Ide pakolgatom fel az írásaimat, firkálásaimat, novelláimat, gondolataimat, és minden egyebet, amihez hirtelen kedvem támad. :)




2010. július 20., kedd

Démoni érintés - 9. fejezet

9. fejezet




A szívemmel a torkomban figyeltem, ahogy Casimir a kezében lévő karóra mered, aztán rám emeli a tekintetét. A vonásai kemények voltak, és nyoma sem volt bennük az előbbi szenvedélynek. Zihálva próbáltam összeszedni a gondolataimat, de képtelen voltam kitalálni, miféle hazugsággal tudnám kihúzni magam a pácból.

- Ez mi? – emelte az orrom elé a hegyes fadarabot. Majdnem felnevettem kínomban a képtelennél képtelenebb ötleteken, amik hirtelen beugrottak magyarázatként – ezek között szerepelt a nyárs a szobám közepén lévő tábortűzhöz és az óriási fülpiszkáló is -, de kételkedtem benne, hogy Casimir bármelyiket is bevenné. Pár másodpercig csend volt, aztán megragadta a karomat, és vonszolni kezdett maga után.

- Ne, eressz el! – próbáltam meg kiszabadulni az ujjai közül, de túl erős volt. – Hová viszel? – kérdeztem végső kétségbeesésemben.

- Egy titkos helyre – húzott továbbra is maga mögött. Nagyot nyeltem a gondolattól, és riadtan néztem körbe. Rájött, hogy ki vagyok – vagyis, hogy ki nem vagyok -, és most végezni akar velem úgy, hogy senki se lássa? Vagy a vámpírnő elé vet, és nem akarja, hogy a halálsikolyomtól zengjen a ház.

- Bántani fogsz? – csúszott ki a számon a kérdés halkan. Hirtelen megtorpantunk, Casimir pedig hitetlenkedve nézett a szemembe.

- Épp az előbb vallottam neked szerelmet, te pedig azt gondolod, hogy képes lennék bántani téged? Milyen embernek nézel te engem? – A tekintete olyan szomorúan vésődött az enyémbe, hogy egy pillanatra teljesen elbizonytalanodtam. – Nem foglak bántani – jelentette ki, aztán a karomat eleresztve tovább indult – szabad választást adott nekem. Tétován toporogtam egy másodpercig egyhelyben, aztán botladozva megindultam utána.

Mikor mellé értem, kutakodva néztem fel az arcába, de semmit sem tudtam leolvasni róla – csak bámult maga elé kifejezéstelenül. Utáltam, hogy ennyire kiismerhetetlen. Payton valószínűleg, megölt volna, ha megtudja, hogy önként tartok Casimirrel puszta kíváncsiságból, de tudnom kellett, mit akar nekem mondani.

Egy olyan szoba ajtaját nyitotta ki előttem, amelyben még nem jártam korábban. Ahogy körbe pillantottam, rájöttem, hogy valamiféle könyvtárszerűségben vagyunk. A falak mentén hosszú polcok álltak, melyeken könyvek sorakoztak, a szoba közepén pedig egy asztal volt székekkel.

Azt hittem, hogy Casimir leül majd az asztalhoz, de az egyik polchoz sétált, és kihúzott a helyéről egy zöld borítójú könyvet. A nyikorgó hangra összerezzentem, és elkerekedett szemekkel figyeltem, ahogy megjelenik egy rejtett nyílás a falon. Casimir belépett az alagútba, aztán felém nyújtotta a kezét.

- Gyere! – Tétovázva indultam felé, és a gyomrom összerándult, mikor a zöld könyv gerincére pislantva elolvastam a feliratot: Dante Alighieri: Isteni színjáték.

Casimir a falon lévő tartóhoz lépett, és kiemelte belőle az égő fáklyát, aztán mikor mellé értem, megfogta a kezemet. Furcsa mód ahogy a tenyerébe süppedtek az ujjaim, egy pillanatra úgy éreztem, biztonságban vagyok. Gondolatban fejbe vertem magam emiatt, hiszen, Casimir volt az, akitől a leginkább félnem kellett, mégis az énem egy része képtelen volt elhinni, hogy bántani tudna.

- Hiszel a gonoszban? – Az alagút félhomályában a hirtelen jött kérdés még hátborzongatóbbnak tűnt.

- Igen – feleltem, bár nem abban az értelemben hittem, mint a legtöbb ember. Szinte biztos voltam abban, hogy a Bibliában szereplő gonosz vagy az egyéb vallások démonjai és ördögei, nem léteznek – az én félelmem sokkal reálisabb volt. Azoktól a szörnyetegektől féltem, akiket már a saját szememmel is láthattam – a vámpíroktól és az emberi követőiktől. Valós gonoszok a valódi világban.

- És mit gondolsz, felismernéd, ha előtted állna? – húzta félmosolyra az ajkát Casimir. Ahogy a tűz fénye az arcára vetült, megborzongtam.

- Eddig azt hittem, igen, de most már nem vagyok biztos benne – ismertem el.

- A gonosz olyan, mint bármelyikünk. Egy egyszerű ember ruhájába bújik. Talán, még meg is kedveled, mert jónak álcázza magát – szólalt meg ismét, engem pedig most már folyamatosan rázott a hideg. Tétova pillantást vetettem a hátam mögé, de már nem láttam a kijárat fényét. – Nyugalom, nem foglak bántani – ismételte meg szinte jókedvűen Casimir. Mintha jót szórakozott volna azon, hogy félek tőle. – Nem én vagyok a gonosz.

- Ha az lennél, akkor is ezt mondanád, nem igaz? – motyogtam, miközben az izgatottságtól és az erőltetett menettől, amivel haladtunk, alig kaptam levegőt.

- De, igen, azt hiszem – vallotta be. – De tényleg nem foglak bántani. Nem én vagyok az, akitől félned kell.

- Akkor kitől kéne félnem? – kérdeztem, miután sikeresen megbotlottam egy kavicsban, és csak Casimirnek köszönhettem, hogy nem vágódtam hasra.

- Attól, aki megbízott – állt meg Casimir hirtelen, mire én majdnem megint elestem, mert nem fékeztem le időben.

- Megbízott? – nyeltem nagyot, ahogy felfogtam a szavait. Tudja, hogy miért vagyok itt. Hogy megölni jöttem őt. Tényleg lelepleződtem. De miért kéne félnem az apámtól, a barátaimtól, azoktól, akikkel együtt harcoltam eddig?

- Tudod jól, hogy miről beszélek, Roderica - mosolyodott el Casimir úgy, mintha csak a vacsoránál beszélgetnénk valami olyan semmiségről, mint például az időjárás. – Tudom, hogy miért jöttél, tudom, hogy ki küldött és azt is tudom, hogy mi célból. Csak egyet nem tudok még…

- Mit? – A hangom halk nyikkanás volt. Úgy éreztem, mindjárt elájulok, és biztos voltam benne, hogy az arcom olyan fehér, hogy nem tűnnék ki egy vámpírhordából.

- Hogy hajlandó vagy-e meghallgatni… - A kék szemek csillogva fúródtak az enyémbe. – Tudom, hogy sok mindenben hazudtál, ahogyan én is neked, de egy valami igaz volt. Szeretlek téged. És érzem, hogy jó ember vagy annak ellenére, amit tenni készültél…

- Amit tenni…? – akartam rákérdezni a gondolataira, de megelőzött a válasszal.

- Tudom, hogy az erdőben meg akartál ölni. – A fáklya sisteregve lobbant egyet Casimir kezében, én pedig nem tudtam, mit is mondhatnék.

- Én… - tiltakozni akartam, letagadni a valóságot, de nem jutottak eszembe a megfelelő szavak. Mintha kikapcsolták volna az agyamat vagy a túl sok információtól túlterhelődött volna.

- Semmi baj, megértem. Megtévesztettek, ahogyan sok más embert is – emelte fel az összefonódott kezünket, és a kézfejével végigsimított az arcomon. – De én bízom benned.

- Bízol? – A hangom kezdett hisztérikus felhangot ölteni. Ez a macska-egér játék túl sok volt az idegeimnek.

- Megtehetted volna. Simán hátba lőhettél volna… - hajolt közelebb hozzám. – De visszakoztál.

- Honnan tudtad? – kérdeztem. Nem láttam értelmét tagadni, hiszen, Casimir olyan biztos volt a dolgában.

- Először csak egy megérzés volt… - vonta meg a vállát. – Levelekben meg lehet játszani az érzéseket, élőben… élőben már más – szomorodott el az arca. – Bevallom, először hitegettem magam, hogy csak képzelődöm, hogy idővel majd újra ugyanaz a Roderica leszel, aki a soraival erőt öntött belém és segített túlélni. Aztán megláttam a nyakláncot, és tudtam, hogy a megérzéseim igazak.

- A nyakláncot? – ráncoltam össze a homlokomat. Hogy lepleződhettem le Hale nyaklánca miatt?

- Azért lettél olyan ideges, mikor visszakaptad, mert nem lett volna szabad látnom. De láttam, és felismertem a jelképet.

- A jelképet? – Kezdtem elveszíteni a fonalat, és ez iszonyatosan zavart. Ha már meg kell halnom, legalább értsem, hol rontottam el. Mert abban biztos voltam, hogy Casimir végezni fog velem ezek után, annak ellenére, hogy megígérte, nem fog bántani. Egy pillanatig csak félredöntött fejjel nézett rám, mintha olvasni akarna a gondolataimban, aztán egy kérdéssel kerülte ki a válaszadást.

- Mit gondolsz, mit ábrázol az a medál? – A számat összepréselve próbáltam pontosan felidézni magam előtt az ezüstvésetet.

- Egy kereszt, amelynek a tövében egy rózsa van. A szára felfut a kereszten – feleltem végül. Casimir ajka megrándult, mintha egy mosolyt fojtott volna el, de a szemei csillogni kezdtek a lelkesedéstől. Nem értettem, mitől lett ennyire izgatott, mikor inkább idegesnek kellene lennie. Hiszen, becsaptam, hazudtam neki, tönkre akartam tenni a terveit és meg akartam ölni…

- De mit ábrázol az a medál? – ismételte meg a kérdését, mire dühös értetlenséggel bámultam rá. – Mi a jelentése? – próbált meg másféleképpen rávezetni arra, mit is akar. Idegesen túrtam a hajamba. Ha nem féltem volna attól, hogy mi következik a szimbolikatan után, akkor valószínűleg, elküldöm Casimirt a pokolba, de most a legjobb, amit tehettem az volt, hogy addig húztam a beszélgetésünket, amíg csak lehetett.

- A rózsa… Szűz Mária szimbóluma. A nőiség szimbóluma – böktem ki végül, ami rémlett a tanulmányaimból. – A kereszt pedig… Hát, gondolom, a katolikus egyházé – vontam meg a vállamat. Többre nem futotta a tudásomból, de ez is elég volt ahhoz, hogy Casimir vigyorogva csóválja a fejét.

- Gyere velem, megmutatom, mit jelent valójában a szimbólum, amelyet a megbízóid használnak – húzott ismét a karomnál fogva maga után. Hosszú percekig csak csendben gyalogoltunk, aztán az egyik kanyar után legnagyobb meglepetésemre, szembe találtuk magunkat egy faajtóval.

Casimir a falon lévő tartóba helyezte a fáklyát, aztán tétovázva rám pillantott.

- Bízni akarok benned, de nem kockáztathatom az érzéseim miatt ártatlanok életét. Bocsáss meg! – szorította meg a kezemet, aztán elengedett, és háttal az ajtónak fordított. Alig két lélegzetnyi idő múlva egy fekete kendő került a szemem elé. Tiltakozva emeltem fel a kezemet.

- Ne!

- Nyugalom, vigyázok rád. Másképp nem tudom megmutatni, amit akarok – suttogta Casimir közvetlenül a fülembe, amitől hirtelen nemhogy ellenkezni, de még lélegzeni is elfelejtettem. Mire észbe kaptam már vakon vezetett engem valahová.

Az érzékeim elárulták, hogy elhagytuk az alagutat, és odakint járunk – a friss szellő végigsimított az arcomon, a fű illata pedig bekúszott az orromba. Biztos voltam benne, hogy az ujjaim teljesen elfehéredtek, olyan erővel szorítottam Casimir kezét, és minden lépésnél azt vártam, hogy mikor esek hasra.

Mikor végül megálltunk, egyszerre könnyebbültem meg és szorult össze a gyomrom a bizonytalanságtól. Hallottam, ahogy Casimir kinyit egy ajtót, aztán a kendő suhogó hangot hallatva lekerült a szememről. Pislogva próbáltam ráfókuszálni a világra, és mikor sikerült, legalább olyan meglepetten bámultam a kis házban lévő emberekre, ahogyan ők bámultak rám.

Casimir a könyökömnél fogva arra ösztökélt, hogy bemenjek a konyhaszerű kis helyiségbe, aztán becsukta az ajtót a hátunk mögött.

- Idehoztad? – nyílt el egy középkorú férfi szája döbbenten. Eddig egy asztal mellett ült, de most úgy pattant fel, mintha kigyulladt volna a széke. – Te teljesen megőrültél?

- Nem lesz semmi baj – lépett még beljebb Casimir maga után húzva. Zavartan pillantottam körbe. Valahogy nem így képzeltem ezt az egészet…

Azt hittem, hogy majd egy elhagyatott helyre megyünk, ahol Casimir egyszerűen eltöri a nyakamat, vagy valami hasonló. De a szoba egyik sarkában gyerekek ültek – két apró kisfiú -, míg az ablak melletti székről egy fiatal nő figyelt visszafojtott lélegzettel – a hasa méretét elnézve már mindennapos kismama lehetett. Csak nem végez Casimir előttük velem…

- Azt hiszed, hogy nem fog elárulni minket? – csattant fel az előbbi férfi.

- Ha Casimir azt mondja, megbízható, én hiszek neki. – Halk sikkantás hagyta el számat, ahogy a vámpírnő előlépett az egyik sarokból. Annyira halkan mozgott, hogy eddig fel sem tűnt a jelenléte. Riadtan húzódtam hátrébb, miközben a tekintetem a gyerekekre és a fiatal lányra szegeződött. Ki kell juttatnom innen őket, mielőtt még késő lenne…

- Nem fogom bántani őket – követte a pillantásomat a vérszívó, és olyan kedves mosoly ült ki az arcára, hogy ha nem tudtam volna, kicsoda, még engem is megtévesztett volna. Hisztérikus nevetést hallattam, miközben elengedtem Casimir kezét.

- Nem kell félned – lépett egyet felém Casimir, de én egészen a falig hátráltam. – Az anyám nem árt senkinek sem.

- Az… anyád? – értettem meg. Mégsem volt véletlen, hogy Casimir jelen időben beszélt róla a múltkor, ahogyan a közte és a vámpír között lévő hasonlóság sem. Nem is értem, hogy nem tűnt fel eddig… Talán, mert nem akartam megérteni. Vak akartam maradni. Hinni, hogy még megváltoztathatom őt, és nem kell megölnöm.

- Sajnálom, hogy hazudtam.

- Ő egy vámpír – nyögtem undorodva.

- Vámpír? – néztek egymásra értetlenül a jelenlévők.

- Egy gyilkos vérszívó! – sziszegtem a fogaim között szűrve a szavakat.

- Rosalind Úrnő nem gyilkos! – villámlottak meg az idegen férfi szemei. – Ezt csak azok a férgek akarják elhitetni az olyan ostoba emberekkel, mint te!

- Ulysses! – nézett figyelmeztetően rá Casimir.

- Szóval, ostoba vagyok? – A düh hirtelen elfeledtette velem a félelmemet, és erőt adott. Előrébb léptem, és farkasszemet néztem a barna tekintettel. – Tudom, hogy a vámpírok vért isznak, tudom, hogy gyilkolnak, hogy a karó megöli őket, az ezüst pedig megsebzi. Hogy gyűlölik a napfényt, mert az Isten ajándéka, és ezért a sötétségben élnek, mint az élősködő férgek.

- Azt tudod, amit mondtak neked, vagyis semmit sem tudsz! – mondta hideg hangon Ulysses.

- Azt tudom, amit láttam – vágtam vissza. – De te tudod például, hogy a szent vérszopód rám támadt múlt éjjel? Az ég tudja csak, hogyan sikerült megmenekülnöm…

- Hazug! - Ulysses fenyegetően lépett egyet előre, de a vámpírnő egy szempillantás alatt mellette termett, és a kezét a széles vállra tette.

- Nyugalom, a lány igazat mond – szólalt meg lágy, nyugtató hangon, mire a barna szemek meglepetten kerekedtek el. Elégedetten húztam ki magam. Fogalmam sem volt, miért mondta meg az igazat a vámpírnő, de nem is érdekelt. Legalább a halálomnak lesz értelme – felnyitom vele pár ember szemét.

- De asszonyom, Ön soha… - rázta a fejét hitetlenkedve Ulysses.

- Meg akartam nézni a lányt, akibe a fiam beleszeretett, ezért meglátogattam a szobájában, mikor aludt – lépett közelebb hozzám a vámpírnő, mire minden izmom megfeszült. – Nem akartam bántani őt.

- Akkor miért vannak az ujjlenyomatai még mindig a bokámon? – kérdeztem vissza, bár lényegesen halkabb hangon, mint ahogyan Ulyssesszel beszéltem. Féltem, hogy ha kihozom a sodrából ezt a Rosalind nevezetű vámpírt, akkor már nem élek sokáig. Óvatos pillantást vetettem Casimir öve felé, amelybe a karót tűzte, és elkezdtem azon gondolkozni, hogyan szerezhetném meg a túlélést jelentő fadarabot.

- Igazán sajnálom, hogy végül úgy alakult, ahogy – vágott bűnbánó arcot az élőhalott nő. – Mikor megláttam a medált az ágyon melletted, elvesztettem a fejem.

- Anyám csak engem akart megvédeni. Azt hitte, hogy meg akarsz ölni… - Casimir tekintete figyelmeztetően az arcomra szegeződött. Nem árulta el az anyjának, hogy tényleg így volt? – Én voltam az, aki megállítottam. Elmagyaráztam neki, hogy te is csak egy megtévesztett vagy, de képes vagyok meggyőzni téged. Ulysses, vedd elő a könyvet, kérlek! – nézett a férfira, aki magában morgolódva lépett egy hatalmas ládához, ami a fal mellett állt. A durva kezek óvatosan félretettek pár ruhadarabot, aztán kiemeltek a láda aljából egy vastag könyvet.

- A Vámpír-kódex – akadt a lélegzet a tüdőmben.

- Ezt a könyvet egy pár éve kezdtem el írni. Összegyűjtöttem benne pár bizonyítékot – vette át a kódexet Casimir. – Megtennétek, hogy magunkra hagytok? – kérte. Ulysses egy dühös pillantást vetett rám, aztán segített felállni a székről a terhes nőnek, és átterelték a gyerekeket egy hátsó szobába.

- Én is megyek. Ránézek Lucindára és Emmanuelára – indult el a kijárat felé a vámpírnő.

- Lucinda! – kiáltottam hirtelen hangosan, ahogy eszembe jutott a kislány. – Ha nem gyilkos, hogy lehet az, hogy az a gyerek reggel még ember volt, mostanra pedig olyan, mint maga? – vádaskodtam. Casimir hangosan felnevetett és Rosalind is elmosolyodott. Kinyitotta az ajtót, aztán kihajolt rajta. Éreztem, ahogy a hűvös, esti szél beáramlik a kis szobába.

