgával. Ezek a hirdetések alig néhány mondatból állnak, mégis sokkoltak. Főképp azért, mert a könyv végén lévő írói köszönetnyilvánításból tudtam, hogy ez nem fikció, akiket a hirdetésekben keresnek, valaha élő emberek voltak. És ki tudja, mi történt velük végül…

A fővonal Cora szökésének történetét meséli el, ám ezen fejezetek közé beszúrtak néhány kitekintő fejezetet is. Ezeknek a kitekintéseknek köszönhetően más karakterek életébe is beleláthatunk egy kicsikét: Cora nagymamája, a rabszolgavadász Ridgeway, egy hullarabló orvostanhallgató, a vasút egyik tagjának felesége, Caesar és Cora édesanyja, Mabel is kapott egy-egy fejezetet. Ezen fejezetek közül talán az orvostanhallgatóé érdekelt a legkevésbé, a legütősebbre pedig Mabelé sikeredett.

Sokszínű szereplők

Sok regényben vannak a rosszak és vannak a jók, akik egymással harcolnak, és általában a jók győznek. Nos, ebben a könyvben nem lehet ilyen könnyen kategóriákba sorolni az embereket. Alapjában véve azt mondanánk, hogy a rabszolgák és az őket segítő fehérek képviselik a jó oldalt, a rabszolgatartó fehérek pedig a rosszat, de ez nem feltétlenül ennyire egyszerű.

Corát például, amint „nővé érik”, a saját rabszolgatársai közül erőszakolják meg többen. Vagy ott van a fekete bőrű fiú, Homer, aki egy rettegett rabszolgavadász jobbkeze. Nem kellene mellette maradnia, mert megkapta a szabadságlevelét, ő mégis úgy döntött, hogy továbbra is segít a sajátjai levadászásában. De Cora is tesz olyan dolgokat a túlélése érdekében, amelyek nem feltétlenül helyesek.

Vagy ott vannak a dél-karolinai fehérek, akik látszólag segítik a rabszolgákat, gyakorlatilag viszont semmivel sem jobbak, mint a többi rabszolgatartó. Sőt, talán még rosszabbak, mert a gazdák nyíltan teszik, amit tesznek, míg a dél-karolinaiak kígyó módjára először odahízelgik magukat a feketékhez, úgy tesznek, mintha segíteni akarnák őket, aztán beléjük marnak. Vagyis reményt adnak, aztán gyorsan el is veszik, ami talán még rosszabb, mint a teljes reménytelenség.

A föld alatti vasút tagjai is sokszínűek. Annyi biztos, hogy mind nagyon-nagyon bátrak, hiszen jól tudják, hogy ha lebuknak, a halál vár rájuk, méghozzá valószínűleg nem egy kellemesebb módja. Ez a fajta emberség és elvhűség számomra csodálatra méltó. Kevés ember képes ilyesmire, talán ezért is olyan szervezetlen a föld alatti vasút, mert csak kevesek hajlandóak csatlakozni hozzá veszélybe sodorva ezzel önmagukat és a családjukat is.

Talán Ethel karaktere a legérdekesebb ilyen szempontból. A férje, Martin a vasút tagja, Ethel ezáltal nem önként, hanem a férje döntése miatt keveredik bele az egészbe. Retteg a férje tetteinek következményeitől, ám mivel tudja, őt is bűnrészesnek tartanák, segít a szökevények bujtatásában. A félelmei ellenére viszont nem rossz ember, hiszen, amikor a szükség úgy kívánja, előbújik belőle a gondoskodó énje.

Szerelem a szörnyűségek idején

Caesar az a férfirabszolga, aki rábeszéli Corát a szökésre. Azt mondja, szerencsemalacként van szüksége rá babonából, mivel Cora édesanyja az egyetlen az adott birtok történetében, aki sikeres szökést hajtott végre, és azóta sem kapták el, és hátha Cora is örökölte a szerencséjét. A valódi ok persze nem ez, egyfelől tetszik neki Cora, másfelől lát benne valamit, amitől úgy gondolja, képes lesz kibírni az utat.

Nagyon-nagyon tetszik Caesarral kapcsolatban, hogy bár vonzódik Corához, egyáltalán semmit sem vár el tőle azért cserébe, hogy magával viszi őt. Sok férfi kihasználta volna a helyzetet, minimum azzal, hogy lelkifurdalást kelt Corában azáltal, hogy lényegében neki köszönhető a nő szabadsága, így tartozik neki. Caesar sosem él vissza ezzel. Igazi férfi, a szó nemes értelmében.

Mondhatni, Cora szerencsés a szerencsétlenségben, mivel felbukkan az életében egy másik férfi is, akit Királynak neveznek. Ő is szökött rabszolga, aki eljutott a szabadságba, ám ezzel nem elégedett meg, hanem beállt a vasúthoz, és segít a még szolgaságban senyvedő társainak a szökésben. Ő is igazán rendes, becsületes férfi, aki szívből beleszeret Corába.

A szerelmi szálról többet spoiler nélkül nem igazán tudok mondani, annyi biztos, hogy én többször is sokkolódtam a történtek miatt.

Rabszolgavadász fekete gyermekkel

Ridgeway egy fejvadász, aki abból él, hogy elfogja, és visszaviszi a gazdáiknak a szökött rabszolgákat. Jól végzi dolgát, mert a rabszolgák éjszakánként a mumus helyett az ő nevével riogatják a gyerekeiket, ha azok nem akarnak aludni. Egyetlen egyszer nem tudta visszahozni a rabszolgát, akinek a felkutatásával megbízták, mégpedig Cora édesanyja esetében. Ez pedig felpörgeti teljesen, és Cora elfogása lesz a mániája.

Nagyon érdekes karakter, mert egyértelműen rossz, amit csinál, és mégis van benne néhány emberi vonás. Ott van például Homer, a fekete kisfiú, akit maga mellé vett, és felszabadított. Lényegében úgy neveli, mintha a saját gyereke lenne, és a fiú is apaként tekint rá. Ennek ellenére, mégis abból él, hogy Homer népére vadászik.

Még mindig próbálom megfejteni a benne lévő paradoxont, mert számomra érthetetlen, hogyan lehetséges, hogy Homerrel fiaként bánik, más rabszolgákat pedig, akár gyerekeket is, simán visszavisz a gazdáikhoz a halálba vagy ő maga öli meg őket.

A szökött anya

Cora apró kisgyermek volt még, amikor egy reggel arra ébredt, hogy az édesanyja, Mabel búcsú nélkül megszökött, és őt otthagyta a gazdánál a birtokon. A lelke mélyén szereti az anyját, az ő szökése motiválja arra, hogy maga is belevágjon Caesarral a szökésbe, mégis ott van benne a harag iránta, amiért cserbenhagyta. Teljesen megértettem őt, lévén, az ördög elől sem szöknék meg úgy, hogy hátrahagyom neki a gyerekemet.

Épp azért, mert végig együtt éreztem Corával, amikor elolvastam Mabel kitekintő fejezetét, az nagyon ütött. Ott állt össze a gyermekét elhagyó anyával kapcsolatos kép. Megint csak nem akarok spoilerezni, de nagyon örülök, hogy ez a fejezet bekerült a könyvbe.

A regényt azoknak ajánlom, akik nemcsak szórakozni és kikapcsolódni vágynak, hanem mélyen elgondolkozni és érezni is. Ez a könyv tökéletes lesz hozzá.

Kedvenc karakterek: Cora, Mabel, Caesar, Király, Ethel.

Kedvenc jelenet: amikor kiderül, mi történt Mabellel.

Kedvenc idézetek:

„A fehérember nap mint nap meg akar ölni, néha lassan, néha gyorsan. Miért könnyítsük meg a dolgát?”

„Corára rátelepedett valami. Évek óta nem érzett ilyet, mióta szétverte Blake kutyaólját a baltával. Látott férfiakat lógni a fákon, keselyűk, varjak prédájaként. Nőket, akiket csontig hasogatott a kilencfarkú macska. Testeket, eleveneket és holtakat sülni a máglyán. Látta, ahogy fiúkat és lányokat, ennél is fiatalabbakat, agyba-főbe vernek, és mégsem csinált semmit. Ma este megint rátelepedett ez a valami. Torkon ragadta, és mielőtt rabszolgaénje utolérte volna emberi énjét, pajzsként borult a fiú teste fölé. Kezével úgy markolta a fölemelt pálcát, mint mocsárlakó a kígyót, és látta a díszt is a végén. Az ezüstfarkas vicsorgatta ezüstfogait. Aztán kirántották a kezéből. Lesújtottak vele a fejére. Újra lesújtottak, és most az ezüstfogak végigszántottak a szemén, és vér fröcskölt a földre.”

„Régen, ezt Cora anyja mesélte, ez a félnyelv volt az ültetvény hangja. Az óceánon túlról hozott szavakat idővel aztán kiverték belőlük – az egyszerűség kedvéért, meg azért, hogy kitöröljék az eredetüket, és csírájában fojtsák el a lázongást. Minden egyes szót, kivéve azokat, amiket magukba zártak a korábbi létükre még emlékezők. Úgy dugdosták a szavakat, mint az aranyat, mondta Mabel.”

„(…) – Rövid ideig maradnak ott –tette hozzá a fehér nő. – Optimisták vagyunk.
Cora nem tudta, mi az az „optimista”. Este megkérdezte a lányoktól, ismerik-e a szót. Még egyikük sem hallotta. Végül úgy döntöttek, azt jelenti, hogy „igyekszünk”.”

„A fehérek azért jöttek erre a földre, hogy új életet kezdjenek, hogy uraik zsarnokságától megmeneküljenek, mint ahogy a szabados menekült a magáétól. De a maguk elé tűzött eszményeket másoktól megtagadták. (…) A föld, amit ő művelt, amin dolgozott, indián föld volt. Tudta, hogy a fehérember szeret dicsekedni a mészárlásai hatékonyságával, amikor nőket és csecsemőket gyilkolt, és bölcsőjükben fojtotta meg a jövendőjüket.”

„Cora rosszul aludt. Nyolcvan nő horkolt, mocorgott a lepedők alatt. Úgy feküdtek le, hogy azt hitték, kiszabadultak a fehérember uralma alól, már nem parancsolgathatnak nekik, hogy ezt tegyék, azt tegyék. Hogy kezükbe vették az életük irányítását. Pedig még mindig terelgetik, domesztikálják őket. Nem áruk, mint régen, de jószágok: tenyésztik, ivartalanítják őket. Közös hálókba zárják, ketrecekbe, ólakba.”

„Carpenter acsarogva ejtette ki a szót, ahogy a rühös kutya őrzi a csontját: „nigger”. Stevens ellenben sohasem használta. Nem helyeselte a faji előítéleteket. Mi több, egy Carpenter-féle műveletlen ír tahónak, akit a társadalom arra kényszerít, hogy sírokban kotorásszon, több közös vonása van a négerekkel, mint egy fehér orvossal.”

„Martin ismét bocsánatot kért a felesége viselkedéséért.
- Tudja, halálra van rémülve. A sors kezében vagyunk.
- Vagyis úgy érzik magukat, mint egy rabszolga? – kérdezte Cora.
- Nem Ethel választotta ezt az életet – mondta Martin.
- Csek beleszülettek? Mint egy rabszolga?
Ezzel vége is lett az aznapi beszélgetésnek.”

„A fehérek joggal félnek. Egy nap vérözönbe fúl a rendszer.”

„Nem csoda, hogy a fehérek a parkot róják a sűrűsödő sötétben, gondolta Cora, fejét a fának nyomva. Kísértetek ők maguk is, két világ közt rekedtek: bűneik valósága és a túlvilág között, mely utóbbi a bűneik miatt megtagadtatott tőlük.”

„Ethel gyerekkori, maszatos Bibliáját adta oda Martin Corának.
(…)
- Nem világos, amikor azt mondja, hogy aki embert lop, és eladja azt, halállal lakoljon – mondta Cora. – Mert később meg azt mondja, hogy a szolgák az ő uraiknak engedelmeskedjenek, mindenben kedvüket keressék. – Végül is vagy bűn egy másik embert birtokolni, vagy Isten áldása. De hogy ráadásul mindenben a kedvüket keressék! Valami rabszolga-tulajdonos lopózhatott be a nyomdába, az tette bele.”

„Homer minden este körülményesen kinyitotta a táskáját, és elővett egy bilincset. Odaerősítette magát a bakhoz, a kulcsot zsebre vágta, és lehunyta a szemét.
Ridgeway elkapta Cora pillantását.
- Azt mondja, csak így tud aludni.”

„ - (…) Erősnek kell lennetek, hogy kibírjátok a munkát, és még nagyobbá tegyetek bennünket. A disznót sem azért hizlaljuk, mert tetszik nekünk, hanem mert szükségünk van rá a túléléshez. De azt nem engedhetjük meg, hogy túl okosak legyetek. Nem lehettek olyan erősek, hogy el tudjatok futni előlünk.”

„„Az vagyok, amit a botanikusok hibridnek neveznek – mondta, amikor Cora először hallotta szónokolni. – Két különböző család keveréke. Virágban az ilyen kotyvalék tetszetős a szemnek. De amikor az egyesítés hús-vér alakot ölt, vannak, akik felháborodnak. Mi ebben a teremben tudjuk, mi ez – új szépség született a világba, itt virít körös-körül.””

„Cora az idő fordultával egyre többet járt a könyvtárba. (…) Egyszer, amikor éppen belépni készültek, megállította őket egy fuvaros.
- A gazda mindig azt mondta, csak egyvalami veszedelmesebb még a fegyveres niggernél is – mondta -, ez pedig a könyves nigger. Hát, odabe’ jókora halom puskapor lehet!”

„Milyen furcsa, hogy éppen ez az ember, aki soha életében nem szedett le egyetlen gyapotmagházat sem, nem ásott árkot, nem tapasztalta meg a kilencfarkú macskát, éppen ez emeli fel a szavát azok érdekében, akik mindet átélték, számtalanszor.”

„A férfiak kezdetben jók, aztán a világ aljassá teszi őket. A világ kezdettől aljas, és napról napra aljasabb. (…) A világ aljas, de az embernek nem muszáj aljasnak lennie, ha nem akar.”

Értékelés: IMÁDOM.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet: KATT

Add a Twitter-hez Add a Facebook-hoz Add a Startlaphoz Oszd meg a Citromail-lel! Add az iWiW-hez Add a Google Reader-hez Add az RSS olvasódhoz

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése