Démoni érintés - 9. fejezet

9. fejezet




A szívemmel a torkomban figyeltem, ahogy Casimir a kezében lévő karóra mered, aztán rám emeli a tekintetét. A vonásai kemények voltak, és nyoma sem volt bennük az előbbi szenvedélynek. Zihálva próbáltam összeszedni a gondolataimat, de képtelen voltam kitalálni, miféle hazugsággal tudnám kihúzni magam a pácból.

- Ez mi? – emelte az orrom elé a hegyes fadarabot. Majdnem felnevettem kínomban a képtelennél képtelenebb ötleteken, amik hirtelen beugrottak magyarázatként – ezek között szerepelt a nyárs a szobám közepén lévő tábortűzhöz és az óriási fülpiszkáló is -, de kételkedtem benne, hogy Casimir bármelyiket is bevenné. Pár másodpercig csend volt, aztán megragadta a karomat, és vonszolni kezdett maga után.

- Ne, eressz el! – próbáltam meg kiszabadulni az ujjai közül, de túl erős volt. – Hová viszel? – kérdeztem végső kétségbeesésemben.

- Egy titkos helyre – húzott továbbra is maga mögött. Nagyot nyeltem a gondolattól, és riadtan néztem körbe. Rájött, hogy ki vagyok – vagyis, hogy ki nem vagyok -, és most végezni akar velem úgy, hogy senki se lássa? Vagy a vámpírnő elé vet, és nem akarja, hogy a halálsikolyomtól zengjen a ház.

- Bántani fogsz? – csúszott ki a számon a kérdés halkan. Hirtelen megtorpantunk, Casimir pedig hitetlenkedve nézett a szemembe.

- Épp az előbb vallottam neked szerelmet, te pedig azt gondolod, hogy képes lennék bántani téged? Milyen embernek nézel te engem? – A tekintete olyan szomorúan vésődött az enyémbe, hogy egy pillanatra teljesen elbizonytalanodtam. – Nem foglak bántani – jelentette ki, aztán a karomat eleresztve tovább indult – szabad választást adott nekem. Tétován toporogtam egy másodpercig egyhelyben, aztán botladozva megindultam utána.

Mikor mellé értem, kutakodva néztem fel az arcába, de semmit sem tudtam leolvasni róla – csak bámult maga elé kifejezéstelenül. Utáltam, hogy ennyire kiismerhetetlen. Payton valószínűleg, megölt volna, ha megtudja, hogy önként tartok Casimirrel puszta kíváncsiságból, de tudnom kellett, mit akar nekem mondani.

Egy olyan szoba ajtaját nyitotta ki előttem, amelyben még nem jártam korábban. Ahogy körbe pillantottam, rájöttem, hogy valamiféle könyvtárszerűségben vagyunk. A falak mentén hosszú polcok álltak, melyeken könyvek sorakoztak, a szoba közepén pedig egy asztal volt székekkel.

Azt hittem, hogy Casimir leül majd az asztalhoz, de az egyik polchoz sétált, és kihúzott a helyéről egy zöld borítójú könyvet. A nyikorgó hangra összerezzentem, és elkerekedett szemekkel figyeltem, ahogy megjelenik egy rejtett nyílás a falon. Casimir belépett az alagútba, aztán felém nyújtotta a kezét.

- Gyere! – Tétovázva indultam felé, és a gyomrom összerándult, mikor a zöld könyv gerincére pislantva elolvastam a feliratot: Dante Alighieri: Isteni színjáték.

Casimir a falon lévő tartóhoz lépett, és kiemelte belőle az égő fáklyát, aztán mikor mellé értem, megfogta a kezemet. Furcsa mód ahogy a tenyerébe süppedtek az ujjaim, egy pillanatra úgy éreztem, biztonságban vagyok. Gondolatban fejbe vertem magam emiatt, hiszen, Casimir volt az, akitől a leginkább félnem kellett, mégis az énem egy része képtelen volt elhinni, hogy bántani tudna.

- Hiszel a gonoszban? – Az alagút félhomályában a hirtelen jött kérdés még hátborzongatóbbnak tűnt.

- Igen – feleltem, bár nem abban az értelemben hittem, mint a legtöbb ember. Szinte biztos voltam abban, hogy a Bibliában szereplő gonosz vagy az egyéb vallások démonjai és ördögei, nem léteznek – az én félelmem sokkal reálisabb volt. Azoktól a szörnyetegektől féltem, akiket már a saját szememmel is láthattam – a vámpíroktól és az emberi követőiktől. Valós gonoszok a valódi világban.

- És mit gondolsz, felismernéd, ha előtted állna? – húzta félmosolyra az ajkát Casimir. Ahogy a tűz fénye az arcára vetült, megborzongtam.

- Eddig azt hittem, igen, de most már nem vagyok biztos benne – ismertem el.

- A gonosz olyan, mint bármelyikünk. Egy egyszerű ember ruhájába bújik. Talán, még meg is kedveled, mert jónak álcázza magát – szólalt meg ismét, engem pedig most már folyamatosan rázott a hideg. Tétova pillantást vetettem a hátam mögé, de már nem láttam a kijárat fényét. – Nyugalom, nem foglak bántani – ismételte meg szinte jókedvűen Casimir. Mintha jót szórakozott volna azon, hogy félek tőle. – Nem én vagyok a gonosz.

- Ha az lennél, akkor is ezt mondanád, nem igaz? – motyogtam, miközben az izgatottságtól és az erőltetett menettől, amivel haladtunk, alig kaptam levegőt.

- De, igen, azt hiszem – vallotta be. – De tényleg nem foglak bántani. Nem én vagyok az, akitől félned kell.

- Akkor kitől kéne félnem? – kérdeztem, miután sikeresen megbotlottam egy kavicsban, és csak Casimirnek köszönhettem, hogy nem vágódtam hasra.

- Attól, aki megbízott – állt meg Casimir hirtelen, mire én majdnem megint elestem, mert nem fékeztem le időben.

- Megbízott? – nyeltem nagyot, ahogy felfogtam a szavait. Tudja, hogy miért vagyok itt. Hogy megölni jöttem őt. Tényleg lelepleződtem. De miért kéne félnem az apámtól, a barátaimtól, azoktól, akikkel együtt harcoltam eddig?

- Tudod jól, hogy miről beszélek, Roderica - mosolyodott el Casimir úgy, mintha csak a vacsoránál beszélgetnénk valami olyan semmiségről, mint például az időjárás. – Tudom, hogy miért jöttél, tudom, hogy ki küldött és azt is tudom, hogy mi célból. Csak egyet nem tudok még…

- Mit? – A hangom halk nyikkanás volt. Úgy éreztem, mindjárt elájulok, és biztos voltam benne, hogy az arcom olyan fehér, hogy nem tűnnék ki egy vámpírhordából.

- Hogy hajlandó vagy-e meghallgatni… - A kék szemek csillogva fúródtak az enyémbe. – Tudom, hogy sok mindenben hazudtál, ahogyan én is neked, de egy valami igaz volt. Szeretlek téged. És érzem, hogy jó ember vagy annak ellenére, amit tenni készültél…

- Amit tenni…? – akartam rákérdezni a gondolataira, de megelőzött a válasszal.

- Tudom, hogy az erdőben meg akartál ölni. – A fáklya sisteregve lobbant egyet Casimir kezében, én pedig nem tudtam, mit is mondhatnék.

- Én… - tiltakozni akartam, letagadni a valóságot, de nem jutottak eszembe a megfelelő szavak. Mintha kikapcsolták volna az agyamat vagy a túl sok információtól túlterhelődött volna.

- Semmi baj, megértem. Megtévesztettek, ahogyan sok más embert is – emelte fel az összefonódott kezünket, és a kézfejével végigsimított az arcomon. – De én bízom benned.

- Bízol? – A hangom kezdett hisztérikus felhangot ölteni. Ez a macska-egér játék túl sok volt az idegeimnek.

- Megtehetted volna. Simán hátba lőhettél volna… - hajolt közelebb hozzám. – De visszakoztál.

- Honnan tudtad? – kérdeztem. Nem láttam értelmét tagadni, hiszen, Casimir olyan biztos volt a dolgában.

- Először csak egy megérzés volt… - vonta meg a vállát. – Levelekben meg lehet játszani az érzéseket, élőben… élőben már más – szomorodott el az arca. – Bevallom, először hitegettem magam, hogy csak képzelődöm, hogy idővel majd újra ugyanaz a Roderica leszel, aki a soraival erőt öntött belém és segített túlélni. Aztán megláttam a nyakláncot, és tudtam, hogy a megérzéseim igazak.

- A nyakláncot? – ráncoltam össze a homlokomat. Hogy lepleződhettem le Hale nyaklánca miatt?

