~ Sárga könyves út ~

2018. január 7., vasárnap

Louise Doughty: Dupla spirálban


Louise Doughtytól a Dupla spirálban című könyv a fülszövege alapján egyszerű kriminek tűnt. Persze, szeretem az egyszerű krimiket is, ezért érdeklődve álltam neki, ám ennél sokkal többet kaptam ettől a történettől, és teljesen mást, mint amire előzetesen számítottam.

A történet röviden egy Yvonne Carmichael nevű nőről szól, akinek a gyerekei már kirepültek a családi fészekből, a férjével viszonylag jól megvannak, és a munkájának él, amelyben eléggé elismert. Egy nap megismerkedik egy titokzatos férfival, akivel viszonyba keveredik, ám ennek köszönhetően olyan bűnténnyel vádolják meg, amiért sok-sok évet, akár életfogytiglant is kaphat.

Különleges stílus

Életemben először olvastam olyan regényt, amely nem E/1-ben vagy E/3-ban, hanem valamiféle keverék szemszögben íródott. Van benne E/1, amikor Yvonne egyszerűen a saját szemszögéből mesél el dolgokat. Akad benne E/2, amikor Yvonne a szeretőjének meséli képzeletben a gondolatait és a vele történteket. És van benne T/1 is, amikor Yvonne többes számban mesél önmagáról és a férjéről, vagy önmagáról és a szeretőjéről. És mindezt jelen időben.

Ami érdekes, hogy ez a keveredés egyáltalán nem volt furcsa, nem zökkentett ki a történetből. Az írónőnek sikerült úgy kevernie a szemszögeket, hogy szinte észre sem vettem a váltásokat, teljesen természetesnek tűntek. Rájött, hogy melyik részhez melyik szemszög passzol, és hogyan tudja a váltásokat teljesen zökkenőmentesen létrehozni. Ez az egész pedig nagyon izgalmas és egyedi volt írói és olvasói szemmel nézve is.

Romantikus, krimi vagy kémregény?

Bevallom őszintén, a regény közepéig nem nagyon tudtam, miről is fog most szólni ez a történet pontosan. Az eleje egy titokzatos tárgyalással kezdődik, de hogy mi a vád, ki volt a tényleges elkövető, ki volt az áldozat és kit is vádolnak pontosan, az homályba veszik. Aztán egy időugrással a múltban kötünk ki, és Yvonne elkezdi elmesélni, hogyan is ismerkedett meg a szeretőjével, hogyan vált az egyszeri kaland kapcsolattá, hogyan viselkedett közben otthon a férjével és hasonlók. Vagyis a regény első felében egy szerelmi történet bontakozott ki a szemem előtt vegyítve egy kis pszichológiai szállal. Itt felmerült bennem, hogy esetleg odáig megy majd a titkos viszony, hogy Yvonne és a szeretője (vagy csak a szerető) elteszik láb alól Yvonne férjét.

A szerelmi történet közben azonban elfogott egy furcsa érzés. Ugyanis a szerető furcsán viselkedik, titkolózik, paranoiás, és Yvonne úgy sejti, ez azért van, mert a kormánynak dolgozik. Vagyis felmerült bennem, hogy valami kémsztori miatt kerül végül Yvonne és a szeretője a bíróságra.

Aztán történik Yvonne-nal valami szörnyűség, egy nemi erőszak, és belekezdünk egy pszichológiai szálba. Yvonne ugyanis nem jelenti azonnal a rendőrségnek a történteket, és az erőszakoló a továbbiakban is zaklatja és lelki terrorban tartja. Szóval úgy gondoltam, akár itt is történhet olyasmi, ami miatt bírósági ügy robban ki.

Hogy végül mi is történt, azt természetesen nem árulom el, de lesznek meglepő fordulatok ezen a szálon, az biztos. Még az utolsó oldalon is.

Az áldozathibáztatás tipikus példája

A nemi erőszak az egyik legrosszabb dolog, amit elkövethetnek egy nő (vagy akár egy férfi) ellen. Ez a regény azért nagyon fontos, mert szépen bemutatja, hogy egy középosztálybeli, viszonylag jól élő, a munkájában sikeres, erős, kemény nőt is könnyedén össze lehet törni és zavarni egy ilyen szörnyű tettel. Sajnos a valóságban sokan az áldozatot hibáztatják. Miért volt ott, ahol, miért az a ruha volt rajta, miért ivott, miért viselkedett úgy, ahogy, miért mondta ezt vagy azt, miért ment elzárt helyre egy férfival, miért nem védekezett, miért nem jelentette azonnal stb.

