Ide pakolgatom fel az írásaimat, firkálásaimat, novelláimat, gondolataimat, és minden egyebet, amihez hirtelen kedvem támad. :)




2010. február 14., vasárnap

Vadász-szenvedély - 2. fejezet

A történet bár Harry Potter fic, szerintem, azok is olvashatják, akik nem szeretik a Harry Potter könyveket, mert csak a karakterek és az alapjellemzőik azonosak az eredeti könyvekkel.

Ezt a történetet a Witches Sabbath múlt évi versenyére írtam. Erre a versenyre Piton/Harry vagy Draco/Harry slash történeteket kellett írni, én a Piton/Harry párosítást választottam. A Muggleworld Teamben voltam, vagyis a történetnek egy varázsmentes világban kellett játszódnia, és a kulcsszó, ami köré a történetemet kellett építenem, a kukkoló volt.

Figyelmeztetések: Slash, erotikus tartalom, kicsit OOC szereplők, AU, erőszak, enyhe szado-mazo jelenetek és a témáról szóló gondolatok.

Szerző megjegyzése: A történet néhol elég megbotránkoztató, ha valaki nem nyitott a tabuk nélküli szerelem iránt. Csak azoknak ajánlom, akik nem ijednek meg a sötétségtől, a fájdalomtól és a lelki pőreségtől.

Korhatár: szigorúan 18 év!!!



2. fejezet

A vad tragédiája


„Vigasztaljátok a szenvedő alkonyokat, közéjük való kedvesem is
Szomorú lángjaival zokogva kergetőzik”
(József Attila: Most fehér a tűz, részlet)



Arra ébredtem, hogy nem kapok levegőt. A tömény füst behatolt a légcsövemen keresztül a tüdőmbe, és belülről fojtogatott. Köhögve ültem fel az ágyban az álmosságtól és az oxigénhiánytól szédelegve. A forróság miatt pizsamám átnedvesedett az izzadtságtól. Mintha a pokol legmélyebb bugyrába kerültem volna. Áttántorogtam a nappalin keresztül a bejárati ajtóig, és feltéptem azt. A lángok már kitörtek a folyosó végén lévő lakásból, és élvezkedve nyaldosták az épület belső falát. A szomszédok pizsamában és hálóingben rohantak el mellettem, hogy mielőbb kijussanak a friss levegő nyújtotta biztonságba. Ösztönösen léptem a tömegbe, és követtem a hömpölygésüket.

Már majdnem kiértem a szabadba, mikor meghallottam a halk nyüszítést. Megtorpanva füleltem, miközben többször is majdnem fellöktek a mellettem elrohanó emberek. Aztán a nyüszítés erősebb lett, és kaparászás is társult hozzá. A menekülők okozta zajban is tisztán kivehető volt az állati segélykérés. A legközelebbi ajtóhoz léptem, és rátapasztottam a fülemet. A körmök felerősödött hangja bizonyította, hogy megtaláltam a keresett lakást. Körbenéztem, hátha megpillantom a tulajdonost, aki a zűrzavarban ottfelejtette házi kedvencét, de sehol sem láttam az emlékezetem szerint ott lakó öreg hölgyet.

Megpróbáltam segítséget kérni a mellettem elrohanóktól, de senki még csak rám sem hederített. Vállammal nekifeszültem az ajtónak, de a zár nem akart engedni. Zörgésére a bent lévő kutya elkeseredett hangon vonyítani kezdett. Hátrébb léptem két lépést, és nekirohantam a fának. Halk recsegést hallottam, ezért újra próbálkoztam, majd újra és újra. Végül az ajtó megadta magát, és hatalmas reccsenéssel kinyílt.

Még fel sem eszméltem, máris egy apró, fehér színű kutya ugrált rémülten a lábaim körül. Felkaptam őt, majd óvatosan beljebb léptem a lakásba.

- Mrs. Mundy! Mrs. Mundy, merre… van? – kiabáltam a köhögéstől fuldokolva, mivel majdnem teljesen biztos voltam benne, hogy az öreg hölgy semmiképpen sem hagyná magára az ő Skippyjét. Egyik kezemet a szám és az orrom elé szorítva siettem beljebb a hálószoba felé, és úgy volt, ahogy sejtettem. Az idős asszony az ágyában feküdt mozdulatlanul. Ujjaimmal kitapogattam a nyaki ütőerét, de nem éreztem a lüktetést. – Sajnálom, Mrs. Mundy! – pillantottam a füstmérgezéstől életét vesztő nőre, majd újra elindultam a kijárat felé.

Az utolsó, amire emlékszem, az egy plafonról leszakadó gerenda hangja, és hogy a puha szőrgombócot szorosan a karjaimba vontam, hogy az ütés ne érje. Aztán a világ elsötétült előttem.

Mikor a kórházban felébredtem, kiderült, hogy a sötétség valószínűleg örökké fog tartani. A fejemet ért ütéstől megsérült az agyam látóközpontja. Az is csodának számított, hogy az agyi ödémától egyáltalán még magamhoz tértem, és a látásom elvesztésén kívül teljesen egészségesnek bizonyultam.