- Azért lettél olyan ideges, mikor visszakaptad, mert nem lett volna szabad látnom. De láttam, és felismertem a jelképet.

- A jelképet? – Kezdtem elveszíteni a fonalat, és ez iszonyatosan zavart. Ha már meg kell halnom, legalább értsem, hol rontottam el. Mert abban biztos voltam, hogy Casimir végezni fog velem ezek után, annak ellenére, hogy megígérte, nem fog bántani. Egy pillanatig csak félredöntött fejjel nézett rám, mintha olvasni akarna a gondolataimban, aztán egy kérdéssel kerülte ki a válaszadást.

- Mit gondolsz, mit ábrázol az a medál? – A számat összepréselve próbáltam pontosan felidézni magam előtt az ezüstvésetet.

- Egy kereszt, amelynek a tövében egy rózsa van. A szára felfut a kereszten – feleltem végül. Casimir ajka megrándult, mintha egy mosolyt fojtott volna el, de a szemei csillogni kezdtek a lelkesedéstől. Nem értettem, mitől lett ennyire izgatott, mikor inkább idegesnek kellene lennie. Hiszen, becsaptam, hazudtam neki, tönkre akartam tenni a terveit és meg akartam ölni…

- De mit ábrázol az a medál? – ismételte meg a kérdését, mire dühös értetlenséggel bámultam rá. – Mi a jelentése? – próbált meg másféleképpen rávezetni arra, mit is akar. Idegesen túrtam a hajamba. Ha nem féltem volna attól, hogy mi következik a szimbolikatan után, akkor valószínűleg, elküldöm Casimirt a pokolba, de most a legjobb, amit tehettem az volt, hogy addig húztam a beszélgetésünket, amíg csak lehetett.

- A rózsa… Szűz Mária szimbóluma. A nőiség szimbóluma – böktem ki végül, ami rémlett a tanulmányaimból. – A kereszt pedig… Hát, gondolom, a katolikus egyházé – vontam meg a vállamat. Többre nem futotta a tudásomból, de ez is elég volt ahhoz, hogy Casimir vigyorogva csóválja a fejét.

- Gyere velem, megmutatom, mit jelent valójában a szimbólum, amelyet a megbízóid használnak – húzott ismét a karomnál fogva maga után. Hosszú percekig csak csendben gyalogoltunk, aztán az egyik kanyar után legnagyobb meglepetésemre, szembe találtuk magunkat egy faajtóval.

Casimir a falon lévő tartóba helyezte a fáklyát, aztán tétovázva rám pillantott.

- Bízni akarok benned, de nem kockáztathatom az érzéseim miatt ártatlanok életét. Bocsáss meg! – szorította meg a kezemet, aztán elengedett, és háttal az ajtónak fordított. Alig két lélegzetnyi idő múlva egy fekete kendő került a szemem elé. Tiltakozva emeltem fel a kezemet.

- Ne!

- Nyugalom, vigyázok rád. Másképp nem tudom megmutatni, amit akarok – suttogta Casimir közvetlenül a fülembe, amitől hirtelen nemhogy ellenkezni, de még lélegzeni is elfelejtettem. Mire észbe kaptam már vakon vezetett engem valahová.

Az érzékeim elárulták, hogy elhagytuk az alagutat, és odakint járunk – a friss szellő végigsimított az arcomon, a fű illata pedig bekúszott az orromba. Biztos voltam benne, hogy az ujjaim teljesen elfehéredtek, olyan erővel szorítottam Casimir kezét, és minden lépésnél azt vártam, hogy mikor esek hasra.

Mikor végül megálltunk, egyszerre könnyebbültem meg és szorult össze a gyomrom a bizonytalanságtól. Hallottam, ahogy Casimir kinyit egy ajtót, aztán a kendő suhogó hangot hallatva lekerült a szememről. Pislogva próbáltam ráfókuszálni a világra, és mikor sikerült, legalább olyan meglepetten bámultam a kis házban lévő emberekre, ahogyan ők bámultak rám.

Casimir a könyökömnél fogva arra ösztökélt, hogy bemenjek a konyhaszerű kis helyiségbe, aztán becsukta az ajtót a hátunk mögött.

- Idehoztad? – nyílt el egy középkorú férfi szája döbbenten. Eddig egy asztal mellett ült, de most úgy pattant fel, mintha kigyulladt volna a széke. – Te teljesen megőrültél?