- Lucinda, Emmanuela, ide jönnétek, kérlek! – Ahogy a két lány belépett az ajtón, eltátottam a számat. Két majdnem egyforma gyerek állt velem szemben, csak a szem- és bőrszínükben különböztek.

- Kisasszony? – A kék szemű kislány csodálkozva pislogott rám.

- Lucinda… - jöttem rá. – Ikertestvérek?

- Nem. Emmanuela az idősebb, csak mikor megtörtént az átváltozás, nem öregedett tovább, míg Lucinda igen. És hát, nagyon hasonlítanak egymásra… - sétált oda hozzájuk Casimir, mire a vörös és a kék szempár csillogva nézett fel rá. A férfikezek mindkét lány haját összeborzolták. – Menjetek! – intett Casimir a fejével az ajtó felé. A testvérek engedelmesen szaladtak ki az ajtón, és Rosalind is követte őket. Összezavarodva rogytam le az asztal melletti egyik székre. Két vérszívó is emberek között mászkál, és azok az emberek még életben vannak… Hihetetlennek tűnt az egész.

Persze, a vámpíroknak mindig is voltak emberi szolgáik, de az, hogy sokáig egy légtérben tartózkodjanak velük anélkül, hogy bárki is megsérüljön, képtelenség volt. Maximum pár percig bírta a legerősebb akarattal rendelkező vámpír is, hogy az emberi illatot érezve ne támadjanak fel az ösztönei. Épp emiatt volt olyan nagy mértékű a mészárlás, és ezért „hagyták” a vámpírok, hogy a csatornák világában éljünk, míg ők a felső világot uralták. Úgy gondoltak a föld alatti otthonainkra, mint egyfajta raktárra, ahol az ételt tartalékolják. Nem akarták nassolásra elpazarolni a vérünket, mert ugyanúgy szükségük volt ránk a túléléshez, ahogyan nekünk az igazi ételre. Így óvtak meg minket a tényleges kihalástól, hogy önmagukat is megmenthessék. Hosszútávon próbáltak gondolkodni az ösztöneiket legyőzve.

De Lucinda együtt játszik a testvérével, Rosalind pedig vagy tíz percet is eltöltött velünk itt anélkül, hogy bárkire is rátámadt volna.

- Jól vagy? – ült le velem szemben Casimir, és a kezét az enyémre fektette.

- Nem tudom – ráztam meg a fejemet.

- Tudom, hogy ez most zavaros neked. Azok az emberek biztosan elhitettek veled mindenfélét, de csak egy lehetőséget adj nekem, és megmagyarázok mindent – nyúlt az állam alá, hogy a szemembe tudjon nézni. Mikor ez megtörtént, lassan bólintottam.

- Köszönöm – mosolyodott el, aztán kinyitotta a könyvet, és elém csúsztatta. Összeráncolt homlokkal meredtem a rajzolt képre. Ezerszer végiglapoztam már a Vámpír-kódexet, és bár nem emlékeztem minden szavára, pontosan tudtam, hogy mikről írtak benne. Hale medáljára pedig biztosan emlékeztem volna.

- Ugye, azt mondtad, hogy egy kereszt rózsával a tövében? – kérdezte Casimir, mintha csak az alagútban folytatott beszélgetésünket folytatnánk.

- Igen – feleltem halkan.

- Ez itt mi a rózsán? – mutatott a rózsabimbó alján lévő nyílfej alakú apró kinövésre.

- Azt hiszem, vacoknak hívják – vontam meg a vállamat. Biológiából sosem voltam jó…

- És ha így nézed a rajzot? – fordította fejjel lefelé a könyvet Casimir. Mély levegőt véve pillantottam le ismét a könyvre, és pár másodperc múlva már valami teljesen mást láttam, mint korábban – a virág vacokból hirtelen egy kard hegye lett.

- Ez egy kard, amin egy rózsa van – mondtam szinte unott hangon. – Igazán érdekes, de miért fontos? – értetlenkedtem.

- A kard minek a jelképe? – ösztökélt Casimir, és ismét izgatott csillogást láttam a szemében.

- A világi uralomé… - próbáltam meg ismét összeszedni a gondolataimat, miközben a számat harapdáltam. Úgy éreztem magam, mintha egy olyan vizsgára ültem volna be, amire alig tanultam valamit.

- És még? – sürgetett Casimir. Hirtelen forróság öntötte el az arcomat, mikor ismét a könyvre pillantottam. – Azt hiszem, már tudod… - kuncogott fel, mire még inkább elpirultam. – A felállított kard a férfit jelképezi. A kard átszúrja a rózsát, ami női jelkép, Szűz Mária jelképe. Amit pedig a keresztre tekeredő rózsaszárnak látunk… Nem szár, hanem egy apró vérfolyam.

- Még mindig nem értem… - ismertem be.

- A Vérző Rózsa Rend… Ők az egyházba beépült titkos szekta, akik ahelyett, hogy Istent szolgálnák, az örök élet titkát keresik. Miattuk lett anyám az, ami, és ők akarják most eltűntetni a kísérletezésük nyomát azzal, hogy minket állítanak be sátánimádóknak és démoni lényeknek.

