Miért választottam ezt a könyvet?
Most szombaton volt a III. Pécsi Képregényszüret, amire én is elmentem. Ami nagy szó tőlem, mert az ilyen eseményeknél, amik nem kötelezőek, az utolsó pillanatban mindig győz az introvertált énem, és inkább otthon maradok. De most elmentem, és milyen jól tettem! Mert olyan klassz képregényekhez juthattam leárazva, mint ez is.
Ahogy megérkeztem, rögtön a képregényeket árusító asztaloknál kötöttem ki, és ez a képregény volt az, amit a legelső asztalnál először kézbe vettem, mert azonnal megfogott az egyszerű, sötét stílusa.
Véleményem a könyvről
A képregény egy black metál zenekar tagjairól, és a banda vezetőjének családi életéről szól elég sötét, de nagyon humoros stílusban. Kicsit hasonlít az Addams Familyre, de őszintén bevallom, engem ez a képregény sokkal jobban szórakoztatott, mint az A. F.-filmek.
A magyar kiadás kisebb méretű, kemény borítós, belül vastagabb, minőségibb oldalak találhatók, szóval a kivitelezése nekem bejön. Kényelmes olvasgatni a buszon, kényelmesen magával tudja vinni az ember bárhová a táskájában anélkül, hogy összegyűrné.
Az egész könyv a borítótól kezdve a belső oldalakig a fekete-fehér stílust képviseli. Érdekes, mert általában jobban szeretem a színes rajzokat, de ebben az esetben imádtam ezt a kivitelezést, sőt, a fekete-fehér borítóillusztráció volt az oka, amiért ezt a könyvet vettem elsőként a kezembe. Ez a sötét stílus nagyon illett a témához, a black metálhoz, a pokoli és démoni dolgokhoz és úgy alapvetően a könyvben ábrázolt karakterekhez, családhoz. JP Ahonen zseniális használja ezt a fekete-fehér módszert. Pontosan tudja, hogyan legyen tökéletes, érthető és humoros a rajz úgy, hogy csak a fekete színnel tölti ki a fehér helyek egy részét. Szóval igen, ha valaki tehetséges, akkor nem feltétlenül van szüksége ezer színre, elég neki a fekete és a fehér.
A történet főszereplője egy black metálos család: anya (Lucyfer), apa (Sløth) és a két gyerekük, egy tinédzserlány (Lilith) és egy kisebb fiú (Leviatán). A humor nagy részét az adja, hogy pontosan ugyanolyan helyzetekbe keverednek, mint egy átlagcsalád, csak éppen ők teljesen másképp reagálják le ezeket. Például, ha a nagyobb lánytesó berohan a konyhába az anyjához azzal, hogy a kisöccse megint zsírkrétákkal rajzol a falra, akkor az anyuka nem azért siet be a szobába, hogy elvegye a gyerektől a krétákat, és sopánkodva letörölje a falat, hanem azért, hogy megmutassa neki, hogyan kell rendes pentagramokat rajzolni a falra.
Tetszett, ahogy a könyv elején és a végén bevonta JP Ahonen a valóságot is a képregénybe. A kötet előszavába ugyanis belerajzolta egy barátját, aki bemutatja a könyvet nekünk, olvasóknak. Vagyis csak bemutatná, mert hirtelen felbukkannak a könyv főszereplői, így egybeolvad képzelet és valóság.
Az utószóban pedig megtudhatunk egy keveset a '80-as évekről, hogy miként állt akkoriban a metálzenéhez a közvélemény, és hogy később hogyan jöttek rá a tudósok, hogy ez a fajta zene még jót is tesz lelkileg a hallgatóknak, hiszen pozitív módon vezethetik le vele a dühüket. Valamint megismerhetjük kicsit a szerzőt, JP Ahonent, akiről találhatunk egy karikatúrát és egy rendes fotót is az utolsó oldalakon.
A könyvben több nagyobb sztoriszál is végigível összekötve a rövidebb sztorikat. Az egyik, hogy az apa új dobost keres a zenekarába, ami vicces jeleneteket szül egy gumibabával például. A másik, hogy Lilith szerelmes lesz az egyik osztálytársába, aki látszólag teljesen átlagos srác, ez pedig valamiféle meghasonlást okoz Lilithben, valamint bénázik azzal, hogy egyáltalán elmondja a srácnak, hogy mit érez. De hosszabban végigkövethetjük a család nyaralását a pokolban és egyéb humoros szituációkat is.
Aki érzékeny lelkű, főképp vallási téren, annak nem igazán ajánlott ez a könyv, mert tele van pokolian jó poénokkal (többféle értelemben is), valamint előkerül benne a szexualitás a szülők szerelmi életén keresztül. Ami tetszett, hogy bár a szexuális életükben vannak elég szélsőséges dolgok, a képregény ezt mégis ízlésesen tálalta, legalábbis az én lelki világomat egyáltalán nem sértette semmi, csak jókat derültem a furcsa hálószobai szokásokon.
Ó, és van egy leszbikus mellékszereplő is a sztoriban, aminek külön örültem, az epekedése naaaagyon cuki volt.
Amikor a kötet végére értem, őszintén sajnáltam, hogy nincs tovább. Nagyon remélem, hogy megjelenik majd a folytatás is magyarul, mert én személy szerint örömmel megvenném.
Hogy tetszett ez a könyv?
Odavagyok a kivitelezésért, a fekete-fehér stílusért, a történetért, a karakterekért és a képregény humoráért.
Szóval összességében IMÁDOM ezt a könyvet.
Kiknek ajánlom ezt a könyvet?
Azoknak, akik szeretik a fekete, morbid humort, nem érzékenyek a vallási és erotikus poénokra, és szeretnének nagyon jól szórakozni és hangosan kuncogni olvasás közben.
Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése