Démoni érintés - 4. fejezet

4. fejezet




A sokktól mozdulni sem tudtam. Az árnyék kilépett a sarokból, ahonnan eddig engem figyelt, és az ágyam felé indult. Kapkodva szedtem a levegőt, a szívem pedig épphogy csak nem ugrott ki a torkomon. Aztán megláttam őt a bevilágító Hold fényében. Hosszú, szőke haj, sápadt bőr, vérvörös szemek… Nem, ez nem lehet! – győzködtem magam, ám, mikor a női ajkak mosolyra húzódtak, a két tűhegyes szemfog biztosított róla, hogy nagyon is azt látom, amit hiszek.

A vámpírnő mintha a levegőben úszott volna. Kecses volt és gyönyörű. Tátott szájjal bámultam őt, miközben az agyamban a vészriasztó – fuss, menekülj, rohanj! – mindhiába szólt. Megdelejezve figyeltem, ahogyan az ágyra térdel, és bár éreztem a testéből áradó hideget, még mindig nem tudtam elhinni, hogy ez a valóság.

Hiszen, Casimir volt az első… Ő volt az első… Ez a nő nem létezhet. Egyszerűen ellent mond mindennek, amit a Vámpír-kódexből tanultam.

A hűvös ujjak végigsimítottak az arcomon, mire összerezdültem. Talán, ez az érintés volt az, amely felrázott a bénultságból, rémülten kúsztam hátra a kezeim és lábaim segítségével. Szenteltvíz, kereszt, foghagyma, bármi… - tapogatóztam körbe a félhomályban, mintha nem tudtam volna, hogy ezeket csak a saját világomban találnám meg az ágyam mellett.

Megragadtam az egyetlen dolgot, ami a kezem ügyébe került – egy kis vázát tele kókadt virágokkal az éjjeliszekrényről -, és egyenesen a vámpír arcába hajítottam. Csak egy pillanatnyi meglepettséget okoztam neki ezzel, de ez elég volt, hogy leguruljak a földre, és az ajtó felé induljak négykézláb olyan gyorsan, ahogyan csak tudok.

- Segítség! – Az ajtóhoz érve megpróbáltam felállni és megragadni a kilincset, de hirtelen egy kéz fonódott szorosan a bokám köré. Éles sikoly szakadt fel belőlem, és kapálózva igyekeztem kiszabadulni az erős szorításból. Az ujjaim ösztönösen meg akartak kapaszkodni az ajtó sima fájában, de a testemet úgy rántotta hátrébb a vérszívó, mintha rongybaba lettem volna. A félelemtől reszketve éreztem meg a hűvös leheletet a nyakamnál, és már csak abban reménykedtem, hogy a halál gyors és fájdalommentes lesz.

Ahogy egy kéz az arcomhoz ért, riadtan pattantak fel a szemeim, és ösztönösen csaptam egyet. Megpróbáltam ráfókuszálni az ágyamon ülő alakra, és mikor sikerült, értetlenül néztem körbe.

- Lucinda? Mi történt?

- Csak meg akartam nézni, hogy jól érzi-e magát a kisasszony, mert már dél is elmúlt… Magdalena küldött fel – mentegetőzött.

- Én… Jól vagyok… Azt hiszem. – Zavartan próbáltam összekaparni az emlékezetem széthullott darabkáit, aztán eszembe jutottak az éjszaka történtek, és a levegő a tüdőmben akadt. Hogy lehetek még életben? Hová tűnt a vámpírnő? És hogy kerültem vissza az ágyamba? – Kell egy tükör! – rúgtam le magamról a takarót, hogy Lucinda rémült pillantását – melyet valószínűleg, az őrült viselkedésem okozott – teljesen figyelmen kívül hagyva a fésülködő asztalhoz siessek.

Félredöntöttem a fejemet, és összeszoruló gyomorral kerestem az apró szúrásnyomokat. Az ujjam újra és újra végigsimított az ütőér mentén, de semmi. Megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat.

Csak egy álom lett volna? Ahhoz túl élethűnek tűnt az egész… - ráncoltam össze a homlokomat, aztán az ágy felé pillantottam, hogy fel tudjam idézni az éjszaka történteket – az éjjeliszekrény látványától felnyögtem.

- Valami baj van, kisasszony? – tördelte az ujjait Lucinda, mintha attól félne, ő csinált valami rosszat, amiért szidást fog kapni.

- Volt egy váza az asztalon – mutattam az említett tárgy hűlt helyére, aztán visszaléptem az ágyhoz, és lerángattam róla a takarót. Végigfuttattam a szememet a lepedőn, de egyetlen szilánkot sem találtam.

- Délután kivittem, mert elhervadtak benne a virágok már. Akartam újakat szedni, de nem volt rá időm, mert a konyhában is kellett segítenem, és… Nagyon sajnálom! – hajtotta le bűnbánóan a fejét.

- Tegnap éjszaka még itt állt az a váza! – ráztam meg a fejemet.

- Nem, kisasszony, téved… Vagyis… - haraptak rá a fehér fogak a rózsaszín ajakra. – Bocsánat. Nem kellett volna… - mentegetőzött, amiért megcáfolta a szavamat. – Megesküszöm, hogy azt a vázát kivittem még délután – nézett rám, és a tekintete őszintének tűnt.

- És más sem hozhatta vissza később? Magdalena esetleg?

- Nem, ez az én dolgom. De kérem, ne mondja el neki vagy az Úrfinak, hogy elfelejtettem… Mindjárt hozok egy friss csokrot! – indult az ajtó felé gyorsan.

- Ne, várj! – kiáltottam utána már a padlón térdelve, hátha ott lelek valami bizonyítékot, de semmi… Mély levegőt vettem, aztán a fejemet megrázva feltápászkodtam. – Hagyd, ráér később is. Inkább kaphatnék valamit enni? – érdeklődtem, mikor halkan megkordult a gyomrom.

- Persze, kisasszony, azonnal hozom a reggelit… vagyis… ebédet… - motyogta Lucinda, aztán hatalmas megkönnyebbüléssel az arcán kisietett a szobából. Szegényre biztosan a frászt hoztam a különös viselkedésemmel.

A szoba közepén álló fakádhoz léptem, amelyet valószínűleg, a kislány vagy Magdalena készített elő nekem, aztán lecsúsztattam magamról a ruhámat – most már ideje lenne kérni egy hálóinget vagy amiben aludni szoktak.

Óvatosan beültem a kellemesen meleg vízbe, aztán hátradöntöttem a fejemet a kád szélére. Olyan valóságos volt az a vámpír. Éreztem az érintését, a leheletét… Hogy álmodhattam… - csúsztam előre, hogy a fejemet a víz alá meríthessem. A tompa hangok, az engem körülölelő víz biztonsága egy kicsit megnyugtatott. Sajnáltam, hogy fel kell jönnöm levegőért…

A kád melletti széken megtaláltam azt a kis, barna, kerek valamit, ami valószínűleg, a szappan lehetett – mert Magdalena is azzal fürdetett meg két napja -, így elkezdtem bedörzsölni vele a testemet. Sokkal kevésbé habzott, mint azok a szappanok, amelyeket otthon használtunk, viszont sokkal jobban csúszott. Vagy tízszer ejtettem bele a vízbe, mialatt lemostam a felső testemet. Halkan káromkodva tapogatóztam a kád alján a tizenegyedik alkalommal, mikor belém nyilallt egy furcsa érzés. Valami hiányzott…

Elgondolkodva vettem ki a szappant a vízből, hogy aztán végigdörzsöljem vele a lábamat. Először fel sem tűntek a halványkék foltok, csak mikor a bokám környékét is mosni kezdve jelentkezett a fájó érzés. A többi sérülésem már kezdett gyógyulgatni, de ezekre nem emlékeztem. A lábamat behajlítva vizsgáltam meg a bőrfelületet, amin közelről tisztán kivehetőek voltak az ujjnyomok. Zihálva kapaszkodtam bele a kád szélébe – hát mégsem álmodtam!

Gyorsan befejeztem a mosakodást, aztán kipattantam a kádból, magam köré tekertem az előkészített lepedőt, és fent csomót kötöttem rá, hogy ne essen le rólam. Ahogy az ablakkeret reccsent egyet, riadtam kaptam arra a tekintetemet. Ha az a vámpír egyszer bejutott ide, máskor is megteheti. Nem értettem semmit… Mit akart tőlem? Miért nem ölt meg? Hová lett a váza és a szilánkok? – reszkető lábakkal rogytam le az asztal melletti székre.

Meg kell találnom Hale-t, ő tudni fogja, mit tegyünk. Vigyáz majd rám – hajtottam a tenyerembe az arcomat. Hirtelen rájöttem, mi volt az előbbi hiányérzet bennem. Úgy aludtam el, hogy Hale nyaklánca a markomban volt…

Felpattantam és az ágyhoz siettem, aztán elkezdtem feltúrni az ágyneműt. A takaró, a párna és a lepedő a földön végezte a hátam mögött, aztán a figyelmem az ágybetétre terelődött. Először csak a kezemet csúsztattam be a betét és az ágykeret fája közé, hátha a résbe csúszott az ékszer, aztán mikor semmit sem találtam, megpróbáltam kirángatni a helyéről az ágybetétet.

Már félig sikerrel jártam, mikor a halk kopogástól ijedten léptem egyet hátra, aztán pedig csak arra eszméltem, hogy a lábam alól kicsúszik a talaj, és hangos csattanással terülök el a földön.

- Áu! – nyögtem fel először fel sem fogva a nyíló ajtó hangját.

- Rica, jól vagy? – A férfihangot hallva jöttem rá, hogy a padlón fekszem, az engem takaró lepedő szétnyílt, fentről pedig agyonnyom – és egyben szerencsére, takar – a nehéz matrac.

- Ne gyere ide! – nyögtem fel, miközben megpróbáltam legalább annyira megmozdulni, hogy összébb húzzam magamon a lepedőt.

- Várj, segítek! – éreztem, ahogy a mellkasomat nyomó teher megszűnik, és a hideg levegő végigborzongatja a testemet. A kezem azonnal a lepedő után kapott, és gyorsan beletekeredtem, mint egy hernyó, ami épp most várja a pillangóvá válást. Elvörösödve pislogtam fel, és Keith elkerekedő szemei láttán a zavarom csak még erősebb lett. – Megkérdezzem, hogy mit csinálsz? – nyögte ki döbbenten.

- Lehetne, hogy inkább ne? – kérdeztem vissza, miközben a kiszolgáltatottság érzése forrósággal öntötte el minden porcikámat. – Kimennél, kérlek?

- Persze. Bocsáss meg, csak szólni akartam, hogy Cas és én bemegyünk a városba, és csak este jövünk haza. Aztán hallottam azt a csattanást, és… Máskülönben nem jöttem volna be engedély nélkül. Azt hiszem, túl sokat beszélek… – rázta meg zavartan a fejét, aztán lefektette a matracot a földre, és az ajtó felé indult.

Ahogy egyedül maradtam, feltápászkodtam a padlóról, és megigazítottam magam körül a lepedőt. Csak én lehetek ennyire béna és szerencsétlen – nyögtem fel halkan. Nem akartam tudni, hogy mit gondolhat most Keith. Feltúrom a fél szobát, aztán pucéran a földön kötök ki egy matrac alá szorulva – amiről fogalmam sem volt, hogyan fogom egyedül visszatenni a helyére. Ilyen az én formám… - nevettem fel halkan kínomban.

- Itt is vagyok, kisassz… - Lucinda elhallgatott mondat közben, és megtorpant, ahogy észrevette a szétdobált ágyneműt. Kezében egy hatalmas fatálcát cipelt, rajta kenyérrel, gyümölccsel és valami lefedett edénnyel. – Rosszkor jöttem? – cincogta egérhangon, miközben félve fürkészte az arcomat, mintha attól tartana, bármikor rám törhet egy idegroham, és nekieshetek. Egyáltalán nem csodálkoztam, hogy teljesen őrültnek hisz…

- Hozd csak nyugodtan! – intettem neki, és megpróbáltam a lehető legkedvesebb mosolyt magamra varázsolni. Bátortalanul megindult felém, aztán letette az asztalra az ételt. A lábamat magam alá húzva ültem le a székre, és falatozni kezdtem, miközben Lucinda visszament becsukni a szobaajtót, majd teletöltötte a poharamat valami vöröslő folyadékkal – valószínűleg, borral.

- Tegyek rendet? – pillantott végül az ágy felé.

- Nem – ráztam meg a fejemet. – Én csináltam, én teszem vissza a helyére. – Lucinda meglepetten nézett rám, de mikor látta, hogy komolyan gondolom, bólintott. – Én… - Ittam egy kortyot, hogy lemossam a lenyelt falatot, és csak aztán folytattam a mondatot. - …csak elvesztettem a nyakláncomat, azt hittem, hogy beesett az ágyba valahová. Azt próbáltam megkeresni – igyekeztem megmagyarázni a dolgot.

- Ó, értem… És meglett? – érdeklődött Lucinda most már csevegőbb hangon.

- Nem, sajnos, nem.

- Segítsek megkeresni? – ajánlotta fel.

- Nem kell, majd meglesz – vontam meg a vállamat azt tettetve, hogy nem érdekel annyira a dolog. Valójában, biztos voltam benne, hogy ha felforgatnánk az egész szobát, akkor sem találnánk meg a láncot. Túl sok volt a véletlen egybeesés… - vetettem gyanakvó pillantást Lucinda felé. - Ülj le, amíg eszem, utána pedig segíthetnél felöltözni… - dobtam egy kenyérdarabot a számba, miközben megpróbáltam helyre tenni a gondolataimat. – Szóval… Mióta is élsz itt? – kezdeményeztem beszélgetést.

- Amióta az eszemet tudom – mosolyodott el.

- És a szüleid? – érdeklődtem. Az arcáról hirtelen lehervadt a mosoly.

- Az anyámat máglyán megégették boszorkányként, az apám pedig elmenekült, és itt hagyott – felelte, mire a számban lévő kenyérdarab hirtelen keserűbbnek tűnt.

- Sajnálom…

- Semmi baj. Még kicsi voltam, nem is emlékszem rá igazán – vonta meg a vállát, de az arcán láttam, hogy valójában még nem dolgozta fel teljesen a múltat. – Casimir úrfi mentett meg. Ő egy igazi angyal! – mosolyodott el ismét halványan. Az ajkamra haraptam, hogy ne csússzon ki véletlenül egy megjegyzés a feltételezésével kapcsolatban.

- Hogy mentett meg? – nyeltem le egy újabb falatot.

- Három éves voltam. Az anyám hóhérjai éppen azon tanakodtak az utca közepén, hogy vajon, én is boszorkány vagyok-e, és vessenek tűzre, vagy inkább vigyenek el egy lelencházba, mikor Casimir úrfi arra járt az édesanyjával. – Megborzongtam a gondolattól, hogy léteznek olyan emberek, akik egy gyereket a lángok közé tudnának lökni. – Pénzt adott, hogy elhozhassanak magukkal. Legalább is, így mesélte Magdalena…

- Szóval, te ismerted Casimir édesanyját?

- Igen. Kedves nő volt – csillantak fel Lucinda szemei. – Mindig megengedte, hogy kimenjek vele kertészkedni.

- Akkor otthon érzed itt magad, igaz? – nyújtottam felé egy almát a tálcámról.

- Igen, szeretek itt élni – vette el félénken.

- És Casimiren, Keith-en, Magdalenán és rajtad kívül él még más is a házban? – folytattam az óvatos faggatózást.

- Nem – forgatta az almát a kezében Lucinda. – A többiek csak itt dolgoznak, de a városban laknak a családjukkal.

- Nem lakik itt egy szőke, hosszú hajú nő sem? Mintha láttam volna tegnap valakit az ablakból… Talán, Keith menyasszonya lehetett – haraptam gyorsan egy újabb falatot a kenyérből. Féltem, hogy Lucinda rájön, miért is kérdezősködöm, de szerencsére, a hangja fesztelennek tűnt, mikor válaszolt.

- Nem, Perlina kisasszonynak fekete a haja. De nem ismerek olyan szőke hajú nőt, aki erre felé járhatott… - meredt a távolba a gyermeki tekintet elgondolkozva.

- Lehet, hogy csak rosszul láttam – legyintettem. – Sötét volt – tettem hozzá magyarázatképpen, nehogy Lucinda a korábbi viselkedésem után még azt is higgye, hogy hallucinálok. – Nyugodtan edd meg azt az almát – mosolyodtam el. Lucinda még mindig játszadozott vele, mintha nem merte volna megenni a jelenlétemben.

- Nagyon kedves a kisasszony, de nem igazán vagyok éhes – rázta meg a fejét.

- Persze, te biztosan ettél már – jutott eszembe, hogy milyen későn is ébredtem.

- Nem, nem igazán… Előkészítem a kisasszony ruháját – tette le a gyümölcsöt az asztalra, aztán a hatalmas szekrényhez lépett, és kitárta azt.

- Lehetne valami kényelmeset? – néztem félve a fűzők felé. Azt terveztem, hogy ha már egyedül maradtam a házban – legalább is, Casimir és Keith távol volt -, akkor körbejárok mindent – hátha találok valamit, ami segít rájönni, mi történt az éjszaka vagy mivel segíthetnék Casimiren -, és ehhez nem igazán tűnt megfelelő öltözéknek egy olyan ruha, amelyben akkor is megfulladok, ha meg sem mozdulok.

Miután végeztem az evéssel, és Lucinda segítségével felöltöztem, úgy döntöttem, hogy későbbre hagyom a matraccal való újabb küzdelmet. Minél előbb fényt akartam deríteni az összes sötét titokra, amely veszélyeztette a saját és a világom jövőjét.

Lucindát visszaküldtem a konyhába a maradékkal, aztán körbenéztem a szobában valami használható fegyvert keresve. Átkutattam a szekrényeket és fiókokat, és bár az ékszerektől kezdve, a gyertyákon át mindenfélét találtam, kereszt nem volt a szobában lévő tárgyak között.

Már éppen kezdtem feladni, mikor a pillantásom a falon lévő festményre vándorolt. Fogalmam sem volt, hogyan magyarázom majd meg a dolgot, ha észreveszik, de most ezzel törődtem a legkevésbé – egy vámpír fogai és egy kis szidás közül észszerű volt, hogy a másodikat választom.

Leakasztottam a festményt a falról, és letettem a földre. Aztán felemeltem a lábam, és a keretre tapostam teljes erőmből. A fa megreccsent, de nem tört el, ezért újra és újra megismételtem a mozdulatot, míg végül meg nem adta magát egy jókora keretdarab. Elégedetten hajoltam le az újdonsülten kinevezett karómért, és közelebb emelve a szememhez megvizsgáltam. Tökéletes! – fogtam marokra.

Most, hogy volt mivel védekeznem, sokkal nyugodtabban léptem ki a folyosóra. Végigsiettem rajta, és egyenesen a földszint felé tartottam. Volt egy olyan megérzésem, hogy abban a bizonyos pinceszobában kell kezdenem a keresgélést, amelyről Lucinda szólta el magát előző nap.

- Az Úrfi azt mondta, hogy le kéne vágni a belógó ágakat – hallottam meg Magdalena hangját, mire gyorsan behúzódtam a fal mellé. Egy férfihoz beszélt, aki az öltözéke alapján valami kertészféle lehetett. Megvártam, amíg kimennek a házból, aztán gyorsan lesiettem a lépcsőn, és elindultam a hátsó folyosók egyikén.

A pincébe vezető lejáratot nem volt túl nehéz megtalálni, de az már annál nehezebb feladatnak bizonyult, hogy a félhomályban ne essek hasra. A kanyargó folyosókon haladva minden eddigi biztonságérzetem elszállt. Az érzékeim kiélesedtek, és a halk reccsenések is úgy visszhangoztak a fejemben, mintha legalább is, óriások döngő lábait hallottam volna. Kezeim elfehéredve szorították a fadarabot, miközben azon gondolkoztam, hogy fogok egyáltalán visszatalálni a felszínre.

Egy kanyar után végre találtam egy ajtókkal teli folyosót, ami megint fokozta kissé a minimális szintre apadó kalandvágyamat. Megpróbáltam benyitni mindenhová, és szerencsémre, az ajtók nem voltak zárva. A legtöbb egyszerű lomokat rejtett, de találtam olyat is, amit csak a pókok laktak.

Az utolsó ajtóhoz érve megtorpantam, mivel egy hatalmas lakat lógott rajta. Megrángattam a fémszerkezetet, és elgondolkozva dörzsöltem meg a homlokomat – az előző szobákban nem láttam semmi olyasmit, amivel le tudtam volna feszíteni a zárat -, aztán végül beugrott a megoldás kulcsa – majdnem szó szerint. Lucinda hajtűket is használt a kontyomhoz, amelyek most kifejezetten jól jöttek.

