Démoni érintés - 6. fejezet

6. fejezet




- Á, az istenedet! – hallottam meg az ismerős ordítást, amitől azonnal megmerevedtem. A férfi lerázott magáról – mire a földön kötöttem ki -, és vérző arcát tapogatta. Riadtan pillantottam Perlinára, aki az ijedelemtől ájultan hevert mellettem. – Mi a franc bajod van? – Fordult felém, nekem pedig kihagyott egy másodpercre a szívem a meglepettségtől.

- Payton? – bámultam rá tátott szájjal.

- Nem, a jó isten! Kire számítottál? A francba, Katherine, ez vérzik – lépett a fésülködőasztalom tükre elé. Most már biztos voltam benne, hogy tényleg Payton az, és nem hallucinálok. Egyfelől, olyan dühös szemeket meresztett rám, amilyet csak ő tudott, másfelől, ő volt az egyetlen ember az egész világon, aki Katherine-nek szólított – mindenki másnak csak Kathie vagy Kate voltam. Lassú, hitetlenkedő mozdulatokkal tápászkodtam fel a földről, és úgy bámultam magam elé, mint aki szellemet lát. – Gyerünk, húzzunk innen! – lépett végül felém, és kinyúlt, hogy megragadja a karomat.

- Mi? Hova? – rántottam el a kezemet, és tettem hátrafelé egy lépést.

- Nem tök mindegy? A lényeg, hogy el innen, amíg nem találunk ki egy jó tervet, hogy végezzünk azzal a pokolfajzattal! – rándult undorodó fintorba az arca.

- Én… Nem mehetek… - motyogtam összezavarodva.

- Mi az, hogy nem jöhetsz? – vonta fel a szemöldökét Payton. – Azért jöttem, hogy megmentselek!

- De nem kell megmenteni, semmi bajom – tiltakoztam makacsul. – És különben is, hogy kerülsz ide?

- Na szerinted? – kérdezte gúnyosan. – Apád utánad küldött, hogy ne kerülj bajba. És mint látod, helyesen döntött. Mi a jó fenét keresel ebben a házban? Mikor meghallottam a pletykákat a városban a boszorkányról, aki férfi ruhában jár, és Casimir unokahúga, azt hittem, agyvérzést kapok! – dühöngött. – Teljesen megőrültél?

- Apu jól van? – hagytam tökéletesen figyelmen kívül Payton szidását, miközben a szívem vad vágtába kezdett.

- Jól. Elmenekültünk, mielőtt azok a dögök áttörték volna a védelmünket – morogta Payton. – De ez most lényegtelen! – intett le, mire kapott tőlem egy dühös pillantást. Hogy lenne lényegtelen, hogy az édesapám életben van-e még vagy sem! – Mit… keresel… itt? – követelte a választ, minden egyes szót megnyomva.

- Van egy tervem, amivel megakadályozhatjuk, hogy Casimirből az legyen, aki – suttogtam halkan. Perlina még mindig ájultnak tűnt, de nem akartam kockáztatni.

- Hogy micsoda? – hördült fel Payton. – Mi a fenéről hablatyolsz? – meredt rám úgy, mintha megőrültem volna. Mielőtt még elmagyarázhattam volna neki a helyzetet, odakintről csoszogó lépések hangzottak fel. Magdalena…

- A fenébe! Bújj el! – léptem Paytonhöz, és a szekrény felé kezdtem lökdösni. Pár lépést sikerült megtennünk, de aztán magához tért a döbbenetből, és lefékezett, én pedig hiába taszigáltam tovább, nem bírtam vele. – Megkértem az egyik itt dolgozót, hogy hozzon fel ételt. Nem láthatnak meg! – néztem rá határozottan, aztán kitártam a szekrény ajtaját. Payton tiltakozva emelte fel a kezét, ahogy meglátta a női ruhákat felaggatva, de mikor kopogtattak az ajtón, mégis csak belépett közéjük. Gyorsan rávágtam a szekrényajtót, aztán Perlina mellé rohantam, és letérdeltem mellé.

- Magdalena! Gyere gyorsan! – kiabáltam ki neki. Az ajtó kinyílt, a női arcról pedig hirtelen leolvadt a természetesen kedves mosoly.

