Démoni érintés - 17. fejezet

17. fejezet

Falfehéren meredtem a sárgás színű papírra, aztán gyorsan az éjjeliszekrényen álló gyertyához siettem, és elégettem a lobogó lángban. Nem maradt utána más, csak fekete hamu a kis fémtálka alján az olvadt viasz mellett. Perlina nem tudott uralkodni a vonásain – az arcára kiült a kíváncsiság. Tudtam, hogy mondanom kell neki valamit, ha azt akarom, hogy hallgasson.

- Payton elment – feleltem neki a féligazságot. Így könnyebb volt, mintha valami teljesen valótlant találtam volna ki. Az ajkai elkerekedve egy hangtalan „ó”-t formáltak, és mintha csalódottságot láttam volna rajta. Reszkető kézzel öltöztem át, aztán felhajtottam a takarót, bár úgy sejtettem, hogy ez az éjszaka sem az lesz, amikor nyugodtan fogok aludni. Kezdtek kimerülni a vésztartalékaim, mivel a sok stressz és gond elszívta minden energiámat.

- Sajnálom – bújt be mellém Perlina, és elhelyezkedett az ágy másik oldalán. – De talán így lesz a legjobb. Nem jó játszani a tűzzel… Ha kiderült volna, hogy egy férfit rejtegetsz – borzongott meg.

- Na igen – hagytam rá. – Jó éjt! – Gyorsan elfújtam a gyertyát, és úgy tettem, mint aki aludni akar. Nem tudtam volna most végighallgatni a butuska locsogást. Ahhoz túl ideges voltam. Talán tényleg azt kéne tennem, amit eredetileg is terveztem, de… képtelen lettem volna rá. Viszont azt sem engedhettem meg, hogy Paytonnek baja essen, bármilyen idióta is.

„Ha Casimir meghal, a barátod szabad. Ha holnap napnyugtakor még él, a barátod meghal.”

Rövid üzenet volt, de teljesen nyilvánvaló. Ha nem végzek Casimirrel, sosem látom viszont Paytont. Most mi a fenét csináljak?

Az ujjaim a sötétben gyűrögették a paplant, miközben a gondolataim ide-oda cikáztak. Kétségbe voltam esve. Eddig csak az én életem volt közvetlenül a tét. Ha elbukom, semmi nem változik azon kívül, hogy meghalok. De most… Most a változatlan szörnyű jövőkép mellett nem az én halálom állt a középpontban, hanem egy ismerősöm – talán barátom – élete. Ez nagyobb felelősség volt, mint tömegbe olvadt ismeretlen arcok jövőjének a terhét cipelni. Vagy legalább is pillanatnyilag nagyobb súlyokat éreztem a mellkasomon.

- Jól vagy?

- Nyugodtan menj aludni…

- De biztos, hogy…

- Menj! Jó éjt! – A kintről jövő hangokra felkaptam a fejem. Lassan fordultam oldalra, de Perlina már az igazak álmát aludta. A gondtalansága irigylésre méltó volt. Egy boldog tudatlan… Most szívesen lettem volna a helyében…

Megvártam, amíg elcsendesülnek odakint, aztán halkan kimásztam az ágyból. Magamhoz vettem a gyertyát és egy gyújtópálcát, majd lábujjhegyen az ajtóig lopakodtam. Ahogy kinyitottam, és fényt gyújtva körbevilágítottam, semmi különöset nem láttam. Mezítláb léptem ki a hideg kőre, ami a szoba padlóját fedő szőnyeg után nem volt túl kellemes érzés. Arra felé pillantottam, ahol a sötétben az ágyamat sejtettem, de nem mertem visszamenni a cipőmért, nehogy felébresszem Perlinát.

Hallgatózva tettem pár lépést Casimir szobája felé, mikor hirtelen megcsúsztam. Ijedten kaptam a fal felé, hogy megtámaszkodhassak, és csak egy hajszálon múlt, hogy nem dobtam ki a kezemből a gyertyatartót és gyújtottam fel a házat.

Lehajoltam és a sötétvörös foltokkal tarkított kövek láttán a szemem elkerekedett a rémülettől. Vércseppek. A szívemmel a torkomban követtem a nyomokat egészen Casimir ajtajáig. Lehet, hogy valami baja esett? Megsérült?

Anélkül nyomtam le az ajtón a vaskilincset, hogy eszembe jutott volna kopogni, de azonnal meg is bántam. Casimir az asztalon lévő lavór mellett állt félmeztelenül. Lefagyva bámultam rá és ő is hasonlóan nézett vissza rám. Tudtam, hogy el kéne forduljak vagy magára kéne hagyjam, mégis képtelen voltam megmozdulni.

Végül zavartan sütöttem le a szemem, ennek köszönhetően pedig észrevettem valami furcsát, és eszembe jutottak a vércseppek a folyosó kövén. Ahelyett, hogy kifordultam volna az ajtón, azonnal beljebb siettem, és aggódva guggoltam le Casimir elé.

- Megsérültél – jelentettem ki a nyilvánvalót. A nadrágja szét volt hasítva egy helyen és bár nem látszott a fekete anyagon a vér, de mikor hozzáértem, az ujjamat vörösre festette.

- Csak egy karcolás – vonta meg a vállát. – Mindjárt bekötözöm.

- Majd én. És ki is kell fertőtleníteni – fogtam meg a karját felegyenesedve, és az ágy felé tereltem. Nem ellenkezett, bár a tekintete tartózkodó volt. – Mi történt? – kérdeztem, miközben visszamentem az asztalhoz. Felvettem a vízzel teli edényt és a mellette fekvő, tisztának tűnő rongydarabot, aztán tétovázva pillantottam Casimirre. Lehet, hogy ez mégsem volt a legjobb ötlet tőlem… - nyeltem nagyot.

- Valahogy… hozzá kéne férnem a sebhez – köszörültem meg a torkomat. Casimir tekintete sötétebbé vált, nekem pedig remegni kezdett a kezemben a lavór. Gyorsan letettem a földre, mielőtt még kiborítottam volna az összes vizet. Az elég kínos lett volna…

Azt hittem, hogy Casimir leveszi majd a nadrágját, de ehelyett leült az ágyra, és egyetlen rántással szétszakította a szárát egészen a térdéig. Nem tudtam eldönteni, hogy megkönnyebbültem vagy csalódottságot érzek.

- Találsz egy üvegcsét a fiókban, azt használd a fertőtlenítéshez – intett a fejével az éjjeli szekrény felé Casimir. Gyorsan előkerestem az üveget, aztán letérdeltem elé a földre. Éreztem, ahogy az arcom felforrósodik, de igyekeztem nem tudomást venni róla.

- Hogy sérültél meg? – vontam össze a szemöldökömet, miközben lemostam vízzel a vágás széleit.

- Csak a bokor egyik ága végighasította a lábam odakint. A sötétben nem láttam rendesen, merre megyek – vonta meg a vállát Casimir. Hazudott. Ebben tökéletesen biztos voltam. Láttam már néhány kés ejtette sebet régebben, és ez is azokhoz volt hasonló.

- Szóval Perlina volt az árnyék, akit láttál odakint? Nem találkoztál mással? – érdeklődtem fesztelen hangon, mint aki elhitte az előbbi hazugságot.

- Kivel találkoztam volna? – Casimir lábán az egyik izom összerándult, ahogy a fertőtlenítőből pár cseppet öntöttem a sebbe, de nem szisszent fel.

- Nem tudom… Annyi titkod van – néztem fel a kék szempárba.

- Csak amennyi neked – felelte komolyan. Zavartan fordítottam a figyelmemet ismét a lábára.

- Nincs esetleg tűd és cérnád? – tereltem gyorsan másra a szót. – Nem igazán bírom a vért, de ezt össze kéne varrni.

- A szekrény aljában találsz egy fadobozkát – kaptam meg a választ. Kissé szédelegve tértem vissza végül az ágy mellé, de reméltem, hogy néhány mély lélegzet majd segíteni fog. Vagy egy percig próbálkoztam a cérna befűzésével, de túlságosan remegtem.

- Jól van, nyugi. Mintha csak egy ruhát varrnál – motyogtam magam elé, mikor végre készen álltam a művelethez. A gondolat, hogy akár a legkisebb fájdalmat is okozhatom, lezsibbasztotta minden tagomat. Legalább lenne valami fájdalomcsillapító… - futott végig az agyamon, aztán hirtelen megvilágosodtam. Óvatosan letettem a tűt a dobozka tetejére, aztán ismét az asztalhoz siettem. Megfogtam a kancsó bort, és pohár nélkül vittem oda Casimirhez. – Ezt idd meg! – nyújtottam oda neki.

- Le akarsz részegíteni? – vonta fel a szemöldökét, mire elpirultam.

- Csak azt akarom, hogy ne fakadj sírva a fájdalomtól – szurkálódtam, hogy eltereljem a figyelmet a zavaromról. Hogyan is tehetném meg, amit az apám és a levél írója elvár tőlem, miközben még fájdalmat sem tudok okozni Casimirnek.

- Ettől ne tarts! Csak csináld! – tette félre a kancsót anélkül, hogy beleivott volna.

Tétován próbáltam rájönni, hogyan állna jól kézre a seb, aztán végül az egyik tenyeremet a lábának támasztottam, míg a másikkal varrni kezdtem. Lélegzetvisszafojtva igyekeztem minél gyorsabban és finomabban öltögetni. Néha-néha felpislantottam Casimirre, de az arca meg sem rezdült, csak lehunyta a szemét.

Bízott bennem. Korábban az volt a legnagyobb problémám, hogyan kerüljek a közelébe, hogy végezni tudjak vele, most viszont bármikor találtam volna lehetőséget rá, mégis képtelen voltam megtenni. A Sors iróniája.

Megkönnyebbültem, mikor végül elvágtam a cérnát és letettem a tűt. Csak most, utólag kezdtem felfogni, hogy egy élő embert foltoztam össze, nem pedig egy szétszakadt ruhát. Egy pillanatra lehunytam a szemem, hogy összeszedjem magam, aztán pakolászni kezdtem.

- Köszönöm – hallottam meg a hálálkodást.

- Nincs mit. – Az ablakhoz sétáltam, kinyitottam, aztán egyszerűen kiborítottam rajta a vértől rózsaszín vizet. Itt már csak így ment ez.

A szemem önkéntelenül pásztázta végig a környéket egy fekete alak után kutatva, és megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat, mikor semmi mozgást nem fedeztem fel. Talán Valdemar megunta a kis játékát, vagy Casimir elijesztette, mikor kiment az árnyék után.

Ahogy visszafordultam, az üres edény kicsúszott a kezemből és fémes koppanással ért földet. Casimir alig pár centire állt tőlem, egyáltalán nem hallottam, mikor lépett mögém. Egy dobbanást kihagyott a szívem, csak hogy utána vágtába kezdjen.

- Miért jöttél be hozzám? – kérdezte. Egy másodpercig értetlenül pislogtam rá. – Már rég aludnod kellene…

- Nem tudtam – vallottam be.

A torkomban megint fojtogató gombóc keletkezett, ahogy eszembe jutott az álmatlanságom oka. Eddig legalább megoszthattam a gondolataimat Paytonnel, de most olyan egyedül voltam. Legszívesebben mindent elmondtam volna Casimirnek. Annyira reméltem, hogy nem taszítana el, hanem megértene és segítene, mégsem mertem próbára tenni ezt a hitemet.

- Ha akarod, adhatok egy gyógynövényből készült főzetet, ami segít – ajánlotta, de megráztam a fejem.

- Nem, köszönöm. – Tiszta fejjel át kellett gondolnom, mit tegyek. Az alvástól nem jutottam volna előrébb. Pár pillanatig szemlesütve, némán toporogtam, aztán felsóhajtottam. – Akkor én most megyek… - léptem egyet az ajtó felé, de odáig már nem jutottam el.

A forró férfiajak úgy csapott le rám, akár egy ragadozó a prédájára. Öntudatlan engedelmességgel viszonoztam a csókot, és mikor Casimir eleresztett, egy hajszál választott el az ájulástól. Kábult tekintettel meredtem rá, miközben próbáltam rájönni, mi is történt.

- Ezt a püspök vacsorája óta meg akartam tenni.

- Tényleg? – rebegtem a kérdést, mint egy reménykedő tinédzserlány. Fogalmam sem volt, mit ütött belém – talán Casimir közelsége vagy a hirtelen rám törő magány és félelem tette -, de jól esett a csók. Jobban, mint esnie szabadott volna.

- Igen. Így már kvittek vagyunk – fordított nekem hátat Casimir. Mikor felfogtam a szavai értelmét, leforrázva meredtem magam elé. – Jó éjt! – tárta ki az ajtaját, aztán várakozóan nézett rám.

Olyan voltam, akár egy zombi. A végtagjaim anélkül mozdultak meg, hogy azt tudatosan eldöntöttem volna. Csak miután egyedül maradtam a sötétben, azután zúdult végig rajtam a szégyenkezés jéghideg áradata magával hozva hordalékként a düh érzését. Tettem két lépést a hálószobám felé, aztán meggondolva magam visszafordultam.

Megint kérdezés nélkül téptem fel az ajtót, de most a bosszúság vezetett, nem az aggodalom. Úgy láttam, sikerült meglepnem Casimirt, de nem adtam időt neki a kinyilatkoztatásra.

- Tudod, vicces, hogy te nevezel engem gyerekesnek! – csattantam fel. – Próbálok veled normálisan viselkedni, segítek, hálából pedig megalázol. Mi ez, ha nem egy durcás kisfiú visszavágása? Semmivel sem vagy jobb nálam, tudod? – vágtam az arcába, miközben ökölbe szorultak a kezeim. Az erőm fogyóban volt, a tűrőképességem pedig éppen meginogott a szakadék fölött, amelynek a kifeszített kötelén egyensúlyoztam, amióta csak megérkeztem ebbe a világba. – Ma este… - szorult össze a torkom. – Ma este szükségem lett volna egy kis támaszra. Jó volt, hogy nem kellett a sötétben feküdnöm egyedül a gondolataimmal, hanem elterelhettem a figyelmemet. Azt hittem, hogy… Úristen, már az is megfordult a fejemben, hogy… - feszülten hunytam le a szememet. Nagyobb szükségem lett volna valaki segítségére most, mint bármikor máskor, de nem volt senkim. Olyan szörnyen féltem egyedül.

Összerezzentem, mikor megéreztem az érintését az arcomon. Felpattant a szemem és elkerekedett a csodálkozástól. Casimir vonásai lággyá olvadtak, mintha a szeretet egyik legtisztább érzése finomította volna meg őket. Ahogy előre hajolt, azonnal tiltakozásba kezdtem. Engem többé nem ver át!

A kezem addig püfölte a mellkasát, amíg az ujjai a csuklómra nem fonódtak. Csak most jöttem rá, hogy az ajtóhoz szorultam. Nem volt menekülési útvonal, Casimir pedig ismét egyre közelebb hajolt hozzám.

- Ne merészeld! – suttogtam neki. Nem tudtam olyan meggyőző lenni, mint szerettem volna. Rántottam egyet a karomon, csak hogy a tiltakozás jeleit mutassam, aztán felsóhajtottam, mikor az ajka az enyémhez ért. Ez most gyengéd csók volt. Épphogy csak végigsimított a számon. Hallottam a saját zihálásomat, ám nem tudtam tenni ellene. Talán nem is akartam. – Kérlek, ne verj át megint… Kérlek… - suttogtam inkább magamnak egyfajta imaként, mint neki, miközben megemeltem a fejem, hogy jobban elérjem őt.

A nyelveink óvatos ismerkedésbe kezdtek, hogy a következő pillanatban egy sóhaj parancsára vadul hajszolni kezdjék egymást. Forróság öntött el és reszkettem. Soha azelőtt nem éreztem ilyesmit. Kihúztam magam az egyre gyengülő szorításból, de ahelyett, hogy eltaszítottam volna Casimirt, a kezemet a nyakába kulcsoltam, és még közelebb húztam magamhoz. Csak akkor szakadtunk el egymástól, mikor már mindketten levegő után kapkodtunk.

- Őrült egy nőszemély vagy! – döntötte a homlokát az enyémhez. Más esetben sértésnek vettem volna a jelzőt, de olyan gyengéden ejtette ki, hogy most inkább bóknak számított.

- Mert mindig felbosszantasz – ismertem el.

- Ha ez a vége, megéri – kuncogott. Egy másodpercig hagytam, hogy az önfeledt boldogság végigcikázzon rajtam, de aztán ismét bekúszott a tudatomba a valóság. Halk sóhaj hagyta el a számat.

- Máris megbántad? – simult Casimir tenyere a nyakamra.

- Nem – ráztam aprót a fejemen, aztán eltökélten felnéztem a szemébe. Egyetlen pillanat alatt döntöttem, és minél előbb túl akartam lenni rajta, nehogy meggondoljam magam. – Azt mondtad, szeretsz engem… Tényleg így van? – kérdeztem.

- Szeretlek.

- De biztosan engem? Nem azt a régi Rodericát, akivel leveleztél? – vártam aggódva a választ. Casimir elhúzódott tőlem, hogy a szemembe tudjon nézni. Ő nem érthette, miért kérdezem ezt, de számomra a válasza felért egy megváltással.

- Téged szeretlek – jelentette ki határozottan.

Kihúzódtam az öleléséből, és a kezem a gyomromra szorítva sétáltam a szoba közepére. Egy hang – Payton hangja – azt ordibálta a fejemben, hogy fogjam be, amíg még lehetőségem van hallgatni, de nem figyeltem rá.

- Meg kell, hogy öljelek – csúszott ki a számon, amitől a leginkább rettegtem. Casimir szeme összeszűkült.

- A Rend miatt egyszer már megpróbáltad, de azt hittem, bízol bennem. Elmondtam neked az igazat.

- Tudom. És nem akarom megtenni. Nem fogom megtenni – próbáltam megmagyarázni az ujjamat tördelve. – De szükségem van a segítségedre, hogy életben tudjalak tartani és másnak se essen baja.

- Másnak? – tette fel a kínos kérdést.

Próbáltam rájönni, hogyan is magyarázzak el mindent, de olyan nehéz volt. Minden titkom egyszerre akart kitörni belőlem. Fogalmam sem volt, hogyan segíthetnék Paytonön, mikor még azt sem tudom, ki tartja fogva. Kellett valaki, akiben megbízhatok, és bármilyen őrültségnek is számított, Casimir volt az egyetlen jelöltem.

- Van egy barátom. Még otthonról ismerem – kezdtem bele. – Valaki fogva tartja, és holnap napnyugtakor meg fogják ölni, hacsak… - haraptam be a számat.

- Hacsak nem végzel velem – fejezte be a mondatot helyettem Casimir, miután megvilágosodott.

- Fogalmam sincs, mit tegyek. Csak azt tudom, mit nem tudnék megtenni – nyújtottam ki felé a kezem. Mikor megfogta, apró megkönnyebbülést éreztem. – Félek, hogy képtelen vagyok egyedül megoldani a dolgot, és baja esik a barátomnak – ismertem be, miközben a tehetetlenségtől könnyek gyűltek a szemembe. A gyengeségem nyilvánvaló volt. Csak egy ostoba nő vagyok – ahogyan Payton is mindig megmondta -, aki nem képes magától semmire. Be kellett látnom az igazát.

Casimir elgondolkozva meredt a szoba egyik sarkába, én pedig aggódva vártam, hogy mit reagál.

