Démoni érintés - 15. fejezet

15. fejezet

Dühös csendben telt az út. Legalább is, részemről. Casimirt mintha szórakoztatta volna, hogy összepréselt szájjal meredek rá, ezért tíz percnyi szemmel verés után elfordítottam a tekintetemet, és csak bámultam kifelé a kocsi ablakán. Még hogy kislány vagyok! Ha tudná, hogy mi mindent éltem már át, miket láttam, mennyit kellett küzdenem pusztán a túlélésért…

A szavak, amiket legszívesebben a fejéhez vágtam volna, végigmarták a torkomat. Az, hogy nemet mondtam neki, még nem jelenti, hogy gyerek lennék. Egyszerűen csak nem tudja elfogadni, hogy nem tetszik. Vagyis… Tetszik, csak tudom, hogy úgysem működne, akkor meg miért vágnék bele?

Lopva felé pillantottam, mire a szürke szempár vidáman felém csillant. Beképzelt majom!

A kocsi nagyot zökkenve állt meg, én pedig örültem, hogy végre kikerülök a zárt térből. Casimirrel együtt lenni egy ilyen kis helyen, egyenesen őrjítő volt. Mintha valamiféle elektromosság szikrái pattogtak volna közöttünk. Persze, csakis a haragból fakadhattak, mert más okot nem találtam erre a feszültségre.

- Ne feledd, amiket mondtam! – figyelmeztetett Casimir, miközben lesegített a kocsiról. Ahogy biztos talaj volt a lábam alatt, azonnal kihúztam a kezem az övéből, de a halk kuncogást hallva megbántam ezt a gyerekes viselkedést. Szedd már össze magad, és mutasd meg, hogy igenis felnőtt nő vagy!

Mély levegőt véve fűztem a karomat Casimirébe, és hagytam, hogy a hatalmas ház felé vezessen. A gyomrom összeszorult, mikor észrevettem az ajtóban álló sötét alakot. A fekete szemek végigmértek, és olyan mosoly ült ki a férfiarcra, amitől egyáltalán nem jól eső borzongás szaladt végig a porcikáimon. Valószínűleg Casimir is észrevehette a pillantást, mert közelebb húzott magához. Bármennyire is mérges voltam rá, nem ellenkeztem.

- Valdemar! – biccentett a férfinak, mikor elé értünk. Éreztem, hogy az ujjaim alatt megfeszülnek az izmai, mint egy ugrásra kész nagymacskának.

- Casimir, kisasszony… - fúródott az ijesztő tekintet az enyémbe egy másodpercre. – Odakísérlek titeket a püspökúrhoz – mutatott az ajtó felé.

Rossz érzés volt hagyni, hogy ez a férfi a hátunk mögé kerüljön, de mivel Casimir maga után húzott, nem ellenkezhettem. Remegtek a lábaim, ahogy végighaladtunk a folyosókon, mert éreztem, hogy Valdemar engem figyel, és bár nem fordultam hátra, arra is meg mertem volna esküdni, hogy a fenekemet bámulja.

- Csak tovább egyenesen – utasított minket, mikor elágazáshoz értünk. Végül egy díszes faajtó előtt álltunk meg, amit két testőr őrzött.

- Meghoztam a vendégeket – szólt oda nekik Valdemar, mire egyikük kinyitotta előttünk az ajtót, a másik pedig félreállt az útból.

Egy hatalmas ebédlő tárult a szemeink elé. A helyiség közepén egy hosszú, megterített asztal állt, körülötte vagy húsz szék. A falakat drágának tűnő festmények borították, a sarkokban pedig vallásos témájú aranyszobrok álltak. Valószínűleg a szoba berendezésének árából egy évig az egész város lakosságát jól lehetett volna lakatni.

- Várjatok itt, azonnal szólok a püspökúrnak! – parancsolt ránk Valdemar, aztán elsietett. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, és elengedve Casimir karját, érdeklődve körbesétáltam a termet.

- Nos, hogy tetszik az álszentség háza? – lépett hozzám közelebb Casimir és lehalkította a hangját.

- Nem ilyen lakhelyet képzelnék el Isten szolgájának – vallottam be.

- Hát igen… A szerénység Mansfield számára szép dolog, amíg nem kell gyakorolnia is, csak hirdetnie, de a látszatra azért ad, majd meglátod… – húzta el a száját, és végigsimított az egyik aranyszobor karján. Mikor kinyílt az ajtó, visszahúzta a kezét, és az érkezők felé fordult.

Egy lila, főpapi ruhát viselő férfi jött elől. Ő lehetett Mansfield, mert ahogy megállt Casimir előtt, felé nyújtotta a kezét egy kézcsókra. A szoba berendezése alapján nem ilyennek képzeltem. Azt hittem, hogy majd egy kövér, drága kelméket viselő alak lesz, akin meglátszik a gazdagság, akárcsak a környezetén. Ehhez képest, vékony, szinte már csontos férfi volt – kicsit alacsonyabb, mint Casimir. Tényleg adott a látszatra, már ami a kinézetét illette…

Az ajkai vékonyak voltak és összepréselte őket, amitől elég szigorú kinézetet kapott. Mintha folyton dühös lett volna valami miatt… Ahogy vártam, egyáltalán nem volt szimpatikus.

- Á, fiam! Igazán örülök, hogy újra találkozunk! – lépett előre az eddig hátul várakozó férfi. Rajta már látszott, hogy nincsenek anyagi gondjai. Hordóhasa volt és az orra pirosságából ítélve a bor sem hiányzott soha az asztaláról. Ő barna papi csuhát viselt, de az öve selyemből készült, a nyakában hatalmas aranykereszt lógott, a gyűrűjében lévő kő pedig, le mertem volna fogadni, hogy smaragd. Abban is pont a püspök ellentéte volt, hogy elég vidám természetnek tűnt.

- Én is örülök. Elhoztam bemutatni az unokahúgomat – mutatott felém Casimir. Gyorsan előrébb léptem, de lehajtottam a fejemet, ahogyan Casimir kérte tőlem korábban és próbáltam behódolóan viselkedni. Meglepődtem kicsit, mikor a püspök köszönés helyett az orrom alá nyomta a kezét, de végül megfogtam és rányomtam a számat a gyűrűjére. Büszke voltam magamra, amiért sikerült fintorgás nélkül véghezvinnem ezt a cselekedetet.

- Örülünk, hogy megismerhetjük a kisasszonyt! – mosolygott rám szélesen az ismeretlen pap. – Joseph atya vagyok – mutatkozott be.

- Roderica – motyogtam halkan, mert nem voltam biztos benne, hogy elvárják-e a választ.

- Hallottam, hogy elég furcsa körülmények között érkezett közénk a lány… - szólalt meg most először Mansfield. Olyan lekezelően ejtette ki a lány szót, hogy egy pillanatra bennem akadt a levegő. Már éppen újra válaszolni akartam, mikor Casimir megszólalt helyettem. Figyelmeztetett, hogy a lehető legkevesebbet beszéljek, és azt is csak akkor, ha külön megkérnek rá. Előre sejtettem, hogy ez lesz életem legbosszantóbb és idegtépőbb estéje, de koránt sem gondoltam, hogy ennyire.

- Igen, az unokahúgomat útonállók támadták meg idefelé jövet, de szerencsére, sikerült megszöknie – mesélte Casimir kifelejtve azt a részt, hogy aztán boszorkánynak néztek, és csak a szerencsémnek köszönhetem, hogy végül nem lett nagyobb bajom.

- Pont ezen szeretnénk változtatni… - indult el a püspök az asztal felé. Tétován Casimirre pillantottam, aki intett a fejével, hogy kövessem őket. Kihúzta nekem az egyik széket, miután Mansfield leült az asztalfőre, aztán ő maga is helyet foglalt az atyával egyetemben. – A sok naplopó a városban ahelyett, hogy tisztességesen dolgozna, könnyebbnek találja a bűn útját. Most kell őket szigorúbban fogni, különben ez az erkölcsi fertő csak még jobban elterjed, és a végén lehetetlenség lesz megszabadulni tőle – beszélt tovább a püspök, miközben intett az ajtónál álló szolgának. Az asztal alatt ökölbe szorult a kezem.

Pontosan ismertem a történelmi hátterét az egésznek. Az embereket kizsákmányolták, amiért keményen megdolgoztak, elvették tőlük, küzdöttek az éhséggel, betegségekkel, miközben az egyház és az ország vezetése dőzsölt és szórta a pénzt. A titkos kis szervezetük kísérletei okozta szörnyűségekről már nem is beszélve. Egyáltalán nem volt csoda ilyen helyzetben, hogy a bűnözés megnőtt…

- Egyetértek. – Casimir hangjára meglepetten kaptam fel a fejem. – Jobb levágni az üszkös végtagot, mielőtt az egész testet elpusztítaná.

- Úgy van – bólintott Mansfield, miközben a tekintete lézerként pásztázta Casimir arcát. Tudtam, hogy Casimir csak megjátssza magát, mégis kirázott a hideg. Annyira meggyőző volt, olyan hihetően beszélt, hogy pillanatokra engem is megingatott. Én képtelen lettem volna erre. Az is szörnyen nehéz volt, hogy csendben maradjak, és ne keljek ki magamból a nyilvánvaló igazságtalanságok és kegyetlenségek miatt.

- A gróf úr és tanácsosai új törvények bevezetését tervezik, amivel talán rendet tudunk tenni a városban – szólalt meg fecsegő hangon Joseph atya. – Rendeleteket hoznak a lopások ügyében, és az útonállókkal szemben külön lovagi egységet képeznek ki, hogy mihamarabb megtisztíthassák a környéket. Aki pedig tolvajt vagy útonállót bújtat, azt ugyanúgy fogják kezelni, mintha ő maga követte volna el a bűntetteket.

- Helyes, remélem is, hogy elég szigorúak lesznek ahhoz a törvények, hogy hasznosnak bizonyuljanak – bólintott Casimir, miközben a három szolga jelent meg az ajtóban hatalmas tálakkal, és bevonulva letették őket az asztalra.

Már nyúltam volna az ételek felé, hogy evéssel foglalhassam el a gondolataimat, de Casimir figyelmeztetően megrázta a fejét. Gyorsan visszakaptam a kezem az asztal alá – úgy tűnt a püspök és az atya semmit sem vettek észre a közjátékból. Mansfield összefonta az ujjait az imádkozáshoz, és lehunyta a szemét. Casimirék követték a példáját, ezért én is így tettem.

Sosem voltam vallásos, így egy szót sem értettem abból a latin szövegből, amit a püspök mormolt, de nem igazán bántam. Mikor végzett, az egyik szolga ismét hozzánk sétált és leemelte az első tálról a fedőt. Először a férfiak tányérjára szedett, végül az enyémre. Csodálkoztam, hogy egyáltalán hagyják, hogy egy asztalhoz üljek velük, és nem zavarnak ki a konyhába enni. Önkéntelenül is megforgattam a szemem a gondolattól, mire Casimir lába meglökte a bokámat. Bosszúsan pillantottam fel rá, de úgy tett, mint aki semmit sem csinált.

Egy ideig csendben ettem és hallgattam, ahogy különböző vérlázító törvények merülnek fel asztaltémaként, de mikor azt kezdték el ecsetelni, hogy annak, aki ételt lop, le kéne vágni mindkét kezét büntetésből, és Mansfield ezt még alá is támasztotta a Biblia egyik idézetével, nem bírtam tovább visszafojtani egy bosszús szusszantást.

A püspök összevont szemöldökkel nézett felém, Casimir pedig ismét meglökött az asztal alatt.

- Elnézést, kicsit meleg volt az étel… - motyogtam lesütve a szemem.

- Akkor fújd meg! Úgy tűnik a fehérnépeknek mindent a szájukba kell rágni, mert maguktól nem gondolnak semmire… - húzta el Casimir a száját.

- Ne bántsd, fiam, nem az ő hibája. Isten azt akarta, hogy mi kapjuk az észt, a nők pedig a gyengéd érzéseket. Ez kell ahhoz, hogy beteljesítsék azt a feladatot, amire rendeltettek, az anyaságot – mosolygott rám együttérzően az atya. Kényszeredetten viszonoztam a gesztust. Ez az álszent, soviniszta disznó nem elég, hogy lenéz, még azt is hiszi, hogy az ostobaságaival megvéd!

- Igaza van, atyám – sóhajtott Casimir. – Csak néha nehéz elviselni a butaságaikat… - nézett rám, miközben gonosz kis szikra villant a tekintetében. Egy másodpercig farkasszemet néztünk egymással, aztán egy újabb bokán rúgás után ismét az étellel kezdtem foglalkozni. Dühösen vagdostam apró darabokra az előttem lévő húst, miközben azon töprengtem, hogy tudnék bosszút állni Casimiren. Az egy dolog, hogy meg kell játszania magát, az pedig egy másik, hogy direkt élvezi, hogy megalázhat!

Elégedetten elmosolyodtam, ahogy a kissé sajgó bokám eszembe juttatott egy ötletet. Óvatosan előrébb csúsztam a székemen, kibújtam az egyik cipőmből, aztán kinyújtottam a lábam.

- Igen, egyetértek a… - Casimir megakadt a mondat közepén, ahogy a lábam végigsimított a vádliján. Meglepetten kapta fel a fejét, de direkt nem néztem rá. Úgy csináltam, mint akit tökéletesen lefoglal az evés.

- Valami baj van? – Az atya kérdésére összerezzent, mintha elfelejtette volna, hol is van, és csak most tért volna vissza a valóságba. Alig bírtam ki, hogy ne nevessek fel hangosan.

- Nem, nem, semmi… Csak elgondolkoztam, bocsánat – rázta meg a fejét. Hagytam, hogy tovább folyjon a beszélgetés és megfeledkezzen a kis incidensről vagy azt higgye, csak véletlen volt, miközben borzongás futott végig rajtam. Az, hogy bosszanthattam Casimirt és mindezt titokban kellett tennem, igazán izgató volt.

Már a második fogásnál tartottunk, és éppen egy számomra teljesen érdektelen külpolitikai vita folyt, mikor újra akcióba lendültem. Casimir teste megfeszült, ahogyan végigsimítottam a lábszárán, de más reakciót nem sikerült kiváltanom belőle. Merészen feljebb mozdítottam a lábam – kíváncsi voltam, meddig hagy elmenni, mielőtt leállítana valahogyan.

Már a combjánál jártam, mikor az egyik kezét letéve az asztal alá megragadta a lábfejemet. Azt hittem, hogy majd lelöki a lábamat magáról, de ehelyett az ujjai a bokámig siklottak, aztán vissza. Meglepetten akadt a lélegzet a tüdőmben, és éreztem, hogy reszketni kezd a kezem. Vissza akartam húzni a lábamat, de olyan erősen megszorította, hogy látható mozgolódás nélkül nem tudtam volna kiszabadulni.

- Én úgy gondolom, hogy kölcsön kenyér visszajár! – Casimir mondatára felkaptam a fejem. Egy pillanatra azt hittem, hogy hozzám szólt, de csak a püspökkel beszélgetett.

- És mit gondolsz, mit kéne tenni? – érdeklődött Mansfield.

- Először óvatosan meg kéne közelíteni a területet – simított végig újra és újra a lábfejemen át a bokámig. A számba vettem egy újabb falatot, de nem is éreztem az ízét. Az alhasam megfeszült és éreztem, hogy az arcom kipirul. – Aztán körbezárni – kezdett őrjítő körözésbe a mutatóujjával egy érzékeny ponton. Alig bírtam visszafojtani a zihálást, ami elő akart törni a mellkasomból. – Végül mélyen be kell hatolni a területre, és kemény kézzel meg kell hódítani – fordult felém egy pillanatra. A tekintetétől a gerincemen újabb borzongás futott végig.

Miután a lábam oldalra mozdítva leemelte magáról és eleresztett, zavartan csúsztam feljebb a széken. A testem legrejtettebb pontja kínzóan lüktetett, miközben szédelegve próbáltam egyenletesen lélegezni. Két pappal ültem egy asztalnál – akik valószínűleg bármikor gondolkozás nélkül megöltek volna -, miközben őrülten kívántam azt a férfit, akit legszívesebben megfojtottam volna egy kanál vízben a pofátlanságáért. Csak én vagyok képes ilyen képtelen helyzetbe kerülni…

Visszabújtattam a lábam a cipőmbe, és a vacsora végéig egyáltalán nem mertem felpillantani. Bele sem mertem gondolni, hogy hazafelé egy kocsiban kell utaznom Casimirrel. Milyen ostoba ötlet volt kikezdeni vele! Tényleg csak egy buta gyerek vagyok!

- Én most visszavonulok. Még el kell intéznem néhány egyházi ügyet – bontotta meg az asztalt a püspök egy újabb ima után. Casimir azonnal felállt a helyéről, nekem pedig beletelt pár másodpercbe, mire rájöttem, hogy követnem kéne a példáját.

- Köszönjük a meghívást és a vacsorát, püspök úr! – csókolt neki ismét kezet.

- Ha a kisasszony még nem fáradt, esetleg mi még tehetnénk egy sétát a kertben – ajánlotta Joseph atya, miután magunkra maradtunk. Casimir kérdőn nézett rám. Legszívesebben azt mondtam volna, hogy azonnal menjünk haza, de féltem, hogy ha ilyen állapotban szállok be a lovaskocsiba, annak nagyon nem lesz jó vége. Talán egy kis friss levegő segít majd…

- Örömmel – egyeztem bele.

