Démoni érintés - 16. fejezet

16. fejezet

A kocsi zötyögve halad végig a köves úton, ami egyáltalán nem tett jót az amúgy is kavargó gyomromnak. Casimir még mindig várakozva fürkészte az arcomat, pedig már ezerszer elmondtam neki, hogy semmi sem történt. Béna voltam és leestem a lépcsőn, ennyi. Tényleg ez történt. A kis balesetem előtti eseményekről pedig nem kell tudnia.

Nem mintha nem néztem volna végig, hogyan törli fel Valdemarral a padlót – a gondolat is elégedettséggel töltött el -, hanem mert tudtam, hogy ha megtenné, akkor ő kerülne bajba. Végül is, miért hinnének az én állításaimnak a püspök szolgájának szavával szemben. Főleg, hogy egyébként sem nagyon kedvelik Casimirt, és csak azért tűrik meg a társaságukban, hátha kibújik egyszer a szög a zsákból. Ha elszólná magát vagy olyasmit tenne, amibe beleköthetnek, azonnal elfogatnák. Persze, ha így történne, az valószínűleg megváltoztatná a jövő menetét, de én nem így akarom megmenteni a világot…

Ahogy megállt a kocsi, Casimir kiszállt, és lesegített engem is. Nem vártam meg, azonnal bicegni kezdtem a ház felé, bár tudtam, hogy jön utánam, mert hallottam a lépteit. Már majdnem a bejáratnál voltunk, én pedig azt hittem, megmenekültem végre a kérdésektől, mikor újra megszólalt.

- Szóval, nem mondod el?

- Mit? – morogtam. Miért nem képes annyiban hagyni a dolgot…

- Hogy mi történt – ért be két nagyobb lépéssel.

- Már elmondtam – ragadtam meg az ajtón lévő fémkarikát, de Casimir ujjai a csuklómra fonódtak, a másik kezével pedig maga felé fordított. Olyan szomorú és átható volt a tekintete, hogy elöntött a lelkifurdalás. Tudta, hogy hazudok neki, és ez bántotta. Vajon mit szólna ahhoz, ha azt is tudná, mi mindenben nem mondok még igazat neki… - rándult meg a gyomrom. – Jól van. Tényleg történt valami. De nem akarom elmondani, és ha egy kicsit is fontos vagyok neked, nem faggatsz róla – tört ki belőlem a vallomás, miközben kihúztam magam a kezei közül. Lesütött szemmel vártam a reakcióját, miközben egy kis követ bámultam a lábam előtt.

- Igazságtalan ezzel jönnöd. Ha tovább kérdezlek, azt jelentené számodra, hogy nem vagy fontos. Ha pedig nem, akkor tényleg nem vagy az, mert nem érdekel, mi történt veled. Nincs jó válasz.

- Nem tudom, mit mondhatnék… - ráztam meg a fejem. A hideg miatt a leheletem halovány fehérséget hagyott maga után a levegőben.

Casimirrel minden annyira bonyolult volt, még egy egyszerű beszélgetés is. Más azt mondaná, hogy jó, akkor békén hagylak, vagy tovább követelné, hogy most azonnal mondjak el mindent, de Casimir egyiket sem tette. Csak közölte a gondolatait és visszadobta nekem a labdát még nagyobb bűntudatot keltve bennem.

- Azért nem beszélek, mert nem akarom, hogy bajod legyen – néztem fel végül. Bosszantott, hogy tudtam, mire játszik, mégis képes volt célt érni nálam. Casimir egy másodpercig nem szólt egy szót sem, aztán közelebb lépett hozzám.

- És amikor a lábaddal olyan illetlen helyeken jártál, akkor nem gondoltál arra, hogy gondot okozhat a viselkedésed? – vonta fel a szemöldökét. A vér az arcomba tódult, és hirtelen nagyon forrónak éreztem az éjszaka hűs levegőjét. Sokszor csináltam bolondságokat, de ilyen nyíltan nem lett volna merszem beszélni róluk. Mikor Hale-nek hat évesen megmutattam a bugyimat, mert azt mondták a fiúk, hogy úgysem merem, akkor is mindketten tudtuk, mi történt, de sosem beszéltünk róla. Vannak titkok, amelyek tabunak számítanak, még akkor is, ha mindenki beavatott.

- Képzelődtél. – Meg akartam fordulni, hogy bemenjek a házba, de Casimir nem hagyta – az ujjai bilincsként tartottak egyhelyben. A közelsége forrósággal öntött el, de Valdemar erőszakossága után kicsit zavarónak is találtam. Ösztönösen húzódtam el tőle, mire azonnal elengedett.

- Nem hinném, hogy ilyesmiről képzelődni tudnék – felelte, de a hangja elég bizonytalannak tűnt – valószínűleg az előbbi reakcióm miatt.

- Akkor lehet, hogy az atya tévedt rossz útra – vontam meg a vállam. A beugró kép egyszerre volt vicces és bizarr. Casimir arcán fintor futott végig.

- Azt hiszem – hála az égnek – elég valószínűtlen, hogy egy női lábat összetévesszek az atyáéval.

- Akkor nem tudom, mi történhetett – tettettem az ártatlant.

- Én tudom – támasztotta a fejem mellett az ajtónak a tenyerét. Feszülten pislantottam felé, miközben ujjaim a szoknyámat szorongatták. – Zavart, hogy gyerekesnek neveztelek, ezért megpróbáltad bebizonyítani nekem, hogy nő vagy. Csakhogy elég gyerekesek az ilyesfajta játszadozások, nem gondolod? – húzódott gúnyos mosolyra Casimir szája. A mellkasomat elöntötték a düh lángjai elfeledtetve velem a szorítást a gyomromban.

- Menj a pokolba! – ütöttem el magamtól a kezét. Bár tökéletesen igaza volt, sosem ismertem volna be neki. Az egy dolog, hogy én tisztában vagyok a viselkedésemmel, az pedig egy másik, hogy élvezettel dörgöli a képembe a valóságot.

- Így beszélned sem lenne szabad. Ez is bajba keverhet… Egy nő ne káromkodjon és ne emlegesse a poklot! – feddett meg úgy, akár egy gyereket.

- Miért egy férfinak szabad? – vágtam csípőre a kezem, aztán mikor rádöbbentem, hogy ez sem túl felnőttes viselkedés, magam köré fontam a karjaim.

- Az sem túl szép, de egy férfi más. Sokkal többet megengedhetünk magunknak gond nélkül, mint ti.

- Éljen az egyenjogúság! – fújtattam.

- A mi? – ráncolódott össze a homloka értetlenül.

- Lényegtelen – legyintettem lemondóan. Úgysem értené meg, hogy miért is vagyok mérges, hiszen teljesen más világban, más szabályok között nevelkedett. – Bemehetnénk végre? Megfagyok és a lábam is fáj! – nyűgösködtem. Casimir eleresztett és hátrébb lépve az ajtó felé mutatott. Végre kinyitottam, aztán besétáltam a házba.

- Nos, hogy ment? – Keith sietett elénk, és aggódva várta a válaszunkat.

- Egész jól. Legalább is semmivel nem buktatott le minket – intett felém a fejével Casimir, aztán a konyha felé indult. – Szólok Magdalenának, hogy lássa el a sebed.

- Seb? Milyen seb? – Keith mellém lépett, és vizsgálódva fürkészett.

- Csak elestem és beütöttem a térdem – sétáltam a szalon felé. Próbáltam leplezni a sántikálásomat, mert nem akartam, hogy Keith is ezen csámcsogjon egész este. Mellette és Casimir mellett úgy éreztem magam, mintha üvegből lennék. Tudtam, hogy gyengének és esetlennek tartanak, és ezért ösztönösen meg is feleltem az elvárásaiknak, bármennyire is nem akartam. Pont, mint az iskolában…

Akárhányszor Payton lekicsinylő megjegyzést tett rám, és kinyilvánította, hogy szerinte miért is nem vagyok közéjük való, azonnal elszúrtam valamit zavaromban. Idegesítő volt, hogy én magam igazoltam az állításait. Egyedül Hale és az apám hitt bennem. És persze nekik is csalódást okozok – mértem végig Casimirt, aki Magdalenával a nyomában lépett be a szalonba. Már rég meg kellett volna oldanom ezt az ügyet, de én csak szerencsétlenkedek, és egyre mélyebbre ásom magam abban a bizonyosban…

- Kifelé, Úrfik! – harsogta Magdalena, miután letette az asztalra a vízzel teli edényt. Casimir odaadott neki egy kis üvegcsét, aztán Keith-szel magunkra hagytak. – Jól van, ez nem is olyan vészes – mosolygott fel rám a jóravaló tekintet. – A fiúknak ennél sokkal csúnyább sebei voltak. Képzeld csak el, Casimir egyszer egy almafáról esett le. Szegény asszonyommal azt hittük, hogy kitörte a nyakát. De ő csak felpattant, leporolta magát, aztán újra visszamászott, és az istenért sem tudtuk leimádkozni, hogy kimossuk a horzsolásait – csóválta meg a fejét, és olyan arcot vágott, mintha az elmesélt történet alig pár órája történt volna.

Halkan felszisszentem, mikor a nedves rongy a sebemhez ért, aztán összeszorított fogakkal tűrtem, hogy Magdalena valami csípő folyadékot öntsön a térdemre. Mikor végzett, bekötözött egy tiszta, fehér kendővel, aztán visszaigazgatta a szoknyámat.

- Köszönöm – hálálkodtam, miközben a ráncos kezek visszadugaszolták a kis üvegcsét.

- Segítsek átöltözni az alváshoz? – emelte fel az edényt Magdalena.

- Nem, köszönöm. Egyedül is menni fog. Jó éjt! – búcsúztam el, majd a lépcsőkhöz mentem. A lábam fájt, a feszültségtől és az ijedtségtől hulla fáradt voltam. Az egyetlen, amire vágytam, hogy eldőlhessek az ágyamon. Félve nyitottam be a szobámba, mert valahányszor kimerülten csak egy kicsit aludni szerettem volna, valami mindig közbejött.

Miután meggyújtottam az ágyam melletti gyertyát és átöltöztem, kissé megnyugodva másztam be a meleg paplan alá. Alig pár perc kellett csak ahhoz, hogy elnyeljen a sötétség, de nem volt nyugalmam még öntudatlanul sem.

Álmomban ismét a püspök kastélyában jártam, és bármelyik folyosóra is léptem, a végén mindig ott állt Valdemar. Hiába menekültem előle, a sötét szemek megtaláltak és kéjesen vizslattak.

Arra ébredtem, hogy a szívem veszettül dobog és a lepedő a saját verejtékemtől nedvesen tapad hozzám. Jó pár percig képtelen voltam megmozdulni, csak a mellkasomra szorítottam a tenyeremet, aztán végül sikerült annyira összeszedni magam, hogy kikászálódjak az ágyból. Mezítláb az ablakhoz sétáltam, és félrehúzva a függönyt kinéztem a kertbe. Nem messze a sövényektől fekete villanást láttam a szemem sarkából, aztán mikor arra fordultam, a lábaim reszketni kezdtek.

Egy pillanatig azt hittem, hogy még mindig alszom, de bárhogy is pislogtam, a rémkép nem akart eltűnni a szemem elől. Úgy rántottam vissza a helyére a függönyt, hogy az majdnem leszakadt. Hogy jutott be a kapun az a szemét? És egyáltalán mi a fenét akar?

Mikor rájöttem, hogy zihálok, mélyen beszívtam a levegőt, aztán pedig kieresztettem a tüdőmből. Végül is a házba nem juthat be úgy, hogy senki ne vegye észre, igaz?

Óvatosan újra elhúztam egy hajszálnyit a függönyt, de Valdemar még mindig ugyanott állt. A fekete ruhájában és köpenyében úgy nézett ki, mint a halál küldötte. Tényleg ijesztő volt.

Olyan gyorsan öltöztem át, mintha bármelyik pillanatban rám nyithatott volna, aztán kilopakodtam a folyosóra. Casimirnek és Keith-nek nem mondhattam el, mi történt, de muszáj volt valakivel megosztanom. Ha történne velem valami, legalább legyen, aki tudja, hol keressen…

- Payton, én vagyok. Bemehetek? – kopogtattam alig tíz perc múlva az elhagyatott vendégszoba ajtaján. Odabentről nyűgös morgolódást vártam, amiért hajnalok hajnalán felzargatom a legszebb álmából, de végül nem kaptam semmi választ.

Óvatosan nyitottam ki az ajtót, és csak a fejemet dugtam be a résen, de az ágy teljesen üres volt. Ahogy beljebb léptem, rájöttem, hogy a szoba is az. Dühösen jártam körbe az egészet, hátha Payton legalább valami üzenetet hagyott nekem, de semmi. Hová a fenébe mehetett? És miért nem szólt? A francba is, csak egymásra számíthatunk ebben a nyomorult világban, erre szó nélkül lelép!

Morgó hang hagyta el a számat, aztán ahogy megfordultam, felsikkantottam.

- Jézusom! Te meg mit keresel itt? – meredtem Keith-re, aki a nyitott ajtóban állt.

- Én is ezt akartam kérdezni tőled. – Mintha hazugságvizsgálót kötöttek volna rám, úgy éreztem magam a rám szegeződő barna tekintettől.

- Én csak nem tudtam aludni, és körülnéztem a házban egy kicsit… - adtam semmitmondó választ remélve, hogy nem veszi észre az idegességemet és hisz nekem. – Most te jössz a magyarázattal – tereltem rá a szót.

- Láttam, hogy a folyosókon mászkálsz egyedül és kíváncsi voltam, hová tartasz – feszültek meg a máskor lágy, szinte kisfiús vonások.

- Te kémkedsz utánam és követsz? – háborodtam fel, de közben meg is könnyebbültem. Még jó, hogy most jött rá Keith-re ez a kíváncsiság. Bele sem mertem gondolni, mi lett volna, ha rájön, hogy egy férfit rejtegetek a vendégszobában…

- Tudom, hogy nincs jogom hozzá, de… - hajtotta le szégyenkezve a fejét. – Azt hittem, Casimirrel találkozol itt.

- Már miért találkoznék… - kezdtem volna bele, aztán megértettem. – Ó! – megbotránkozva préseltem össze a számat. – Szóval, ezt nézed ki belőlem? Hogy titokban összefekszem a saját unokatestvéremmel?

- Nem, én nem hittem, hogy ti… hogy… Én csak… Ne haragudj! – sóhajtott fel végül a hajába túrva, és olyan arcot vágott, amitől az ember még egy gyilkosságot is megbocsátott volna neki. – Egy ökör vagyok! Bocsáss meg!

- Semmi gond – sétáltam el mellette. Nem akartam belemenni egy újabb kényelmetlen beszélgetésbe. Egyszer már elmondtam, mit érzek és gondolok, és ez egyáltalán nem változott azóta.

- Várj! – kocogott utánam Keith, ahogy a földszint felé mentem. Legszívesebben bezárkóztam volna a szobámba, de féltem egyedül lenni. Ha Payton fel tudott mászni az ablakomhoz a múltkor, más is megteheti – borzongtam meg, és egy pillanatra ismét átfutottak rajtam a püspök otthonában tapasztalt érzések.

Mikor Valdemar alig pár milliméternyire állt előttem, annyira kicsinek és védtelennek éreztem magam. Teljesen leblokkoltam, és eszembe sem jutott védekezni. Mintha az agyam törölt volna minden információt, amit az önvédelemről tanultam. Persze, minket főleg vámpírok ellen készítettek fel. Hogy hogyan használjuk a karót vagy egy tőrt, és hogy a legjobb védekezés egy vérszívóval szemben kivételesen nem a támadás, hanem a menekülés.

A testi erejükkel szinte lehetetlenség volt szembeszállni, viszont ha elég ügyes volt az ember és volt nála néhány hátráltató eszköz – szenteltvíz vagy kereszt -, akkor a futás szégyen volt, de nagyon is hasznos. Arra valahogy nem számítottam, hogy egyszer egy élő embertől kellhet majd megvédeni magam.

Vajon még mindig odakint áll és utánam leskelődik? – meredtem a bejáratra, miközben azon dühöngtem magamban, hogy miért nem karmoltam legalább meg, mikor sarokba szorított.

- Rica? – Keith hangjától megrezzentem.

- Igen? – pislogtam rá úgy, mintha csak most döbbentem volna rá, hogy mellettem áll.

- Baj van vagy miért torpantál meg hirtelen? – Eddig észre sem vettem, hogy az utolsó lépcsőfokon állok mozdulatlanul. Megmarkoltam a szoknyámat, aztán folytattam az utat az étkező felé.

- Semmi baj, csak elgondolkoztam – feleltem, miközben elhatároztam, hogy legközelebb nem hagyom magam megfélemlíteni. Ha kell, karmolok, harapok vagy csípek, de még egyszer nem fogok úgy viselkedni, mint egy gyenge nő.

A nap olyan gyorsan rohant el, hogy szinte észre sem vettem. Casimir és Keith a szalonban sakkozott egész délután, miközben Magdalena engem tanítgatott a konyhában az almássütemény elkészítésére. Már fülig lisztes voltam, mikor végre sikerült úgy megsütnöm egy adagot, hogy az nem égett oda és nem volt olyan lapos, mint Eve Evans, az egyik otthoni ismerősöm mellkasa.

- Ügyes vagy, ez már egész jó lett – hümmögött Magdalena biztatóan, bár nem mertem volna megesküdni rá, hogy tényleg komolyan gondolja. – Vigyél a fiúknak pár szeletet! – nyújtotta felém a tányért.

Mikor beléptem a szalonba, Casimir és Keith észre sem vettek. Mindketten a fekete-fehér kockás táblára meredtek, és olyan koncentráció ült ki az arcukra, mintha csak élet-halál harcot vívnának egymással. Megálltam az ajtóban, hogy ne zavarjam őket, és csak figyeltem. Casimir szürke tekintete megvillant, aztán felemelte a kezét, és a sötét lovat áthelyezte egy másik mezőre a korábbi helyéről. Ahogy végzett, a mutatóujját a szájára fektetve várta ellenfele lépését, miközben valószínűleg előre gondolkozott. A szeme sarkában apró ráncok keletkeztek, amiktől idősebbnek – és vonzóbbnak – tűnt.

Keith pillantása ide-oda járt a táblán. Az arca nyugodtnak tűnt, de láttam, hogy az asztal alatt toporog a lábával. Megvártam, amíg lép, aztán megköszörültem a torkomat. Mindketten egyszerre kapták fel a fejüket, és mindkettejük vonásai ellágyultak, ahogy megpillantottak. Zavartan léptem közelebb, aztán letettem a tányért az asztal szélére.

- Almás süti, én csináltam – kínáltam meg őket. – Remélem, hogy nem lett túl szörnyű… - haraptam be az alsó ajkamat aggodalmaskodva.

- Biztosan isteni lett – mosolygott fel rám Keith, aztán a kezébe vett egy szeletet, és a lehulló morzsákkal nem törődve beleharapott. A szeme lecsukódott és halk mormoló hangot hallatott, akár egy elégedett macska. – Tényleg isteni! – erősítette meg a saját szavait, miután lenyelte a falatot.

- Te nem kóstolod meg? – fordultam Casimir felé, de mikor megláttam a tekintetét, hátrahőköltem. Az ablak felé meredt, aztán hirtelen felpattant, és kiszáguldott a szobából. Döbbenten néztem utána.

- Ezzel meg mi történt? – vontam össze a szemöldökömet, miközben Keith nyomában az előtérbe mentünk. A bejárat nyitva volt, Casimir pedig egy fáklyával a kezében állt odakint és maga elé nyújtva a fényforrást körbenézett.

- Te meg mit csinálsz, testvér? – lépett mögé Keith.

- Láttam valakit – jött a válasz, mire összerándult a gyomrom. Rémülten próbáltam kivenni a körvonalakat a félhomályban, de semmit sem láttam. Valdemar egészen a házig merészkedett volna? Vagy Payton jött vissza és túl óvatlan volt?

- Nem lehet, hogy csak képzelődtél?

- Nem, biztos, hogy… Ott van! – Casimir keze a sövény felé mutatott, és mielőtt még észbe kaphattam volna, rohanni kezdett.

- Casimir, ne! – kiáltottam utána. A lábaim gondolkodás nélkül indultak utána, de Keith keze sorompóként állított meg.

- Megőrültél? Nem bóklászhatsz a sötétben! – ragadta meg a vállamat. – Menj vissza a házba, én Cas után megyek. Gyerünk! – lódított az ajtó felé. Kelletlenül sétáltam Magdalena mellé, aki megjelent a hangzavarra.

- Jól van, gyere be, kedvesem! – csukta be az ajtót a nő, aztán visszavezetett a konyhába.

- Nem kéne segítenünk vagy valami? – szemeztem a falon lévő fáklyával, ami megvilágította a helyiséget. Legszívesebben azonnal felkaptam volna, hogy a fiúk után menjek. Mi van, ha elkapják Paytont? Keith-ék gonosztevőnek nézhetik, Payton pedig tiszta szívéből gyűlöli Casimirt, és gondolkodás nélkül…

Idegesen fúrtam az ujjaimat a tincseim közé. Gondolni sem akartam arra, hogy bármelyiküknek baja eshet.

- Nyugodj meg, nem lesz semmi baj – nyomott le az egyik székre Magdalena, aztán elkezdett a kenyérsütés rejtelmeiről beszélni. El akarta terelni a figyelmemet, de láttam, hogy az egyik kést közvetlenül a keze mellé teszi, hátha szüksége lesz rá.

Hatalmas sziklákkal a gyomromban várakoztam, és mire a bejárati ajtó nyikorogva kinyílt, már kész idegroncs voltam. Magdalena keze a kés nyelére csúszott, de mikor meghallottuk a fiúk hangját, mindketten megnyugodva fújtuk ki a levegőt.

- Hogy csinálhattál ilyen butaságot? – hallottam meg Keith feddő hangját, még mielőtt őt magát megláthattam volna. Csak akkor jöttem rá, kihez is beszél, mikor kiértünk az előtérbe. Perlina lehajtott fejjel állt, a ruhája kissé zilált volt, a hajából pedig levelek és ágak meredeztek, de Keith sem nézett ki jobban. Fehér inge végig volt szakadva a mellkasánál, és igazán mérgesnek tűnt.

- Én csak…

- Csak? Éjszaka a kertben bujkálsz és leskelődsz? Mégis mi ütött beléd? – csattant fel Keith. Perlina összerezzent, aztán elpirult. Láttam, hogy mozog a szája, de olyan halkan suttogott, hogy nem hallottam, mit felel. Azt viszont láttam, hogy a düh által festett ráncok eltűntek Keith arcáról, és hirtelen, mintha bűntudat csillant volna a szemében.

- Kisasszony, Úrfi! Hogy néznek ki? – csapta össze a kezét Magdalena, és elsietve mellettem sopánkodásba kezdett, majd felrángatta az emeletre Perlinát.

- Casimir hol van? – fordultam Keith-hez, de megrázta a fejét.

- Még odakint. Valószínűleg az árnyat keresi, szólok neki, hogy már megtaláltam – intett a lépcsők felé a fejével. – Mindjárt visszajövünk – ígérte.

Elgondolkozva indultam az emeletre, hogy megnézzem, mi történt Perlinával. Vajon mit kereshetett odakint?

Mikor beléptem a szobámba, Magdalena éppen lerángatta a szakadt ruhákat Perlináról, és hálóruhát adott rá. Leültem az ágyam szélére, és megvártam, amíg végeznek és egyedül maradunk.

- Akkor ma éjszakára megint szobatársak leszünk, gondolom… - kezdeményeztem beszélgetést, de Perlina nem reagált, csak az ablakhoz sétált, és kibámult rajta. – Elmondod, hogy kerültél ide? – Fejrázást kaptam válaszként. – Haragszol rám? – próbálkoztam újra.

- Csak azért… - kezdett beszélni, aztán hirtelen elhallgatott. – Ez meg mi? – nyújtott felém egy papírdarabot. Átvettem tőle, és a sorokat átfutva, mintha hasba rúgtak volna. Payton… Ez nem lehet…