- Atyaég, mi történt? – sietett az asztalhoz, hogy letegye az étellel megpakolt tálcát, aztán hozzánk lépett. – Kisasszony, kisasszony, jól van? – pofozgatta finoman Perlinát.

- Ő… Csak egyszerűen elájult – próbáltam magyarázatot adni.

- Ezek a fűzők… Kipréselik az emberből az összes levegőt… – sopánkodott Magdalena, miközben a köténye zsebébe nyúlt, és előhúzott egy kis üvegcsét. Kiszedte belőle a dugót, aztán a pisze orr alá tartotta.

Perlina köhécselve rezzent össze, aztán lassan felnyitotta a szemeit. Ahogy ráfókuszált a világra, hirtelen összerezzent, és riadtan húzódott hátra. Láttam a tekintetében azt a pillanatot, mikor ráeszmélt, mi is történt vele.

- Nyugalom, semmi baj… - érintettem meg a karját finoman. – Csak elájultál, mert túl szoros volt a fűződ – néztem rá szuggerálóan. Zavarodottan pislogott rám, aztán legnagyobb meglepetésemre, bólintott egyet.

- Igen… Igen. Kaphatnék egy pohár vizet? – kérdezte remegő hangon, miközben a pillantását le sem vette rólam.

- Persze, kisasszony, azonnal hozom! – pattant fel a korához képest elég gyorsan Magdalena, aztán az asztalon lévő kancsóból töltött egy kevés vizet az egyik pohárba. Amíg visszaért hozzánk, segítettem Perlinának feltápászkodni a földről. Még mindig zavarba ejtően fürkészte az arcomat, én pedig igyekeztem legyűrni az ideges szorítást a gyomromban. – Parancsoljon… - nyújtotta át a poharat Magdalena. – Hogy érzi magát a kisasszony? Hozzak esetleg még valamit? – aggodalmaskodott.

- Nem, már semmi baj – rázta meg a fejét Perlina, aztán aprót kortyolt a vízből.

- Magdalena, köszönjük a segítséget – néztem az aggódó, ráncos arcra. Egy másodpercig Magdalena csak bámult rám, aztán megértette.

- Nincs mit. Ha valamire szükségük lenne, csak szóljanak. Akkor én magukra is hagyom a kisasszonyokat – biccentett, aztán kihátrált az ajtón.

- Biztos, hogy jól vagy? – pillantottam Perlinára, aki elég sápadtnak tűnt – bár lehet, hogy csak a fekete haja miatt tűnt fel jobban a bőre haloványsága.

- Mi történt? Hol van az a férfi? – tette le a poharat az éjjeli szekrényre.

- Milyen férfi? – próbáltam meg tettetni a hülyét, de a zöld tekintet szigorúan nézett rám. – Egy próbát megért – vontam meg a vállamat beletörődést játszva, miközben az agyam pörögni kezdett, mit is hazudhatnék. Mielőtt megtehettem volna, kinyílt a szekrény ajtaja, és Payton mogorva tekintettel kászálódott elő belőle. Perlina reszketve hátrált mögém, mire felsóhajtottam. – Nem kell félned tőle. Nagy barom, de nem bánt – fintorogtam Paytonra, mire bosszúsan megrándult az arcizma.

- Ez a nagy barom azt mondja, hogy húzzunk innen, mielőtt a kiscsaj meggondolja magát, és összecsődíti a házat – indult az ablak felé.

- Tessék? – Perlina halk hangja értetlenséget tükrözött a nem ismert szlenget hallva.

- Nem fogja összecsődíteni, igaz? – fordultam felé. – Bízom benned, és tudom, hogy nem szólsz senkinek. Kérlek…

- Ha elmondjátok, mi folyik itt, akkor nem – rázta meg a fejét. – Hacsak nem sántikáltok rosszban… - harapta be a száját félősen.

- Nincs semmi hacsak – mordult fel Payton, de egy pillantásommal elhallgattattam.

- Esküszöm, hogy nem akarunk rosszat – rajzoltam keresztet az ujjammal a szívem fölé. Tudtam, hogy az embereknek ebben a korban sokat jelentett a vallás és az ilyesféle gesztusok, és reméltem, hogy ennyi elég is a meggyőzéshez. Perlina átható tekintettel nézett a szemeimbe, aztán bólintott.