Nos, Yvonne példája tökéletesen bemutatja, hogy még egy határozott, elismert nő sem úgy viselkedik egy ilyen helyzetben, ahogyan azt egy biztonságban lévő kívülálló elképzeli – nemhogy egy fiatalabb, gyengébb lelkületű nő.

Yvonne beszél a regényben nem hivatalosan egy rendőrrel, aki nemi erőszak ügyekkel foglalkozik, és a rendőr konkrétan kimondja, hogy ha bíróságra viszi az ügyet, akkor őt fogják darabokra szedni, nem a szörnyeteget, aki megerőszakolta. Szóval lényegében esélye sincs, hogy a törvény segítsen rajta.

Volt még két nagyon érdekes jelenet ezzel kapcsolatban. Az egyik, amikor Yvonne egy barátnője beszél a nemi erőszakról egy másik ügy kapcsán úgy, hogy nem tudja, mi történt Yvonne-nal. A másik, amikor Yvonne és a férje beszélnek egy tanácsadó ügyvéddel az otthonuk konyhájában. Mindkettő szintén tökéletes példája az áldozathibáztatásnak.

Szóval ezt a könyvet minden olyan ember kezébe adnám, aki valaha kiejtett olyan mondatot a száján (vagy leírta a neten), amely az áldozatot hibáztatta valamilyen módon. Talán a regény olvasása után háromszor is meggondolnák, mit beszélnek.

Szerelmi háromszög

Szörnyen tetszett és érdekes volt a regényben, hogy nem viszonylag fiatal, húszon- vagy harmincvalahány éves emberek a főszereplők, hanem középkorú emberek. Yvonne, a férje és a szeretője is túl van az ötödik ikszen. Általában nem középkorú emberekről szokás romantikus, erotikus jeleneteket írni, épp ezért, ez is egyfajta újdonságként hatott. Mert hát, teljesen másképp gondolkozik, beszél és cselekszik egy fiatal és egy középkorú ember.

Annak ellenére, hogy a karakterek már nem fiatalok, a szerelmi és erotikus jelenetek egyáltalán nem tűntek morbidnak, sőt. Érezni lehetett bennük, hogy középkorú emberek a szereplői, ennek ellenére sikerült izgatóan, szépen, romantikusan, izgalmasan megírni őket.

Bevallom őszintén, jó ideig nem tudtam, hogy a szerető megbízható-e. Csak szórakozásnak tekinti Yvonne-t? Vagy érez iránta valamit? A furcsa viselkedése mögött van valami csapda, vagy valóban olyan a munkája, amely miatt titkolóznia kell?

És Yvonne férje… Jó férj? Szereti Yvonne-t? Mellette állna, ha kiderülnének Yvonne titkai, vagy egyszerűen faképnél hagyná őt annyi év házasság után?

A regény olvasása során mindvégig változott, alakult a két férfiről kialakított képem. Volt, amikor az egyik tűnt szimpatikusabbnak, volt, amikor a másik. Olyan is megesett, hogy először szimpatikus volt valamelyikük, aztán csalódtam benne, majd ismét visszanyerte a szimpátiámat. Szóval az érzéseim kicsit hullámvasút szerűek voltak mindkét férfi esetében.

A történet legvégére tudtam csak 100%-osan eldönteni, hogy melyik férfit is választanám Yvonne helyében, egészen addig ingadoztam a szerető és a férj között. Ez is mutatja, hogy mennyire összetett és izgalmas volt ez a szerelmi szál is.

A történetet azoknak ajánlom, akik egy olyan romantikus krimi történetet szeretnének olvasni, amely mind stílusban, mind a történet és a főszereplők tekintetében különleges.

Kedvenc karakter: Yvonne.

Kedvenc jelenet: amikor Yvonne és a férje a tanácsadóval beszélget a konyhájukban.

Kedvenc idézetek:

„Emily Wilding Davison az epsomi derbin a király lovának patái alá vetette magát. Azért halt meg, hogy a hozzám hasonló 21. századi nők magától értetődőnek tekinthessenek egyet-mást. Szavazunk a választásokon, munkát vállalunk, elvárjuk, hogy a férjünk pakolja ki a mosógépet. Még férjhez sem kell mennünk, ha úgy döntünk. Azzal fekszünk le, akivel csak jólesik – persze saját személyes erkölcsi meggyőződésünk keretei között -, ahogyan a férfiak. Többé nem hurcolnak bennünket a falu főterére, hogy megkövezzenek. Nem feszítenek vaspecket a szánkba, ha túl sokat locsogunk. Nem fojtanak vízbe vagy égetnek el a máglyán, mert a férfi, akit kikosaraztunk, boszorkánysággal vádolt meg. nem fenyeget bennünket efféle veszély. Ma már, ebben az országban tényleg biztonságban érezhetjük magunkat.”

„Közúti balesetek lépten-nyomon előfordulnak, ezt mindenki tudja. De senki sem gondolja, hogy vele történik meg a következő. Aki évek óta baj nélkül vezet, abba a tévhitbe ringatja magát, hogy az autóbalesetek csak másokkal történnek meg. Velünk azonban nem. El sem tudjuk képzelni magunkat áldozatként.”

„Nicholas Colman eltörte a barátnőm bal járomcsontját. (…)
A járomcsontos incidens után még három év kellett, hogy Susannah elhagyja Nicholas Colmant. Egyszer azt mondta nekem, arra tanítanak bennünket, hogy jó útra téríthetjük őket. Amint olvasni tudunk, erre tanítanak. Királyfivá varázsolhatjuk a fenevadat, csak eléggé szeretnünk kell. És azt mondta, ösztönösen tudjuk, milyen rossz nekünk, ha elmegyünk, hát egyre csak halogatjuk. Azt hisszük, hogy amíg mellette maradunk, egy kicsit kézben tudjuk tartani, de mihelyt elmegyünk, tényleg veszélybe kerülünk.”

„A barátnőm mázlistának tart a férjem miatt. Természetesen egyetértek vele, mégis bosszant, milyen könnyen tűnik föl egy férfi jó színben azok előtt, akik kapcsolaton kívülről szemlélik. Nem ver az urad, nem iszákos, jól bánik a gyerekekkel – még más nők is ezeket a dolgokat szokták sorolni az asszonyoknak, hogy hangsúlyozzák, milyen szerencsések. Guy már azzal is babérokat gyűjt, hogy nem agyabugyál el.”

„- Szerintem az a legnevetségesebb az egészben – mondja tehát most Marcia, hogy eloszlassa a feszültséget -, hogy azt állítja, orális szexre kényszerítették. Micsoda képtelenség! Miért nem harapja egyszerűen le? – paskolja meg tenyerével az asztalt, és körbehordozza a tekintetét, hogy mindannyiunkat nevetésre biztasson.
(…)
- Na persze, Marcia, te a tökéletes otthonoddal, a tökéletes férjeddel meg a tökéletes gyerekeiddel a hátad mögött, hétszentség, hogy úgy tennél. Valószínűleg még élveznéd is.
(…)
- Hát én… - hebegi Marcia. Még mindig mosolyog, kissé gyámoltalanul néz körül. – Én igazán nem úgy…
(…)
- Tudod, részemről azt tartom igazán ijesztőnek, hogy bár abszolút intelligens nő vagy, csak mert még sosem történt veled semmi igazán rossz, egyszerűen nincs hozzá fantáziád, hogy megértsd, milyen az, amikor másokat baj ér. De a legijesztőbb mégis az – hajolok az asztal fölött Marcia felé, a hangom félreérthetetlenül vitriolos; az asszony most lesüti a szemét, hibátlan arcbőre elpirul -, hogy magadfajtákat ültetnek az esküdtszékekbe.”

„Most már tudom, mennyire megcsalhatnak bennünket ezek az ösztönök. Most már tudom, hogy bármilyen irányból érhet támadás. Még olyasvalakitől is, akiről azt hisszük, annyira ártalmatlan, hogy baj nélkül leihatjuk magunkat, kettesben maradhatunk vele egy helyiségben, hiszen cseppet sem látszik veszélyesnek, ugye? Ha meg próbálkozik valamivel, akkor is elbánunk vele, nem igaz? Elvégre érett nők vagyunk. A diplománk is bizonyítja. Na persze. Egy csattanós pofon, csak annyi kellett.
Nem félek többé a veszélyes férfiaktól. A barátságos, hétköznapi férfiaktól félek. Nem a betörőktől, a sötétedés után szembejövő idegenektől. Csakis az ismerős férfiaktól.”