Casimirbe karoltam, miközben kivonultunk a kertbe. Igazán hatalmas volt, bár nekem jobban tetszett a miénk. Vagyis… Casimiré. Csendesen hallgattam tovább a férfiak beszélgetését, bár most annyival könnyebb volt a helyzet, hogy a szó átterelődött a politikáról az irodalomra.

Az égen világító ezernyi csillagot figyeltem, miközben a hűvös levegőtől aprót borzongtam. Sosem láttam még gyönyörűbbet. Meglepetten rezzentem össze, mikor Casimir kihúzta a karját a kezem alól, és levéve a köpenyét a vállamra terítette. Az anyagból áradó illat újra eszembe juttatta a kis játékunkat az asztal alatt, és elpirultam.

- Elnézést, hol tudnám felfrissíteni magam? – szólaltam meg halkan, mikor egy pillanatra elakadt a beszélgetés.

- Ha visszamegy arra, amerről jöttünk, akkor bent a folyosón jobbra, fel egy emeletet és az első ajtó – magyarázta el az atya. – Hivassak egy szolgát, hogy elkísérje?

- Nem, nem. Köszönöm, nem szükséges. Odatalálok – mosolyogtam rá, aztán elindultam a megadott irányba. Kicsit megkönnyebbültem, mikor végre egyedül maradtam. Ez a sok ostoba fecsegés kezdett migrént okozni. És még a nőket mondják pletykásnak…

Ahogy beléptem a házba, elindultam a jobb oldali folyosón végig. Már majdnem elértem a lépcsősort, mikor valaki felnyögött. Megtorpanva füleltem, és már kezdtem azt hinni, hogy csak hallucináltam, de a halk, női sikoly megcáfolta ezt a reményemet.

Tisztában voltam vele, hogy tovább kéne mennem, és nem foglalkozni semmivel, ami nem rám tartozik, mégsem tudtam megtenni. Casimir szörnyű meséi után ki tudja, mi folyhat itt… A nyögések és sikolyok egyre sűrűbbek és hangosabbak lettek, így könnyű volt rájönnöm, melyik ajtó mögül jönnek. Mély levegőt vettem, aztán óvatosan lenyomtam a kilincset.

- Kérem, kérem, gyorsabban… - A szemem elé táruló látványtól elvörösödtem. Egy fiatal, szolgálóruhát viselő lány feküdt az asztalon, miközben Valdemar a lábai között állt és a magáévá tette. Egyik keze a női torkot szorította, de nem úgy tűnt, mintha a lánynak ez fájna – a szemeit lehunyva kéj ült ki az arcára. Döbbenten figyeltem, ahogy a ritmus egyre vadabbá válik, aztán Valdemar egy morgás kíséretében megfeszül. Ahogy a sötét tekintet hirtelen rám emelkedett, ijedten fordultam sarkon.

Gyors léptekkel siettem fel a lépcsőkön, miközben próbáltam elhitetni magammal, hogy az előbbi jelenet meg sem történt. Mi a fenéért kell nekem mindenbe beleütnöm az orromat?

Ahogy becsuktam magam mögött az ajtót, nekidőltem és igyekeztem megnyugodni. Az arcom még mindig égett, és egy kissé kavargott a gyomrom is. A kis asztalkán álló vizes tálhoz léptem, megmostam benne az arcomat, majd leültem az egyik támla nélküli székre.

Nem elég, hogy sosem fogom elfelejteni a tudatomba vésődött, undorító képet, még annak az alaknak is meg kellett látnia… Ha nem egy szörnyű jövőből jöttem volna, és most nem azért lennék itt, hogy megváltsam a világunkat, biztosan ez lenne életem legpocsékabb estéje.

Legszívesebben el sem hagytam volna soha többé a kis helyiséget, de végül muszáj volt feltápászkodni és visszaindulni. Nem akartam, hogy Casimir és az atya a keresésemre induljanak, és azt higgyék, tényleg csak egy ostoba nő vagyok, aki eltéved a folyosókon.

Nyikkanó hangot adtam ki, és azzal a mozdulattal akartam visszacsukni az ajtót, amivel kinyitottam, de a résbe csúszó láb megakadályozott ebben. A taszítás erejétől, amivel kintről meglökték az ajtót, önkéntelenül is hátrébb léptem.