- Nem lesz semmi baj – lépett még beljebb Casimir maga után húzva. Zavartan pillantottam körbe. Valahogy nem így képzeltem ezt az egészet…

Azt hittem, hogy majd egy elhagyatott helyre megyünk, ahol Casimir egyszerűen eltöri a nyakamat, vagy valami hasonló. De a szoba egyik sarkában gyerekek ültek – két apró kisfiú -, míg az ablak melletti székről egy fiatal nő figyelt visszafojtott lélegzettel – a hasa méretét elnézve már mindennapos kismama lehetett. Csak nem végez Casimir előttük velem…

- Azt hiszed, hogy nem fog elárulni minket? – csattant fel az előbbi férfi.

- Ha Casimir azt mondja, megbízható, én hiszek neki. – Halk sikkantás hagyta el számat, ahogy a vámpírnő előlépett az egyik sarokból. Annyira halkan mozgott, hogy eddig fel sem tűnt a jelenléte. Riadtan húzódtam hátrébb, miközben a tekintetem a gyerekekre és a fiatal lányra szegeződött. Ki kell juttatnom innen őket, mielőtt még késő lenne…

- Nem fogom bántani őket – követte a pillantásomat a vérszívó, és olyan kedves mosoly ült ki az arcára, hogy ha nem tudtam volna, kicsoda, még engem is megtévesztett volna. Hisztérikus nevetést hallattam, miközben elengedtem Casimir kezét.

- Nem kell félned – lépett egyet felém Casimir, de én egészen a falig hátráltam. – Az anyám nem árt senkinek sem.

- Az… anyád? – értettem meg. Mégsem volt véletlen, hogy Casimir jelen időben beszélt róla a múltkor, ahogyan a közte és a vámpír között lévő hasonlóság sem. Nem is értem, hogy nem tűnt fel eddig… Talán, mert nem akartam megérteni. Vak akartam maradni. Hinni, hogy még megváltoztathatom őt, és nem kell megölnöm.

- Sajnálom, hogy hazudtam.

- Ő egy vámpír – nyögtem undorodva.

- Vámpír? – néztek egymásra értetlenül a jelenlévők.

- Egy gyilkos vérszívó! – sziszegtem a fogaim között szűrve a szavakat.

- Rosalind Úrnő nem gyilkos! – villámlottak meg az idegen férfi szemei. – Ezt csak azok a férgek akarják elhitetni az olyan ostoba emberekkel, mint te!

- Ulysses! – nézett figyelmeztetően rá Casimir.

- Szóval, ostoba vagyok? – A düh hirtelen elfeledtette velem a félelmemet, és erőt adott. Előrébb léptem, és farkasszemet néztem a barna tekintettel. – Tudom, hogy a vámpírok vért isznak, tudom, hogy gyilkolnak, hogy a karó megöli őket, az ezüst pedig megsebzi. Hogy gyűlölik a napfényt, mert az Isten ajándéka, és ezért a sötétségben élnek, mint az élősködő férgek.

- Azt tudod, amit mondtak neked, vagyis semmit sem tudsz! – mondta hideg hangon Ulysses.

- Azt tudom, amit láttam – vágtam vissza. – De te tudod például, hogy a szent vérszopód rám támadt múlt éjjel? Az ég tudja csak, hogyan sikerült megmenekülnöm…

- Hazug! - Ulysses fenyegetően lépett egyet előre, de a vámpírnő egy szempillantás alatt mellette termett, és a kezét a széles vállra tette.

- Nyugalom, a lány igazat mond – szólalt meg lágy, nyugtató hangon, mire a barna szemek meglepetten kerekedtek el. Elégedetten húztam ki magam. Fogalmam sem volt, miért mondta meg az igazat a vámpírnő, de nem is érdekelt. Legalább a halálomnak lesz értelme – felnyitom vele pár ember szemét.

- De asszonyom, Ön soha… - rázta a fejét hitetlenkedve Ulysses.

- Meg akartam nézni a lányt, akibe a fiam beleszeretett, ezért meglátogattam a szobájában, mikor aludt – lépett közelebb hozzám a vámpírnő, mire minden izmom megfeszült. – Nem akartam bántani őt.

- Akkor miért vannak az ujjlenyomatai még mindig a bokámon? – kérdeztem vissza, bár lényegesen halkabb hangon, mint ahogyan Ulyssesszel beszéltem. Féltem, hogy ha kihozom a sodrából ezt a Rosalind nevezetű vámpírt, akkor már nem élek sokáig. Óvatos pillantást vetettem Casimir öve felé, amelybe a karót tűzte, és elkezdtem azon gondolkozni, hogyan szerezhetném meg a túlélést jelentő fadarabot.