- Rendben. Akkor elmesélitek, hogy mi folyik itt? Ki vagy, miért voltál Rica szobájában és miért támadtál rám? – vonult az asztal mellé, aztán egy kecses mozdulattal helyet foglalt. Leültem vele szembe, hogy megpróbáljam kimagyarázni magunkat, de még mielőtt megszólalhattam volna, Payton átvette a szót. Valószínűleg, attól félt, hogy én többet mondanék, mint szabad lenne.

- Mi… szerelmesek vagyunk – préselte ki a szavakat a fogai között olyan arccal, mintha kínoznák. Egy pillanatra elakadt a lélegzetem, és döbbenten néztem rá.

- Dehogy vagyunk szerelmesek! – csattantam fel ösztönösen. Payton dühösen, Perlina pedig gyanakvóan fordult felém. – Vagyis… Ő csak szeretné, ha igent mondanék neki, de én nem vagyok szerelmes – javítottam gyorsan ki magam. – Barátok vagyunk, és nem érti meg, hogy ennél többet nem tudok érezni iránta – sóhajtottam fel, és kezdtem egyre jobban belejönni a hirtelen jött szerepbe. – De nem akarom, hogy bárki megtudja, hogy idáig követett. Még a végén rosszat feltételeznének rólam, pedig én tisztességes nő vagyok – sopánkodtam.

- Nem úgy viselkedik, mint aki szerelmes beléd… - vonta össze a szemöldökét Perlina, és fürkészően vizsgálgatta Payton dühös vonásait. – Inkább, mintha dühös lenne rád…

- Eh, Payton furcsa ember és furcsán mutatja ki a szeretetét… - forgattam meg a szemeimet. Ez legalább nem volt hazugság…

- És miért tört be a szobádba? – sápadt el hirtelen Perlina, ahogy a fejében összeállt egy elmélet.

- Nem akart rosszat! – vettem azonnal a védelmembe. – Ő csak gondolom, megint meg akart győzni… Sosem ártana nekem, igaz, Payton? – löktem oldalba a könyökömmel, mire felszisszent.

- Nem, nem ártanék neki. Csak beszélni akartam vele. Meg akartam győzni, hogy jöjjön velem – folytatta a történetemet kelletlenül. Egyikünknek sem fűlt túlságosan a foga ahhoz, hogy szerelmi civódást kelljen megjátszanunk.

- Akkor miért támadt rám? – kötötte az ebet a karóhoz Perlina. Ahhoz képest, hogy eleinte azt hittem, mindig mindenben mások szavát követi, és nincs egyetlen önálló gondolata sem, egész logikus volt, és nagyon kitartónak bizonyult… Aminek persze, jelenleg egyáltalán nem örültem.

- Rá vártam – intett a fejével felém Payton. – Aztán megjelentél te, és nem tudtam, mit csináljak… Attól tartottam, hogy majd gonosztevőnek néznek. Pánikba estem – vonta meg a vállát flegmán.

- És nagyon sajnálja, hogy megijesztett! – néztem rá szúrós szemmel.

- Úgy van – sóhajtott fel, mint akinek már tökéletesen elege van belőlünk. – Ahogyan gondolom, te is sajnálod ezt… - mutatott az arcára dühösen. A véres nyomok, amiket a körmöm hagyott hátra rajta, tényleg elég csúnyának néztek ki.

- Hát, persze – legyintettem, mintha egyáltalán nem érdekelne – nem akartam, hogy Payton a lelkiismeret-furdalástól gyengének lásson -, pedig tényleg bántam a dolgot. A mi világunkban nagyon vigyáztunk, hogy ne okozzunk egymásnak vagy magunknak még véletlenül sem vérző sebeket, mert egy cseppecske felfedhette volna a rejtekhelyünket. Ha a kinti akcióknál mégis megsérültünk, akkor távol maradtunk addig, míg a sebet el nem tudtuk látni. Nem hozhattunk veszélyt a többiek nyakára. Szerencsére, velem csak kisebb balesetek történtek, így pár óránál tovább sosem kellett odakint lennem. De sokan voltak, akik napokat is kint töltöttek egyedül, ha nem tudtunk valami miatt azonnal a segítségükre sietni.

- Csak hogy tudd, rohadtul fáj – morogta.

