Démoni érintés - 3. fejezet

3. fejezet




Azt hittem, hogy majd a szobám magányában megkönnyebbülök, de nem így történt. A hűvös párnába fúrtam a fejemet, de a szégyenérzet lángjai még így is marcangoltak belülről. Hogy amiatt, mert embert akartam ölni, vagy amiatt, mert egyszerűen képtelen voltam megtenni – még a jövő ismerete ellenére is -, nem tudtam. Ha apám most látna, csalódott lenne. És Hale is…

Hosszú hónapokat készült arra, hogy végezzen Casimirrel és bosszút álljon a családjáért és az emberiségért, nekem pedig megvolt a lehetőségem, hogy végrehajtsam helyette a feladatot, mégsem tettem meg. Csak egy gyáva és gyenge nő vagyok, semmi több. Paytonnak igaza volt, mikor megkérdőjelezte a jelenlétemet a programban, és azt mondta, hogy csak apám miatt vehetek részt. Hale akkor megvédett, de most már biztosan nem tenné – csordult végig egy újabb könnycsepp az arcomon.

Egy hangos gyermeki kacaj zavarta meg az önmarcangolásomat. Lassan tápászkodtam fel az ágyról, aztán az ablakhoz sétáltam, és egy kicsit arrébb húzva a függönyt kukucskáltam ki. Az épület előtti udvaron Lucinda éppen a sérült őzet ugrálta körbe lelkesen, miközben Casimir valami vicces történetet mesélhetett neki, mert a kislány újra és újra felnevetett.

A férfi arcán vidám mosoly ült, kezei az állat fejét simogatták gyengéden. Amint odaadtam neki az erdőben a bőrtáskát, egy kürttel magához hívta a két szolgálófiút és Keith-t, majd szekeret hozatva hazavitette az őzet, ellátta a sérülését, és befogadta arra az időre, amíg felgyógyul. Hihetetlennek tűnt a számomra, hogy a két Casimir, akit ismerek, egy és ugyanaz a személy.

Mitől fog szörnyeteggé válni? Mi lehet az oka, hogy ez az életvidám, kedves férfi az örök életet és kárhozatot választja? Hogyan lesz belőle kegyetlen, hidegvérű mészáros? Újra és újra végigfuttattam a tekintetemet a finom vonásokon, de egyszerűen nem tudtam rájönni a szörnyű titokra.

Aztán a levegő hirtelen a tüdőmben akadt. Mi lenne, ha kideríteném az okát? Ha megállítanám őt, mielőtt elvesztené a lelkét? Akkor nem kéne gyilkossá válnom, de megmenthetném a jövőnket. Az izgalomtól megremegett a gyomrom.

Azonnal az fésülködőasztal elé léptem, és megpróbáltam emberi kinézetet varázsolni magamnak – nem túl nagy sikerrel. A hajtűk használata nem volt megszokott az én világomban, ezért gyorsan leeresztettem a hajamat, és végighúztam rajta párszor a hajkefét, viszont a szemem vörösségével nem tudtam mihez kezdeni. Fogalmam sem volt róla, hogy a sok kencefice az asztalon, mire is való pontosan, így nem mertem sminkeléshez használni őket. Legközelebb meg kell figyelnem, hogy Lucinda mit mire használ, amikor segít a reggeli készülődésnél…

A szoknyámat enyhén megemelve rohantam le az emeletről, cipőim kopogtak a kövezeten. Mielőtt kiléptem volna az ajtón, vettem egy mély levegőt, és felöltöttem az arcomra egy mosolyt.

- Á, megjött a másik szép hölgy! – biccentett felém Casimir egy félmosollyal az arcán, mire Lucinda és – legnagyobb bosszúságomra – én is elpirultunk a bóktól. – Jobban érzed magad?

- Igen, minden rendben – bólintottam. Miután visszaértünk, azt füllentettem, hogy szédülök egy kissé, és emiatt szeretnék visszavonulni a szobámba. – Csak nem szeretem a vért – rázkódtam meg, miközben az őz bekötözött lába felé pillantottam.

- Én segítettem az Úrfinak kitisztítani a sebet – fordult felém Lucinda csillogó szemekkel.

- Úgy bizony, nagyon ügyes kis segédem voltál! – borzolta össze ismét Casimir a szőke tincseket – úgy látszott, ez egy megszokott gesztus volt a kislány és közte, mert Lucinda ösztönösen belebújt az érintésébe.