- A Rendnél van a barátod? – kérdezte végül.

- Nem tudom. Lehet…

- Először őket kéne leellenőriznünk – hümmögött maga elé Casimir. – Közben meg készítek egy listát azokról, akik el akarhatnak tenni láb alól, és ilyen módszerekhez folyamodnának. Vannak egy páran… - nevetett fel sötéten, mire megborzongtam. Tényleg ennyien szomjaznának a vérére már most?

- Akkor… segítesz? – motyogtam halkan.

- Persze, hogy segítek! – vágta rá azonnal. – Már az elején hozzám kellett volna fordulnod. Nekem bármit elmondhatsz, hát nem érted? – merült el a tekintetemben.

Hinni akartam neki. Annyira hinni akartam! A torkom összeszorult a sok felgyülemlett szótól, amelyek ki akartak törni belőlem: „Nem Roderica vagyok, a nevem Katherine. A jövőből jöttem, hogy megöljelek, de beléd szerettem!”.

A felismeréstől hirtelen elsápadtam.

Miért pont ő? És mikor történt? Fogalmam sem volt róla. Talán nem is számított.

- Rica? Jól vagy? – kapott utánam Casimir, mikor meginogtam. Sosem voltam még rémültebb, mint ebben a pillanatban. Ha ezernyi vérszomjas vámpírral álltam volna szemben, az is könnyebb lett volna. Ahogy előre vetettem magam Casimir karjába és megcsókoltam, a könnyeim gátja azonnal átszakadt.

- Szeretkezni akarok veled – suttogtam Casimir fülébe, miközben a kezem végigsiklott a mellkasán. Nem tudom, honnan vettem a bátorságot. Egyszerűen csak szükségem volt arra, hogy a lehető legközelebb tudhassam magamhoz. A bőre forró volt, az izmai pedig megrezzentek az érintésem alatt.

- Én is nagyon szeretnék – mormolta rekedtes hangon, de végül egy finom, ám határozott mozdulattal eltolt magától és letörölte a könnyeimet. – De nem használhatom ki a helyzetet, és nem foszthatlak meg az erényedtől. Az nem lenne helyes – rázta meg a fejét. Csalódottan vettem tudomásul, hogy tényleg komolyan gondolja. – Gyere, aludj egy kicsit, majd én vigyázok rád! – tűnt el hirtelen a talaj a lábam alól, ahogy Casimir a karjába emelt. Féltem tőle, hogy túl megterhelő a súlyom neki, főleg a sebesült lába miatt, de sikeresen elcipelt az ágyáig és belefektetett.

- Tudod, sosem hittem volna, hogy egyszer ilyet mondok, de túl jó vagy… - nevettem fel halkan, miközben betakargatott és egy csókot nyomott a homlokomra.

- Nem is tudod elképzelni, milyen hatalmas erőfeszítésembe kerül – mosolygott rám halványan. – De majd egyszer… Miután elvettelek feleségül. Akkor az asszonyommá teszlek. – Az ígéretétől elpirultam és a szívem gyorsan tempóba kezdett.

- Honnan veszed, hogy igent mondanék? – kötözködtem félig viccelődve, hogy elnyomjam a sötét gondolataimat. Hogyan is tehetném meg, mikor két különböző világban élünk és végső soron az ellenséges oldalon állunk…

- Mert olyasmiket is tudok rólad, amiket még te sem tudsz magadról – simított végig a hüvelykujjával az ajkamon. – De most már tényleg aludj! Holnap szükségem lesz a segítségedre, hogy megmentsük a barátodat – húzódott hátrébb, de nem hagyott magamra. Az ágy támlájának döntötte a hátát úgy, hogy pont rám láthasson. Kinyúltam, és megfogtam a kezét.

- Köszönöm, hogy segítesz! – motyogtam egy ásítás után.

- Köszönöm, hogy bíztál bennem – felelte. Egy ideig még, ha a testünk nem is tehette, a pillantásunk szerelmeskedett egymással, aztán lassan lecsukódott a szemem.