Vadász-szenvedély - 5. fejezet

5. fejezet

Vadász a csapdában


„Én nem merem elmondani, amit érzek. Félek súlyától, erejétől, és félek attól is, hogy az, akinek szánnám, akivel szívesen megosztanám, megrémülne tőle.”
(Idézet Vavyan Fablétől.)



Szédelegve ültem fel az ágyon. Először azt sem tudtam, hol is vagyok, aztán a fejemben lassan összeálltak a tegnap este képei. Idegesen próbáltam felkelni, miközben a vörös hajú idiótát szidtam magamban, aki még arra is képtelen volt, hogy felemelje a telefonját, és kihívja a mentőket. Nem, ehelyett elcipelt a vad menedékébe. Annyiban legalább biztos lehettem, hogy Harry nem ismert fel, mert ha rájött volna, ki is vagyok, akkor valószínűleg most már egy kórházi ágyhoz lennék bilincselve, vagy Ron Weasley kinyírt volna. De még éltem és szabad voltam.

Megpróbáltam feltápászkodni az ágyról, de végül a fogaimat csikorgatva zuhantam vissza a fájdalomtól. A szörnyű fejfájásom ellenére az agyam teljesen felpörgött. Minél előbb el kell tűnnöm innen, mielőtt még kiderül, ki is vagyok, és mivel foglalkoztam az elmúlt pár hónapban. Igaz, azt terveztem, hogy bejutok Harry lakásába, de nem úgy, hogy mindenki tud róla, és látják az arcomat. Egy óvatlan idióta voltam!

- Hogy érzi magát? – hallottam meg egy női hangot az ajtóból. Lehunytam a szemem egy pillanatra. Nem hiszem el, hogy ennyire képes voltam elszúrni mindent. Pedig olyan jól ment az egész. Senki sem tudott a Harry és köztem folyó kis játékról, és azt tehettem, ami csak jól esett. De mostantól minden nehezebb lesz.

- Jól vagyok – bólintottam végül.

- Elég sok vért vesztett, de sikerült elállítanom a vérzést, és összevarrtam a sebét – közölte velem a nő, miközben ellentmondást nem tűrő pillantással lerángatta rólam a takarót, hogy megvizsgálhasson.

- Miért nem egy kórházban vagyok? – tettem fel az engem legjobban idegesítő kérdést.

- Mert a férjem egy idióta – jelentette ki, mire a belső hangom helyeselni kezdett, és megállapítottam, hogy Mrs. Weasley majdnem olyan intelligens, mint azt a megfigyeléseim alapján hittem. Az egyetlen baja, hogy képes volt hozzámenni egy ilyen hülyéhez.

- Utána miért nem hívta a mentőket maga? – érdeklődtem, miközben a kötés lekerült a vállamról.

- Gondoltam, nem örülne neki… - vonta meg a vállát a nő, és olyan átható tekintettel nézett rám, hogy félteni kezdtem a gondolataim privátságát. – Tudom, hogy mit tett. – Egy pillanatra megállt bennem az ütő.

- Nem értem…

- Nem támadták meg. A seb helyzete, iránya és mélysége azt mutatja, hogy saját magát szúrta meg. Csak az a kérdés, hogy miért? – A hangja furcsa mód, inkább érdeklődő volt, mint vádló vagy szánakozó. Megtapogatta a varrat szélét, majd elégedetten visszahelyezte rá a gézt.

- Semmi köze hozzá – morogtam, majd felrángattam magamra az ingem.

- Óvatosan – szólt rám. – A varrat felszakadhat, ha hirtelen mozdulatokat tesz. Egyébként, sejtettem, hogy ezt fogja mondani. És igaza van, semmi közöm hozzá, de… - indult el az ajtó felé, majd a küszöbről visszafordult. – Bármi is volt az oka, ne tegye többé. Semmi miatt nem éri meg meghalni.

- Ezt megjegyzem – vetettem oda gúnyosan, mire keserűen elmosolyodott, és végre magamra hagyott.

Jó pár óráig csendben feküdtem, és azon gondolkoztam, mit is kéne most tennem. Úgy tűnt, nem fogok lebukni, és ha nem is úgy, ahogyan terveztem, de ott vagyok, ahol lenni akartam. Talán, kihasználhatnám a helyzetet, és mindent, ami történt, a magam javára fordíthatnék. Olyan közel lehetek most Harryhez, amilyen közel még sosem voltam.

Lassú mozdulatokkal ültem fel az ágyamban, miközben összeszorítottam a fogaimat. Annyiszor láttam már ezt a szobát a távcsövön keresztül, de most, hogy itt voltam, teljesen másnak tűnt. Voltak az orromat, bőrömet, fülemet ingerlő érzetek, amiket a lakásomból nem észlelhettem. Így komplexebb volt az élmény. Odatántorogtam a szekrényhez, és kinyitottam az ajtaját. Harry ingjei, nadrágjai, pulóverei és egyéb ruhadarabjai ott sorakoztak szép rendben, és mindegyik az ő illatát raktározta, csak azért, hogy egy szippantás után úgy érezzem magam, mint egy drogos, aki az űr végtelenjében lebeg a kábulattól.

Leemeltem az egyik polcról egy szépen összehajtogatott, fekete kardigánt, amit Harry nagyon szerethetett, mert sokszor láttam rajta, és visszatámolyogtam vele az ágyhoz. Ha megkérdeznék, miért van nálam, majd azt mondom, hogy fáztam. Addig is, belefúrtam az orromat a ruhaanyagba, és mélyeket szippantva élveztem az édes illatot. A tegnapi vérveszteség ellenére alig bírtam ki, hogy ne nyúljak magamhoz.

Kényelmetlenül mocorogtam összegyűrve magam alatt a lepedőt, és próbáltam összeszedni az önuralmamat. Elég kínos lett volna, ha Weasley vagy a felesége bejönnének a szobába, miközben a kardigánt szorongatva verem a farkamat. Szorosan lehunytam a szemeimet, és mélyeket lélegezve próbáltam lenyugodni.

Mindig híres voltam az önuralmamról és a hidegségemről, de most teljesen elvesztem. Még soha senki nem volt rám olyan hatással, mint Harry Potter. Egyszerre volt ártatlan angyal és bűnre csábító démon. Az egyik pillanatban óvatosan simogattam volna, mint egy porcelánbabát, nehogy összetörjön, a másikban viszont tépni, marni, harapni akartam, hogy az angyal bűnben égve szenvedjen és sikoltozzon.

Sosem elmélkedtem igazán azon, hogy mi is a szerelem, de mások elmondásai alapján, úgy gondoltam rá, mint két nyáladzó idióta gyenge, múlandó ostobaságára. Amit én éreztem, nem volt gyenge. Erősebb volt mint én, mint Harry, mint bármi más a világon. Múlandó sem volt. Tudtam, hogy az utolsó leheletemmel is az ő nevét fogom hörögni.

Bántani akartam, kínozni, élvezettel gyötörni, hogy aztán szeressem, simogassam, és letöröljem a vérrel összevegyült könnyeit. Ez az, amire vágytam. Minden egyes nap megölni és ölelni. Újra és újra és újra. És azt akartam, hogy ezt Harry is akarja. Hogy kívánja minden pofon után a csókjaim, hogy fakó szemei lángoljanak a vágytól, mikor a földön térdel előttem kiszolgáltatva, hogy büszke legyen arra, hogy a tulajdonom.

Dühösen haraptam az ajkaimba. Tudtam, hogy ezek az ábrándképek teljesen lehetetlenek. Sosem mondhatom el Harrynek ezeket az elmebeteg, torz érzéseket. Szinte láttam magam előtt, ahogy az arcára kiülne az undor, a félelem és az elutasítás. Sosem akartam, hogy így nézzen rám.

Ezért kellett titokban falnom a morzsákat, amiket meg tudtam szerezni magamnak. Mint egy hajléktalan, aki a lélek-szemetesből guberál.