Ide pakolgatom fel az írásaimat, firkálásaimat, novelláimat, gondolataimat, és minden egyebet, amihez hirtelen kedvem támad. :)




2010. április 23., péntek

Vadász-szenvedély - 4. fejezet

Kérésre frisselek egyet ebből is, amíg nem lesz új fejezet a Démoni érintésből. :)



4. fejezet

A vad szimata


„Aki kell,
az kell,
nem azért: amilyen, hanem
annak ellenére , hogy bármilyen.”
(Idézet Simonyi Imrétől.)


Tudtam, hogy ő az. Ron az ágyamra fektette, és amíg elrohant egy tiszta törölközőért és vízért, odaültetett mellé, hogy a kezemmel a vérző sebet nyomjam. Akkor döbbentem rá. Az illatából. Pontosan olyan volt, mint az utcán, mikor a házfalhoz préselt. Borsmenta. Friss és izgató. Sokkosan ültem az ágyam szélén, és nem tudtam, mit is gondoljak. Hónapokig rettegtem tőle, aztán megszoktam a jelenlétét, végül megmentette az életem. Félelemben tartott, de sosem bántott.

Először szólni akartam Ronnak az egész esetről, de tudtam, ha elmesélném neki, hogy ez az ismeretlen férfi hónapokig zaklatott és követett, akkor valószínűleg dühében hagyná elvérezni. Ron jó ember volt, de nagyon forrófejű.

- Nem, az utcán találtam. Nagyon vérzik. Gyere ide! Siess! – hallottam meg a hangját, amikor visszatért a szobába. – Felhívtam Hermionét, mindjárt itt lesz – közölte velem, miközben elhúzta a kezemet az idegen válláról.

- Hogy van? – kérdeztem.

- Elég szarul néz ki, haver. Jól elbántak vele. Pedig ez még nem is a legrosszabb környék a városban – szusszantott dühösen Ron, miközben a seb körül matatott. – Hermione azt mondta, hogy tegyek rá nyomókötést, amíg ide nem ér.

- Sok vért veszített?

- Igen, de… Nem lesz baj. Hermione nem sokára itt lesz, és segít – ütögette meg a vállamat bátorítóan Ron a szabad kezével.

Nem tudom, mennyi idő telt el, de minden egyes percet óráknak éreztem. Legszívesebben fel-le járkáltam volna, de ebben a lelki állapotban, bármennyire is ismertem az otthonom minden egyes kis szegletét, biztos, hogy mindennek nekimentem volna. Leültem az egyik fotelbe, és toporgással vezettem le a feszültséget.

Mikor kopogtatás hallatszott, úgy ugrottam fel, mint akit bolha csípett meg.

- Maradj, kinyitom! – fordultam az ágyam felé, ahol Ront sejtettem. A fal mellett tapogatózva indultam el az ajtóhoz, és remegő kézzel fordítottam el a kulcsot a zárban, mikor meghallottam Hermione hangját a túloldalon.

- Szia, Harry! – lépett be, és félretolva az útból, becsukta az ajtót. – Merre van?

- A hálóban… - feleltem, és elindultam Hermione után.

- Ron Weasley, mi a fenét… - kezdte, majd mikor meglátta az ágyon fekvő sérültet, elhallgatott. – Engedj oda! – Hallottam a parancsoló női hangot. Szörnyen idegesített, hogy nem látom, mi történik éppen, de nem akartam Hermionét megzavarni munka közben a kérdéseimmel. A városi kórházban dolgozott sebészként, ezért tudtam, hogy jobb kezekben az „árnyékom” nem is lehetne.

Majdnem egy óra telt el, miközben Hermione néha kért ezt-azt Rontól, és fáradhatatlanul dolgozott. Egy halk, megkönnyebbült sóhaj jelezte számomra, hogy végre végzett.

- Gyertek ki, beszédem van veletek! – Hermione hangja ellenkezést nem tűrő volt, így felálltam a fotelből, és a konyhába mentem a barátaim után. Ahogy becsukódott mögöttünk az ajtó, megkaptuk a fejmosást. – Teljesen meg vagytok veszve? Mi a fenéért nem hívtátok ki a mentőket? Egyfelől el is vérezhetett volna, mire ideérek – kezdte, mire elsápadtam. – Nyugi, Harry, nem történt meg. Most már jól van – tette hozzá gyorsan, hogy megnyugtasson. – Másfelől, fogalmatok sincs róla, hogy ki ez a férfi. Mi van, ha valami alvilági figura? Csak úgy felhozol Harryhez egy vadidegent? Elment az eszed, Ronald Weasley?

- Hermione, mi… - kezdtem volna magyarázkodni, mikor Ron megszólalt.

- Nem is vadidegen.

- Tessék? – Hermione és én egyszerre szólaltunk meg. A döbbenettől hirtelen megint minden összezavarodott a fejemben. Lehetséges, hogy ismerem őt? De hát, honnan?