Biztos kezekkel nyitottam ki a lakatot – végre volt valami, amiben jó voltam. Hale-lel csináltunk már ilyet egy párszor, mikor tizenkét-tizenhárom évesek voltunk. Találtunk egy régi drótkerítést, amiből levágtunk pár darabot, hogy különböző zárak kinyitását gyakoroljuk, és mikor már jól ment, élesben is kipróbáltuk a tudományunkat.

Szerencsére, a vámpírokat szolgáló emberek az uraikat majmolva ragaszkodtak a régi tárgyakhoz, így ahelyett, hogy valami modern biztonsági rendszerrel őrizték volna a dolgaikat, egyszerű lakatokat és zárakat használtak. Persze, ehhez még nagyban közrejátszott a bennük lévő önteltség is, amely miatt azt hitték, senki sem elég bátor meglopni őket.

Hát, mi voltunk olyan bátrak! – vagy a mai szememmel nézve ostobák. Hale kiszemelte azokat a házakat, ahol éppen nem voltak otthon, így nagyjából biztonságosan végrehajthattuk a kis akcióinkat. Természetesen, mindezt apám tudta nélkül. Ha rájött volna, hogy éjszakánként kilógunk a felszínre, hogy ételt és egyéb értékeket szerezzünk, az élve nyúzás lett volna a legkevesebb, amit kapunk. Csak a kiképzés óta értettem meg, hogy tökéletesen igaza lett volna. Hale-lel játékként fogtuk fel akkor még azt, ami valójában az életünkbe kerülhetett volna.

A lakat halk kattanással adta meg magát kizökkentve a régi életem emlékeiből. Vigyorogva nyitottam ki az ajtót, hogy aztán elkerekedett szemekkel lépjek be a szobába. Bár eddig nem tudtam, most már biztos voltam benne, hogy megtaláltam Casimir titkos szobáját.

Oldalt polcok sora állt, melyeken üvegekben és edényekben különféle folyadékok, szárított növények, és egyéb olyan anyagok voltak, amelyekről tudni sem akartam, mire valók, a szoba közepén pedig egy hatalmas asztal volt. Az egyik oldala tele volt pakolva mindenféle furcsa gépezettel, a másik pedig úgy nézett ki, mint egy kémialabor.

Az asztal legtávolabbi részén egy apró üst fortyogott. A benne lévő barnás színű trutyi – ez volt rá a legmegfelelőbb szó – egyáltalán nem volt bizalomgerjesztő. Beleszagoltam a levegőbe, és elfintorodtam – a szaga sem volt a legkellemesebb.

A szemem hirtelen megakadt valami fehéren. Kíváncsian emeltem fel az ismerős zsebkendőt, és elakadó lélegzettel néztem a kis lyukra a közepén. Miért vágta ki Casimir azt a részt, ahol a vérem… Ó, te jó ég! – pillantottam az üstre.

Nem hittem a mágiában vagy a woodoo-ban – ezek mind érdekes mesék voltak csak a számomra -, de a gondolattól, hogy a véremet a vámpírok leendő nemzője és vezetője felhasználta valamihez, kivert a víz. Mihez kellhetett neki a vérem? Csak ezért adta nekem azt a rózsát? Az egész kedves gesztus egy csel volt? – futott át rajtam a csalódottság, aztán mikor felismertem az érzést, azonnal el is hessegettem magamtól.

Zaklatottan tettem vissza a zsebkendőt, aztán tovább vizsgáltam az asztalon lévő dolgokat. Találtam néhány kést – ami valószínűleg az alapanyagok szeletelésére volt előkészítve, mert egy fából készült deszka mellett feküdt -, pár újabb üvegcsét, és egy díszes dobozt, amely azonnal felkeltette a figyelmemet. Az ujjaim érdeklődve futottak végig a faragott díszítésen.

Letettem a karót magam elé az asztalra, aztán a kezembe vettem a dobozkát, hogy leemeljem a tetejét, és megnézzem a tartalmát.

- Szóval, idetaláltál… - Az ijedtségtől a doboz kiesett a kezemből, és hangosan csattant a földön, a belőle kiguruló szív pedig véres nyomot hagyott maga után a kőpadlón.