Démoni érintés - 13. fejezet

13. fejezet

Csiklandozó érzésre ébredtem fel. Nyűgös mormogással söpörtem ki az arcomból a szalmaszálat, ám az újra és újra visszatalált. Meglepetten nyitottam fel a szemem, és egy vöröslő szempárral találtam magam szemközt. Riadtan ültem fel, és szédelegve próbáltam rájönni, hol is vagyok. A gyereknevetés szürreálisnak tűnt azok után, amilyen jelentéseket az agyam egy vöröslő tekintethez csatolt.

- Emmanuela, Lucinda, mit csináltok? – csattant Casimir hangja feddőn az istálló bejárata felől. A két lány elpirulva pattant fel mellőlem és bűnbánóan sütötték le a pillantásukat. – Miért kellett felébresztenetek Ricát?

- Semmi baj – vágtam közbe halkan, aztán feltápászkodtam a földről, és végigcsapkodtam egy párszor a szoknyámon, hogy megszabaduljak a rátapadt szalmától.

- Bocsánat – motyogták a lányok. A kezem automatikusan kinyúlt, és megpaskoltam a fejük tetejét. Furcsa érzés volt, hogy mindketten ugyanolyan hálásan pislogtak rám a gesztus miatt. Ha Emmanuelát nem árulta volna el a szemszíne és a bőre fehérsége, egy teljesen átlagos kislánynak tűnt volna. Életemben most először sajnáltam egy vámpírt…

Vajon mi lehetett volna belőle, ha nem történik ez az egész? Lassan nővé cseperedett volna, hogy megtalálja élete szerelmét és gyermekeket hozzon a világra, akárcsak Nelda? Vagy valami különlegesebb sors volt számára elrendelve, amit a Rend gonoszsága és Casimir egyetlen apró, véletlen hibája darabjaira tört?

- Na, menjetek, kész az étel! – hessegette el Casimir a lányokat kizökkentve a gondolataimból, aztán hozzám lépett. – Hogy aludtál? – érdeklődött. Álmosan dörzsöltem meg a szemem és elnyomtam egy ásítást.

- Jól…

- Örülök – mosolygott rám. A nyitott ajtó felé pillantva csak most vettem észre, hogy odakint már sötét van, és a belső fényt a falon lógó lámpások lángja adja.

- Bocsánat, hogy ilyen sokat aludtam… - pirultam el. Casimir keze felém nyúlt, de ahelyett, hogy megsimogatott volna szokása szerint, egy szalmaszálat húzott ki a hajamból, aztán a földre hajította.

- Semmi gond, legalább kipihented magad. Éhes vagy? – A kérdéstől azonnal feszülni kezdett a gyomrom tája. Bólintottam. – Akkor gyere… Ludella isteni sült húst készített az ünnepi asztalra. Mind a tíz ujjadat meg fogod nyalni – kacsintott rám.

Igaza volt. A teríték elég szegényes volt a fatálakkal és –serlegekkel, de a rajtuk lévő étel és a bennük lévő bor miatt egyáltalán nem volt okom a panaszra. Igyekeztem visszafogni magam azok után, hogy Casimir a múltkor felemlegette az étvágyamat, de így is annyit ettem, hogy a végén már lélegezni is alig bírtam.

- Azt hittem, hogy Ulyssesék szegények… - szólaltam meg már a lovon ülve. Evés után megcsodáltam még a kisbabát, aztán elköszöntünk, és most hazafelé tartottunk. – Honnan futja nekik ilyen lakomára? – érdeklődtem. A beszélgetés segített egy kicsit megfeledkeznem arról, hogy a szememen lévő fekete kendő miatt semmit sem látok, viszont Casimir jelenlétét a hátam mögött annál inkább érzékelem minden porcikámmal.

- Tőlem kapták a húst Marcus születését megünnepelni – válaszolt, miközben az ujjai belemarkoltak a csípőmbe egy döccenőnél.

- Ó… Ez igazán kedves tőled… - motyogtam, aztán a számat harapdálva próbáltam rájönni, miről is beszélhetnénk figyelemelterelésként.

- Tényleg nagyon ügyes voltál. Tartottam tőle, hogy elájulsz és téged is élesztgetnem kell majd – mentett meg Casimir a kínos csendtől.

- Szeretted volna, mi? – nevettem fel.

- Hát, bevallom őszintén, elég vonzó gondolat, hogy felnyalábollak a földről, az ágyra fektetlek, aztán életet lehelek beléd… - Zavartan köszörültem meg a torkomat, mert a szemem előtt megjelent a leírt helyzet. Kell nekem vizuális típusnak lennem…

- Álmodozni szabad… - vontam meg a vállam, mire Casimir mély mormogó nevetéssel válaszolt.

- Sosem akartál férjhez menni és gyerekeket szülni? – A kérdéstől megmerevedtem.

- Nem igazán volt lehetőségem ezen elmélkedni… - ismertem be.

Azt már nem tehettem hozzá, hogy a mi világunkban felelősséget vállalni egy másik személyért, főleg egy gyerekért, a legnehezebb terhek közé tartozott. Nem csak azért, mert az embernek megszakadt a szíve, ha látta, hogy a saját gyereke éhezik vagy fázik, hanem azért, mert elég kevés esély volt arra, hogy egy kisbaba megérje akár a pár éves kort.

Abban a környezetben vagy pár hónapon belül éhen haltak, mert az anyjuknak nem volt sem teje, sem egyéb tápszere, vagy elkaptak egy fertőzést. Rosszabb esetben pedig vámpírkézre kerültek. Melyik anya szánná ezt a sorsot a gyermekének…

- Gyönyörű voltál a kisbabával a kezedben. – A rekedt hangtól megborzongtam. – Tudod… Szinte látlak magam előtt, ahogy a kerti padon üldögélsz a karodban a kisbabánkkal. Igazán szép kép…

- Őrültség – ráztam meg a fejem. – És mondtam már, hogy ne reménykedj. Tényleg ne. Én nem fogom tudni megadni neked azt, amit szeretnél. Se gyereket, se semmit – szorult össze a torkom. Éreztem, ahogy a férfitest megfeszül a hátam mögött.

- Miért?

- Mert egyszerűen nem illünk össze.

- Miért? – Bosszankodva fújtattam egyet.

- Mert unokatestvérek vagyunk, mert nem ismersz, mert nem az a típusú nő vagyok, aki otthon ül az utódaidat nevelgetve és mert nem vagyok szerelmes beléd – soroltam azokat az érveket, amelyeket megoszthattam vele, de ezen kívül még ezernyi másik okom volt.

- Nem számít. Akkor hagyd, hogy megismerjelek. Nem várom el, hogy otthon ülj az utódaimat nevelve, és még lehetsz… - Az ellenérvek hallatán nem tudtam eldönteni, mit kéne éreznem. Egyfelől önkéntelenül halvány mosoly ült ki az arcomra, mert még sosem volt egy férfi sem, aki ennyire küzdött volna, hogy elnyerjen engem. Másfelől tudtam, hogy ezek az érvek semmin sem változtatnak. Ha beteljesítettem a sorsomat, haza kell jutnom valahogy. Ez nem az én világom…

- Neked is jobb, ha minél hamarabb megérted, hogy a nem, az nem – próbáltam a fejébe verni. Bosszúsan emeltem fel a kezemet, aztán ejtettem vissza a combomra. Idegesített, hogy nem látom az arcát beszélgetés közben.

- Érzem, hogy nem vagy közömbös irántam – hallottam meg pár pillanat múlva. Casimir ujjai finoman megmozdultak a derekamon, de most nem volt semmiféle döccenő. Összerándulva fogtam le a kezét.

- Azt mondtad, úriember vagy. Nem tisztességes kihasználni, hogy nem látok! – szidtam le.

- Igaz, sajnálom – lazultak el az ujjai a csípőmön.

- Az pedig semmit nem jelent, hogy vonzónak talállak. Minden épeszű nő annak találna. Ne láss többet mögé, mint amiről szó van, kérlek – próbáltam határozott hangon beszélni. Hallottam, ahogy Casimir mély levegőt vesz mögöttem, mintha valamit mondani akarna, de végül csendben maradt. – Most haragszol rám… - állapítottam meg szomorúan.

- Nem – jött a rövid válasz.

- Ó, dehogynem… - préseltem össze a számat. Nem kellett volna törődnöm Casimir érzéseivel, hiszen nem tehettem a szenvedéséről, mégis rossz érzés volt, hogy tudtam, én okozok neki akaratlanul fájdalmat.