- Nem az én hibám. Nem tudtam, hogy te vagy az, csak azt láttam, hogy egy férfi rátámadt Perlinára – magyarázkodtam nagy vehemenciával.

- Rohadtul? – ismételte el kíváncsian Perlina, mire megint csak Payton felé villantottam a szememet.

- A mi vidékünkön így szokás mondani azt, hogy nagyon… - próbáltam megmagyarázni a furcsa szavakat, amelyeket önkéntelenül is el-elejtettünk néha – bár, legalább Payton lehetett volna óvatosabb, ha már odahaza a tanórákon annyira odavolt a képzettségétől.

- Ó! – kerekedtek el a rózsaszín ajkak, aztán Perlina felpattant, és az éjjeliszekrényen lévő mosdótálhoz lépett. – Gyere ide, kitisztítom a sebet… - mutatott az ágyra.

- Erre semmi szükség – tiltakozott Payton.

- Csak nem félsz? – gúnyolódtam, mire kihúzta magát, és határozott léptekkel odasétált Perlinához.

- Egy kicsit fájni fog – harapta be az alsó ajkát Perlina, miközben a seb kitisztításával foglalkozott. Payton legnagyobb bánatomra zokszó nélkül tűrte a macerát, pedig örültem volna, ha legalább egy kicsit sziszeg, hogy később legyen mit az orra alá dörgölnöm. Viszont, amire most még jobban vágytam, az volt, hogy kettesben beszélhessek vele. Tudni akartam, hogy került ide, mit tervez és legfőképpen, hogy vele van-e Hale…

- Mióta ismeritek egymást? – zökkentett ki a kérdés a gondolataimból.

- Amióta az eszemet tudom – vontam meg a vállamat. – Mondjuk úgy, hogy szomszédok voltunk eddig… - próbáltam megmagyarázni.

- És csak azért utaztál ennyit, hogy Ricával lehess? – jött a következő kérdés Paytonnek címezve.

- Igen. – Payton hangja ingerült volt, én pedig alig bírtam visszafojtani a kuncogást. Sosem hittem volna, hogy egyszer majd pont neki kell megjátszania, hogy szerelmes belém, hiszen, mindig martuk egymást, mint kutya a macskát. De a jelenléte mégis megnyugtatott. Most már nem voltam egyedül, és ez felszabadító érzésnek bizonyult, bár sosem árultam volna el Paytonnek, hogy ilyen hatással van rám, ha megnyúznak, akkor sem.

- Ez igazán romantikus… - törölgette még egyszer végig Perlina az egyik hosszú karmolásnyomot a kendőjével. – Akkor biztosan nagyon szereted őt. Igazán adhatnál neki egy esélyt! – nézett rám, mire majdnem félrenyeltem.

- Én… Én… - kezdtem dadogva.

- Ó, igen, Roderica – nyomta meg gúnyosan a nevet Payton. -, igazán adhatnál nekem egy esélyt… Én mindent megteszek érted, te pedig semmibe veszel. Ez úgy fáj… - sóhajtott fel, én pedig legszívesebben fogtam volna az egyik almát az asztalon lévő tálcáról, és fejbe dobtam volna vele.

- Sajnálom, de az érzéseimet nem én irányítom! – vörösödtem el.

- Anyám mindig azt mondja, hogy idővel mindent és mindenkit meg lehet szokni és szeretni. Először én sem voltam szerelmes Keith-be, de aztán rájöttem, hogy kedves, megbízható és okos. Nem is lehetne jobb férjem. És ezt anyám is tudja, akármit is mond… - magyarázta lelkesen Perlina, mire nekem görcs keletkezett a gyomromban.

- Szóval, beleszerettél végül Keith-be? – kérdeztem. Payton összeráncolt homlokkal próbálta meg összerakni a számára hiányos kirakós darabkáit. Láttam, hogy mikor villant be neki, hogy kicsoda is Keith, mert a tekintete megkeményedett.

- Igen, azt hiszem…

- Azt hiszed? – vontam fel a szemöldökömet.

- Kedvelem őt, tisztelem és nagyon jóképűnek tartom. Azt hiszem, ez a szerelem, nem igaz? – nézett rám elgondolkozva, aztán mikor rájött, hogy Payton is jelen van, és nem vagyunk kettesben, belepirult a vallomásába.

- Lehet… - vontam meg a vállamat. Még sosem voltam szerelmes, ezért csak annyit tudtam erről az érzelemről, amennyit régi lányregényekben olvastam vagy mások meséltek.

- Szóval, lehet, hogy ha adnál egy esélyt, akkor nálatok is kialakulnának az érzések – játszotta a kerítőt Perlina nagy élvezettel. A naivitása egyszerre volt idegesítő és hasznos. Egy hülye is észrevette volna, hogy Paytonnal ösztönösen taszítjuk egymást, és minden, amit mondtunk, csak mese, viszont jól jött, hogy Perlina kételkedés nélkül hisz nekünk.

- Hidd el, ez lehetetlen – morogtam a fogaim között. Miért is kellett nekem kedvesnek lennem, és meghívnom ma estére… - És ha most megbocsátasz, beszélhetnék egy kicsit négyszemközt Paytonnal? – léptem az ágy mellé.

- Persze, ezzel már végeztünk is… - tette mosolyogva a vizes-véres kendőt a mosdótál mellé, aztán feltápászkodott a földről, ahol eddig térdelt. – Én addig… - nézett körbe tétovázva.

- Lemennél kérlek, a konyhába, és kérnél még friss vizet? – intettem a félig kiürült kancsó felé. – És kérlek, ne szólj senkinek… - néztem a szemeibe.

- Nem fogok – rázta meg a fejét mosolyogva. – Legyél vele kedves… Nem jó érzés, ha visszautasítják az embert – suttogta mellém érve, miközben aggódó pillantást vetett Payton felé. Majdnem felhorkantottam a feltételezéstől, hogy Payton kőszívén képes lennék bármivel is sebet ejteni, de végül sikerült elnyomnom. Csak összepréselt szájjal bólintottam egyet, aztán megvártam, amíg Perlina felemeli a kancsót és kisétál a szobából. Már éppen ki akart törni belőlem egy kérdésáradat, mikor Payton megelőzött.

- Na jó, akkor most halljam, mi a fenét keresel ebben a házban? És ha már itt vagy, miért van életben még mindig az a szörnyeteg? – vont kérdőre. Bosszúsan sóhajtottam egyet, mert annyi mindenre lettem volna kíváncsi, de tudtam, hogy addig nem kapok válaszokat, amíg én nem szolgálok velük.

- Oké – huppantam le az ágyam szélére. – Mikor megérkeztem, elfogtak, és azzal vádoltak, hogy boszorkány vagyok – kezdtem bele a történetbe. Mire a tegnap éjszaka rám támadó vámpírnőhöz és a titkos laborhoz értem, Payton arca már tökéletesen tükrözte, hogy mennyire ideges. – Hát, ennyi lenne… - hallgattam el végül.

Payton ideges járkálásba kezdett előttem. Közben többször is megállt, rám pillantott, aztán megrázta a fejét, és mély levegőt véve tovább sétált. Türelmetlenül toporogva vártam a kitörését, hogy minél hamarabb túl legyek rajta, de mikor még percek után is csak csendben mászkált, elvesztettem a türelmemet.

- Gyerünk, mondd már! – Payton megtorpant egy pillanatra, aztán mély levegőt vett és végre rám nézett.

- Mit? Hogy amatőr vagy, ahogy megmondtam? Ezt már úgyis mindketten tudjuk – nézett rám fölényesen, miközben összefonta maga előtt a karjait. Dühösen meredtem rá. – Te mondtad, hogy mondjam! – vonta meg a vállát.

- Sikerült bejutnom Casimir házába! – kértem ki magamnak. – Annyira mégsem lehetek amatőr…

- A véletlennek köszönhetően, és mit értél el vele? Hogy mikor lett volna lehetőséged jobbá tenni a jövőt, meghátráltál – vágta a szemembe az igazságot. Sértődötten sétáltam az ablakhoz.

- Nem hátráltam meg, csak igyekszem humánusan megoldani az egészet. Casimir még nem vámpír, talán, megmenthetnénk… Vagy azt akarod, hogy valamelyikünkből gyilkos legyen? Mennyivel lennénk jobbak, mint ő, ha akkor végeznénk vele, amikor még ártatlan ember? – túrtam bele a hajamba idegesen, ahogy újra átfutott rajtam az érzés, ami az erdőben is átvette felettem az irányítást, mikor képtelen voltam kilőni a nyílvesszőmet.