- Szóval, értesz az ilyesmihez? – intettem az őz felé.

- Mihez? – Casimir arcáról hirtelen leolvadt a mosoly.

- Hát, az orvosláshoz – tartottam a kezemet az őz orra elé, aki megszaglászott, aztán végignyalta a kezemet.

- Ó, Casimir Úrfi jobb, mint az igazi gyógyítók. Saját maga keveri a gyógyszereket a pinceszobában, és…

- Elég volt! – szakította félbe Casimir hangja keményen Lucinda elragadtatott szónoklatát. Meglepetten néztem fel rá – tekintete jégcsapként fúrta keresztül a riadt gyermeki tekintetet egy másodpercre, aztán mikor észrevette, hogy figyelem, megenyhültek a vonásai. – Ne untasd Ricát a fecsegéseddel… – utasította rendre kedvesebb hangon a lányt.

- Sajnálom… - motyogta maga elé Lucinda megszégyenülten gyűrögetve a szoknyáját, miközben behúzott nyakkal pislogott fel a gazdájára, mintha valami rosszat tett volna.

- Menj, segíts Magdalenának a konyhában – intett Casimir a ház felé a fejével. Lucinda azonnal engedelmesen bólintott, aztán elsietett.

- Nem zavar, ha mesél – szólaltam meg, miután a kislány eltűnt az ajtó mögött. Biztos voltam benne, hogy nem azért kapta a szidást, mert csacsogott. Casimir valamiért nem akarta, hogy tudomást szerezzek arról, ami a pinceszobában folyik.

- Mert nem hallottad még, mikor igazán belelendül – nevetett fel öblös hangon, majd a karját nyújtva nekem a kert felé vezetett.

- Azt hiszem, eleget leszek itt ahhoz, hogy megtapasztaljam. – Próbáltam őszintének tűnő mosolyt ölteni, mikor Casimir kíváncsian rám emelte a tekintetét.

- Ez azt jelenti, hogy elfogadod az ajánlatomat, és az esküvő után is velünk maradsz? – A hangja lelkesnek tűnt, de nem voltam biztos benne, hogy őszinte is.

- Igen – bólintottam. Ragyogó mosoly ült ki a férfiarcra, nekem pedig félre kellett néznem egy másodpercre, hogy ne vörösödjek el teljesen. Casimir túl jóképű volt, de nem hagyhattam, hogy ez hatással legyen rám vagy a terveimre. Ő csak egy gyilkos! – ismételgettem magamban. Vagyis az lesz, ha nem maradok teljesen józan, és nem mentem meg a lelkét.

- Ez a hír igazán boldoggá tesz! – emelte fel a karjáról a kezemet, és egy csókot lehelt rá. Zavartan köszörültem meg a torkomat.

- Kérdezhetek valamit? – szólaltam meg gyorsan témát váltva.

- Természetesen.

- Mikor idehoztál, azt mondtad, a városban lakók titokzatos úrfinak tartanak, és megígérted, hogy elmagyarázod, miért… - emlékeztettem.

- Ó, igen, persze… - bólintott szórakozott csillogással a szemében. – Tudod, ha egy ilyen hatalmas birtokon élsz, elkerítve a világtól, az nem furcsa. A felső réteg szeret elkülönülni. Viszont, ők dicsekedni is szeretne azzal, hogy a felsőbb réteghez tartoznak. Ünnepségeket rendeznek, vendégeket hívnak, szolgák garmadát tartják maguk mellett, akik elviszik a gazdagságuk hírét az egyszerű embereknek is.

- Te nem ilyen vagy.

- Nem igazán. Sosem tartok ünnepségeket és csak annyi szolgáló dolgozik itt, amennyire tényleg szükségem van. Nem szeretek kérkedni azzal, ami nem az én érdemem – vonta meg a vállát.

- Ez igazán… jó tulajdonság – gondolkoztam el meglepetten. Még mindig sokkolt, hogy Casimir mennyire különbözik a jövőbeli énjétől.

- És az igazság az, hogy nem nagyon vagyok oda az emberekért. Nem tudják értékelni, amijük van. Csak akkor jönnének rá, hogy milyen jó dolguk volt, ha elvesztenének mindent. Néha annyira ostobák, felszínesek és idegesítőek – sóhajtott fel fáradtan. Haragosan szaladt össze a szemöldököm. Na, ez a kijelentés már sokkal inkább illett a Casimirről alkotott képembe! Megtorpantam, és kihúzva magamat a férfikarból, szembefordultam vele.

