Démoni érintés - 11. fejezet

11. fejezet



Ahogy a szobáink felé igyekeztünk, egyre inkább elfogott az aggodalom. Füleltem, hátha hallok valami zajt vagy beszédet, de csend volt. Reméltem, hogy ez annak a jele, hogy Perlina a hálószobámban vár rám, és nem annak, hogy mindenki átsereglett a kastély másik felébe megkeresni engem és meglincselni Paytont.

- Szerintem, jobb, ha most elválnak útjaink – torpantam meg, mikor elhaladtunk Casimir szobájának ajtaja előtt, de ő nem ment be, hanem tovább követett engem a sajátom felé.

- Csak nem félsz, hogy letámadlak odabent? – nevetett fel halkan jól szórakozva a zavaromon.

- Nem valószínű, hogy Perlina előtt megtennéd – vontam meg a vállamat megjátszva az érdektelent, mire Casimir félredöntött fejjel sandított rám.

- Tudod, vannak pillanatok, mikor akár egy egész falunyi ember sem zavarna – mért végig perzselő tekintettel. Mikor rémülten elkerekedett a szemem, a szája megremegett az elfojtott mosolytól. – De nyugalom, visszafogom magam. Még ha nehéz is… – hajolt közelebb hozzám bizalmasan. Az újabb elégedett kuncogást már nem bírtam elviselni. Az öklömmel a mellkasába bokszoltam, de rögtön meg is bántam.

- Áu! – nyögtem fel a kezemet dörzsölgetve. – Gyúrsz vagy mi? – bukott ki belőlem a kérdés, mire Casimir összeráncolta a szemöldökét.

- Tessék?

- Semmi – ráztam meg azonnal a fejemet. – Megyek aludni – fordítottam neki hátat, de alig tettem két lépést, máris hallottam, hogy követ. Bosszús sóhajjal fordultam hátra. – Mit akarsz?

- Csak elkísérlek a szobádig, ahogyan illik – biccentett felém udvariasan, de engem nem tudott átverni. Támadási felületet nyújtottam neki a gyengeségemmel, amiért beleomlottam a karjaiba egy csókja miatt. Arról már ne is beszéljünk, hogy a szemem bekötésénél mekkora hülyét csináltam magamból! – szorult ökölbe a kezem. Most pedig élvezi, hogy szórakozhat velem. De abból nem eszik!

- És mi lenne, ha inkább a te szobádba mennénk? – rebegtettem meg a szempillámat kacéran. Nem tudta azonnal elrejteni a meghökkenését, én pedig elégedetten a reakciójától, folytattam a visszavágást. – Ha már ennyire be akarod bizonyítani nekem, hogy te vagy számomra a megfelelő férfi, azt hiszem, ez lenne a legegyszerűbb módja, nem igaz? – léptem közelebb még mindig lüktető kezemet a mellkasára fektetve. Furcsa izgalom futott végig rajtam, mikor a kőkemény izomtömeg alatt, amelybe az előbb majdnem beletört pár csontom, megéreztem a hevesen vágtató szívverést. – Nos, mit szólsz? – érdeklődtem, miközben igyekeztem nem beleesni a saját csapdámba.

- Azt, hogy nem gondolod komolyan. És azt, hogy ha én mégis komolyan venném és elfogadnám az ajánlatodat, akkor nem is szeretnélek igazán – komolyodott meg Casimir. – De én szeretlek. Ez van… - tárta szét a karjait. – Most pedig menj a szobádba! – intett a fejével a megfelelő irányba, miközben leemelte a kezemet magáról. Zavarodottan teljesítettem a kérését, ő pedig most már csak a szemével követte a lépéseimet. Mielőtt beléptem volna az ajtón, nem bírtam ki, hogy ne lopjak egy utolsó pillantást – a szürkés tekintet gyengéden simogatott végig.

