Démoni érintés - 12. fejezet

12. fejezet




A szalonban voltunk mindannyian és próbáltuk kiheverni a püspök küldöttének látogatását. Perlina még mindig sápadt volt és remegett, és én is valószínűleg annak köszönhettem csak a színemet, hogy megittam egy pohár bort a nagy ijedelemre. Casimir és Keith félrevonulva beszélgettek az ablaknál, míg mi, nők a kanapén ücsörögtünk. Casimir arca elég dühösnek tűnt, a tekintete kéken izzott, és Keith sem volt túl nyugodt. Próbáltam kihallgatni, hogy miről is társalognak pontosan, de csak szófoszlányokat kaptam el a halk susmorgásból. A csörömpölésre Perlinára kaptam a tekintetemet.

- Jaj, de ügyetlen vagyok! – törölgette fehér zsebkendőjével az asztalról a vizet, amit kiborított, mikor feldöntötte a poharát.

- Jól vagy? – dőltem előre, hogy segítsek neki.

- Igen, csak… Az a férfi maga az ördög – borzongott meg. – Valahányszor látom, napokig rémálmaim vannak.

- Már találkoztál vele? – érdeklődtem csevegő hangon, de feszülten vártam a választ. Tudj mindent a barátaidról, de még többet az ellenségeidről! – jutott eszembe Hale egy régi tanácsa, mire kellemetlenül összerándult a gyomrom. Vajon hol lehet Hale? Jól van? Itt van? Vagy, ha nincs, akkor hogy került ide a lánca?

- I… igen. A nagybátyám néha magával hozta hozzánk, de… Jobb nem is beszélni róla – rázta meg a fejét, aztán reszkető kézzel felállította a feldőlt poharat.

- Holnap este elmegyünk a püspökhöz – lépett mellénk Casimir és Keith félbeszakítva a beszélgetésünket.

- Rendben – néztem fel aggódva a szürkéskék szempárba.

- Előtte viszont beszélnünk kéne. Felkészítelek, mit mondj és hogyan viselkedj, gyere! – nyújtotta felém a karját Casimir. Hagytam, hogy felsegítsen a kanapéról, és kivezessen a szalonból. – Először is, egyszerűen öltözz fel. Fehér ruha, kendő, amivel elfeded a válladat és fogd fel a hajad. A püspök nem szereti a kibontott hajat, mert a cédák hordják így szerinte. – Casimir ujjai végigsimítottak a vállamra omló vörös tincseken, mire izgatottan megborzongtam.

- És szerinted? – csúszott ki a számon önkéntelenül, miközben megálltam a lépcsőkorlátnál és szembe fordultam vele.

- Szerintem gyönyörű a hajad – felelte mély hangon, mire elpirultam. Lesütöttem a szemem, aztán tovább indultam a kijárat felé. Casimir követett.

- A vacsora előtt imádkozni fogunk, szóval, ne állj neki azonnal felfalni mindent – folytatta, miközben megrándult a szája sarka.

- Nem is szoktam mindent felfalni – ráncoltam össze morcosan az orromat. Casimir kinyitotta előttem az ajtót.

- Rendben, akkor mondjuk úgy, hogy jóízűen eszel – kuncogott. – Néha olyan érzésem támad, mintha nem gyakran láttál volna ételt az asztalon – fürkészte az arcomat, mire idegesen rándult egyet a gyomrom.

- Pedig hatalmas lakomák voltak nálunk otthon – lódítottam. – Nagyobbak, mint itt. – Casimir tekintete ellágyult, és újra felém nyúlt, hogy megsimogasson. Sóhajtva húzódtam el az érintésétől.

- Ezt még mindig ne – ráztam meg a fejem.

- Nem tehetek róla – húzta vissza a kezét. – Olyan, mintha lenne benned valami, ami magához vonz. Néha olyan nehéz megállnom, hogy ne érjek hozzád – fúrta a tekintetét az enyémbe.

- Inkább azt mondd el, mire kell még figyelnem – léptem be a sövénylabirintusba, csak hogy legalább egy kis időre leszereljem a próbálkozásait.

- Ha beszélgetünk, ne szólj közbe. Légy tisztelettudó, engedelmes és csendes, ahogyan azt egy asszonytól elvárják – sorolta Casimir, mire felháborodottan megtorpantam.

- Lábat ne csókoljak nektek? – fontam össze magam előtt a karomat, és csak még dühösebb lettem, mikor nevetni kezdett. – Ez egyáltalán nem vicces! Pont annyit érek, mint bármelyik férfi! – tört elő belőlem az önérzetesség.

- Még többet is érsz, mint sok férfi – ismerte el Casimir. – De a püspök ezt másképp gondolja. Ha nem akarjuk, hogy szálka legyél a szemében – márpedig nem akarjuk -, akkor úgy kell viselkedned, ahogyan elvárja tőled. Figyelj – lépett elém, miközben megemelkedett a karja, de végül nem ért hozzám. -, Mansfieldnek én már úgyis szemet szúrtam, nem akarom, hogy te is túlságosan a látóterébe kerülj. Hidd el, így biztonságosabb. Csak próbáld megtartani, amiket kértem, rendben? – A hangja szinte könyörgő volt, ezért bólintottam. – Köszönöm.

- Te hogy bírod ki? – kérdeztem, mikor tovább haladtunk. A tekintetem végigsimogatta a rózsákat, melyeknek az illata mindent betöltött.

- Mit?

- Hogy nyugodt maradj a közelében, és ne törd be minimum az orrát – morogtam. Bár még sosem láttam a püspököt, már most viszketett a tenyerem, ha eszembe jutott, miket tett.

- Nehezen, elhiheted. – Casimir mély levegőt vett, aztán a hajába túrt. – Tudod… Ha megütném, pár hét, és felgyógyulna. Én viszont másnap mehetnék a máglyára.

- Az tényleg nem lenne túl kellemes – rázott ki a hideg a gondolattól. Furcsa érzés volt. Pár napja még bármit megadtam volna azért, hogy Casimirt a lángok emésszék el, most viszont, azért tettem volna meg mindent, hogy megvédjem őt. Teljesen összezavarodott az életem, és már fogalmam sem volt róla, mi is a feladatom.

- Ne érts félre! – emelte fel a kezét Casimir tiltakozva. – Nem az életemet féltem. Bármikor meghalnék az ügyünkért, ha kéne – keményedett meg a hangja, és én biztos voltam benne, hogy tényleg így van. -, de sok embernek szüksége van rám. Addig nem nyugodhatok, amíg nem vágom le a sárkány fejét.

- Én melletted állok – ígértem. Casimir halványan elmosolyodott.

- Tudom.

- Én… - kezdtem volna bele, mikor egy kiáltás félbeszakított.

- Casimir! Casimir! – Ulysses rohant felénk a sapkájával integetve felénk, és szörnyen izgatottnak látszott. Mikor elénk ért lihegve dőlt előre, és a térdének támasztva a kezét fújtatott egy párat. – Nelda – nézett fel ránk végül. – Neldánál beindult a szülés. Rohantam, ahogy tudtam.

- Megyek – Casimir megragadott és gyors léptekkel a ház felé vezetett. – Ezt este majd befejezzük, bocsáss meg – kérte az elnézésemet.

- Arról a lányról van szó, aki este ott volt a kisházban? – kérdeztem, miközben szabad kezemmel feljebb emeltem a szoknyám alját, hogy ne bukjak hasra benne a nagy rohanásban.

- Igen, róla.

- Hadd menjek veled – kértem. Casimirt korábban mindig úgy festették le nekem, mint magát a Sátánt, látni akartam, milyen mikor valami jót tesz. És mi lehetne jobb tett, mint világra segíteni egy új életet…

- Szó sem lehet róla! – rázta meg a fejét.

- De hát, miért?

- Mert jobb, ha minél kevesebbé keveredsz bele az ügyeimbe – jelentette ki, miközben beléptünk a házba. – Ulysses, készítsd elő a lovamat, mindjárt jövök! – utasította a férfit, aztán a pince felé indult. Még hallottam, ahogy Keith-ék kijönnek a szalonból, és megkérdezik Ulyssest, mi történt, de nem hagytam lerázni magam. Casimir hatalmasakat lépett, ezért szinte futva követtem őt.

- Kérlek, látni szeretném – kérleltem tovább.

- Miért akarnál látni ilyesmit? - vetette oda nekem a kérdést, miközben befordult az egyik folyosón.

- Mert ez egy csoda. Még sosem láttam megszületni egy kisbabát, de… Kérlek, Casimir… Annyira szeretném… - markoltam meg az ingujját, mikor megállt a titkos szobájának az ajtaja előtt. Egy pillanatra felnézett rám, aztán megadóan kifújta a levegőt.

- Rendben, te makacs nőszemély. De ha elájulsz, ne engem hibáztass! – forgatta meg a szemét.

- Nem vagyok ájulós típus – húztam ki magam megfeledkezve a tény említéséről, hogy nem igazán bírom a vért.

- Majd meglátjuk, viszont, ha nem engedsz el, sosem érünk oda – pillantott le a kezemre, ami még mindig a ruháját markolta. Az ujjaim azonnal eleresztették, és zavartan köszörültem meg a torkomat.

- Csináltál már ilyet? Mármint, segítettél már szülésnél? – kérdeztem, miközben nekiállt összeszedni egy táskaszerűségbe a műszereket és gyógyszereket, amire szüksége volt. Persze abból, amilyen tudatosan pakolta össze a dolgokat, biztos voltam a válaszában, de zavart volna, ha csendben kell maradnom.

- Egy párszor. A legtöbbször anyámnak segítettem – emelt le egy kis üvegcsét az egyik polcról.

- Ő is ott lesz? – érdeklődtem. Megpróbáltam a lehető legfesztelenebb hangomat elővenni, de még mindig nem tudtam megemészteni, hogy egy szobában voltam egy vámpírral, és mégis úgy döntöttem, nem akarom megölni.

- Nem. Anyám és Emmanuela alszanak ilyenkor, és egyébként is… Kínzás lenne számukra érezni a vér illatát – hajtotta le a táska bőrfedelét Casimir, aztán felkapta, és megint rohanni kezdett, csak most visszafelé.

Toporogva figyeltem, ahogy Casimir a lova nyergéhez rögzíti a táskát, miközben utasításokkal látja el Keith-t. Perlinát odabent hagyták a házban, valószínűleg, hogy ne keverjék bele őt is az ügyeikbe. Izgatottnak éreztem magam, pedig korábban soha nem érdekelt, hogyan születik egy kisbaba. Még arra sem mertem gondolni, hogy egyszer valaha gyerekem legyen. A mi világunkba beleszülni egy babát… Túl nagy felelősség. És talán esztelenség is.

- Na, gyere! – intett nekem Casimir előhúzva az éjszakai fekete kendőt.

- Ó, ne már! – nyögtem fel.

- Sajnálom, de ez a feltételem – vonta meg a vállát.

- Mit szólnak majd a városiak, ha azt látják, hogy bekötözött szemmel viszel valahová? – érdeklődtem.

- Nem a városon keresztül megyünk – mosolyodott el. Bosszúsan szusszantottam, aztán megadóan hátat fordítottam neki. Ahogy sötét lett, bizonytalanul vártam, hogy most mi lesz, és mikor eltűnt a lábam alól a talaj, halkan felsikkantottam. – Nyugalom, foglak! – hallottam Casimir hangját egészen közelről. Összepréselt ajkakkal tűrtem, hogy felültessen a ló hátára, és nem mertem moccanni, nehogy szégyenszemre megint lepottyanjak.

Ahogy valaki felugrott mögém, a ló megmoccant, én pedig ijedten kapaszkodtam a sörényébe. Aztán egy férfikéz csúszott a derekamra, és addig húzott maga felé, míg a hátam hozzá nem szorult a kemény mellkashoz.

- Ne aggódj, nem hagyom, hogy leess – suttogta Casimir a fülembe. Bármennyire is nem akartam forróság futott végig a mellkasomon, hogy végül az alhasamban koncentrálódjon. Próbáltam egyenletesen lélegezni, de valahányszor a hosszú férfiujjak szorosabban markoltak egy-egy döccenőnél, a tüdőmben akadt a levegő.

Fogalmam sem volt, miért hat így rám Casimir közelsége. Talán, mert a pillanatnyi vakságom miatt kiélesedett a többi érzékem. Az orromban éreztem a fűszeres férfiillatot, a bőrömet égette a hozzá simuló férfitest, a fülemben pedig ott dobogott a saját heves szívverésem hangja. Próbáltam nem gondolni arra, hogy Casimir látja rajtam, hogyan érzek, mert ettől csak még vörösebb lett az arcszínem.

Megkönnyebbülten lélegeztem fel, mikor végre megálltunk. Casimir leszállt mögülem, aztán megragadott a derekamnál fogva és leemelt a lóról. Az ujjai lehúzták a szememről a kendőt, én pedig pislogva próbáltam ráfókuszálni a világra. Mikor végre sikerült, Casimir tekintetében olyan parázsló vágyakozást láttam, amit én is éreztem. Lesütöttem a szemem és hátrébb léptem egyet.

- Casimir, kérlek… - Ulysses hangjára tértem vissza a valóságba. Casimir a táskájával elindult a kis ház felé a férfi után, én pedig követtem őt. Ahogy beléptünk, Ulysses arca aggódóvá vált. Nelda az asztal mellett üldögélt egy széken a hasát simogatva. A homloka verejtékezett és elég sápadtnak tűnt.

- Mondtam neki, hogy maradjon ágyban, de nem hallgatott rám – szólalt meg egy számomra még ismeretlen ötven év körüli nő, aki éppen egy hatalmas fazék forró víz fölött állt és egy lepedőt főzött ki benne valószínűleg fertőtlenítés céljából.

- Fekve jobban fáj – zihálta a lány.

- Jól van, semmi baj – tette le a táskát az asztalra Casimir, aztán előhalászott belőle egy kis üvegcsét. – Tessék, ezt idd meg. Erőt ad.

- Nem kaphatnék inkább abból, amit Ulysses a fogfájására kapott? Iszonyatosan fáj – markolták meg a női ujjak az asztal szélét.

- A babának jobb, ha érzed a fájdalmat. Így tudod, mikor kell nyomni, és tudsz segíteni neki – magyarázta Casimir. – Meg kéne vizsgáljalak, megtennéd, hogy… - tárta szét a karjait jelzésképpen. Ulysses az ablakhoz lépett, és kibámult rajta, én pedig a padlót akartam fixírozni, de Casimir nem hagyta. – Rica, gyere!

- Én? – A hangom cincogóvá vált, ahogy magamra mutattam.

- Te. Azt mondtad, segíteni akarsz. Na, gyere már! – intett felém. Tétovázva léptem mellé. Az egy dolog volt, hogy meg akartam győzni, hozzon magával, hadd lássam, ahogyan dolgozik, az pedig egy másik, hogy közvetlen közelről nézzem végig. – Tartsd a kezed! – parancsolt rám. Elé tartottam a tenyeremet, mire valami égető szagú folyadékot locsolt rá. – Rendben, most dörzsöld bele a bőrödbe – magyarázta, miközben ő is fertőtlenítette magát. – Oké, akkor kezdjük. Csak próbálj ellazulni – mosolygott fel végül Neldára, aztán leguggolt elé, és felhajtotta a szoknyáját combközépig. A kezemet bámulva próbáltam nem tudomást venni arról, hogy mit is csinál Casimir, de úgy tűnt, nem úszom meg ennyivel. Tényleg azt akarta, hogy részt vegyek az egészben. Hogy azért, mert meg szeretett volna leckéztetni vagy csak nem vette észre a zavaromat, nem tudtam eldönteni. – Gyere, nézd meg te is – ragadta meg a csuklómat, aztán lehúzott magához és az ujjaimat a combok közé irányította. – Hány ujjnyi a tágulás? – kérdezte. Félrefordított fejjel próbáltam túllenni az egészen.