- Nocsak, nocsak… Nem gondoltam volna, hogy a kisasszony ennyire kíváncsi természetű. – Valdemar ijesztő mosollyal az arcán lépett be a helyiségbe, aztán becsukta maga mögött az ajtót.

- Mit akar? – hátráltam pár lépésnyit, miközben körbepillantva valami tárgyat kerestem, amivel védekezhetnék, ha kell.

- Gondoltam megkérdezem, hogy tetszett a látvány… - mért végig nagyon elégedett arcot vágva.

- Véletlenül nyitottam be, és csak hogy tudja, egyáltalán nem tetszett – vörösödtem el a dühtől.

- Biztosan? – lépett közelebb, mire újra tettem két lépést hátra. Úgy éreztem magam, mint egy nyúl, akit sarokba szorított a róka.

- Ha nem megyek vissza pár percen belül, keresni fognak – próbálkoztam. Valdemar ajkai még szélesebb mosolyra húzódtak, aztán bólintott egyet és ellépett oldalra, hogy elengedjen maga mellett. A vészjelző a fejemben hangosan vijjogott, de nem sok választásom volt. Lassú, óvatos mozdulatokkal kerültem ki, miközben minden rezdülését figyeltem. A sötét pillantás egy másodpercre sem szakadt el tőlem.

Éppen a kilincs után nyúltam és már kezdtem volna megkönnyebbülni, mikor Valdemar utánam kapott, és durván a falhoz taszított. Halk sikkantás hagyta el a számat, de mielőtt még kiabálni kezdhettem volna, Valdemar ujjai a nyakamra fonódtak, pont úgy, mint a lányéra nemrég.

- Eresszen el… - nyöszörögtem, ahogy a férfitest hozzám simult. Ijedten kerekedtek el a szemeim, mikor az alhasamhoz nyomódott a nadrágon keresztül a kemény merevedés. – Ha Casimir megtudja, megöli magát – fenyegetőztem, de csak karcos nevetés volt a válasz. Megdermedtem, ahogy Valdemar a fülemhez hajolt.

- Az előbb, amikor azzal a kis cseléddel voltam, végig azt képzeltem, hogy benned vagyok – suttogta kéjesen. Ahogy hirtelen eleresztett és hátrébb lépett tőlem, majdnem összerogytam. – Egyszer úgyis megkaplak, de nem most jött el az ideje. Fuss… - húzta a száját kéjes félmosolyra.

Reszkető kézzel téptem fel az ajtót, és azt tettem, amit mondott: futottam.

Zihálva kapkodtam a levegőt, miközben leszaladtam a lépcsőkön. A legalsó foknál megbotlottam, és térdre estem, de nem érdekelt. Azonnal felpattantam és rohantam tovább. Ahogy kiértem a házból a kertbe, hirtelen nekicsapódtam valami keménynek. El akartam hátrálni, de mikor meghallottam Casimir hangját, és rájöttem, hogy az ő mellkasába futottam bele, csak reszketve bújtam az ölelésébe.

- Mi történt? Rica? – Az aggódó, meleg hangszín megnyugtatott kissé. Könnyes szemekkel néztem fel, és mikor rájöttem, hogy nem vagyunk egyedül, megpróbáltam összeszedni magam.

- Történt valami? Rosszul érzi magát? – mért végig Joseph atya. Zavartan pillantottam le a lábamra, ami sajgott.

- Én csak… Elestem a lépcsőkön, és megütöttem a lábam. Vérzik is azt hiszem – szipogtam, mire az atya arcára elnéző mosoly ült ki. Nem mondhattam el az igazat, főleg nem előtte. Még a végén rám fognák, hogy én próbáltam meg elcsábítani azt a gazembert, és kikiáltanak tényleg boszorkánynak…

- Ó, mindjárt ellátjuk, és… - kezdett bele az atya, de Casimir közbevágott.

- Nem. Köszönjük, de inkább hazaviszem. Majd otthon ellátjuk a sebet – fogta meg a karomat, aztán a kőút végén álló lovaskocsi felé támogatott. – Köszönjük még egyszer az estét, atyám önnek is, remélem, hamarosan megismételjük – fordult még hátra.

Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, mikor végre beülhettem a hintóba. Letöröltem egy az arcomon végigfolyó könnycseppet, aztán magam elé bámulva vártam, hogy végre elinduljunk. Ahogy Casimir is beszállt, és leült velem szembe, kellemetlen csomó keletkezett a gyomromban.

- Most pedig mondd el, hogy mi történt valójában! – nyúlt az állam alá, hogy a szemembe tudjon nézni.