Napokig csak feküdtem a kórházi ágyban, nem akartam enni, aludni, beszélni. Mindig is gyáva menekülési módnak tartottam az öngyilkosságot, de most megfordult a fejemben, hogy talán jobb lenne… Nem tudtam, hogyan viseljem el a sötétséget, ami most már az egész életemet végig fogja kísérni. A legjobb barátaim, Ron Weasley és a felesége, Hermione, amíg a kórházban voltam, segítettek rendbe tenni kissé romos lakásomat. Szerencsére a tűz nem tette tönkre az egész házat, és a lakásom úgy, ahogy épségben maradt. A falakat újra kellett festeni a korom miatt, a bútorokat is le kellett takarítani, és Hermione azt mesélte, hogy vagy egy hétig szellőztetett, hogy a füstszag teljesen eltűnjön.

Mikor hazamehettem, akkor jöttem csak rá, hogy milyen nehéz dolgom is lesz. Az ismerős otthon olyan lett a számomra, mint egy dzsungel. Veszélyes, kiálló sarkok, utamat álló bútorok, az élelemszerzés nehézségei. Arra nem is akartam gondolni, hogy mennyi rémisztő dolog vár a lakásomon kívül. Hónapokig tartott, mire úgy, ahogy belejöttem a mindennapi életbe. Ezt is, csak és kizárólag Hermionénak köszönhettem, aki a mogorva kedvem ellenére sem volt hajlandó magamra hagyni. Eleinte próbáltam ellenállni, tiltakozni, de belül tudtam, hogy hiába. Ha Hermione egyszer valamit a fejébe vett, azt bunkósbottal sem lehetett kiverni belőle. Márpedig, elhatározta, hogy igenis boldogan fogom leélni a hátralévő, nagyon hosszú életemet.

Első lépésként elolvasott egy csomó könyvet a vakokról, és arról, hogyan tudnak visszailleszkedni a látók világába. Ezután tanítani kezdett, és morgolódva bár, de végül megtanultam a lakásban közlekedni, ellátni a mindennapi teendőimet, használni az utcán a fehér botot, és a vakok írásával olvasni és írni. Hermione arra is rá akart venni, hogy vegyek egy vakvezető kutyát, de ez volt az egyetlen dolog, aminél teljes ellenállásba ütközött. Lehet, hogy bolondságnak hangzik, de tudva, hogy egy kutya miatt vesztettem el a látásomat, nem bírtam egyetlen eb közelségét sem elviselni. Persze, a lelkem mélyén éreztem, hogy az a szerencsétlen állat semmiről sem tehetett, de könnyebb volt elviselni az egészet úgy, hogy valakit hibáztathattam.

A napjaim unalmasan teltek. Ha a barátaim nem rángattak volna el magukkal néha ebédelni, sétálni vagy kávézni, akkor otthon ültem volna egész nap, és nem csináltam volna semmit. Az egyik legnehezebb dolog az volt, hogy nem dolgozhattam többé. Ron és én a főiskola után nyitottunk együtt egy közös vállalkozást, de a balesetem után már semmi hasznomat nem tudta venni. Persze, ezt soha nem mondta volna ki hangosan, de tudtam, hogy így van. Én ajánlottam neki, hogy vegyen fel valakit a helyemre segítségképpen, természetesen, csak addig, amíg helyre nem jövök…

Az örökségemből gond nélkül megéltem munka nélkül is. Egy éves voltam, mikor a szüleim meghaltak autóbalesetben. Az apám gazdag családból származott, és minden vagyonát én örököltem. Az a pénz a tűz napjáig egy banki széfben hevert kötvények formájában, csak a taníttatásomra lett fordítva belőle, de arra is csak azért, mert úgy gondoltam, a szüleim, ha életben lennének, biztosan azt akarnák, hogy a legjobb iskolákban készítsenek fel az életre, és amúgy is költöttek volna erre a célra.

