Démoni érintés - 7. fejezet

7. fejezet




- Ó, te jó ég! - A kezemet a mellkasomra szorítva próbáltam meg visszanyerni a lélekjelenlétemet. A szívem még mindig vadul dobogott – mikor kicsapódott az ajtó, azt hittem, vége mindennek és lebuktunk. Payton mellettem halkan káromkodni kezdett – valószínűleg, ő is frászt kapott, és ezt a módját tartotta elég férfiasnak ahhoz, hogy szégyen nélkül kimutathassa a félelmét.

- Itt van Casimir és Keith! – közölte velünk Perlina lihegve, miközben becsukta maga mögött az ajtót. Valószínűleg rohant egészen idáig, ami a lépcsők számát tekintve kedves gesztus volt tőle.

- Tudjuk – mordult rá Payton. – Majdnem az infarktust hoztad ránk! Muszáj ijesztgetni?

- Sajnálom… - pirult el Perlina. – Csak én is megijedtem… El kell tüntetnünk, nehogy azt higgyék, hogy valamelyikünk… Szóval, tudod… - motyogta lesütött szemekkel. – Anyám megölne, ha gyanúba keverednék, aztán ő is belehalna a szégyenbe – borzongott bele a szörnyű, alternatív jövőképbe.

- De hová tegyük? – forogtam körbe tehetetlenül a szobában. A szekrénybe csak nem költöztethettem be hosszú távon… Bár vicces lett volna…

- Tegyük? Köszönöm szépen a tárgyiasítást, de inkább magam mennék – dünnyögte Payton még mindig morcosan. – Csak döntsétek már el végre, hová! – fonta össze a mellkasa előtt a karjait.

- Tudom! – sikkantott fel Perlina, mire megint mindketten összerezzentünk. – Bocsánat… - harapta be szégyenlősen a száját. – De esetleg elbújhatnál odakint a családi kriptában. Oda csak évente egyszer jár ki Casimir, és senki nem találna rád. Igaz, hogy elég ijesztő hely, de…

- Jó lesz – bólintott Payton. Halk kopogás dermesztett minket mozdulatlanságba.

- Casimir vagyok, bemehetek? – Riadt szemekkel pislogtam fél percig magam elé, aztán rádöbbentem, hogy nekem kéne válaszolnom.

- Öhm… Mindjárt csak fél pillanat. Éppen… Öltözködöm… ünk… - javítottam ki magam. Valószínűleg Magdalena szólt már, hogy nem vagyok egyedül, és meghívtam Perlinát éjszakára.

- A kripta a kert mögött van. Csak mássz le, és vágj át a sövényeken észak felé – suttogta Perlina, miközben kinyitotta az ablakot. – De csak óvatosan… Jaj, nem bírom nézni… - szorította a szemeire a kezét, mikor Payton átlendítette a lábát az ablakon.

- Viszek majd neked enni – jutott eszembe, de nem voltam biztos abban, hogy Payton még hallott-e. Ahogy leugrott a fűbe, körbepillantott, aztán futni kezdett a növénylabirintus felé. – Oké… - fordultam vissza Perlina felé, aki óvatosan kikukkantott az ujjai közül, majd az ablakhoz hajolva megbizonyosodott róla, hogy Payton összetört teste nem fekszik-e a fal tövében. Mikor semmit sem talált odalent, halkan felsóhajtott.

- Ez a titkos szerelem dolog elég izgalmas – pislogott rám.

- Nincs semmiféle titkos szerelem! – csattantam fel, aztán az ajtó felé indultam. – Nehogy elszóld magad… - figyelmeztettem még, aztán beeresztettem Casimirt.

- Szép estét a hölgyeknek! – lépett be mosolyogva. – Már azt hittem, valamiféle titkos összeesküvés folyik idebent, annyit várattatok – nevetett fel, miközben a tekintete az enyémbe fúródott. Borzongva néztem másfelé, mert furcsa érzés fogott el – mintha Casimir átlátott volna az előbb az ajtón, és tisztában lett volna azzal, mi is történt. Aztán mikor rádöbbentem, valószínűleg csak Keith mesélt neki a kis látogatásomról a pincében, kissé megnyugodtam. Bár ez nem tartott sokáig…

- Szia, Cas! – lépett Perlina az említetthez, és két gyors puszit nyomott az arcára.

- Magdalena mondta, hogy Rica meghívott magunkhoz ma éjszakára. Keith nagyon örült neki, mikor megtudta. Odalent vár… - intett a fejével az ajtó felé, mire a női arcon ragyogó mosoly jelent meg, nekem viszont összerándult a gyomrom. Ahogy Perlina elindult az ajtó felé, az én lábaim is azonnal követték – valamiért nem akartam, hogy kettesben maradjon Keith-szel, de nem értettem, mi lehet az oka. Talán, mert félek, hogy elszólja magát a kis titkunkról. Igen, csak emiatt lehet… - győzködtem magam.

- Rica, te várj egy kicsit… - Casimir ujjai a felkaromra fonódtak. Perlina visszafordult felénk, és tétovázva várt.

- Menj csak – mosolyogtam rá kényszeredetten. Casimir eleresztett, aztán a szoba másik végébe sétált, míg becsuktam Perlina mögött az ajtót. Ujjai szórakozottan végigsimítottak a szekrényajtó fáján, én pedig örültem, hogy végül mégsem oda rejtettük vissza Paytont.

- Keith elmondta, hogy kutakodtál odalent – szólalt meg fél percnyi csend után. – Nem kellett volna – nézett fel rám kemény pillantással. – Elmondod valakinek? – A szürkéskék szemek megint az enyémbe fúródtak, mintha a fejemből akarnák kiolvasni a választ.

- Nem – ráztam meg a fejemet.

- Keith is ezt mondta, de hallanom kellett a te szádból is – bólintott. – Gondolom, lenne pár kérdésed… - intett az ágy felé kevésbé feszült arccal. Lassú léptekkel odasétáltam, és leültem, ő pedig helyet foglalt mellettem. A combja olyan közel volt az enyémhez, hogy ez összezavart egy pillanatra.

- Mióta… mióta segítesz másokon? – nyögtem ki az első kérdést, ami eszembe jutott.

- Gyerekkorom óta. Az édesanyám jól ismerte a gyógynövényeket, és megtanította, hogyan lehet használni őket az emberek érdekében – mosolyodott el halványan Casimir. – Ő hozta létre a labort a pincében és a kertünk is arra szolgált, hogy feltűnés nélkül megtermeszthesse, amire szüksége van.

- Akkor ő is segített az embereknek, ahogyan te és Keith?

- Igen. Az anyám nagyon bátor asszony… volt – javította ki magát Casimir, aztán zavartan a hajába túrt. – Néha elfelejtem, hogy már… - sóhajtott fel. A kezem önkéntelenül emelkedett fel, hogy megérintse az övét. Mikor rájöttem, mit csinálok, már túl késő volt – a bőre forrón melegítette az ujjaimat, pont úgy, ahogyan a tekintete az arcomat. Elpirulva köszörültem meg a torkomat, és vissza akartam húzni a kezemet, de Casimir nem hagyta. – Nem akarsz kérdezni még valamit? – kérdezte rekedt hangon. Értetlenül néztem rá, fogalmam sem volt, mire gondol. – Ha lent jártál, biztosan láttad a zsebkendőt… - fürkészte az arcomat.

- Én… Nos… Igen – vallottam be, miután győzött a kíváncsiságom. Tudni akartam, mihez kezdett a véremmel – bár féltem is attól, mit fog mondani.

- Azt is láttad, hogy ki volt vágva belőle egy darab… - Ez inkább kijelentés volt, mint kérdés, ezért nem válaszoltam. – Nem csináltam vele semmi sötét dolgot. Nem boszorkányság, ami odalent folyik – szorította meg a kezemet finoman, aztán elengedett, és a kabátja gombjához nyúlt.

- Mit csinálsz? – nyeltem nagyot, ahogy kigombolta, és feltűnt alatta a fehér ing. Kihajtotta a kabát szélét, én pedig észrevettem a rejtett zsebet.

- Ez belőled való, én pedig mindig a szívem fölött akartam hordani – húzta elő belőle a zsebkendő darabkáját, amin ott vöröslöttek a már megszáradt vércseppek.

- Ó… - nyögtem fel. Kínosan feszengve pislantottam az ajtó felé, hátha valaki pont most akar benyitni valami sürgős és halaszthatatlan ügy miatt, de hiába vártam a megmentősereget.