- Hol voltál? Már majdnem elájultam az aggodalomtól – támadott le azonnal Perlina. Ez segített abban, hogy megfeledkezzek az érzésekről, melyeket Casimir váltott ki belőlem, és megnyugodjak, hogy Payton biztonságban van.

- Sajnálom – mondtam szűkszavúan arrafelé, amerre a félhomályban ki tudtam venni a körvonalait. Itt sokkal sötétebb volt éjszaka, mint otthon. A csillagok és a hold kevesebb fényt adtak, mint a neonlámpák pislákoló fénye. Huszonnégy órán keresztül világítaniuk kellett – a föld alatt szükség volt erre.

- Ennyi? – jött a vádló kérdés, mikor elindultam az ágy felé. Leültem a szélére, és bosszankodva tapogatni kezdtem a hálóingem alját. Csupa víz és sár volt. Így nem fekhetek le… Nem mintha nem aludtam volna még koszosan, mikor a vérszívók büntetésből elzárták a vizünket, de ez az ágynemű túl szép volt ahhoz, hogy tönkre tegyem.

- Payton biztonságban van, nekem pedig még akadt egy kis dolgom. Ennyi – sóhajtottam fel, aztán az éjjeliszekrényen kitapogattam a gyertyát és a kénezett végű gyújtószálat, amit a gyufa helyett használtak ekkoriban.

- Te odakint jártál? – vonta össze a szemöldökét Perlina, ahogy meglátta a zilált kinézetemet.

- Jobb, ha nem tudod – léptem a szekrényhez, hogy új hálóinget keressek magamnak.

- Nem tetszik ez nekem. Nagyon nem tetszik ez nekem – hajtogatta, miközben elpirulva hátat fordított nekem, mikor vetkőzni kezdtem.

- Ha ez megnyugtat, Casimir is velem volt – tettem hozzá. Úgy tűnt, ha szerelmi szálról van szó, Perlina sokkal támogatóbb, mint egyébként. Most is kissé megnyugodva sétált közelebb az ablakhoz.

- Akkor… Mégis csak érzel iránta valamit… - motyogta maga elé. Gyorsan eligazítottam a hálóinget magamon, aztán bemásztam az ágyba. Perlina a mozgolódást hallva végre újra felém fordult, és követte a példámat.

- Aludjunk, késő van és ez egy nagyon fárasztó nap volt – igazgattam el a dunyhát. Láttam Perlinán, hogy még vagy ezer kérdése lenne, de most nem volt kedvem és erőm kitalálni számára néhány elfogadható választ. Amit ma megtudtam, teljesen összezavart.

Megváltozott volna a múlt? Vagy végig hazugságban éltünk mind a vámpírok eredetét illetően? Sosem voltam jó fizikából, de eddig folyton csak azt hallottam a tanárainktól, hogy vigyázzunk, ne változtassunk a múlton, mert attól a jövő fog megváltozni. De arról egy szót sem szóltak, hogy a múlt magától megváltozhatna. Hiszen mikor a járvány kitört, én és Payton még sehol sem voltunk. Túl sok ez nekem egyszerre!

Sóhajtva fordultam az oldalamra, aztán azzal a gondolattal aludtam el, hogy majd holnap Payton biztosan okosabb lesz nálam, és elmondja, mi történhetett.

- Mmm… - Ahogy az orrom megtelt a friss kenyér illatával, félálomban megkordult a gyomrom. Csak lassan jutott el a tudatomig, hogy már nem álmodom, de mikor ez megtörtént, egyetlen másodpercbe telt csak, hogy teljesen magamhoz térjek.

- Jó reggelt, kisasszony! – mosolygott rám Lucinda, mikor felültem az ágyban. Láttam az arcán, hogy kicsit fél attól, hogyan fogok vele viselkedni az éjszaka megtudott titkok után, de igyekeztem úgy tenni, mintha semmi sem történt volna.

Perlina már az asztal mellett ült nappali ruházatban, de még nem látott neki a reggelinek. Valószínűleg arra várt, hogy én is felébredjek és csatlakozzak hozzá. Kimásztam a takaró alól, és nagyot nyújtózkodtam.