- A kard átszúrja a rózsát, Máriát, ez… Ez szentségtörés… - próbáltam megérteni a képet bámulva. Ujjaim végigsimítottak a papíron a kard vonalát követve, és a szemeim elkerekedtek. – A kard… Ha a hegyét nem vesszük figyelembe, és mégis csak keresztnek nézzük, olyan, mintha fordítva lenne. Egymásba épült szimbólumok… Egy fordított kereszt – a Sátán jele.

- Érted már, kiknek dolgozol, Rica? – ragadta meg Casimir a kezemet, mire meglepetten néztem fel rá.

- Hogy kiknek dolgozom? – motyogtam utána. Csak most döbbentem rá, hogy még mindig nem tudja, ki vagyok valójában. Még mindig azt hiszi, hogy Roderica vagyok…

- Mindvégig… nekik dolgoztál? – jött a halk kérdés. – Vagy a szerelmed először még valós volt irántam, és csak később mocskoltak be előtted és változtatták meg az érzéseidet?

- Casimir, én… - Hirtelen csomó keletkezett a gyomromban. Annak ellenére, hogy féltem, valahogy mégis megkönnyebbültem, hogy már nem kell megjátszanom magam. Azt hittem, hogy vége a színjátéknak, hogy lelepleződött a kilétem. Most pedig ismét csak egy szerep voltam, egy álarc. – Azt mondtad, hogy édesanyád a Rend miatt lett ilyen… Hogyan? – húztam ki a kezemet a forró férfiujjak alól, mire Casimir csalódottan felsóhajtott. Összeszoruló szívvel figyeltem, ahogy felkel az asztaltól, és tesz két kört a szobában.

- Ez egy hosszú történet, azt hiszem, az elején kell kezdenem…

20 megjegyzés:

  1. JuJJJJJJ, de jó!!!!!!!!!!!!!!! Végreeeee!!!!! Olvasom!!!!!

    VálaszTörlés
  2. Hűűűű most kicsit össze lettem zavarodva ezzel a szimbólumos dologgal... :D Örülök, hogy írtál frisst már nagyon vártam. :) Isteni jó lett

    VálaszTörlés
  3. Nagyon tetszett. kíváncsi vagyok, mit hozol ki belőle. Hogyan fogadják, hogy Rica a jövőből jött a múltba és hogy milyen lesz a jövő társadalma.

    VálaszTörlés
  4. Na szóval, akkor a kifejtés... Nagyon-nagyon vártam már ezt a fejezetet, már azt hittem, megőrülök, hogy nem jött. :D A többi írásodat is imádom (mindet), de talán ezt szeretem a legjobban. Ráadásul az előző fejezetet a tőled szokásos függővéggel zártad, de a lehető legkínzóbb módon. :D

    Erre tényleg nem számítottam. Azt gondoltam, hogy a vámpír az édesanyja lesz, de a többivel megleptél. Casimir tudta, hogy Rica meg akarja ölni? És még a tetejébe ez a rendes dolog is? Húúú... Nagyon izgalmasan hangzik, és kíváncsi vagyok, hogy ez a szituáció hogyan alakult a jövőbelivé? Vagy lehet, hogy a jövőben is megmaradt a két rend, csak az emberek nem tudnak róla, és Casimir akkor sem gondosz, csak azt hiszik? És hogy jön a képbe Keith? Lehet, hogy pont ő a gononsz? Mi van, ha Keith tagja annak a rendnek, és ezért öli meg majd a jövőben Cas? És miért volt Hale-nek olyan medálja? És ez megmagyarázza azt is, hogy miért nem bukkant fel Hale. Lehet, hogy nem is jött vissza a múltba, hanem valaki abból a korból való hagyta el, és csak Rica asszociált rögtön Hale-re. Nagyon sok rejtély. Fel se tudom sorolni, mennyi kérdés merült fel bennem. :D

    Ami pedig Casimirt illeti, egyszerűen imádom. Olyan szeretnivaló. Szegény úgy szereti Ricát. De egyébként hol az igazi Rica? És mikor fogja megtudni Cas, hogy Rica nem is Rica? És hogyan? Lehet, hogy pont akkor fog felbukkani az igazi, amikor Cas már megszerette az újat? Száz és száz kérdés... Száz és száz rejtély...

    Nagyon várom a folytatást!!!

    VálaszTörlés
  5. Szia Spirit! :)
    Amennyi kérdésre most választ kaptunk, legalább annyi (ha nem több) újabb kérdést vetett fel ez az új fejezet!
    Borzasztóan kiváncsi vagyok, hogyan lett Casimir anyja vámpír, mert talán ez a sztori is segíthet majd megérteni, hogy később hogyan és miért válik Casimir is vámpírrá.
    Amúgy olvasás közben bennem is felmerült, hogy mi van, ha Keith lesz a rosszfiú? :)
    Kiváncsi vagyok nagyon a folytatásra! Mint mindig... ;)
    Puszi!
    doo-doo

    VálaszTörlés
  6. szia!
    ez megint nagyon izgalmas rész lett!:)
    nagyon tetszik,ahogyan alakitod Casimir karakterét.
    és már most majd' meg őrülök a kiváncsiságtól,h hogyan lett Casimir anyja vámpir,és hogy végül rossz lesz-e Casimir vagy Keith,mint ahogy töbebn is gondolják?
    nagyon várom a kövi részt!:)

    puszi,Kinga

    VálaszTörlés
  7. Szia!
    Imádtam *-* főleg a szimbólumos részt, annyira jól meg lett kombinálva. Imádom, imádom, imádom. Egyre jobban szeretem Casimirt is, az elején inkább a rosszfiú feelingje miatt, most meg olyan kis hősszerelmes.Casimir anyja vámpír? Megleptél, kíváncsi vagyok a történetére. Kíváncsi vagyok hogy akkor Rica elmondja-e Casimirnek hogy ő végülis honnan jött. És végül is hogy kerül Rica-hoz az a medál? És Payton? Vele mi van? Meg akkor ki lesz a jó? És ki a gonosz? Áhh, megőrülök, mennyi kérdés. Alig várom a következőt.
    Puszi
    Lau

    VálaszTörlés
  8. Azta!:) Köszönöm, már nagyon vártam!:)
    fable

    VálaszTörlés
  9. Szia Spirit! :)

    Juhhé fejezet és juhhé tudok megint hsz-t írni!!!!! :)))))))))
    ÚÚÚristen......... vagy jobban ideillene az, hogy "Szűz Mária!!!!!" :D Hát erre én sem számítottam...Már kétszer elolvastam, másodszorra a nővéremmel együtt, aztán megbeszéltük. :D Ez lett eddig a legjobb fejezet szerintem!!! Eszméletlenül izgasmasra sikerült!!! :D A nővérem most ideszólt, hogy "Csak túl röviiid!!" :D tökéletesen egyetértek vele :D Erre érdemes volt várni! Remélem holnap hirtelen egy nagy démoni-érintés-ihlet-hullám önt el, és úgy érzed majd, gyorsan meg kell írnod több fejezetet is, és felraknod őket! :D
    A vámpírszerű mégsem Lucinda volt, erre sem jöttem volna rá soha... és ezek a titkok mindenfélék.... Szóval ha jól értettem, Casimir anyja és Emmanuela mégsem vámpír, csak örök életű, nem iszik vért sem; és akkor ezért nem olyanok, (ő és Emmanuela), mint a Katherine által ismert vámpírok, akiknek élesebbek az érzékeik... És hogy került a Rend kezébe kísérletezésre? És a Rend miért akarja megölni pont Casimirt? Mármint ez miért kell nekik??? És ki az a többi ember ott a szobában? Miért kell azoknak az embereknek is bújkálniuk? És Keith tud róluk? És akkor a jövőben csináltak a Vérző Rózsa rend-beliek olyan "teremtményeket", akik úgy néznek ki, mint a kísérletezés során "készült" örökéletűek? És Emmanuelát Casimir anyjával együtt változtatták át? És ezek a vámpírszerű örök életűek tudnak újabb ugyanilyet csinálni az emberekből mint amilyenek ők? És hogy van ez a vámpír-kódex? A Rend elleni bizonyítékokat gyűjtögeti Casimir? És ez a szimbólum... És ugye elmondja Katherine hogy ő nem Rica? És a szimbólumot nem értem teljesen - mi köze ennek a dologhoz a "nem-szűz Mária" vagy milyen szimbólumnak? :S És... húúú annyi kérdés felmerül...! Elolvastam a többi hsz-t, és Deszyvel egyetértek abban, hogy tényleg lehet, hogy Keith is tagja (/tagja lesz) a Rendnek, hiszen más oka nem nagyon lenne, hogy Casimir megölné...vagy C. lesz gonosz, vagy Keith, vagy nem tudom. :-/ és Deszy Hale-es gondolata is nagyon jó.
    Most nem jut eszembe több dolog...
    Köszönjük ezt a fejezetet!!! :)))

    Kittti

    VálaszTörlés
  10. Ez nagyon jó lett.
    Örülök, hogy Casimir nem bántotta Ricát. Szerintem az igazat sosem találná ki. Kíváncsi vagyok, hogy elmondja-e.
    Halenak honnan volt az a nyaklánca?

    VálaszTörlés
  11. de jó!! :D Engem sosem érdekeltek az ilyen régi korokba visszanyúló történetek, és olyat alkottál, ami mégis megváltoztatta ezt. :D imádom ezt a történetedet, mint a összes többit. :D remélem hamar jön ennek is a folytatása is :D Puszi: karamorita96 (Meli)

    VálaszTörlés
  12. Ajj annyira szeretném, ha Casimir valahogy ne lenne gonosz a jövőben...arra is kíváncsi vagyok egyébként, hogy például lehetséges -e, hogy Kat megváltoztassa a jövőt, vagy pont ő maga tereli abba az irányba a dolgokat, ami miatt később Casimir az lesz aki? Nagyon érdekes. Na meg az is nagyon nagyot ütött, hogy az anyja egy kedves vámpírnő, és szerintem akkor ez azt jelenti, hogy itt még csak egy kísérlet áldozatai, akik rendes emberek, de valahogy később minden a rossz irányba fog terelődni...csak az a lényeg, hogy hol lesz a történet során az a törés?
    Olvastam itt a hsz-ekben, hogy lehet, hogy Keith a rend tagja, és nem tartom hülyeségnek, valami nem stimmel vele szerintem...bár nekem szimpi ezért nem akarom, hogy meghaljon Casimir által...Úgy érzem nagyon sok izgalom vár még ránk, de én alig bírom kivárni, annyira tetszik, de tényleg. Annyira jól kitaláltad ezt a történetet, hogy hihetetlen. Vámpíros..mégis más. A szerelem is fontos lesz benne ez már itt látszik, és ez is nagyon érdekel. Szurkolok, hogy összejöjjön Casimirral és meg tudja őt változtatni még mielőtt...na mindegy. Kérlek siess a fejezetekkel;), mert mint itt látod, páran nagyon szeretjük és szerintem egyre többen fogják olvasni, annyira jóóó. Teljesen más mint az Alkonyat, mégis tetszik annyira mint az..ha nem jobban...:P Na most ennyi jutott eszembe, remélem nem zagyváltam sokat. Cssak így tovább, alig várom, hogy megjelenjen a regényed, mert abba legalább nem lesz ilyen, hogy fejezetekre várok, hanem kézbe kapom!!

    puszillak és gratulálok az eddigi munkáidhoz: Solei

    VálaszTörlés
  13. Jaaaaaaaaaaajj, miért nem mondja meg Casimirnek Ő is az igazságot?????????!!!!!! Váááááááááááá, ezt nem bírom, azonnal folytatást, vagy itt őrülök meg!!!!!

    A.J.

    VálaszTörlés
  14. ÚRISTEN!!!!! :D Nagyon nagyon izgalmas! Pont erre nem számítottam. Ezért imádom olvasni az írásaidat, mert fent tudják tartani az érdeklődésemet. Hát ez.... :D nem találok szavakat. Nagyon kíváncsi vagyok, mi is ez az egész, és végre Rica felfedi e vajon Casimir előtt magát? És hogy akkor most tévedésben élt volna a lány mindeddig???

    Üdv!
    Andi

    VálaszTörlés
  15. Szia Spirit!

    Na, már megint megkavartad a dolgokat! Most ami rossznak látszik az a jó, és ami jónak, az a rossz?
    Ha jól értelmeztem akkor ez az egész vámpírság a Vérző Rózsa Rendje miatt van. Említettél az előző fejezetek valamelyikében egy nagy járványt! Talán az is miattuk volt? NEM ÉRTEK SEMMIT!! XXDDD
    Talán a következő fejezetben, meglátom a világosságot.

    Terra

    VálaszTörlés
  16. szia! van egy meglepetésem a számodra: http://twilightsaga-fanfictions.blogspot.com/2010/07/kreativ-blogger-dij.html

    VálaszTörlés
  17. Jajj!Megtaláltam ezt a történetedet,és......annyira imádom!!!!!Még nem ocsúdtam fel a kábulatból úgyhogy csak azt tudom mondani hogy nagyon nagyon tetszik és gyorsan folytasd!!!!!

    VálaszTörlés
  18. Hali!
    Pedig már reméltem,h végre lesz egy igazán rossz szereplő is... :(
    A végén még kiderül, h az átváltozott Casimir se rossz, csak odalent hiszik annak. XD
    De végre találtunk még gonoszt, és kezd az egésznek olyan Evernight-feelingje lenni - gondolom, olvastad. Ott is ott van ez a: most akkor ki a jó és ki a rossz? - érzés.
    Hnapután már megint utazok.. :) Majd köv. vasárnap jutok géphez. Lehet, h ez téged nem érdekel, csak én már naon szeretnék választ kapni egy nemtommikori ímélemre. :D
    Pusz

    Ui: Azt már nem is írom, h jó volt a fejezet, meg h tetszett, majd csak azt írom, ha nem tetszett. :)

    VálaszTörlés
  19. Hűha. :D Ebbe a szimbólumos dologba belekeveredtem.. :'D De tetszett. :D Kíváncsi vagyok a folytatásra.. Egyre jobban. :D Wá, de jó volt. :D Nehezen tudom elképzelni Casimirt, mint főgonosz. :D Jaj, kíváncsi vagyok, hogy elmondja-e Rica.. Izé.. Katherine, hogy a jövőből jött, meg stb. :D Várom a frisset, most ettől többre nem telik, még túl friss az élmény. :'D
    Üdv.: ewoO

    VálaszTörlés
  20. Mikor lesz friss?? Nekem eddig ez a sztori tetszik a legjobban. Szuper nagyon nagyon.

    VálaszTörlés