- Úgy érzem, valami megváltozott – állt fel mellőlem Casimir, én pedig megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt. A közelsége feszélyezett, mintha elektromos szikrák pattogtak volna ki a bőréből, hogy az enyémben találjanak új otthont. Tett pár lépést az asztal felé, aztán megállt háttal nekem. – A leveleid… Annyira közel éreztelek, bár távol voltál. Most meg közel vagy – nevetett fel olyan keserű hangon, hogy valami megrándult a mellkasomban, aztán visszafordult felém. -, és mégis messze jársz. Már nem szeretsz, igaz? Csalódtál bennem, másnak képzeltél? – sétált vissza hozzám, aztán letérdelt elém, hogy az arca egy vonalban legyen az enyémmel. Hátrébb akartam húzódni, de képtelen voltam rá. A keze felemelkedett, én pedig sóbálvánnyá válva figyeltem, ahogy megérinti az arcomat. – Talán, csúnyának találsz?

- Nem – leheltem, miközben minden értelmes gondolat kiszállt a fejemből.

- Keith miatt van, igaz? – keményedtek meg a vonásai.

- Tessék?

- Látom, hogy néztek egymásra – szorultak ökölbe a férfikezek. A szemeim előtt felrémlett a Vámpír-kódex egyik lapja, ahol a vámpírok nemzőjéről írnak, aki elvette a legjobb barátja életét. A gondolat, hogy én lehettem az oka ennek, hideg rémülettel hasított belém.

- Keith kedves férfi, de nem érzek iránta többet, mint egy testvér iránt – vettem elő a legmeggyőzőbb pillantásomat. – Ő pedig fülig szerelmes Perlinába. Az a lány egy csomót áradozott nekem róla. – Casimir pillantása ismét hazugságvizsgálóként vizsgálgatott.

- Akkor mi a baj? Miért nem szeretsz már? – simított végig a mutatóujja a számon, mire megremegtem. Mielőtt még válaszolhattam volna, Casimir előrébb dőlt, én pedig élesen szívtam be a levegőt. – Most meg foglak csókolni – jelentette ki, de én szinte fel sem fogtam, hogy mit mondott. A tudatom azt kiabálta, hogy el kell tolnom magamtól, mielőtt még késő lenne, de a kezeim nem engedelmeskedtek.

A forró száj finoman ért az enyémhez egy sóhaj kíséretében. A szemeim lecsukódtak, és szédelegve markoltam bele a ruhám anyagába. Ahogy a nedves nyelv végigsimított az alsó ajkamon, bebocsátást kérve, hirtelen belém nyilallt, mit is csinálok éppen.

- Ne! – A tenyerem Casimir mellkasának feszült, és mikor hátrébb húzódott, felpattantam az ágyról. Zaklatottan érintettem meg a számat, és a bizsergésről úgy képzeltem, sav, amely fájdalommentesen marja szét a húsomat a bűnöm miatt.

- Rica… - Casimir gyötrődő értetlenséggel bámult rám, én pedig nem bírtam tovább elviselni a pillantását. Gondolkodás nélkül feltéptem az ajtót, aztán kirohantam a folyosóra. A könnyek égették a szememet, ahogyan a lelkemet is a tudat, hogy mit követtem el. Nem foglalkoztam Keith döbbent hangjával, amikor elfutottam mellette és Perlina mellett, ahogyan azzal sem, hogy odakint a ruhám széle beakadt egy bokor ágába a kertben, és felhasította a szoknyarész anyagát.

Csak akkor álltam meg, mikor a sövénylabirintus közepéhez értem, és megláttam a kőből faragott szökőkutat. A közepén egy üres vitorlás hajó volt, körben a peremén pedig négy szirén ült vizet spiccelve a szájából. Egy pillanatig megbabonázva bámultam a mesterművet, aztán hirtelen ötlettől vezérelve elkezdtem kibontani magam a ruhámból.

Mikor végre megszabadultam a felső ruházattól, alsóneműben másztam be a szökőkút medencéjébe, és egyenesen az egyik sellőlány sugara elé álltam. A víz az arcomba spriccelt, de ez nem volt elég. Hagytam, hogy megcsókoljon az, aki megölte a szeretteimet, barátaimat. Aki kiirtotta a fél emberiséget. Akiből a világ legkegyetlenebb gyilkosa lesz egyszer… - Dörzsölni kezdtem a bőrömet, hátha így megszabadulok az érzéstől, ami a mellkasomat összeszorította.