Az út további részében csendben maradtunk mindketten, bár belőlem többször is majdnem kitört néhány ostobaság, de az utolsó pillanatban visszanyeltem. A gondolataim csak úgy zakatoltak. Az egyik pillanatban bocsánatot akartam kérni Casimirtől, aztán rádöbbentem, hogy nincs okom a lelkiismeret-furdalásra, hiszen, nem tettem semmi rosszat.

A sajnálkozásom végül átcsapott bosszúságba, amiért folyton rám mászik, zaklat és elérte, hogy gyötrődjek miatta. Mire megálltunk, addig hergeltem magam, hogy mikor leemelt a lóról és végre levette a szememről a kendőt, egyetlen szó nélkül siettem be a házba.

- Hé, hé, jól vagy? – Keith a karomnál fogva tartott meg, mikor véletlenül nekirohantam, és majdnem hátra estem.

- Igen, minden rendben – pillantottam vissza Casimirre, aki pont akkor lépett be az ajtón. – Gyere! – ragadtam meg Keith kezét, és a magasba vetve a fejemet, elkezdtem magam után vonszolni az emeletre.

Mikor felértünk a lépcsőkön még egyszer hátranéztem. Casimir a karjait maga előtt összefonva merev tekintettel bámult minket, és az arca dühösen megfeszült. Helyes! Most legalább ő is tudja, milyen pocsékul érzem magam azért, mert nem képes békén hagyni és rokonként kezelni.

- Beléd meg mi ütött? – nézett rám döbbenten Keith, mikor berángattam a szobámba.

- Semmi – csuktam be az ajtót, aztán nekidőltem. Vettem egy mély levegőt és csak utána szólaltam meg. – Perlina hol van?

- Hazavittem az anyjához. Kissé felzaklatta a püspök emberének felbukkanása, jobbnak láttam, ha nem marad tovább – magyarázta.

- Ó, értem… - ültem le az asztal mellé és a fejemet a karomra hajtottam.

- Mi történt? – hallottam meg a széklábak halk csikorgását, ahogy Keith kihúzta a velem szemben lévő széket.

- Világra segítettünk egy kisbabát – mondtam el azt a részét az eseményeknek, ami boldoggá tett. – Annyira hihetetlen volt! Egy igazi csoda – néztem fel Keith-re, akinek lágy mosoly ült az arcán. – Most kinevetsz?

- Nem, egyáltalán nem. Csak… Kívülről teljesen más vagy, mint belül.

- Ezt meg hogy érted? – ráncoltam össze a homlokomat.

- Nem is tudom… Mindig olyan erősnek és határozottnak látszol – vágott elgondolkodó arcot. – Anyám mesélt régen egy történetet egy lányról, aki levágta a haját és férfi ruhát öltött, hogy részt vehessen egy háborúban és megvédhesse a faluját. Kívülről pont ilyennek látszol. Aki álruhát ölt, ha kell és harcol, mert az elvei a legfontosabbak számára. – Zavartan sütöttem le a szemem. Ha Keith tudta volna, hogy az álruhát illetően egyáltalán nem téved, fogalmam sincs, hogy reagált volna… De az biztos, hogy akkor nem fürkészte volna az arcomat ennyire büszkén.

- És milyen vagyok belül? – kérdeztem gyorsan.

- Lágy, sebezhető, puha és forró… - sorolta kiváltva belőlem a pirulást. – Olyan nő, akinek remeg a lába, ha igazi csókot kap, és akit látok magam előtt virágok között üldögélve, karjában egy kisbabával – nézett rám elmerengve. Önkéntelenül is felkuncogtam.

- Most kinevetsz? – vonta fel a szemöldökét megismételve az előbbi kérdésemet.

- Nem, egyáltalán nem – vigyorogtam rá. – Csak Casimir pont valami hasonlót mondott nekem nemrég. – Felálltam a székről, és az ablakhoz sétálva a kert felé bámultam. – De mindketten tévedtek.

- Igazán?

-Igen. Én nem vagyok feleségnek és anyának való.

- És harcosnak? – A kérdésre meglepetten fordultam Keith felé.

- Annak inkább – ismertem be.

- Tudod, a szerelem is egyfajta háború – állt fel Keith is, és mellém sétált. – A nők és a férfiak folyamatosan harcban állnak egymással, csak ez a küzdelem kellemesebb.

- Hát, hamarosan Perlina és te harcba szállhattok egymással – feleltem mosolyt erőltetve az arcomra.

- Igen, talán… - sóhajtott fel Keith.

- Talán? – szaladt össze a szemöldököm.

- Perlina tényleg kedves lány és jó feleség lesz belőle, de…

- Na ne! Ne, ne, ne! Ne csináld ezt! – csattantam fel, mikor megértettem. – Nem teheted ezt vele! Nem lehetsz ennyire pasi!

- Mi? – nézett rám értetlenül.

- Férfi. Ijedős nyuszi, aki megfutamodik az esküvő előtt! – vágtam csípőre a kezem. – Biztosan rémisztő lehet, hogy elveszted a függetlenségedet és felelős leszel egy másik emberért is, de…

- Én nem félek. – A határozott kijelentéstől bennem akadt a mondat második fele.

- Akkor nem értem – ráztam meg a fejem.

- Nem ijeszt meg az elkötelezettség. Ha a megfelelő nővel kell elköteleződnöm – nézett rám félredöntött fejjel.

- Azt hittem, szerelmes vagy Perlinába… - A torkomban csomó keletkezett, mikor elképzeltem szegény Perlina arcát, ahogy megtudja az igazságot, de a gyomrom izgatottan rándult össze.

- Én is azt hittem – túrt bele Keith elkínzott arccal a hajába. – Aztán találkoztam valakivel, aki sokkal erőteljesebb érzéseket váltott ki belőlem, mint ő – fúrta a tekintetét az enyémbe. Kiszáradó torokkal nyeltem egyet. Minden férfi megőrült vagy csak én értem félre a helyzetet?

- Elmondtad ezt már annak a valakinek? – kérdeztem kínosan feszengve.

- El.

- És mit mondott? – Az ujjaim remegve szorították meg a ruhám anyagát.

- Még nem tudom… - lépett közelebb Keith. – A válaszra várok éppen. – Hát, mégsem értettem félre! Szédelegve hunytam le a szemem egy pillanatra, aztán felnézve azt tettem, amit tennem kellett.

- Perlina szeret téged, és biztos vagyok benne, hogy jó férje leszel – mondtam ki határozott hangon. Keith vonásai elkomorultak, a szemeiből pedig hirtelen kihunyt az előbb még ott pislákoló fény.

- Értem – köszörülte meg a torkát, aztán hátrébb lépett. – Igen, igazad van. Jó férje leszek. Most, ha megbocsátasz – biccentett felém, aztán még mielőtt megszólalhattam volna kisietett a szobából.

Csodás! Két férfiből kettőt sikerült egyetlen óra leforgása alatt magamra haragítani…

Bosszankodva rángattam le magamról a ruháimat, aztán hálóingben átsettenkedtem Paytonhoz egy kis étellel. A folyosón lopakodva rövid időre sikerült elfelejtenem a történteket. Visszafojtott lélegzettel haladtam a fal mellett, mint valami besurranó tolvaj, és megkönnyebbülve lélegeztem fel, mikor megérkeztem a másik szárnyba.

- Köszi, hogy benéztél. Ó, csodásan vagyok! Igaz, hogy egész nap egy falatot sem ettem, de még élek, úgyhogy semmi gáz – kezdett nyafogni Payton, amint beléptem a szobába.

- Mert otthon hozzászoktál a jobb ellátáshoz? – vontam fel kérdőn a szemöldökömet, majd az asztalra hajítottam az ételt. – Egyébként ma fárasztó napom volt, világra segítettem egy kisbabát. Köszi, hogy kérdezted… - fintorogtam rá.

- Egy kisbabát? – vágott meglepett képet.

- Úgy bizony – húztam ki magam.

- Csodás… - nyögött fel. – Ahogy látom tökéletesen berendezkedtél. Van két pasid, nem számít, hogy a jövőben az egyik vámpír lesz, a másik pedig az első keze általi hulla, teszed-veszed magad a csinos ruhákban, elvegyülsz a pór nép között, és élvezed az életet. Kár, hogy ettől a jövőnk még ugyanolyan szar marad – tárta szét a karját.

- Nincs pasim és nem teszem-veszem magam! Azon dolgozom, hogy megmentsem a világunkat! – feleltem villámló szemekkel.

- Hát persze – legyintett Payton lekezelően.

- Miért kell neked folyton cseszegetni? – dühöngtem, miközben azon bánkódtam, hogy nem száraz kenyeret hoztam neki. Azt érdemelt volna!

- Kislány, ha én cseszegetnélek, azt megéreznéd – röhögött fel.

- Ah, fúj, gusztustalan vagy! – húztam el a számat a gondolattól.

- Nyugi, bottal sem piszkálnálak meg. Még a végén dobnád a két fiúdat, és könyörögnél nekem az ismétlésért. Én pedig egy nőt csak egyszer próbálok fel. Kell a fenének a lelki kötődésük meg a nyavalygásuk! – harapott bele az almába, amit hoztam.

- Tudod, néha kedvem támad megütni. Nem is értem, miért… - forgattam meg a szememet. – Neked kéne beolvadnod ebbe a világba, sokkal jobban ideillesz, mint én! Tele van olyan férfi sovinisztákkal, mint te.

- Talán mégsem volt olyan sötét az a középkor – húzta vigyorra a száját. – Na, de inkább arról mesélj, mi a fenét akart itt reggel a püspök verőlegénye! – váltott témát hirtelen legnagyobb szerencséjére. A Casimirrel és Keith-szel folytatott beszélgetések után még kevesebb türelmem volt hozzá, mint egyébként. Pedig máskor sem volt könnyű elviselni.

- A püspök azt akarja, hogy Casimir vigyen el hozzá bemutatni engem.

- Ó… - hagyta abba a rágást Payton. – Az nem túl jó…

- Nem mondod? Hidd el, nekem sincs túl sok kedvem hozzá, de muszáj – fontam össze magam előtt a karomat, és a lábaimmal topogni kezdtem, hogy levezessem valahogy a feszültséget.

- Csak ne szúrj el semmit! De most komolyan! – nézett egyenesen a szemembe. – Az egyháznak elég egyetlen apró gyanú és keresztet vethetsz az életedre. Jobbik esetben… Rosszabbikban először megkínoznak és utána vetheted az utolsó keresztet, ha még fel tudod emelni a karod hozzá.

- Kösz a bíztatást! – morogtam.

- Ezt most nem rosszból mondom. Lehet, hogy semmire sem vagy jó, de megígértem apádnak, hogy hazaviszlek.

- Semmire sem vagy jó… Pf… - ismételtem meg gúnyos hangon. – Köszönöm, de nem kell rám vigyázni. Tudok magamra.

- Hát persze – bólintott Payton, de láttam rajta, hogy pont az ellenkezőjét gondolja. – És mi a helyzet azzal a Renddel? Reggel elrohantál, és nem mondtad el, miről is van szó… - nézett rám várakozva. Mély levegőt vettem, aztán belekezdtem a történetbe, amit Casimirtől hallottam.

- Véres kezű Casimir, milliók gyilkosa, mint hős megmentő? Te ezt komolyan beveszed? – hördült fel, mikor befejeztem a mesét.

- Nekem igaznak tűnt.

- Na persze… Mert jó pasinak tartod – felelte lenézően.

- Egyáltalán nem tartom jó pasinak, csak egyszerűen hihetően mondta el az egészet – vitatkoztam.

- Persze, hogy hihetően mondta el! Egyfelől ő maga a GONOSZ, csupa nagy betűvel. A vérében van a hazugság – szorultak ökölbe a kezei. – Másfelől az ember elég meggyőző tud lenni, ha meg akar dönteni egy nőt.

- Mi a fenéről beszélsz? – háborodtam fel.

- Arról, hogy az ipse meg akar dugni – vonta meg a vállát.

- Megismétlem, amit korábban mondtam. Gusztustalan vagy!

- Lehet, de ettől még, amit mondtam, igaz. Figyeltelek titeket az ablakból reggel, csak úgy csorgatja utánad a nyálát. Rohadt vérszívó! – morogta maga elé.

- Na jó, azt hiszem, megyek, még mielőtt újra bokán rúgnálak – céloztam a reggeli akciómra. Payton pár perc alatt úgy fel tudott húzni, ahogyan senki más. – És ne leskelődj utánam az ablakból! – morogtam vissza, miután kipillantottam az ajtón, hogy tiszta-e a levegő.

Lábujjhegyen lopakodtam vissza a szobámig, szerencsére nem botlottam bele senkibe sem. Óvatosan nyomtam le a kilincset, és már kezdett volna a szívverésem visszaállni a normális ütembe, mikor a sötétben hirtelen egy szempár csillant felém.