- Annyival, hogy mi tudjuk, mi lesz belőle – villantak meg dühösen Payton szemei.

- De, ha megakadályozhatnánk, hogy átváltozzon, az jobb megoldás lenne, nem? Megmentenénk egy csomó ember életét és Casimir lelkét is.

- Ki a fenét érdekel a lelke? – förmedt rám Payton.

- Engem – néztem vele farkasszemet.

- Te tényleg megőrültél! – fordult el fél perc után.

- Nem, csak találkoztam és beszéltem vele, és nem hiszem, hogy gonosz lenne… Elismerem, hogy vannak furcsa dolgai, de… - emlékeztem vissza a laborban hagyott zsebkendőre, amivel letörölte a véremet, mikor megszúrt a rózsa. - …de úgy érzem, hogy nem… rossz.

- És kockáztassunk a megérzéseid miatt? – nevetett fel Payton nekem cseppet sem tetsző hangon.

- Miért, van jobb ötleted? – vesztettem el a türelmemet.

- Kés, pisztoly vagy akár puszta kéz, ha nincs más… Soroljam még? – Összeszorított fogakkal fordítottam hátat neki, hogy ne feleljek semmi olyat, amit később megbánhatnék. Hihetetlen, hogy alig egy órája voltunk csak egy légtérben, de máris elérte, hogy újra az arcába akarjak karmolni – és most már direkt.

- Márpedig én nem vagyok hajlandó ártani Casimirnek, amíg nem vagyok biztos benne, hogy nincs más lehetőségünk – jelentettem ki. – Te meg csinálj, amit akarsz… - rántottam meg a vállamat.

- Szóval, itt akarsz maradni? – hallottam meg a hátam mögül a kérdést.

- Itt, és akármit is mondasz vagy csinálsz, akkor sem tudsz lebeszélni róla – hadartam, fel sem fogva szinte Payton következő mondatát először.

- Akkor találd ki, hová rejtesz el!

- Hogy mi? – perdültem meg hirtelen, ahogy rájöttem, mit is mondott.

- Nem fogom hagyni, hogy itt maradj egyedül egy házban Casimirrel és egy ki tudja, honnan jött vámpírnővel! Mire kitalálom, hogyan kerüljek Casimir közelébe, és öljem meg őt, simán kicsinálnak téged. Jobbik esetben… Rosszabbikban nekem kell majd karót vernem beléd. Bár, azt még élvezném is, csak hogy magyaráznám ki apádnak… - biggyesztette le a száját, mintha valami jó szórakozástól lett volna megfosztva.

- Kösz, igazán kedves vagy, de tudok vigyázni magamra – morogtam.

- Ebből nem engedek – huppant le az ágyamra, és legnagyobb bosszúságomra kényelmesen elhelyezkedett. – Elfogytak a vázák, mit vágnál a következő vámpírhoz, aki rád támad? – vigyorgott rám elégedetten, amiért megalázhat. Kellett nekem minden részletet elmesélnem…

- Igazad van, maradj, és akkor hozzávághatlak legközelebb téged – rúgtam bele a falba, hogy valamin kitöltsem a dühömet, de amint sajogni kezdett a nagy lábujjam, azonnal meg is bántam. Payton halkan röhögni kezdett rajtam, én pedig már majdnem rávetettem magam, hogy behúzzak neki egyet, mikor meghallottam odalentről a lovakat. – A francba! – nyögtem fel, aztán az ágyhoz ugráltam fél lábon, és megragadtam Payton karját. – Gyerünk, kelj fel! Itt vannak! – rángattam teljesen feleslegesen.

- Mi a frász bajod van? – nézett rám teljesen értetlenül.

- Csak annyi, hogy megjött Casimir, és ha itt talál az ágyamban, én esküszöm, azt mondom, hogy egy perverz betörő vagy, és rám támadtál – vágtam csípőre a kezemet.

- A szekrénybe nem megyek vissza! – kelt fel Payton.

- Akkor meg, hová tegyelek? – néztem körbe kétségbeesve, de egyetlen épeszű ötlet sem jutott eszembe. Még mielőtt kiötölhettem volna valamit, az ajtó kicsapódott, én pedig riadtan rezzentem össze.