Aznap este, mikor először észrevettem Őt, épp Ronéktól tartottam hazafelé. Addigra már sikerült annyira megszoknom az utcai közlekedés szabályait vakon, hogy Hermione egyedül is el merjen engedni. Sosem hittem volna, hogy tényleg igaz, de ha elveszítesz egy érzékszervet, a többi sokkal élesebb lesz. Bár nem láttam őt, hallottam a lépéseit az avaron. Az utca kihalt volt, és a levelek ropogása felvette az én járásom ritmusát, így teljesen biztos lehettem benne, hogy bárki is az, engem követ. Hermionéból kinéztem volna, hogy utánam jön, de a lépések nem nőtől származtak. Ront is utánam küldhette volna, de az ő csoszogó, lomha járását bárhol felismertem volna. Ezek a lépések viszont határozottak voltak. Egy ragadozó lépései. Halk, céltudatos, óvatos.
Az első gondolatom az volt, hogy egy zsebtolvaj szemelt ki prédájául, de mivel tartotta a távolságot tőlem, és nem próbált meg a közelembe kerülni, ezt a lehetőséget hamar elvetettem. Gyorsabbra vettem a lépéseim, és otthon bezárkóztam a lakásomba. A nagynéném és a családja mellett megtanultam, milyen a fájdalom és a megalázottság, megedződtem az életre, és felnőttként nem sok dolog tudott már megijeszteni, de így vakon teljesen védtelennek éreztem magam. Furcsa klausztrofóbia tört rám. Az ágyam sarkába kuporodtam, és bár tudtam, hogy senki sem juthatott be a lakásomba, és egyedül vagyok, mégis úgy éreztem, hogy figyelnek, hogy bármikor, bárhonnan jöhet a támadás. A paplan alatt reszkettem, míg végül a kimerültségtől elszundítottam. Másnap olyan volt az egész, mintha csak egy lidérces álom lett volna, nem is a valóság. Hermionénak és Ronnak sem szóltam az esetről, egyfelől azért, hogy ne ijesszek nagyon rájuk, másfelől pedig, magamat is próbáltam meggyőzni, hogy csak hallucináltam, és valójában senki sem követett. Pár nap múlva teljesen el is felejtettem az esetet, és csak rossz emlékfoszlány maradt.

5 megjegyzés:

  1. Hű... meglepő. De most már értem miért nem látja Harry a titokzatos vadászt... Viszont rengeteg még a rejtély, és én epekedve várom az új fejit. A 18-as korhatárt pedig megpróbálom továbbra is figyelmen kívül hagyni... úgysem fogom kibírni, hogy ne olvassam el:D Tetszik, ahogy "megvakítottad" Harryt. Szép volt, hogy kihozta a kutyust. Sajnálom Mrs. Mundyt:( Meg persze Harryt is. Szörnyű lehet vaknak lenni... én imádom a színeket, és néha órákon át képes vagyok bámulni a teliholdat meg a csillagokat... nagyon szép tud lenni. Szóval sajnálom Harryt...És egyébként bocsénatot akartam kérni, hogy nem szoktam hosszú komikat írni... de sajnos nincs túl sok időm, általában csak odaülök a géphez, elolvasom az új fejit és már mennem is kell...:S Most végre van egy kis nyugi:) Szóval még egyszer bocsi, ezer gratuláció, és szia.:D
    Noncsy

    VálaszTörlés
  2. Szia!
    Nagyon merész és érdekes ez a történet. Szerencsére engem már semmilyen korhatáros karika nem tart vissza, hogy elolvassam mit hozol ki ebből a sztoriból.
    Tetszik, hogy azt érzem hitelesek Harry érzései, pedig még soha sem tapasztaltam hasonlót. Furcsa viszont, hogy nincs felesége, míg Ron és Hermione együtt vannak. Gondolom ennek a cselekmény további alakulásában van fontos szerepe.
    Kíváncsi vagyok hogyan fog kiderülni, hogy ki követi, és mi az ami erre rávitte, azon kívül, hogy élvezi, mert ismerve Téged és az írásaid, szerintem itt sem ilyen egyszerű a helyzet.
    Nagyon klassz, ahogy ebben a fejezetben elmesélted hogyan vakult meg, bár eleinte azt hittem, hogy újraálmodja a történteket, aztán rájöttem, hogy gőzöm sincs, hogy valójában per pillanat valós időben mi történik Harryvel, de majd a következő részből biztosan kiderül.
    Rég nem írtam ilyet, hamar kövit! :-)
    Lenne egy kérdésem, lehet tudni, hány részes ez a történet, és milyen sűrűn frissíted majd?
    Puszi :-)
    Ui: Olvasom ám a ficedet is, jó lenne, ha mihamarabb megtartanád azt a kerti sütögetést! :D

    VálaszTörlés
  3. ezt már olvastam tavaly a verseny programban :)
    akkor is jó volt.

    VálaszTörlés
  4. Noncsy: Igen, tényleg szörnyű lehet megvakulni... Főleg úgy, hogy előtte láttál, és tudod, hogy mit vesztettél. :-/ És semmi gond, amikor van időd írsz, amikor meg nincs, megértem, hogy sok a dolgod. :) Köszönöm, és örülök, hogy tetszett a fejezet. :)

    July: Hát, Harry eddig a munkájának élt, aztán meg megvakult, és még nem volt lehetősége párt szerezni magának. És igen, ennek így kellett lennie a történet szempontjából. :)
    Hát, ez egy visszaemlékezős fejezet volt. :D Lehet, hogy kicsit zavarosra sikeredett az idővonal, bocsi... :)
    11 fejezet, és pár naponta lesz friss. :)
    És nem sokára lesz kerti sütés a ficben. :D

    Kira: Köszi, örülök, hogy még mindig tetszik. :)

    VálaszTörlés
  5. Hali!Szerintem nagyon jók lettek amiket írtál!Ügyi vagy,így tovább!:)

    VálaszTörlés