- Jó reggelt! – viszonoztam a köszöntést, miközben leültem Perlinával szembe. Az asztalon tényleg ott várakozott ránk a frissen sült, ropogós kenyér, amitől a nyál összefutott a számban. Azonnal vettem belőle egy szeletet és csak úgy magában elkezdtem falni. – Te nem eszel? – néztem fel, mire Perlina megrázta a fejét.

- Ideges vagyok, és így nem tudok – nézett rám kissé nyűgösen. Lenyeltem a számban lévő falatot, aztán Lucindához fordultam, bár semmi kedvem nem volt Perlinának magyarázkodni.

- Köszönjük. Majd szólok, ha segíthetsz öltözni, rendben?

- Igenis, kisasszony! – hajtotta meg magát a kislány, aztán magunkra hagyott minket. Pár pillanatig csend volt, aztán Perlinából szokásához hűen kitört az aggodalmaskodás.

- Nézd, én nem akarlak kioktatni, nem vagyok olyan prűd, mint az anyám és olyan szigorú sem, de ez így nem tisztességes és nagyon veszélyes is – kezdte a szónoklatot. – Keith a vőlegényem, nem sokára a férjem lesz, Casimir pedig a legjobb barátja – nézett rám nagyon komolyan. A kenyér íze savanyúvá vált a számban. Gyorsan lenyeltem, és a vizeskancsóért nyúltam. – Először még szórakoztatónak tűnt ez a szerelmi háromszög, a titkolózás meg minden, de éjszaka tényleg iszonyatosan megijedtem. Fogalmam sem volt róla, merre vagy, nem esett-e bajod? Szólni akartam valakinek, de azzal úgy éreztem, csak felesleges bajt okoznék, aztán a következő pillanatban az jutott eszembe, mi van, ha ott fekszel valahol vérbe fagyva, én pedig későn hívok segítséget – tördelte Perlina az ujjait, miközben újra átélte a kétségbeesést, amit korábban érzett. Az előbb még csak idegesített és fárasztott a viselkedése, de mostanra már nem ezt éreztem. Apámon és Hale-en kívül senki nem aggódott még miattam, és most egy lány, akit alig ismertem, őszintén féltette az épségemet és az életemet.

- Sajnálom – sütöttem le a szememet. Eszembe jutott, hogy a kezét is megfogom nyugtatás- és bocsánatkérésképpen, de végül nem tettem. Odahaza nem volt sem húgom, sem barátnőm, így ez az egész teljesen új volt számomra. Hale-lel barátkozni más volt. Vele leginkább tanultunk, edzettünk vagy bajba keveredtünk. Lelkiznem sosem kellett vele, még a családja halálakor sem. Csak ültünk egymás mellett szótlanul és gyászoltunk.

- Én tényleg a te érdekedben mondom – sóhajtott fel kissé megenyhülve Perlina. – Nem tudom, nálatok hogy mentek a dolgok, de itt… Ha kiderülne, hogy két férfi is a kegyeidet keresi, te az egyiküket itt rejtegeted a házban, míg a másik a saját unokatestvéred… Nos, ennél kevesebbért is kiáltottak már ki másokat boszorkánynak. És hidd el, a püspök úr szívét nem lehet megolvasztani – rándult meg az arca, mire gyanakodva összevontam a szemöldökömet. Vajon Perlina is be van avatva? Tudja, hogy kicsoda Mansfield püspök és mit tett?

- Ennyire… kegyetlen? – hajoltam közelebb hozzá puhatolózva.

- A hite megingathatatlan. És leginkább abban hisz, hogy mindig igaza van – vonta meg a vállát Perlina.

- Ez úgy hangzik, mintha jól ismernéd…

- Mert így is van. Ő a nagybátyám, édesanyám testvére. – Gyorsan újra enni kezdtem, hogy leplezzem az rajtam eluralkodó döbbenetet.

- És nem igazán szereted őt, igaz? – tippeltem két falat között.