- Lehet, hogy csak nem ismered őket eléggé. Minden egyes emberélet fontos! Nem tudhatod, hogy ki mire rendeltetett ebben a világban, és senkinek nincs joga eldönteni, ki élhet és ki nem! Nem vagyunk istenek! - kapott el az indulat. Hirtelen láttam magam előtt Hale édesanyját, aki esténként mindig mesét mondott nekünk gyerekként, a kishúgát, akinek egy félkarú műanyagbaba volt a legkedvesebb játéka, és az édesapját, akinek az volt az egyetlen bűne, hogy ételt lopott egy vámpír talpnyalójától a családjának. Kivérezve hagyták őket a kivégzőtéren a többi áldozattal együtt, hogy példát statuáljanak velük. Nem néztük végig a halálukat – apám nem engedte -, de el tudtam képzelni, milyen érzés lehet, mikor vámpírok táplálkoznak az ember testéből úgy, hogy érez minden egyes harapást.

- Nyugalom, Rica! – A hihetetlenül kék tekintet döbbenten meredt rám, én pedig reszketve fordítottam félre a fejemet. Tudtam, hogy ezt nem kellett volna, de hirtelen elöntötte a vörös köd az agyamat, és nem voltam képes uralkodni magamon. A kezeim még mindig ökölbe voltak szorulva, és bármennyire is igyekeztem, az izmaim nem voltak képesek elernyedni. Casimir ujjai az állam alá kúsztak, és addig nyomták finoman a fejemet, amíg a szemébe nem néztem. – Sajnálom, nem akartalak felzaklatni. Félreértettél engem… Nem kívánom egyetlen ember halálát sem, sőt! Az, hogy egymást pusztítják babonák miatt… Ez a szememben ostobaság. Titokzatosnak tartanak, csak mert jobban szeretek egyedül vagy a családom körében lenni, mint idegenek közé járni, és mert értek olyan dolgokhoz, amelyekhez szerintük nem lenne szabad – magyarázta halkan, mintha attól félne, valaki kihallgat minket. – Ha nem az lennék, aki vagyok… Ha nem élvezném bizonyos emberek támogatását… Már én is rég egy máglyán égnék – ismerte be. – Hogy gondolhattad, hogy nem számít nekem az élet? – nézett rám olyan szomorúsággal a szemeiben, hogy hirtelen lelkiismeret-furdalásom támadt.

- Nem… Én nem… - próbáltam tiltakozni. – Csak, amit mondtál…

- Sajnálom… Édesanyádat juttatta eszedbe, igaz? – szomorodtak el a vonásai, miközben ismét a karjába fűzte az enyémet, és tovább vezetett. Fogalmam sem volt, miről beszél, de bólintottam. – Ne haragudj rám! Nem akartalak felzaklatni. Tudod… - gondolkozott el egy pillanatra. – Egyszer gyerekkoromban láttam az édesanyádat. Hasonlítasz rá.

- Igazán? – nyeltem nagyot. Ez a téma túl kényesnek tűnt…

- Igen. Persze, nem külsőleg – nevetett fel halkan. – Ha nem tudnám, hogy az ő lánya vagy, el sem hinném – mért végig oldalra pillantva. Idegesen pillantottam körbe.

- Gyönyörű ez a kert… - tereltem ismét másra a szót gyorsan. Csak most vettem észre, hogy már a bokrok takarásába sétálgatunk. Tegnap ilyenkor még azt tervezgettem, hogy itt követek el egy gyilkosságot – borzongtam meg kissé.

- Régen édesanyám ápolta. Nagyon szerette a növényeket – meredt a távolba a kék tekintet, mintha szomorú emlékképeket látna maga előtt délibábként felbukkanni.

- Fogadjunk, hogy a rózsa volt a kedvence, igaz? – próbáltam meg oldani a feszültséget. A külső bokrokon gyönyörű vörös, a kert belsejében lévőkön pedig fehér rózsák nyíltak.

- Tévedsz… - rázta meg a fejét Casimir legnagyobb meglepetésemre. – Ezek az én kedvenc virágaim – lépett az egyik bokorhoz, aztán egy mozdulattal letört egy félig kinyílt vörös rózsát. Az orrához emelve mélyen beszívta az illatát, aztán felém nyújtotta a virágot.