- Igazán sajnálom, hogy végül úgy alakult, ahogy – vágott bűnbánó arcot az élőhalott nő. – Mikor megláttam a medált az ágyon melletted, elvesztettem a fejem.

- Anyám csak engem akart megvédeni. Azt hitte, hogy meg akarsz ölni… - Casimir tekintete figyelmeztetően az arcomra szegeződött. Nem árulta el az anyjának, hogy tényleg így volt? – Én voltam az, aki megállítottam. Elmagyaráztam neki, hogy te is csak egy megtévesztett vagy, de képes vagyok meggyőzni téged. Ulysses, vedd elő a könyvet, kérlek! – nézett a férfira, aki magában morgolódva lépett egy hatalmas ládához, ami a fal mellett állt. A durva kezek óvatosan félretettek pár ruhadarabot, aztán kiemeltek a láda aljából egy vastag könyvet.

- A Vámpír-kódex – akadt a lélegzet a tüdőmben.

- Ezt a könyvet egy pár éve kezdtem el írni. Összegyűjtöttem benne pár bizonyítékot – vette át a kódexet Casimir. – Megtennétek, hogy magunkra hagytok? – kérte. Ulysses egy dühös pillantást vetett rám, aztán segített felállni a székről a terhes nőnek, és átterelték a gyerekeket egy hátsó szobába.

- Én is megyek. Ránézek Lucindára és Emmanuelára – indult el a kijárat felé a vámpírnő.

- Lucinda! – kiáltottam hirtelen hangosan, ahogy eszembe jutott a kislány. – Ha nem gyilkos, hogy lehet az, hogy az a gyerek reggel még ember volt, mostanra pedig olyan, mint maga? – vádaskodtam. Casimir hangosan felnevetett és Rosalind is elmosolyodott. Kinyitotta az ajtót, aztán kihajolt rajta. Éreztem, ahogy a hűvös, esti szél beáramlik a kis szobába.

- Lucinda, Emmanuela, ide jönnétek, kérlek! – Ahogy a két lány belépett az ajtón, eltátottam a számat. Két majdnem egyforma gyerek állt velem szemben, csak a szem- és bőrszínükben különböztek.

- Kisasszony? – A kék szemű kislány csodálkozva pislogott rám.

- Lucinda… - jöttem rá. – Ikertestvérek?

- Nem. Emmanuela az idősebb, csak mikor megtörtént az átváltozás, nem öregedett tovább, míg Lucinda igen. És hát, nagyon hasonlítanak egymásra… - sétált oda hozzájuk Casimir, mire a vörös és a kék szempár csillogva nézett fel rá. A férfikezek mindkét lány haját összeborzolták. – Menjetek! – intett Casimir a fejével az ajtó felé. A testvérek engedelmesen szaladtak ki az ajtón, és Rosalind is követte őket. Összezavarodva rogytam le az asztal melletti egyik székre. Két vérszívó is emberek között mászkál, és azok az emberek még életben vannak… Hihetetlennek tűnt az egész.

Persze, a vámpíroknak mindig is voltak emberi szolgáik, de az, hogy sokáig egy légtérben tartózkodjanak velük anélkül, hogy bárki is megsérüljön, képtelenség volt. Maximum pár percig bírta a legerősebb akarattal rendelkező vámpír is, hogy az emberi illatot érezve ne támadjanak fel az ösztönei. Épp emiatt volt olyan nagy mértékű a mészárlás, és ezért „hagyták” a vámpírok, hogy a csatornák világában éljünk, míg ők a felső világot uralták. Úgy gondoltak a föld alatti otthonainkra, mint egyfajta raktárra, ahol az ételt tartalékolják. Nem akarták nassolásra elpazarolni a vérünket, mert ugyanúgy szükségük volt ránk a túléléshez, ahogyan nekünk az igazi ételre. Így óvtak meg minket a tényleges kihalástól, hogy önmagukat is megmenthessék. Hosszútávon próbáltak gondolkodni az ösztöneiket legyőzve.

De Lucinda együtt játszik a testvérével, Rosalind pedig vagy tíz percet is eltöltött velünk itt anélkül, hogy bárkire is rátámadt volna.

- Jól vagy? – ült le velem szemben Casimir, és a kezét az enyémre fektette.

- Nem tudom – ráztam meg a fejemet.