- Az enyhe kifejezés. Ő még anyámnál is rosszabb. Anyu… Ő elég szigorú, de alapvetően jóindulatú és szeret engem. De Egmont bácsi… Szerintem élvezi a kegyetlenkedést – suttogta oda nekem úgy, mintha valami titkot árulna el, amit senki más nem hallhat meg.

- Ezt meg honnan veszed? – hajoltam közelebb hozzá. Valamiért úgy éreztem, több van e mögött, mint a boszorkányperek.

- Erről… erről nem szeretnék beszélni – pattant fel hirtelen, és a pillantása került engem. – Reggelizz meg, aztán lent találkozunk. Én megkeresem Keith-t – indult az ajtó felé, de a léptei bizonytalannak tűntek. Talán tényleg tud valamit, és megijedt, hogy túl sokat árult el nekem… Meg kell kérdeznem Casimirt, hogy Perlinának mondott-e valamit a Rendről.

Gyorsan megreggeliztem, aztán mielőtt behívtam volna Lucindát elrejtettem pár falatot Paytonnek is. Az öltözködés most már egész gyorsan ment segítséggel, így mikor kész lettem és ismét magamra maradtam, gyorsan becsomagoltam a félretett ételt egy kendőszerűségbe, amit a szekrényben találtam, majd ahelyett, hogy lefelé vettem volna az irányt, elindultam a kastély másik szárnyába.

Halkan kopogtattam az ajtón, és mikor Payton kikukucskált, félretolva őt beslisszoltam a résen.

- Hoztam enni – tettem le az ágyra a kis csomagot. – Bocsánat, hogy csak ennyi, de nem mertem többet hozni, nehogy észrevegyék nálam – mentegetőztem. Payton anélkül, hogy megköszönte volna, mohón szétnyitotta a kendőt, és falni kezdte a kenyeret és a húst. – Nagyon szívesen! – morogtam oda neki sértetten.

- Köff… - A teli szájjal való köszönetnyilvánítás nem sikerült túl meggyőzőre, de végül nem volt lehetőségem kiselőadást tartani a jó modorról, mert legnagyobb meglepetésemre Payton felém nyújtotta az egyik szelet kenyeret. – Kérsz? – nézett rám lenyelve, ami a szájában volt.

- Nem, köszönöm, én már ettem – ráztam meg a fejemet.

- Jah, igaz, neked nem kell bujkálnod – fordult vissza az ételhez. Elgondolkodva kezdtem rágcsálni az alsó ajkamat. – Na mi az? – hagyta abba hirtelen az evést.

- Tessék? – néztem rá értetlenül.

- Kérdezni akarsz valamit, nem? – vonta meg a vállát.

- Ezt meg miből gondolod? – ráncoltam össze a homlokomat.

- Szájrágcsálás, bizonytalanul ide-oda járó tekintet és még a szoknyádat is gyűrögeted – biccentett a fejével a kezem felé. – Akkor szoktad ezeket csinálni, ha valami nagyon foglalkoztat, de nem tudod, hogy kérdezz rá.

- Honnan tudod, hogy mi mit jelent nálam? – kértem ki magamnak a feltételezést, hogy ennyire kiszámítható lennék.

- Figyeltelek – hunyorgott rám.

- Mi? – nyögtem fel.

- Az órákon. Figyeltem, hogy mire hogyan reagálsz. – A meghökkenésem még erősebb lett.

- Miért?

- Mit gondolsz, hogyan szívathattalak ennyire hatékonyan? Csakis úgy sikerülhetett, hogy előtte kiismertelek – vigyorgott rám elégedetten, mire felhorkantam.

- Szemét! – vágtam hozzá az asztalon lévő félig szétolvadt gyertyát, de sajnos időben félrehajolt.

- Fogadjunk, hogy arra gondoltál először, hogy beléd vagyok zúgva, és ezért figyeltelek – gúnyolódott. Utáltam, hogy igaza van. Eltűntette az utolsó falatokat is, aztán a markába gyűrve a kendőt felkelt, és elém lépett. Ahogy közel hajolt hozzám, összerezzentem. – Nyugi, kislány, nekem te túl apró falatka lennél – röhögött a képembe. Tanulva a Casimir-esetből az öklöm helyett most a lábamat használtam. – Á, a francba! – Elégedetten figyeltem, ahogy Payton fél lábon ugrálva tapogatja a bokáját. – Hülye liba! – kezdett szidni, de minél csúnyább szavakat használt, annál jobban rázott a röhögés. Főleg azért, mert nem ereszthette ki a hangját, mint otthon, így a sértéseit kénytelen volt szinte suttogva elmondani.

- Lassan mennem kell, és még kérdeznék valamit – fontam össze magam előtt a karjaimat. – Már ha abbahagyod végre ezt az indiántáncot – töröltem ki a könnyeket a szemem sarkából.

- Fordulj fel! – ült le végül az egyik székre Payton.

- Ó, hát még folytatod a szép szerelmi vallomást? – rebegtettem meg a szempillámat az előbbi szitokáradatára utalva.

- Kérdezz, aztán húzz a pokolba! – nézett rám nagyon csúnyán, de az előbbi kósza gondolat, hogy gyengéd érzései vannak az irányomba, sokkal ijesztőbb volt, mint mikor dühöngött. Ezt az énjét simán tudtam kezelni, de a kedves énjével nem tudtam volna mihez kezdeni.

- Hallottál már valaha a Vérző Rózsa Rendről? – Mivel továbbra is nagyon el volt foglalva a lába masszírozásával, így már azelőtt tudtam a választ, mielőtt megszólalt volna.

- Nem. Miért, mi az? – nézett végül fel rám.

- Casimir mondott nekem tegnap egy történetet. Szerintem az igazságot… - kezdtem bele. – De nem igazán értem… Mármint… Megváltozhat a múlt anélkül, hogy valaki beavatkozna a jövőből? – tettem fel a tegnap óta engem foglalkoztató kérdést.

- Elvileg nem. Gyakorlatilag… Amit az időről tudunk, az csak elmélet. Mi vagyunk az elsők, akik megbontották a világ rendjét.

- Szóval bármi megeshet – sóhajtottam fel.

- Igen. De az elmélet azt mondja, hogy csak külső hatásra változhat a múlt, és ha a múlt változik, akkor a jövő is változik vele. Külső hatás nélkül… Nem túl valószínű – rázta meg a fejét. – Elmondod, hogy miről is van szó pontosan? Mi ez a Rend és mi változott szerinted?

- Tegnap este… - kezdtem volna bele a történetbe, de a kintről behallatszó hangos nyihogás félbeszakított. Payton és én óvatosan lopakodtunk az ablakhoz, és egy kissé félrehúzva a függönyt, kilestünk rajta.

- A franc! – Payton morgása cseppet sem tett nyugodttá, bár én nem ismertem fel azt a férfit, aki leszállt a koromfekete lóról.

- Ki az?

- A nevét nem tudom, de higgy nekem, nem akarunk szembekerülni vele – húzódott beljebb az ablakból engem is távolabb toloncolva a szoba belsejébe.

- Miért? Mit tudsz arról a férfiról? – néztem a szemébe követelve a választ.

- Mikor megérkeztem ide, és átszöktem a városon, láttam őt és néhány társát. Éppen valami adót szedhettek, elég durván bántak az emberekkel. Azt hiszem, az egyháznak dolgoznak, mert a fazon istent és a püspököt emlegette és egy hatalmas kereszt lóg a nyakában.

- A püspöknek dolgozik? – nyeltem nagyot.

- Valami verőlegény és behajtószerűség lehet, aki előbb üt, aztán kérdez, és visz mindent, ami érték.

- Mennem kell! – indultam az ajtó felé hevesen dobogó szívvel. Még hallottam, ahogy Payton utánam sziszeg, hogy várjak, de nem foglalkoztam vele. Csak az járt a fejemben, hogy talán Casimir és Keith lebuktak a laborjukkal, vagy a püspök valami más álindokot talált ki ellenük, és az a férfi most azért jött, hogy elhurcolja őket.

Éppen akkor értem a lépcsőhöz, mikor Casimir kitárta az ajtót az érkező előtt. Valószínűleg tudta, ki jön, ezért nem hagyta Magdalénára a feladatot. Keith kicsit távolabb állt meg az ajtótól Perlinával az oldalán, és mikor észrevett engem, intett a fejével, hogy inkább maradjak odafent. Összerándult a gyomrom, mikor észrevettem, hogy keze a szíjára rögzített tőr markolatát szorítja.

- Valdemar, mit keresel itt? – Casimir meg sem játszotta, hogy mennyire megveti a férfit. Az arcáról lerítt az undor, de úgy tűnt, hogy ez a másikat egyáltalán nem zavarja.

- A püspök úr küldött – húzta ki magát és egyenesen a szürkéskék szemekbe fúrta a tekintetét.

Most hogy beljebb lépett, rendesen meg tudtam nézni magamnak. Fekete ing, mellény és nadrág volt rajta, a nyakában – ahogyan Payton is mondta – ott lógott egy hatalmas ezüstkereszt vörös kövekkel díszítve, az oldalán pedig kardot viselt. Vállig érő sötét haját összefogta egy csattal, a szeme pedig olyan fekete volt, mint egy fénytelen verem legmélye. Nem csodálkoztam azon, hogy még Payton is tartott tőle, mert volt valami az egész kiállásában, ami ledermesztette az embert. Egyszerűen sütött belőle a gonoszság.

- Mit akar a püspök úr? – morogta Casimir. A koromfekete tekintet elszakadt az övétől, aztán legnagyobb rémületemre egyenesen rám szegeződött. Ujjaim reszketve markolták meg a korlátot

- Hallotta, hogy megérkezett az unokahúgod. Ahogyan azt is, hogy milyen körülmények között – mondta Casimirnek, de a pillantása még mindig nem eresztett. Hideg veríték csordult végig a gerincem mentén.

- És? – sürgette a választ Casimir, mire Valdemar végre felé fordult.

- A püspök úr sérelmezi, hogy még nem mutattad be neki őt. Szereti ismerni a városában élőket, még ha azok csak asszonyok is – ejtette ki az utolsó két szót lenézően. Ha nem rémített volna halálra ennek a férfinak még a látványa is, biztosan nem tudtam volna visszafogni magam a soviniszta szavak miatt. De ő nem Payton volt, akitől maximum szócsatára számíthattam, így inkább lenyeltem a sértettségemet.

- Ha a püspök úr meghív minket, természetesen, örömmel elviszem hozzá az unokahúgomat, csak nem akartuk zavarni. Tudom, hogy mennyire elfoglalt, végül is, nem lehet könnyű munka Isten földi helytartójának lenni – szorult ökölbe Casimir keze. Sejtettem, hogy mekkora megerőltetés lehet számára már csak az, hogy arról az emberről kell beszélnie, akit tiszta szívéből gyűlöl.

- Akkor vedd úgy, hogy ez egy meghívás – mért végig ismét engem Valdemar. Összeszedtem minden bátorságomat, és nem fordítottam félre a pillantásomat.

- Rendben. Mondd meg az Uradnak – vetette oda lenézően a szót Casimir -, hogy a napokban meglátogatjuk.

- Helyes.

- Van esetleg még valami? – kérdezte éles hangon, mikor Valdemar nem mozdult, csak farkasszemet nézett velem.

- Semmi – húzódott hideg mosolyra a férfiajak. – Akkor további szép napot! – fordult ki a tárva hagyott ajtón. Reszketegen fújtam ki a levegőt, miközben igyekeztem nem foglalkozni a hideg borzongással, ami még mindig futkározott rajtam.