- Köszönöm – nyúltam ki, hogy átvegyem. Éles fájdalom hasított belém, ahogy a tüske felhorzsolta a bőrömet, és az ajkaimat halk, önkéntelen szisszenés hagyta el. Mielőtt a számba vehettem volna az ujjamat, egy kéz fonódott a csuklómra.

- Sajnálom, az én hibám – húzta elő a nadrágövére kötött fehér zsebkendőt Casimir, majd óvatosan az ujjam köré tekerte.

- Semmi… semmi baj – nyeltem nagyot. A mi világunkban egy ehhez hasonló apró seb akár halálos is lehetett volna. Ha egy vámpír közelében történik egy ilyen baleset, és kiszagolja… A gondolattól éreztem, hogy elsápadok, és a lábamból kifut az erő.

- Hé, hé! – kapott el az utolsó pillanatban a derekamnál fogva az erős férfikéz. – Látom, tényleg nem bírod a vért… Jól vagy?

- Aha – motyogtam, miközben próbáltam ráfókuszálni a világra, ami forgott velem. Mikor halk kuncogást hallottam a fülem mellől, forróság öntötte el a testemet. Csak most tudatosult bennem, hogy mindkét karomat Casimir nyakába fontam, az ő kezei pedig a csípőmön nyugszanak. Zavartan próbáltam meg eltolni magamtól, de ezzel csak azt értem el, hogy megint összecsuklottak a lábaim, és még szorosabban vont magához.

- Látom… - nevetett fel ismét. – Gyere, ülj le egy kicsit! – húzott maga után megtartva szinte a teljes súlyomat, mert én képtelen voltam rá. Mikor ülő helyzetbe kerültem, megkönnyebbültem egy kissé. A meleg test távolabb került tőlem, és a világ is biztonságosabbnak tűnt úgy, hogy nem kellett a lábaim erejére hagyatkoznom. – Vegyél mély levegőket! – tanácsolta Casimir, miközben kisepert egy zavaró tincset az arcomból – ez a gyengéd gesztus egyáltalán nem segített abban, hogy összeszedjem magam.

- Sajnálom, totál lúzer vagyok… - hagyta el sóhajként az ajkaimat, mielőtt átgondolhattam volna, mit is mondok. Abban a pillanatban, ahogy az agyam ismét működni kezdett, ledermedtem. Nem mertem felnézni Casimirre, mert féltem attól, hogy mit fogok látni majd az arcán.

Eltelt jó pár másodperc anélkül, hogy bármi történt volna, én pedig kezdtem azt hinni, hogy valójában meg sem szólaltam hangosan, csak képzeltem. Óvatosan pislogtam fel a szempilláim alól, és egyenesen Casimir fürkésző pillantásával találtam szemközt magamat. Túl szép lett volna…

- Mi az a totál lúzer?

- Én csak… Azt jelenti, hogy nagyon szerencsétlen és ügyetlen vagyok – magyaráztam természetesnek szánt hangon. – A mi vidékünkön így mondják… - Lélegzetvisszafojtva vártam a nyilvánvaló füllentésemre a reakciót. Casimir egy másodpercig még figyelt engem, aztán bólintott.

- Értem. Totál lúzer… - ismételte meg ízlelgetve az újonnan tanult szavakat. – Nem vagy totál lúzer – mosolygott rám. Csak most vettem észre, hogy a rémülettől a szívem majdnem szétrepeszti a bordáimat. – Fáj még? – fogta meg újra a kezemet, és letekerve az ujjamról a zsebkendőt, megvizsgálta a sebemet.

- Egy kicsit – vallottam be kissé megkönnyebbülve attól, hogy az előbbi hibámon ilyen könnyen túlléptünk.

- Csak egy pillanat… - pattant fel mellőlem hirtelen. Az egyik bokorhoz sétált, letört róla egy újabb rózsaszálat – ezúttal egy hófehéret –, majd az oldalán lévő tokból előhúzott egy tőrt, és levágta róla a szúrós töviseket. – Ez megy a hajad színéhez – térdelt le ismét elém, és a tincseim közé tűzte a virágot.

- Köszönöm – sütöttem le a szemeimet, de így is magamon éreztem az égető pillantást.

- Mondták már, hogy gyönyörű vagy? – A kérdéstől a tüdőmben rekedt a levegő. Létezik, hogy Casimir udvarol nekem? Nem, az lehetetlen… A rokona vagyok. Vagy legalább is, ő azt hiszi. Tisztára megőrültem, már képzelődöm! – nevetett fel a belső hangom.

- Csak az apám, de ő nem számít – vontam meg a vállamat.

- És én számítok? – jött a halk kérdés. Elkerekedett szemekkel néztem fel Casimirre.

- Tessék? – A hangom halk cincogásként hatott, mintha nem is én beszéltem volna.

- A leveleink miatt maradsz? Hogy… mellettem legyél? – Az erős férfikéz a sajátjába fektette a kezemet. A hirtelen pániktól dermedten meredtem rá. Mi a fene folyik itt? A kódexben erről semmit sem írtak – erre tisztán emlékeztem! Rodericát mindig úgy írták le, mint egy visszafogott nőt, akit sosem érdekeltek a férfiak. Vissza is utasított egy csomót közülük, és… Uramisten! Azért mondott mindig nemet, mert ő és… Casimir?

Úgy pattantam fel a kis kerti padról, mint Mrs. Ascot, mikor Hale rajzszöget tett a székére harmadikban.

- Rica? – A bizonytalan férfihangtól még jobban megijedtem. – Meg… meggondoltad magad? Azt írtad, semmi sem gátolhat minket…

- Nem… Igen… Én… - teljesen összezavarodva dadogtam leblokkolt aggyal.

- Cas! – Keith kiáltásától összerezzentem. Mikor kilépett az egyik bokor mögül, és meglátott minket, megtorpant, és furcsa tekintettel mérte végig a párosunkat. Vajon ő tud arról, ami Casimir és Roderica között folyt? Nem… Nem, biztosan nem. Akkor Casimir már korábban is próbálkozott volna nálam, de megvárta, amíg kettesben maradunk. – Bocsánat, azt hittem, egyedül bujkálsz itt…

- Mi történt? – jött a kérdés Casimirtől. A kezei ökölbe voltak szorulva, az arcizmait pedig mintha viaszból öntötték volna. Látszott rajta, hogy ideges, amiért félbeszakították a vallomását. Engem ezzel szemben elöntött a pillanatnyi megkönnyebbülés.

- Itt van Regan. Veled és Ricával szeretne beszélni. – Ég veled megkönnyebbülés…

- Miről? – kérdeztem, miközben most már tényleg az ájulás környékezett.

- Állítólag megtalálták a szolgálóid holttestét. – Keith hangja együttérző volt. Talán a sápadtságomat látva azt hitte, felzaklatott a hír.

- Rendben, menjünk – bólintott Casimir. Mielőtt még odanyújthatta volna nekem a karját, Keith megelőzte. Nem mertem hátrafordulni, hogy megnézzem Casimir reakcióját, csak elfogadtam a felajánlott gesztust, és elindultam a ház felé.

Mit csinálok, ha rátaláltak Rodericára? – futott át rajtam a rémület. Felderengett előttem a rémkép, ahogyan a tűz lángjai nyaldossák a testemet, mikor boszorkányként megégetnek majd. Emellett a gondolat mellett Casimir közeledése nem is tűnt olyan lényeges problémának. Hiszen, mennyire lehetnek komolyak az érzései, ha eddig csak leveleztek, és még csak nem is látta az igazi Rodericát soha…

- Regan – köszöntötte Casimir a lovagot, mikor beléptünk a házba. A férfi az előtérben várakozott ránk tegnapi társával együtt, aki kedves mosollyal fogadott, és kissé meghajtotta magát, amint meglátott. – Mit tudtatok meg?

- Lehet, hogy ezt nem a kisasszony előtt kéne… Nem akarom felzaklatni – felelte halk hangon Regan Casimirnek, mintha ott sem lennék.

- Hallani akarom! Végül is, velem kapcsolatos… - vágtam közbe, mielőtt elküldhettek volna. – Elég erős vagyok, nyugodtan mondja – húztam ki magam. Regan Casimirre pillantott megerősítésként, és csak miután ő bólintott, akkor kezdett beszélni. Bosszúsan forgattam meg a szemeimet.

- Két holttestet találtunk az út mellett arra, amerről a kisasszonynak érkeznie kellett. Valószínűleg, a szolgálóiról van szó. Leszúrták őket. A kisasszony, ha elmondaná, hogyan is néztek ki pontosan, biztosra tudhatnánk, hogy ők azok… - fordult most először felém Regan. Az agyam ismét pörgésbe kezdett, hogyan vághatnám ki magam a slamasztikából. Halovány lila gőzöm nem volt róla, milyenek voltak Roderica szolgálói.

- Inkább megnézném őket. Úgy biztosabb a dolog – mondtam a lehető leghatározottabban. A férfitekintetek rosszalva fogadták az ötletemet, de nem foglalkoztam velük. – Hol vannak most?

- Egy szekéren a kapu előtt. De nem kéne ezt tennie kisasszony, nem túl szép látvány… - próbálkozott a vörös hajú lovag.

- Köszönöm… Hogy is hívják? – néztem rá kérdőn.

- Anwell, kisasszony – kaptam meg a választ.

- Köszönöm, Anwell, de nem kell aggódnia értem – mosolyodtam el halványan.

A következő pár percben igyekeztem erős maradni, hogy ne tűnjek teljesen idiótának. Láttam már halottat messziről, de sosem tudtam megszokni az érzést. Csak gyorsan rápillantottam a két testre, igazoltam, hogy ők voltak az szolgáim, aztán már fordultam is vissza. Örültem, hogy végig Keith karjába kapaszkodhattam, mert a látszat ellenére remegtek a lábaim. Regan hangja a szekértől pár méternyire állított meg.

- Még egy pillanat, kisasszony!

- Igen? – torpantam meg. Regan két hatalmas lépéssel előttünk termett, és az oldalára függesztett zsákocskából elővett valamit.

- Visszamentünk oda, ahol önt megtalálta az az Orson nevezetű férfi, és ez a földön hevert. Az öné, igaz? – lengetett meg előttem valamit, amin a napfény megcsillant. Kinyújtottam a kezemet, és hagytam, hogy a tenyeremen elfeküdjön az ékszer. A szemeim egy pillanatra elkerekedtek, aztán igyekeztem, megfegyelmezni a vonásaimat. Hale?

- Igen, az enyém – hazudtam, aztán átvettem az ékszert, és a markomba zártam, mire a szívem eszeveszett dübörgésbe kezdett – Hale itt van, Hale itt van. Fogalmam sem volt, hogyan lehetséges ez, de kétségtelen volt. A láncon lévő apró medál Hale édesanyjáé volt, ezért viselte fiú létére emlékként, bár mindig az inge alá rejtette, hogy ne gúnyolják miatta. – Most bocsássanak meg, de visszavonulnék a szobámba – kértem elnézést, aztán eleresztve Keith-t gyors léptekkel a ház felé indultam.

Az ágyamra huppanva nem bírtam levenni a szememet a kezemben tartott láncról. Az izgatottságtól feltöltődtem energiával, és úgy éreztem, szétrobbanok. Még csak két napja, hogy utoljára láttam Hale-t, de mintha ezer éve lett volna. Annyi minden történt azóta, és én szörnyen össze voltam zavarodva. Szükségem volt a tanácsaira, vagy legalább arra, hogy lássam őt. Mindig meg tudott nyugtatni a jelenléte, és már a gondolat is, hogy valahol a közelemben van, jól esett. Olyan volt számomra, mint egy báty. Valaki, akire mindig számíthatok, aki megvéd, aki tudja, mit kell tennem akkor is, ha nekem fogalmam sincs róla.

Azzal a tudattal hajtottam le a fejemet a párnára, hogy már nem vagyok egyedül, és bármi is történik majd, nem lesz semmi baj. Talán a megnyugvás érzése, talán még mindig a kimerültség volt az oka annak, hogy elszundítottam.

Először nem tudtam, mi ébresztett fel. Már sötét volt – és mivel odakint nem volt mesterséges világítás, mint az én jelenemben -, ezért szinte semmit sem láttam, mikor felnyitottam a szemeimet. Pár másodpercig csak mozdulatlanul feküdtem, aztán megéreztem a gyomromnál az ismerős, szorító érzést. Ledermedve feküdtem, mint aki sóbálvánnyá változott, csak a szívem vert eszeveszettül a mellkasomban. Bár nem láttam és nem hallottam semmit, biztos voltam benne. Nem vagyok egyedül a szobában…