- Tudom, hogy ez most zavaros neked. Azok az emberek biztosan elhitettek veled mindenfélét, de csak egy lehetőséget adj nekem, és megmagyarázok mindent – nyúlt az állam alá, hogy a szemembe tudjon nézni. Mikor ez megtörtént, lassan bólintottam.

- Köszönöm – mosolyodott el, aztán kinyitotta a könyvet, és elém csúsztatta. Összeráncolt homlokkal meredtem a rajzolt képre. Ezerszer végiglapoztam már a Vámpír-kódexet, és bár nem emlékeztem minden szavára, pontosan tudtam, hogy mikről írtak benne. Hale medáljára pedig biztosan emlékeztem volna.

- Ugye, azt mondtad, hogy egy kereszt rózsával a tövében? – kérdezte Casimir, mintha csak az alagútban folytatott beszélgetésünket folytatnánk.

- Igen – feleltem halkan.

- Ez itt mi a rózsán? – mutatott a rózsabimbó alján lévő nyílfej alakú apró kinövésre.

- Azt hiszem, vacoknak hívják – vontam meg a vállamat. Biológiából sosem voltam jó…

- És ha így nézed a rajzot? – fordította fejjel lefelé a könyvet Casimir. Mély levegőt véve pillantottam le ismét a könyvre, és pár másodperc múlva már valami teljesen mást láttam, mint korábban – a virág vacokból hirtelen egy kard hegye lett.

- Ez egy kard, amin egy rózsa van – mondtam szinte unott hangon. – Igazán érdekes, de miért fontos? – értetlenkedtem.

- A kard minek a jelképe? – ösztökélt Casimir, és ismét izgatott csillogást láttam a szemében.

- A világi uralomé… - próbáltam meg ismét összeszedni a gondolataimat, miközben a számat harapdáltam. Úgy éreztem magam, mintha egy olyan vizsgára ültem volna be, amire alig tanultam valamit.

- És még? – sürgetett Casimir. Hirtelen forróság öntötte el az arcomat, mikor ismét a könyvre pillantottam. – Azt hiszem, már tudod… - kuncogott fel, mire még inkább elpirultam. – A felállított kard a férfit jelképezi. A kard átszúrja a rózsát, ami női jelkép, Szűz Mária jelképe. Amit pedig a keresztre tekeredő rózsaszárnak látunk… Nem szár, hanem egy apró vérfolyam.

- Még mindig nem értem… - ismertem be.

- A Vérző Rózsa Rend… Ők az egyházba beépült titkos szekta, akik ahelyett, hogy Istent szolgálnák, az örök élet titkát keresik. Miattuk lett anyám az, ami, és ők akarják most eltűntetni a kísérletezésük nyomát azzal, hogy minket állítanak be sátánimádóknak és démoni lényeknek.

- A kard átszúrja a rózsát, Máriát, ez… Ez szentségtörés… - próbáltam megérteni a képet bámulva. Ujjaim végigsimítottak a papíron a kard vonalát követve, és a szemeim elkerekedtek. – A kard… Ha a hegyét nem vesszük figyelembe, és mégis csak keresztnek nézzük, olyan, mintha fordítva lenne. Egymásba épült szimbólumok… Egy fordított kereszt – a Sátán jele.

- Érted már, kiknek dolgozol, Rica? – ragadta meg Casimir a kezemet, mire meglepetten néztem fel rá.

- Hogy kiknek dolgozom? – motyogtam utána. Csak most döbbentem rá, hogy még mindig nem tudja, ki vagyok valójában. Még mindig azt hiszi, hogy Roderica vagyok…

- Mindvégig… nekik dolgoztál? – jött a halk kérdés. – Vagy a szerelmed először még valós volt irántam, és csak később mocskoltak be előtted és változtatták meg az érzéseidet?

- Casimir, én… - Hirtelen csomó keletkezett a gyomromban. Annak ellenére, hogy féltem, valahogy mégis megkönnyebbültem, hogy már nem kell megjátszanom magam. Azt hittem, hogy vége a színjátéknak, hogy lelepleződött a kilétem. Most pedig ismét csak egy szerep voltam, egy álarc. – Azt mondtad, hogy édesanyád a Rend miatt lett ilyen… Hogyan? – húztam ki a kezemet a forró férfiujjak alól, mire Casimir csalódottan felsóhajtott. Összeszoruló szívvel figyeltem, ahogy felkel az asztaltól, és tesz két kört a szobában.

- Ez egy hosszú történet, azt hiszem, az elején kell kezdenem…