„- (…) A nemi erőszakkal kapcsolatos esetekben komoly probléma, hogy a nők mintha sosem tanúsítanának ellenállást – lopódzik megbocsáthatatlan értetlenség a hangjába. – Ez eléggé megnehezíti a dolgunkat.
Olyan harciasan fixírozom Laurence-t, hogy csak a szemem sarkából látom Guyt. A férjem föláll, megfordul, a gáztűzhely fölötti mágnescsíkról levesz egy kést, és Laurence torkához szorítja. Az ügyvéd magasra feszített állal megdermed. Két kezét kissé fölemeli az asztalról. A szeme könyörgőn mered rám. Döbbenten bámulok Guyra, de nem szólok semmit.
- Most mire gondol, Mr. Walton? – kérdezi egészen higgadtan.
Csönd. Laurence nyilván rájött, hogy nem jó ötlet válaszolni.
- Megmondjam, mire gondol? – ajánlkozik segítőkészen Guy. – Szeretné tudni, mi zajlik pillanatnyilag a fejében, mármint biológiai szempontból? – Laurence továbbra is hallgat. Meg sem moccan, még csak nem is nyel. – Fenyegetett helyzetben a következőképpen működik az agya – folytatja a férjem. – A leegyszerűsített verziót mondom csak el. A halántéklebenye középtengely felőli részén található dúcok csoportját amygdalának nevezzük. A limbikus rendszerhez tartozik, de azzal most ne terheljük magunkat. Fenyegetett helyzetben az amygdalának az a dolga, hogy a lehető leggyorsabban olyan tevékenységre ösztönözzön, amely egy dolgot biztosít, csakis egyetlenegyet: az életben maradást. Persze ott az agykéreg is, amely a logikus gondolkodást irányítja, de mint most láthatja, az korántsem működik olyan gyorsan, mint az amygdala. Mindjárt megmagyarázom. – Guy szinte egy szusszra mondja el az egészet. Már tapasztaltam, hogy így szokott előadni, szünet nélkül halad pontról pontra. – Logikusan persze tisztában van vele, a legcsekélyebb esély sincs arra, hogy el akarjam vágni a torkát – folytatja. – A: nagyon sokan tudják, hol tartózkodik most. B: Az én otthonomban beszélgetünk, és mindent összevéreznénk. C: Hogyan szabadulnánk meg Yvonne-nal a hullájától? D: Nincs a feleségem e nélkül is elég nagy bajban? Az észszerűség azt diktálja, hogy ezt az egészet csak szemléltetésképpen csinálom. De az agyában az amygdala, az ösztönös része azonban azt mondja, sőt sikoltja, hogy biztos, ami biztos, dermedjen mozdulatlanná, ösztönösen tegye azt, amivel az irháját mentheti. Mint mondtam, az amygdala gyorsabban működik, mint az agykéreg, így alakult a törzsfejlődés során. Úgy vagyunk programozva, hogy fenyegetett helyzetben, kivált ha meglepetésként ér bennünket, tehát amikor nincs időnk, hogy logikusan fölmérjük életben maradásunk, illetve meggyilkoltatásunk esélyeit, szóval úgy vagyunk programozva, hogy ilyenkor azt tegyük, ami a túlélésünket biztosítja. Nem akarunk mást, csak élni, ez a lényeg. Minden olyan helyzetben, amikor a fenyegetés mértéke ismeretlen, az amygdala okvetlenül letromfolja a nagyagykérget.
Guy elhallgat, de nem mozdul, Laurence pedig egy-két másodperc elteltével fölemeli a kezét, és eltolja a férjemét a torkától.
- Azt hiszem, sikerült megértetnie magát – mondja.”

„Valahányszor Guy fölállt az asztaltól, hogy tisztába tegye valamelyik csöppséget, a családja gyakorlatilag hozsannakórusban tört ki. Engem bezzeg senki sem dicsért a sok zsonglőrködésért, amivel egyszerre annyi mindent csináltam.”

Értékelés: NAGYON TETSZETT.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet: KATT

Add a Twitter-hez Add a Facebook-hoz Add a Startlaphoz Oszd meg a Citromail-lel! Add az iWiW-hez Add a Google Reader-hez Add az RSS olvasódhoz

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése