Valahányszor befejezek egy könyvet vagy trilógiát, mindig megkérdezik tőlem, milyen érzés. Szomorú vagyok, vagy boldog? Örülök, hogy vége, esetleg hiányzik az adott történet? Általában nem tudom, mit mondjak hirtelen, mert az igazság az, hogy ezt így kompletten mind érzem.
Egy történetet megírni rengeteg munkával jár együtt, ami mind fizikailag, mind lelkileg, mind szellemileg kifárasztja az embert. Az utána következő javításokról nem is beszélve, mikor tüzetesen át kell bogarászni minden mondatot, hogy minél kevesebb hiba maradjon a könyvben (sajnos, 1-2 hibán úgyis átsiklik a tekintetünk… :-/ ). Persze, ebben segít nekem a szerkesztőm és két korrektor is, de maximalista lévén, muszáj a saját szememmel látnom, hogy minden a lehető legtökéletesebb. :D Vagyis, mire eljutok egy történet végére, hatalmas öröm és megkönnyebbülés, hogy készen vagyok a munkával, és kicsit megpihenhetek.
Ám ott a másik oldal is. Hiába örül az ember a pihenésnek, hónapokon át benne élt egy történetben, együtt sírt és nevetett a szereplőkkel, az elszakadás pedig nagyon nehéz. Mikor befejezek egy történetet, sokszor azon kapom magam, hogy még mindig abban a világban jár az agyam, a karaktereken, cselekményen gondolkozom. Hiányoznak a szereplők és a történet is, így kell egy kis idő, míg el tudom végleg engedni őket.
Szóval befejezni egy történetet kicsit olyan, mint mikor megszültél és felneveltél egy gyereket, aki most házasságot köt valakivel, és bár büszke vagy rá, örülsz, hogy boldog, mégis szomorú vagy, hogy elveszted, és nagyon hiányozni fog. De hát, ilyen az anyák élete, egy idő után el kell engedniük a gyermekük kezét. Akár igazi gyermekről van szó, akár képletesen egy történetről. Úgyhogy, ha készen vagyok egy könyvemmel, egy trilógiámmal, akkor egyszerre vagyok szomorú és boldog. És így, könnyes mosollyal adom át nektek, Olvasóknak a gyermekemet, remélve, hogy szeretni fogjátok majd, és jól bántok vele.
Egy történetet megírni rengeteg munkával jár együtt, ami mind fizikailag, mind lelkileg, mind szellemileg kifárasztja az embert. Az utána következő javításokról nem is beszélve, mikor tüzetesen át kell bogarászni minden mondatot, hogy minél kevesebb hiba maradjon a könyvben (sajnos, 1-2 hibán úgyis átsiklik a tekintetünk… :-/ ). Persze, ebben segít nekem a szerkesztőm és két korrektor is, de maximalista lévén, muszáj a saját szememmel látnom, hogy minden a lehető legtökéletesebb. :D Vagyis, mire eljutok egy történet végére, hatalmas öröm és megkönnyebbülés, hogy készen vagyok a munkával, és kicsit megpihenhetek.
Ám ott a másik oldal is. Hiába örül az ember a pihenésnek, hónapokon át benne élt egy történetben, együtt sírt és nevetett a szereplőkkel, az elszakadás pedig nagyon nehéz. Mikor befejezek egy történetet, sokszor azon kapom magam, hogy még mindig abban a világban jár az agyam, a karaktereken, cselekményen gondolkozom. Hiányoznak a szereplők és a történet is, így kell egy kis idő, míg el tudom végleg engedni őket.
Szóval befejezni egy történetet kicsit olyan, mint mikor megszültél és felneveltél egy gyereket, aki most házasságot köt valakivel, és bár büszke vagy rá, örülsz, hogy boldog, mégis szomorú vagy, hogy elveszted, és nagyon hiányozni fog. De hát, ilyen az anyák élete, egy idő után el kell engedniük a gyermekük kezét. Akár igazi gyermekről van szó, akár képletesen egy történetről. Úgyhogy, ha készen vagyok egy könyvemmel, egy trilógiámmal, akkor egyszerre vagyok szomorú és boldog. És így, könnyes mosollyal adom át nektek, Olvasóknak a gyermekemet, remélve, hogy szeretni fogjátok majd, és jól bántok vele.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése