Ide pakolgatom fel az írásaimat, firkálásaimat, novelláimat, gondolataimat, és minden egyebet, amihez hirtelen kedvem támad. :)




2010. június 16., szerda

Démoni érintés - 7. fejezet

7. fejezet




- Ó, te jó ég! - A kezemet a mellkasomra szorítva próbáltam meg visszanyerni a lélekjelenlétemet. A szívem még mindig vadul dobogott – mikor kicsapódott az ajtó, azt hittem, vége mindennek és lebuktunk. Payton mellettem halkan káromkodni kezdett – valószínűleg, ő is frászt kapott, és ezt a módját tartotta elég férfiasnak ahhoz, hogy szégyen nélkül kimutathassa a félelmét.

- Itt van Casimir és Keith! – közölte velünk Perlina lihegve, miközben becsukta maga mögött az ajtót. Valószínűleg rohant egészen idáig, ami a lépcsők számát tekintve kedves gesztus volt tőle.

- Tudjuk – mordult rá Payton. – Majdnem az infarktust hoztad ránk! Muszáj ijesztgetni?

- Sajnálom… - pirult el Perlina. – Csak én is megijedtem… El kell tüntetnünk, nehogy azt higgyék, hogy valamelyikünk… Szóval, tudod… - motyogta lesütött szemekkel. – Anyám megölne, ha gyanúba keverednék, aztán ő is belehalna a szégyenbe – borzongott bele a szörnyű, alternatív jövőképbe.

- De hová tegyük? – forogtam körbe tehetetlenül a szobában. A szekrénybe csak nem költöztethettem be hosszú távon… Bár vicces lett volna…

- Tegyük? Köszönöm szépen a tárgyiasítást, de inkább magam mennék – dünnyögte Payton még mindig morcosan. – Csak döntsétek már el végre, hová! – fonta össze a mellkasa előtt a karjait.

- Tudom! – sikkantott fel Perlina, mire megint mindketten összerezzentünk. – Bocsánat… - harapta be szégyenlősen a száját. – De esetleg elbújhatnál odakint a családi kriptában. Oda csak évente egyszer jár ki Casimir, és senki nem találna rád. Igaz, hogy elég ijesztő hely, de…

- Jó lesz – bólintott Payton. Halk kopogás dermesztett minket mozdulatlanságba.

- Casimir vagyok, bemehetek? – Riadt szemekkel pislogtam fél percig magam elé, aztán rádöbbentem, hogy nekem kéne válaszolnom.

- Öhm… Mindjárt csak fél pillanat. Éppen… Öltözködöm… ünk… - javítottam ki magam. Valószínűleg Magdalena szólt már, hogy nem vagyok egyedül, és meghívtam Perlinát éjszakára.

- A kripta a kert mögött van. Csak mássz le, és vágj át a sövényeken észak felé – suttogta Perlina, miközben kinyitotta az ablakot. – De csak óvatosan… Jaj, nem bírom nézni… - szorította a szemeire a kezét, mikor Payton átlendítette a lábát az ablakon.

- Viszek majd neked enni – jutott eszembe, de nem voltam biztos abban, hogy Payton még hallott-e. Ahogy leugrott a fűbe, körbepillantott, aztán futni kezdett a növénylabirintus felé. – Oké… - fordultam vissza Perlina felé, aki óvatosan kikukkantott az ujjai közül, majd az ablakhoz hajolva megbizonyosodott róla, hogy Payton összetört teste nem fekszik-e a fal tövében. Mikor semmit sem talált odalent, halkan felsóhajtott.

- Ez a titkos szerelem dolog elég izgalmas – pislogott rám.

- Nincs semmiféle titkos szerelem! – csattantam fel, aztán az ajtó felé indultam. – Nehogy elszóld magad… - figyelmeztettem még, aztán beeresztettem Casimirt.

- Szép estét a hölgyeknek! – lépett be mosolyogva. – Már azt hittem, valamiféle titkos összeesküvés folyik idebent, annyit várattatok – nevetett fel, miközben a tekintete az enyémbe fúródott. Borzongva néztem másfelé, mert furcsa érzés fogott el – mintha Casimir átlátott volna az előbb az ajtón, és tisztában lett volna azzal, mi is történt. Aztán mikor rádöbbentem, valószínűleg csak Keith mesélt neki a kis látogatásomról a pincében, kissé megnyugodtam. Bár ez nem tartott sokáig…

- Szia, Cas! – lépett Perlina az említetthez, és két gyors puszit nyomott az arcára.

- Magdalena mondta, hogy Rica meghívott magunkhoz ma éjszakára. Keith nagyon örült neki, mikor megtudta. Odalent vár… - intett a fejével az ajtó felé, mire a női arcon ragyogó mosoly jelent meg, nekem viszont összerándult a gyomrom. Ahogy Perlina elindult az ajtó felé, az én lábaim is azonnal követték – valamiért nem akartam, hogy kettesben maradjon Keith-szel, de nem értettem, mi lehet az oka. Talán, mert félek, hogy elszólja magát a kis titkunkról. Igen, csak emiatt lehet… - győzködtem magam.

- Rica, te várj egy kicsit… - Casimir ujjai a felkaromra fonódtak. Perlina visszafordult felénk, és tétovázva várt.

- Menj csak – mosolyogtam rá kényszeredetten. Casimir eleresztett, aztán a szoba másik végébe sétált, míg becsuktam Perlina mögött az ajtót. Ujjai szórakozottan végigsimítottak a szekrényajtó fáján, én pedig örültem, hogy végül mégsem oda rejtettük vissza Paytont.

- Keith elmondta, hogy kutakodtál odalent – szólalt meg fél percnyi csend után. – Nem kellett volna – nézett fel rám kemény pillantással. – Elmondod valakinek? – A szürkéskék szemek megint az enyémbe fúródtak, mintha a fejemből akarnák kiolvasni a választ.

- Nem – ráztam meg a fejemet.

- Keith is ezt mondta, de hallanom kellett a te szádból is – bólintott. – Gondolom, lenne pár kérdésed… - intett az ágy felé kevésbé feszült arccal. Lassú léptekkel odasétáltam, és leültem, ő pedig helyet foglalt mellettem. A combja olyan közel volt az enyémhez, hogy ez összezavart egy pillanatra.

- Mióta… mióta segítesz másokon? – nyögtem ki az első kérdést, ami eszembe jutott.

- Gyerekkorom óta. Az édesanyám jól ismerte a gyógynövényeket, és megtanította, hogyan lehet használni őket az emberek érdekében – mosolyodott el halványan Casimir. – Ő hozta létre a labort a pincében és a kertünk is arra szolgált, hogy feltűnés nélkül megtermeszthesse, amire szüksége van.

- Akkor ő is segített az embereknek, ahogyan te és Keith?

- Igen. Az anyám nagyon bátor asszony… volt – javította ki magát Casimir, aztán zavartan a hajába túrt. – Néha elfelejtem, hogy már… - sóhajtott fel. A kezem önkéntelenül emelkedett fel, hogy megérintse az övét. Mikor rájöttem, mit csinálok, már túl késő volt – a bőre forrón melegítette az ujjaimat, pont úgy, ahogyan a tekintete az arcomat. Elpirulva köszörültem meg a torkomat, és vissza akartam húzni a kezemet, de Casimir nem hagyta. – Nem akarsz kérdezni még valamit? – kérdezte rekedt hangon. Értetlenül néztem rá, fogalmam sem volt, mire gondol. – Ha lent jártál, biztosan láttad a zsebkendőt… - fürkészte az arcomat.

- Én… Nos… Igen – vallottam be, miután győzött a kíváncsiságom. Tudni akartam, mihez kezdett a véremmel – bár féltem is attól, mit fog mondani.

- Azt is láttad, hogy ki volt vágva belőle egy darab… - Ez inkább kijelentés volt, mint kérdés, ezért nem válaszoltam. – Nem csináltam vele semmi sötét dolgot. Nem boszorkányság, ami odalent folyik – szorította meg a kezemet finoman, aztán elengedett, és a kabátja gombjához nyúlt.

- Mit csinálsz? – nyeltem nagyot, ahogy kigombolta, és feltűnt alatta a fehér ing. Kihajtotta a kabát szélét, én pedig észrevettem a rejtett zsebet.

- Ez belőled való, én pedig mindig a szívem fölött akartam hordani – húzta elő belőle a zsebkendő darabkáját, amin ott vöröslöttek a már megszáradt vércseppek.

- Ó… - nyögtem fel. Kínosan feszengve pislantottam az ajtó felé, hátha valaki pont most akar benyitni valami sürgős és halaszthatatlan ügy miatt, de hiába vártam a megmentősereget.

- Úgy érzem, valami megváltozott – állt fel mellőlem Casimir, én pedig megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt. A közelsége feszélyezett, mintha elektromos szikrák pattogtak volna ki a bőréből, hogy az enyémben találjanak új otthont. Tett pár lépést az asztal felé, aztán megállt háttal nekem. – A leveleid… Annyira közel éreztelek, bár távol voltál. Most meg közel vagy – nevetett fel olyan keserű hangon, hogy valami megrándult a mellkasomban, aztán visszafordult felém. -, és mégis messze jársz. Már nem szeretsz, igaz? Csalódtál bennem, másnak képzeltél? – sétált vissza hozzám, aztán letérdelt elém, hogy az arca egy vonalban legyen az enyémmel. Hátrébb akartam húzódni, de képtelen voltam rá. A keze felemelkedett, én pedig sóbálvánnyá válva figyeltem, ahogy megérinti az arcomat. – Talán, csúnyának találsz?

- Nem – leheltem, miközben minden értelmes gondolat kiszállt a fejemből.

- Keith miatt van, igaz? – keményedtek meg a vonásai.

- Tessék?

- Látom, hogy néztek egymásra – szorultak ökölbe a férfikezek. A szemeim előtt felrémlett a Vámpír-kódex egyik lapja, ahol a vámpírok nemzőjéről írnak, aki elvette a legjobb barátja életét. A gondolat, hogy én lehettem az oka ennek, hideg rémülettel hasított belém.

- Keith kedves férfi, de nem érzek iránta többet, mint egy testvér iránt – vettem elő a legmeggyőzőbb pillantásomat. – Ő pedig fülig szerelmes Perlinába. Az a lány egy csomót áradozott nekem róla. – Casimir pillantása ismét hazugságvizsgálóként vizsgálgatott.

- Akkor mi a baj? Miért nem szeretsz már? – simított végig a mutatóujja a számon, mire megremegtem. Mielőtt még válaszolhattam volna, Casimir előrébb dőlt, én pedig élesen szívtam be a levegőt. – Most meg foglak csókolni – jelentette ki, de én szinte fel sem fogtam, hogy mit mondott. A tudatom azt kiabálta, hogy el kell tolnom magamtól, mielőtt még késő lenne, de a kezeim nem engedelmeskedtek.

A forró száj finoman ért az enyémhez egy sóhaj kíséretében. A szemeim lecsukódtak, és szédelegve markoltam bele a ruhám anyagába. Ahogy a nedves nyelv végigsimított az alsó ajkamon, bebocsátást kérve, hirtelen belém nyilallt, mit is csinálok éppen.

- Ne! – A tenyerem Casimir mellkasának feszült, és mikor hátrébb húzódott, felpattantam az ágyról. Zaklatottan érintettem meg a számat, és a bizsergésről úgy képzeltem, sav, amely fájdalommentesen marja szét a húsomat a bűnöm miatt.

- Rica… - Casimir gyötrődő értetlenséggel bámult rám, én pedig nem bírtam tovább elviselni a pillantását. Gondolkodás nélkül feltéptem az ajtót, aztán kirohantam a folyosóra. A könnyek égették a szememet, ahogyan a lelkemet is a tudat, hogy mit követtem el. Nem foglalkoztam Keith döbbent hangjával, amikor elfutottam mellette és Perlina mellett, ahogyan azzal sem, hogy odakint a ruhám széle beakadt egy bokor ágába a kertben, és felhasította a szoknyarész anyagát.

Csak akkor álltam meg, mikor a sövénylabirintus közepéhez értem, és megláttam a kőből faragott szökőkutat. A közepén egy üres vitorlás hajó volt, körben a peremén pedig négy szirén ült vizet spiccelve a szájából. Egy pillanatig megbabonázva bámultam a mesterművet, aztán hirtelen ötlettől vezérelve elkezdtem kibontani magam a ruhámból.

Mikor végre megszabadultam a felső ruházattól, alsóneműben másztam be a szökőkút medencéjébe, és egyenesen az egyik sellőlány sugara elé álltam. A víz az arcomba spriccelt, de ez nem volt elég. Hagytam, hogy megcsókoljon az, aki megölte a szeretteimet, barátaimat. Aki kiirtotta a fél emberiséget. Akiből a világ legkegyetlenebb gyilkosa lesz egyszer… - Dörzsölni kezdtem a bőrömet, hátha így megszabadulok az érzéstől, ami a mellkasomat összeszorította.

- Rica! – Casimir hangja tompán jutott el a fülemig. Riadtan néztem körbe, aztán kimászva a fűbe megragadtam a ruháimat, és bekuporodtam az egyik bokor tövébe, amelyen apró, sárga virágok nőttek. Nem akartam most megbeszélni a dolgokat – igazából, azt sem tudtam, mit is mondhatnék, hiszen, az igazat nem vallhattam be neki.

Hallottam, ahogy a határozott lépések elhaladnak a sövény másik oldalán, és még egy párszor elhangzott a nevem is, de nem válaszoltam. Mikor csend lett, akkor sem bújtam elő. Jól esett befészkelni magam az ágak és levelek közé – megadta azt az ál-biztonságérzetet, amire most szükségem volt – az sem zavart, hogy a hűvös szellőtől meg-megborzongtam néha.

A ruhámat a fejem alá gyűrve feküdtem le, és behunytam a szemeimet. Nem akartam a csókra gondolni, mert valahányszor megtettem, végigbizsergett a testem, ezt az érzést pedig szörnyű lelkiismeret-furdalás követte. Nem akartam bevallani, hogy kellemes volt. Hiszen, nem lett volna szabad. Sőt, egyenesen bűnnek tartottam, amit a sok-sok áldozat ellen követtem el, aki az én világomban átélte Casimir gonoszságának a következményeit.

Már majdnem elszundítottam, mikor megzörrent mellettem egy bokor. Visszafojtottam a lélegzetemet, és még beljebb húzódtam az ágak takarásába. Először azt hittem, hogy Casimir jött vissza, de a lépések sokkal halkabbak voltak. Megnyugodva sóhajtottam fel, mikor megláttam Lucindát. Az apró lábak szökdécselve haladtak a szökőkút felé, aztán mikor odaértek, Lucinda a medence fölé hajolt, és kezével a vízfelszínt simítgatta játszadozva.

Nem értettem, mit keres kint ilyen késői órán, és már éppen elő akartam bújni, hogy visszatereljem az ágyába aludni, mikor újabb hangok közeledtek – ha az éjszaka nem ilyen csendes, valószínűleg, meg sem hallom, hogy még valaki érkezik.

Az egyik bokor mellől egy fehér ruhás, női alak libbent elő, nekem pedig elakadt a lélegzetem, mikor felismertem benne a vámpírnőt, aki előző este rám támadt. Lucinda még mindig a szökőkút fölé hajolt, és úgy tűnt, nem veszi észre a veszélyt. Riadtan néztem körbe, honnan szerezhetnék valami fegyvert, de a bokor ágai túl vékonyak voltak ahhoz, hogy karóként használhassam őket.

A vámpírnő lassan, szinte hangtalanul suhant a kislány felé, én pedig egyszerűen nem hagyhattam, hogy baja essen. Ha nem is győzhetem le azt a démont, Lucindának legalább lesz ideje elmenekülni, én meg… Majd lesz, ahogy lesz.

Halkan feltoltam magam négykézlábra, és már készültem, hogy előre vetem magam, mikor olyasmi történt, amire egyáltalán nem számítottam – Lucinda halkan felnevetett, aztán megfordult, és a vámpírnő arcába fröcskölte a kezéről a vizet. Először döbbentem meredtem magam elé, aztán rémült sziszegés hagyta el a számat. Lucinda tekintete ugyanolyan vörös színben játszott, mint a vámpírnőé. Elkéstem…

- Kezdesz elszemtelenedni… - borzolta össze a hófehér kéz a kislány haját. A mozdulat annyira hasonlított Casimirére, hogy libabőrös lettem a látványtól.

- Sajnálom, Úrnőm! – pukedlizett a kislány vigyorogva. Annyira gondtalannak és boldognak tűnt, hogyha nem tudom, mit látok, azt hiszem, csak egy családi séta jelenetének vagyok a szemtanúja.

- Gyere, menjünk. Biztosan éhes vagy már… - fogta meg Lucinda kezét a nő, én pedig nem akartam belegondolni, mivel is akarják majd csillapítani az éhségüket. A torkomban dobogó szívvel néztem végig, ahogy eltűnnek a szemeim elől, miközben a tehetetlenségtől ökölbe szorultak a kezeim. Valakire ma a biztos halál vár, csak mert én nem tudtam végezni ezzel a két démonnal. Ha lett volna nálam valami fegyver, vagy ha nem egyedül vagyok… - jutottak eszembe a kifogások, amikkel magamat akartam mentegetni, de egyik sem nyugtatta meg a lelkiismeretemet.

Jó pár percig csak csendben térdeltem a bokorban, aztán mikor összeszedtem magam, feltápászkodtam. Tétován túrtam a hajamba, mert fogalmam sem volt, mit is kéne most tennem. Hogy nyerjek egy kis időt magamnak, és rendezni tudjam a gondolataimat, nekiálltam felöltözni. Lucinda, mint vámpír… - rándult össze a mellkasom. Bár alig ismertem a kislányt, mégis gyászoltam a korai halálát.

Miután eligazgattam a ruhámat, kitöröltem egy könnycseppet a szememből. Megpróbáltam észszerűen átgondolni a történteket, de csak egyetlen személy neve jutott eszembe, akihez fordulhatnék. Payton…

Bármennyire is bosszantott, most ő volt az egyetlen szövetségesem – az a valaki, akinek tényleg mindent elmondhattam, és aki előtt nem kellett titkolóznom. A lábaim elindultak arrafelé, amerre északot sejtettem – a csillagokból próbáltam tájékozódni -, és alig pár percnyi séta után meg is láttam az épületet, amelyről Perlina beszélt.

Egyszerű kis kőépület tárult elém, melynek két oldalán egy-egy fa állt – mintha a bejáratot őriznék. Halkan osontam a kétszárnyú ajtóhoz, aztán egy gyors körülpillantás után – hogy megbizonyosodjak róla, tényleg senki sem jár a közelben – megfogtam a kilincsként szolgáló két fémkarikát, és meghúztam őket.

Azt vártam, hogy az ajtó majd zárva lesz, vagy – mivel nem túl gyakran használják – nyikorogni fog, de ehelyett, könnyedén és hangtalanul tárult fel előttem. Lélegzet-visszafojtva léptem beljebb, és igyekeztem a szememet hozzászoktatni a félhomályhoz. Ahogy távolodtam az ajtótól – és a rajta besütő holdfénytől, úgy lett egyre sötétebb és dobogott egyre hevesebben a szívem.

- Payton… Payton itt vagy? – suttogtam bele a levegőbe. Ez szintén meglepett. Odalent a csatornában, ahol az apámmal éltem, folyton áporodott volt a levegő a bezártságtól, de itt, mintha minden nap kiszellőztetett volna valaki. – Pay… - Ahogy egy kéz a derekamra fonódott, egy másik pedig a számra tapadt, riadtan rúgtam hátra a lábammal.

- Nyugalom, te liba! Ha a nemesebb részeimben is kárt teszel, én esküszöm, megfojtalak – hallottam meg Payton halkan sziszegő hangját a fülemnél. – Most pedig eleresztelek, de maradj nagyon csendben, megértetted? – kérdezte. Hevesen bólogatni kezdtem, mert a szorítása már fájt, aztán mikor végre szabad lettem, villámló tekintettel fordultam felé.

- Majdnem infarktust kaptam! – csattantam fel.

- Azt mondtam, hogy fogd be! – lökdösött be az egyik sarokba, miután becsukta a kripta ajtaját mögöttünk.

- Mi a…

- A vámpírnő, akiről beszéltél, itt él – szakította félbe dühösen a tiltakozásomat.

- Mi? – nyögtem fel, és most már csendesebbre vettem a hangomat.

- Ide jöttem a kriptába, aztán mikor lement a nap… Épphogy csak el tudtam rejtőzni, de szerencsére, nem vett észre. Nem is értem… - ráncolta össze a homlokát. – Mintha a hallása és a látása tompább lenne, mint a többi vámpíré. Odahaza már biztos, hogy halott lennék – borzongott meg, aztán mikor rájött, hogy észrevettem, bosszúsan préselte össze a száját. – De ha visszajön, végzek vele – nyúlt a nadrágja öve felé, amelybe egy karó volt tűzve.

- Már ketten vannak - közöltem Paytonnal a tényeket.

- Mi?

- Van egy fiatal szolgálólány a házban… Lucinda. Láttam őt az előbb, és… Már semmit sem tehettem – ráztam meg a fejemet, és próbáltam visszanyelni a torkomban keletkező csomót.

- Csodás… - sóhajtott fel Payton. – De kettővel még elbírok.

- Én is itt vagyok, segítek – hívtam fel a figyelmét a jelenlétemre, de ő csak fintorogva végigmért.

- És mit csinálsz majd? Harc közben megsajnálod őket, és sírva bocsánatot kérsz tőlük, amiért karót akartál verni a szívükbe? Vagy majd rájuk is ilyen dühösen nézel, hátha megijednek? – kuncogott fel.

- Képes vagyok megölni egy vámpírt – feleltem sértetten.

- Nekem nem úgy tűnt, hiszen az a mocsok még életben van – váltott Payton játékosan gunyoros hangnemről komolyra, mire elvörösödtem. Vissza akartam vágni Paytonnak, de azután a csók után, amit Casimirtől kaptam, minden mentegetőző szavam képmutatásnak tűnne. Vajon, tényleg csak azért nem öltem még meg, mert hiszek abban, hogy megmenthetem a lelkét? Vagy csak elgyengített az, hogy vonzónak találtam? Ha csúnyább lenne, vagy egy mogorva tuskó, akkor könnyebben végeztem volna vele? – Katherine… - Payton zölden csillogó szemei fürkészően szegeződtek rám, és bár biztos voltam benne, hogy ő sem sokat láthat belőlem a sötétben, mégis zavarba jöttem. – Most kéne annak a résznek jönnie, ahol vagy elküldesz a fenébe, vagy magyarázkodni próbálsz… - próbált meg rávilágítani a beszélgetéseink szokásos menetére.

- Most egyikhez sincs kedvem – mordultam fel. – Inkább adj valami fegyvert… - nyújtottam felé a kezemet. Rövid tétovázás után a kezembe nyomta a karóját, aztán lehajolt a csizmájához, és előhúzott belőle egy ezüst tőrt.

- Miért én kapom a karót? – háborodtam fel.

- Mert az ezüst csak megsebesíteni tudja a vámpírokat, megölni nem? Tudod, ötödik fejezet – Tárgyak, melyek kárt tehetnek a vámpírokban – idézte pontosan a Vámpír-kódex megfelelő fejezetének a címét.

- Igen, tudom – szorultak össze az ujjaim a karón, és megfordult a fejemben, hogy kipróbálom Payton szívén vajon keresztül tudom-e verni, vagy túl kemény a kő, amelyből kifaragták. – Úgy értem, miért én kapom azt, amivel ölni lehet, míg te csak a tőrt?

- Mert azzal könnyebben meg tudod védeni magad.

- Te csak ne tegyél nekem szívességet! – vágtam csípőre a kezemet.

- Most már az is baj, ha kedves akarok lenni? – horkant fel Payton. – Mondtam én az apádnak, hogy nem kellenek nők az osztályunkba. Csak hisztizni és elégedetlenkedni tudtok, a harc pedig a férfiakra marad.

- Ezt vondd vissza, különben megmutatom, hogyan harcol egy nő – követeltem. Bár pontosan tudtam, hogy Payton nem csak fizikailag erősebb, hanem sokkal képzettebb harcos is nálam – ő, felsőbb évesként jóval előrébb tartott a kiképzésben, mint én -, mégis bántotta az önérzetemet az, hogy lenéz engem a nemem miatt.

- Inkább megkímélnélek a leégéstől. Különben sem ütök meg nőt – vonta meg a vállát.

- Az ciki… Akkor hogy fogsz megküzdeni a két vámpírral? – húztam gúnyos mosolyra a számat.

- A vámpírok nem embernők. Ők nem számíta… - Payton elkerekedő szemekkel hagyta félbe a mondatát, és én is mozdulatlanná merevedtem, ahogy meghallottam a motozást az ajtó túloldalán.

Mindketten a levegőt bent tartva, ugrásra készen vártuk, hogy a prédáink belépjenek a kriptába.

13 megjegyzés:

  1. szia
    fúhh mér azt hittük hogy le fognak bukni,de még most se bitos ,hogy nem Casmir követte Ricát :P milyen fordulat lenne fúhh
    nah de nemtom de nekem sokkal rövidebbnek tűnik de tudom h csak egyre jobb és jobb lesz eseménydúsabb :d nagyon várom a frisst
    szia ,

    Rita

    VálaszTörlés
  2. szia!:)
    Tényleg nagyon izgalmas volt ez a fordulat!
    De azért drukkolok, hogy Casimir ne legyen gonosz később sem.:)

    VálaszTörlés
  3. Izgalmas volt nagyon! :D Sztem a vámpírnő Casimir anyja, de igazából vissza kéne még olvasnom, hogy ez lehetséges-e. :D És sztem azért nem olyan élesek az érzékeik, mint a jövőben, mert még nem gyilkolnak. Hanem próbálnak ők is más véren élni. Bár lehet, hogy nincs igazam. Viszont sztem Casimir még nem vámpír, akkor viszont tényleg nem ő az első. És ki nyitott be a kriptába? Mert én arra gyanakszom, hogy nem a vámpírok, hanem vagy Casimir, de most, hogy jobban belegondolok, inkább Perlina. Hiszen Perlina tudja, hogy Payton ott van és azt is, hogy Rica eltűnt, tehát gondolom feltételezi, hogy Rica Paytonnel van. Viszont ebből még lehet galiba, mert simán hihetik azt, hogy ő a vámpírnő. :D

    Ennyit a találgatásokról. Payton-t egyre jobban bírom, és tuti lesznek még vele kapcsolatban bonyodalmak. Az a rész nagyon tetszett, amikor elkezdte mondani, hogy most jönne az, amikor te... :D Az jó volt. :D

    És hát a kedvencem! :D Casimir és Rica! <3

    VálaszTörlés
  4. Ja, és még valami. Tetszik, hogy Casimir féltékeny Keith-re. Olyan cuki! :D

    VálaszTörlés
  5. Szia!
    Végigizgultam az egész fejezetet. Nekem nagyon szimpatikus Casimir, remélem Rica meg tudja menteni. Keith valamiért nem a szívem csücske, lehet, hogy még lesz vele gond.
    A kislány is vámpír???? Ezen teljesen ledöbbentem. Dehát napközben teljesen normális...
    Rendesen összezavartál :D
    Különben egyet értek Deszy-vel, lehet, hogy Casimir anyja a vámpírnő.
    Várom a folytatást, nagyon de nagyon.
    Puszi

    VálaszTörlés
  6. Ááá! Össza vok zeveredve... V h is van ez...
    Úgy tudtam, h a levelezésekben vmi szerelem volt. De szegény Cas, mit hihet most Ricáról! Én úgy sajnálom őt... ;-(
    Abban én is 1etértek, h Cas anyja a vámpír, ezért meg még inkább sajnálom őt...
    (Úgy látszik, már csak pont-pont-pont-okból élek...)
    Payton még mindig idegesítő, dehát ez van. Sztem sejti, h Katherine egy pöppet belezúgott Casba. :)
    Pusz

    VálaszTörlés
  7. Aha, szerintem is Cas anyja a vámpírnő.. Lucinda meg.. Már a vázás résznél gyanús volt, de azt azért nem gondoltam, hogy ő is vámpír.. Amúgy nekem nem tűnnek gonosznak.. Mármint ő, meg a vámpírnő.. És szerintem Cas sem gonosz, kíváncsi vagyok, mitől olyan a jövőben, amilyen. Keith.. Én őt is bírom. :D És hát Payton a legnagyobb.. xD Tetszett a kriptás rész. :D Szerintem nem a vámpírok lesznek, de nem is Perlina.. Szerintem inkább Cas. Vagy esetleg Magdalena..? Nem szerepel olyan sokat, és Spirittől megszokhattuk, hogy bármi megtörténhet.. xD Bár, én maradok annál, hogy Cas az. Amúgy akkor biztos úgy lett vámpír - vagy lesz, vagy nem is tudom, hogy mondjam. :D -, hogy ugye évente egyszer megy oda, és amikor bemegy, ott vannak Lucindáék, és úgy. :D Na, szóval értitek. xD És az eleje.. Én az előző fejezet végén azt hittem, hogy Casimir nyitott be, de az túl egyszerű lett volna.. :D Amúgy szerintem Rica - mármint Katherine - el fogja mondani neki az igazat. :) Ugye?!*-* XD Amúgy meg egyre inkább hajlok affelé, hogy Keithnek is szerepe lesz Cas gonosszá válásában. :D Ennek ellenére én bírom. xD Nagyon-nagyon várom a frisset :D (és nem csak én.. xD), úgyhogy siess! :D Tudom, tudom, jó munkához idő kell, és sok dolgod van, és áh..:D Csak győzzem kivárni. :P
    Üdv.: ewoO

    VálaszTörlés
  8. Szia Spirit!

    Húú! Ez egyre érdekesebb lesz! :))
    Csak úgy sorakoznak a hapsik Rica /Katherine/ életében. Az észjárásodat talán követve, nem ismerős fog megjelenni az ajtóban...Hale lesz az, rá tippelek.
    Talán, nem tudom, de érzem hogy most megint jön valami csavarintás, nehogy valamit is megértsünk!!!XXDDD
    Nekem még mindig gyanús: Magdaléna gyorsasága, még ő is lehet a kripta látogatója.
    És azt sem hiszem ,hogy Casimir, attól a nagy szerelem érzésétől őrzi azt a véres zsebkendő darabot... valami terve lehet vele??...de az féltékenységi jelenet :)), most már semmi sem tűnik egyszerűnek.
    Na és, Lucinda? Miért piros a szeme?- és ha már piros, akkor nappal nem? Hihi, lehet, hogy ők is alakváltók??? csak éppen vámpírrá változnak át?

    Megint írtam pár hülyeséget, és még sokat tudnék, kérdezni Keith szerepéről is a történetben, de majd máskor...

    Nagyon élveztem olvasni, és tűpárnán ülök a következő fejezetig. XD

    Puszi Terra

    VálaszTörlés
  9. ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ
    Mért itt hagyod abba?! Miért?! Mit vétettem a Jóisten ellen, hogy így büntetsz??? Kérlek siess a következővel!

    VálaszTörlés
  10. Jaj Spirit a fantáziád....... imádom ezt a történetet, egyre izgalmasabb, és egyre nehezebb kivárni a következő részt. Annyira örülök, hogy elkezdődtek a érzelmesebb részek is, de a cselekmény is nagyon magával tud ragadni, mindig azon kapom magam, hogy már megint vége.

    VálaszTörlés
  11. Szemétség így befejezni!!!
    Légyszi siess a folytatással!!! :DDD

    VálaszTörlés
  12. Mikor jön már a következő feji??? Légyszi siess!!!!!

    VálaszTörlés
  13. Holnap szeretnék frisselni belőle. Igyekszem vele. :)

    VálaszTörlés