- Rica! – Casimir hangja tompán jutott el a fülemig. Riadtan néztem körbe, aztán kimászva a fűbe megragadtam a ruháimat, és bekuporodtam az egyik bokor tövébe, amelyen apró, sárga virágok nőttek. Nem akartam most megbeszélni a dolgokat – igazából, azt sem tudtam, mit is mondhatnék, hiszen, az igazat nem vallhattam be neki.

Hallottam, ahogy a határozott lépések elhaladnak a sövény másik oldalán, és még egy párszor elhangzott a nevem is, de nem válaszoltam. Mikor csend lett, akkor sem bújtam elő. Jól esett befészkelni magam az ágak és levelek közé – megadta azt az ál-biztonságérzetet, amire most szükségem volt – az sem zavart, hogy a hűvös szellőtől meg-megborzongtam néha.

A ruhámat a fejem alá gyűrve feküdtem le, és behunytam a szemeimet. Nem akartam a csókra gondolni, mert valahányszor megtettem, végigbizsergett a testem, ezt az érzést pedig szörnyű lelkiismeret-furdalás követte. Nem akartam bevallani, hogy kellemes volt. Hiszen, nem lett volna szabad. Sőt, egyenesen bűnnek tartottam, amit a sok-sok áldozat ellen követtem el, aki az én világomban átélte Casimir gonoszságának a következményeit.

Már majdnem elszundítottam, mikor megzörrent mellettem egy bokor. Visszafojtottam a lélegzetemet, és még beljebb húzódtam az ágak takarásába. Először azt hittem, hogy Casimir jött vissza, de a lépések sokkal halkabbak voltak. Megnyugodva sóhajtottam fel, mikor megláttam Lucindát. Az apró lábak szökdécselve haladtak a szökőkút felé, aztán mikor odaértek, Lucinda a medence fölé hajolt, és kezével a vízfelszínt simítgatta játszadozva.

Nem értettem, mit keres kint ilyen késői órán, és már éppen elő akartam bújni, hogy visszatereljem az ágyába aludni, mikor újabb hangok közeledtek – ha az éjszaka nem ilyen csendes, valószínűleg, meg sem hallom, hogy még valaki érkezik.

Az egyik bokor mellől egy fehér ruhás, női alak libbent elő, nekem pedig elakadt a lélegzetem, mikor felismertem benne a vámpírnőt, aki előző este rám támadt. Lucinda még mindig a szökőkút fölé hajolt, és úgy tűnt, nem veszi észre a veszélyt. Riadtan néztem körbe, honnan szerezhetnék valami fegyvert, de a bokor ágai túl vékonyak voltak ahhoz, hogy karóként használhassam őket.

A vámpírnő lassan, szinte hangtalanul suhant a kislány felé, én pedig egyszerűen nem hagyhattam, hogy baja essen. Ha nem is győzhetem le azt a démont, Lucindának legalább lesz ideje elmenekülni, én meg… Majd lesz, ahogy lesz.

Halkan feltoltam magam négykézlábra, és már készültem, hogy előre vetem magam, mikor olyasmi történt, amire egyáltalán nem számítottam – Lucinda halkan felnevetett, aztán megfordult, és a vámpírnő arcába fröcskölte a kezéről a vizet. Először döbbentem meredtem magam elé, aztán rémült sziszegés hagyta el a számat. Lucinda tekintete ugyanolyan vörös színben játszott, mint a vámpírnőé. Elkéstem…

- Kezdesz elszemtelenedni… - borzolta össze a hófehér kéz a kislány haját. A mozdulat annyira hasonlított Casimirére, hogy libabőrös lettem a látványtól.

- Sajnálom, Úrnőm! – pukedlizett a kislány vigyorogva. Annyira gondtalannak és boldognak tűnt, hogyha nem tudom, mit látok, azt hiszem, csak egy családi séta jelenetének vagyok a szemtanúja.