- Körülbelül három – feleltem végül, és azonnal visszahúztam a kezem. Ez volt a legbizarrabb élmény egész életemben, pedig már jó pár furcsa dologban volt részem.

- Pontosan. Még van pár óránk, úgyhogy addig előkészülünk. Addig pihenj – hajtotta le a szoknyát Casimir, aztán finoman megpaskolta Nelda térdét. – Ulysses, az a gerenda mennyire tart? – intett a fejével a konyha hátsó része felé, miközben egy tálban megmosta a kezét. Mikor végzett, követtem a példáját.

- Én magam választottam a fát és húztam fel az egész házat, úgyhogy egy bivaly is nekimehetne, állva maradnának a falak – felelte büszkén a férfi.

- Én is így gondoltam – bólintott Casimir, aztán a táskájából legnagyobb meglepetésemre elővett egy kötelet. Érdeklődve figyeltem, ahogy a két férfi valamiféle kapaszkodót készít a gerendára, miközben Nelda egyre sűrűbben és hangosabban nyöszörög.

Pár óra múlva az asztalon könyökölve támasztottam a fejemet, és már majdnem elaludtam, mikor Nelda felsikoltott. Összerezzenve néztem fel. Casimir ismét elé térdelt és megvizsgálta, aztán óvatosan felhúzta a székről, és a kötelekhez kísérte a görnyedező lányt, melyek alá le lett terítve a kifőzött lepedő.

- Kapaszkodj bele, és guggolj le annyira, amennyire jól esik – adta a kötél két végét a lány remegő kezébe, aztán mögétérdelve átfogta őt, hogy kitámassza. Az idősebb nő, akiről időközben kiderült, hogy Ludellának hívják, odalépett hozzájuk és le akart guggolni, de Casimir megállította. – Ne! Majd Rica – nézett rám, mire rémülten pislogtam magam elé. – Önts újra a kezedbe abból! – biccentett az üveg felé, amiben a fertőtlenítő volt, aztán mikor megtettem, folytatta. – Most pedig guggolj Nelda elé, és ha jön a baba, kapd el.

- Hogy mit csináljak? – kerekedett el a szemem.

- Fogd meg a babát, nehogy lepottyanjon – ismételte meg Casimir.

- Ez nekem nem fog menni! – ráztam hevesen a fejemet. Nelda felsikoltott és zihálva kapkodta a levegőt.

- Már jön, érzem, hogy jön – nyöszörögte.

- Gyerünk, Rica! Csináld! – Casimir kemény hangjától összerezzentem, aztán odatántorogtam Nelda elé, és leguggoltam. A kezem reszketett, ahogy a combok közé tartottam, és legalább úgy kapkodtam a levegőt, mintha én magam szülnék. A padlóra csöpögő vért és egyéb testnedvet látva közel álltam ahhoz, hogy Casimir gúnyolódását valóra váltva elájuljak, de nem akartam megadni neki ezt az örömet. Gyorsan letérdeltem, mert a lábaim már nagyon remegtek és igyekeztem mélyeket lélegezni. – Nyomj, ez az! Gyerünk, kislány! Még egyet! – Casimir folyamatos biztatása és Nelda sikoltásai és zihálása betöltötték a konyhát. Kezdtem szédülni, mikor egyszer csak valami hozzáért a kezemhez. Meglepetten pislantottam le, aztán felnyögtem.

- Itt… itt a feje… - akadt a levegő a tüdőmben, miközben tágra nyílt a szemem. El sem hittem, hogy itt térdelek egy faház padlóján egy ismeretlen lány előtt, és éppen a világra segítem a kisbabáját. Elképedve figyeltem, ahogy minden nyögés után egyre többet látok a piciből, és mikor végre a kezembe csusszant, könnyezni kezdtem.

Az egész teste ragacsos volt, de ahogy sírni kezdett és rám nézett, úgy éreztem, hogy nem is lehet a világon ennél csodásabb érzés. Nelda megkönnyebbült sóhajjal engedte el a kötelet és rogyott Casimirre, aztán pár pillanat múlva kinyújtotta a kezeit.

- Megfoghatom? – A hangja gyengének tűnt, ezért mikor a karjába adtam a gyermekét, nem mozdultam mellőle, nehogy leejtse.

- Kisfiú – mondtam neki nevetve.

- Marcus – felelte Nelda, miközben csillogó tekintettel figyelte az apró babát. – Marcus a neve.

- Rendben, most már adjátok ide, megmosdatom – lépett hozzánk Ludella.

Nem sokkal később Nelda már az ágyban feküdt és karjában a kisfiával pihent. Nem akartam zavarni a családi idillt, ezért mikor nem figyeltek, kiosontam a ház elé és megálltam az egyik fánál. Még mindig hevesen dobogott a szívem az élménytől, és úgy éreztem, megteltem valami furcsa energiával. Annyira fel voltam dobva, hogy halkan felnevettem, aztán a számra szorítottam a kezem, mikor rájöttem, hogy magamban kacarászom.

- Ügyes voltál – hallottam meg Casimir hangját a hátam mögül pár perc múlva. Vigyorogva fordultam meg.

- Mondtam, hogy nem fogok elájulni – húztam ki magam.

- Azért valld be, közel álltál hozzá párszor – nevetett Casimir.

- Nem is! – tiltakoztam, aztán a pillantását látva megadtam magam. – Na jó, talán egyszer… De… Ez olyan csodálatos volt! Rémisztő. De csodálatos – magyaráztam heves kézmozdulatokkal. – El sem hiszem – ráztam meg a fejem. – Nekünk köszönhető, hogy egy új élet a világra jött. Egy kisbaba. – Képtelen voltam abbahagyni a vigyorgást.

- Talán nem ez az utolsó alkalom, hogy ketten hozunk létre egy életet – nézett a szemembe. Mikor megértettem, mire gondol, elpirultam.

- Nem hiszem, hogy ez lehetséges lenne.

- Soha ne mondd, hogy soha – lépett közelebb hozzám. Aprót rezzentem, mikor megfogta a kezemet. – Gyere, neked sem ártana egy kis pihenés. Ma igazán kiérdemeltük mindketten – húzott a ház felé, de ahelyett, hogy az ajtóhoz mentünk volna, elvezetett a ház mellett.

- Hová megyünk? – kérdeztem.

- Odabent nincs szabad ágy, ezért ha nem tudok hazamenni valami miatt, mindig itt töltöm az éjszakát – mutatott az apró istállószerűségre, ami a ház mögött állt. – Alszunk egy kicsit, amíg Ludella el nem készül a vacsorával.

- Al… szunk? – haraptam be a számat.

- Nyugalom, úriember vagyok – eresztett meg Casimir egy olyan mosolyt, ami a szavaival ellentétben cseppet sem volt megnyugtató.

- Csak hogy tudd… Ha hozzám érsz egy ujjal is, akkor biztosra veheted, hogy sosem lesz utódod – fenyegettem meg. Belépve az istállóba odasétált egy halomnyi szénához, aztán vigyorogva eldőlt rajta, és megütögette maga mellett a földet. Dacosan átsétáltam a helyiség túlsó oldalára, és ott feküdtem le háttal neki.

Még vagy két percig hallottam a halk, dörmögő nevetést.