- Nem vadidegen. Láttam már itt. Azt hiszem, a szemben lévő házban lakik. Emlékszel, mikor múlt karácsonykor jöttünk Harryhez azzal a sok csomaggal, és leejtetted a legfelsőt? A pasi meg csak úgy simán elsétált mellettünk, pedig látta, hogy tele mindkét kezünk. Még dühöngtem is rajta, hogy milyen bunkó – mesélte Ron.

- Tényleg… - helyeselt most már Hermione is. – Már emlékszem rá.

- A szomszéd házban… - motyogtam magam elé, miközben az emlékeimben kutattam a nem messze lakó férfi arca után. Nekem is látnom kellett már, még mielőtt a balesetem bekövetkezett volna. Biztos, hogy már láttam őt.

- Harry, jól vagy? – simított végig az arcomon Hermione. – Elsápadtál.

- Hogy néz ki? – tértem ki a kérdés elől.

- Mármint a férfi az ágyadban? – kérdezte értetlenkedve Ron, mire elpirultam. – Hát, elég ijesztő… Olyan, mint egy denevér. Hosszú, fekete kabát volt rajta, és még az ingében lévő zsebkendő is fekete.

- Ezt meg honnan tudod? – vonta fel a szemöldökét Hermione. – Csak nem kutattad át szerencsétlent, amíg nem volt magánál?

- Nem… Én csak… Miközben az ágyhoz vonszoltam, kiesett a zsebéből.

- De, hogy néz ki? Mármint, milyen a hajszíne, az arca, milyen magas? Hogy néz ki? – ragadtam meg izgatottan Ron karját.

- Miért olyan fontos ez?

- Idegesít. Biztosan láttam már régebben, de nem tudom, ki ő. Csak, szörnyen kiborít, hogy nem emlékszem, és nem látom, és… - fáradtan rogytam le a konyhaasztal melletti székre.

- Ó, Harry… - Hermione letérdelt elém, és megszorította a kezeimet. – Azt hittem, hogy már túl tetted magad azon, hogy…

- Hogy vak vagyok? – hajtottam le a fejem. – Megszokni, meg lehet, de elfogadni… Az nem megy – ráztam meg a fejem, mire két puha kar ölelt szorosan magához. Mindig szerettem Hermione ölelését. Olyan meleg volt, és édes illatú. Azt hiszem, ilyen lehet egy anya ölelése. Biztonságot nyújtó és megnyugtató.

- Hé, hé, hé… Haver… Az egy percnél hosszabb ölelés már nem engedélyezett a feleségem esetében – nevetett fel Ron, majd fájdalmasan felszisszent, mikor Hermione belebokszolt a karjába. – Na szép… Nem elég, hogy a legjobb barátomat ölelgeti, most még bántalmaz is – panaszkodott, mire Hermione és én is felkuncogtunk.

- Nem akarsz lepihenni? Elég nyúzottnak nézel ki, Harry… - kérdezte végül pár pillanatnyi csend után barátnőm.

- Az ágyamat elfoglalták…

- Jaj, tényleg… És a kanapé? Nem túl kényelmes, de talán pár órácska pihenésre jó lesz… - ajánlotta Hermione, és mielőtt válaszolhattam volna neki, már húzott is fel a kezemnél fogva.

Ahogy letettem a fejem, abban a pillanatban éreztem csak meg, milyen fáradt is voltam. Behunytam a szemeimet, és rögtön el is aludtam.

5 megjegyzés:

  1. Jaj de szeretlek, és köszi, hogy feltetted nekem:-) Mindjárt írok bővebbet is:-)

    Ohh még sosem voltam első:-)

    VálaszTörlés
  2. Húú, már izgultam mi lesz szegény Pitonnal, bár azt gondoltam, hogy nem fog elvérezni. Izgis volt, hogy Harry ágyába fektették, és ráadásul tényleg ő nyomta a sebét az "árnyékára".

    Nem tudom, én lenne-e elég lelki erőm ezt tenni, ha valaki ezt csinálná velem. És így, hogy most már rájöttek ki az, és kezdd Harrynek is derengeni, még izgalmasabb.

    Hát, most megint izgulhatok, a következőig, de minden írásodat olvasni magam a kézzel fogható izgalom és élvezet!!!!

    Köszi még egyszer!

    VálaszTörlés
  3. Jaj ez a töri is anyira jó :) Nemrég találtam a blogodra nagyon tetszik :) A Gyermeki Pillantásból lesz még friss? vagy az volt a befejező rész ? :D

    VálaszTörlés
  4. Szörnyűségesen izgalmas és izgató! Erre egyszerűen nem találtam jobb kifejezést! Hihhhetetlen, ahogy borzolod az olvasó idegeit, ahogy fűzöd szemről szemre tovább a történetet! Ritkán vagyok hajlandó befejezetlen írásokat olvasni, mert megveszek az izgalomtól, hogy mikor lesz már folytatás, mi történik majd a hőseinkkel. XD De legalább tudom, én mit művelek a saját olvasóimmal. XD

    Pakolgasd fel nyugodtan az írásod, mert IMÁDOM! és nagyon várom! =D

    VálaszTörlés
  5. Tényleg jól sikerült fejezet. Várom már azokat a részeket, amikor felébred és mondjuk ott találja magát egyedül Harryvel :D

    VálaszTörlés