- Gyere, menjünk. Biztosan éhes vagy már… - fogta meg Lucinda kezét a nő, én pedig nem akartam belegondolni, mivel is akarják majd csillapítani az éhségüket. A torkomban dobogó szívvel néztem végig, ahogy eltűnnek a szemeim elől, miközben a tehetetlenségtől ökölbe szorultak a kezeim. Valakire ma a biztos halál vár, csak mert én nem tudtam végezni ezzel a két démonnal. Ha lett volna nálam valami fegyver, vagy ha nem egyedül vagyok… - jutottak eszembe a kifogások, amikkel magamat akartam mentegetni, de egyik sem nyugtatta meg a lelkiismeretemet.

Jó pár percig csak csendben térdeltem a bokorban, aztán mikor összeszedtem magam, feltápászkodtam. Tétován túrtam a hajamba, mert fogalmam sem volt, mit is kéne most tennem. Hogy nyerjek egy kis időt magamnak, és rendezni tudjam a gondolataimat, nekiálltam felöltözni. Lucinda, mint vámpír… - rándult össze a mellkasom. Bár alig ismertem a kislányt, mégis gyászoltam a korai halálát.

Miután eligazgattam a ruhámat, kitöröltem egy könnycseppet a szememből. Megpróbáltam észszerűen átgondolni a történteket, de csak egyetlen személy neve jutott eszembe, akihez fordulhatnék. Payton…

Bármennyire is bosszantott, most ő volt az egyetlen szövetségesem – az a valaki, akinek tényleg mindent elmondhattam, és aki előtt nem kellett titkolóznom. A lábaim elindultak arrafelé, amerre északot sejtettem – a csillagokból próbáltam tájékozódni -, és alig pár percnyi séta után meg is láttam az épületet, amelyről Perlina beszélt.

Egyszerű kis kőépület tárult elém, melynek két oldalán egy-egy fa állt – mintha a bejáratot őriznék. Halkan osontam a kétszárnyú ajtóhoz, aztán egy gyors körülpillantás után – hogy megbizonyosodjak róla, tényleg senki sem jár a közelben – megfogtam a kilincsként szolgáló két fémkarikát, és meghúztam őket.

Azt vártam, hogy az ajtó majd zárva lesz, vagy – mivel nem túl gyakran használják – nyikorogni fog, de ehelyett, könnyedén és hangtalanul tárult fel előttem. Lélegzet-visszafojtva léptem beljebb, és igyekeztem a szememet hozzászoktatni a félhomályhoz. Ahogy távolodtam az ajtótól – és a rajta besütő holdfénytől, úgy lett egyre sötétebb és dobogott egyre hevesebben a szívem.

- Payton… Payton itt vagy? – suttogtam bele a levegőbe. Ez szintén meglepett. Odalent a csatornában, ahol az apámmal éltem, folyton áporodott volt a levegő a bezártságtól, de itt, mintha minden nap kiszellőztetett volna valaki. – Pay… - Ahogy egy kéz a derekamra fonódott, egy másik pedig a számra tapadt, riadtan rúgtam hátra a lábammal.

- Nyugalom, te liba! Ha a nemesebb részeimben is kárt teszel, én esküszöm, megfojtalak – hallottam meg Payton halkan sziszegő hangját a fülemnél. – Most pedig eleresztelek, de maradj nagyon csendben, megértetted? – kérdezte. Hevesen bólogatni kezdtem, mert a szorítása már fájt, aztán mikor végre szabad lettem, villámló tekintettel fordultam felé.

- Majdnem infarktust kaptam! – csattantam fel.

- Azt mondtam, hogy fogd be! – lökdösött be az egyik sarokba, miután becsukta a kripta ajtaját mögöttünk.

- Mi a…

- A vámpírnő, akiről beszéltél, itt él – szakította félbe dühösen a tiltakozásomat.

- Mi? – nyögtem fel, és most már csendesebbre vettem a hangomat.

- Ide jöttem a kriptába, aztán mikor lement a nap… Épphogy csak el tudtam rejtőzni, de szerencsére, nem vett észre. Nem is értem… - ráncolta össze a homlokát. – Mintha a hallása és a látása tompább lenne, mint a többi vámpíré. Odahaza már biztos, hogy halott lennék – borzongott meg, aztán mikor rájött, hogy észrevettem, bosszúsan préselte össze a száját. – De ha visszajön, végzek vele – nyúlt a nadrágja öve felé, amelybe egy karó volt tűzve.

- Már ketten vannak - közöltem Paytonnal a tényeket.

- Mi?

- Van egy fiatal szolgálólány a házban… Lucinda. Láttam őt az előbb, és… Már semmit sem tehettem – ráztam meg a fejemet, és próbáltam visszanyelni a torkomban keletkező csomót.

- Csodás… - sóhajtott fel Payton. – De kettővel még elbírok.

- Én is itt vagyok, segítek – hívtam fel a figyelmét a jelenlétemre, de ő csak fintorogva végigmért.

- És mit csinálsz majd? Harc közben megsajnálod őket, és sírva bocsánatot kérsz tőlük, amiért karót akartál verni a szívükbe? Vagy majd rájuk is ilyen dühösen nézel, hátha megijednek? – kuncogott fel.

- Képes vagyok megölni egy vámpírt – feleltem sértetten.

- Nekem nem úgy tűnt, hiszen az a mocsok még életben van – váltott Payton játékosan gunyoros hangnemről komolyra, mire elvörösödtem. Vissza akartam vágni Paytonnak, de azután a csók után, amit Casimirtől kaptam, minden mentegetőző szavam képmutatásnak tűnne. Vajon, tényleg csak azért nem öltem még meg, mert hiszek abban, hogy megmenthetem a lelkét? Vagy csak elgyengített az, hogy vonzónak találtam? Ha csúnyább lenne, vagy egy mogorva tuskó, akkor könnyebben végeztem volna vele? – Katherine… - Payton zölden csillogó szemei fürkészően szegeződtek rám, és bár biztos voltam benne, hogy ő sem sokat láthat belőlem a sötétben, mégis zavarba jöttem. – Most kéne annak a résznek jönnie, ahol vagy elküldesz a fenébe, vagy magyarázkodni próbálsz… - próbált meg rávilágítani a beszélgetéseink szokásos menetére.

- Most egyikhez sincs kedvem – mordultam fel. – Inkább adj valami fegyvert… - nyújtottam felé a kezemet. Rövid tétovázás után a kezembe nyomta a karóját, aztán lehajolt a csizmájához, és előhúzott belőle egy ezüst tőrt.

- Miért én kapom a karót? – háborodtam fel.

- Mert az ezüst csak megsebesíteni tudja a vámpírokat, megölni nem? Tudod, ötödik fejezet – Tárgyak, melyek kárt tehetnek a vámpírokban – idézte pontosan a Vámpír-kódex megfelelő fejezetének a címét.

- Igen, tudom – szorultak össze az ujjaim a karón, és megfordult a fejemben, hogy kipróbálom Payton szívén vajon keresztül tudom-e verni, vagy túl kemény a kő, amelyből kifaragták. – Úgy értem, miért én kapom azt, amivel ölni lehet, míg te csak a tőrt?

- Mert azzal könnyebben meg tudod védeni magad.

- Te csak ne tegyél nekem szívességet! – vágtam csípőre a kezemet.

- Most már az is baj, ha kedves akarok lenni? – horkant fel Payton. – Mondtam én az apádnak, hogy nem kellenek nők az osztályunkba. Csak hisztizni és elégedetlenkedni tudtok, a harc pedig a férfiakra marad.

- Ezt vondd vissza, különben megmutatom, hogyan harcol egy nő – követeltem. Bár pontosan tudtam, hogy Payton nem csak fizikailag erősebb, hanem sokkal képzettebb harcos is nálam – ő, felsőbb évesként jóval előrébb tartott a kiképzésben, mint én -, mégis bántotta az önérzetemet az, hogy lenéz engem a nemem miatt.

- Inkább megkímélnélek a leégéstől. Különben sem ütök meg nőt – vonta meg a vállát.

- Az ciki… Akkor hogy fogsz megküzdeni a két vámpírral? – húztam gúnyos mosolyra a számat.

- A vámpírok nem embernők. Ők nem számíta… - Payton elkerekedő szemekkel hagyta félbe a mondatát, és én is mozdulatlanná merevedtem, ahogy meghallottam a motozást az ajtó túloldalán.

Mindketten a levegőt bent tartva, ugrásra készen vártuk, hogy a prédáink belépjenek a kriptába.