Ide pakolgatom fel az írásaimat, firkálásaimat, novelláimat, gondolataimat, és minden egyebet, amihez hirtelen kedvem támad. :)




2017. január 5., csütörtök

Harry Potter és az elátkozott gyermek - avagy senki sem tökéletes, még Rowling sem, de azért imádjuk!


Nemrég kiolvastam A Harry Potter és az elátkozott gyermeket. Sokáig tétováztam, vajon nekiálljak-e vagy sem, de végül erőt vettem magamon, és belekezdtem. Nehéz véleményt írni róla, mivel az eredeti Harry Potter sorozat életem legmeghatározóbb története. Ha nem is pont 11 évesen kezdtem el olvasni, de lényegében Harryékkel együtt nőttem fel, többször olvastam a könyveket, rengetegszer láttam a filmeket, elolvastam minden kiegészítőkönyvet, tudok minden információról, amit Rowling a könyvtől függetlenül árult el a történetről, befaltam egy csomó fanfictiont, én magam is írtam néhányat, és Rowlingot magát is az egyik példaképemnek tartom. Imádni akartam ezt a könyvet, ahogyan a többit is, de ez sajnos nem sikerült. Azért persze, találtam benne pozitívumokat is, de…

…essünk túl először a negatívumokon:

Ez egy v(f)icc:

Ahogy fentebb említettem, nagyon sok fanfictiont olvastam régebben Harry Potter fandomban, mindig felkutattam az igazán minőségi, zseniális vagy minimum nagyon jó történeteket, épp ezért szinte minden fic, amit korábban olvastam, sokkal jobb, mint ez az elvileg hivatalos folytatás. Én ezt a történetet a középszerű ficek alsó szegmensébe sorolnám minőség szempontjából. És emiatt nagyon szomorú és csalódott vagyok.

Karakterhűtlenség:

1. Harryről sok minden elmondható: lassú felfogású (lásd, előbb tudtam a hetedik könyvben, mi után kutat Voldemort veszettül, mint ő), rossz emberismerő (lásd, előbb tudtam, hogy Piton jó, mint ő), messiáskomplexusos (lásd, akkor is szembe ment a veszéllyel, ha az a véget jelenthette számára) stb. De azt soha, soha, soha, soha nem gondolnám róla, hogy ne értené meg a különc fiát! Soha! Ő aztán pontosan tudja, milyen szeretet nélkül felnőni. Pontosan tudja, milyen különcnek lenni. Pontosan tudja, milyen, amikor nincsenek szülei az embernek. Ha ezek után nem képes megérteni a fiát… nem, számomra ez elképzelhetetlen. Az még inkább, hogy akár csak dühében is, de olyasmit ejtsen ki a száján, hogy bárcsak a fia ne lenne a fia. Ki van csukva! Mondhatnánk azt, hogy nem ért az érzelmekhez, mert szeretet nélkül nőtt fel, és ez az ok, de ezt az eredeti kötetek végig cáfolják. Harry, annak ellenére, hogy Dursley-ék nevelték fel, nyitott, kedves, érzékeny lelkű, könnyen barátkozó személyiség. Ha nem az lenne, úgy végezte volna, mint Tom Denem. Úgyhogy sok mindent el tudok képzelni róla, például azt is, hogy belekeseredett a felnőtt létbe, mint oly sokan mások, de egyszerűen nem tudom elhinni, hogy ennyire eltávolodna a fiától. Neki apaként a fia legnagyobb hülyeségét is meg kéne értenie, úgy gondolom.

Amit szintén nem tudnék Harryről elképzelni, hogy képes lenne megzsarolni McGalagony professzort. Semmi miatt. Dumbledore után talán McGalagony az a személy, akit a leginkább tisztel. Soha nem merne így fenyegetőzni vele!

2. Ron humoros személyiség az eredeti kötetben is, poénos beszólásai voltak, de közben újra és újra emlékeztetett rá Rowling, hogy egyáltalán nem ostoba, megvan a magához való esze. Nos, ehhez képest a könyvben olyan szegény, mint egy agyalágyult, és semmi nem ellensúlyozza ezt. Volt egy-két tényleg poénos beszólása, de még több olyan, aminél pislogtam csak, hogy még Ront sem kéne ennyire butának nézni…

3. Piton… Igen, még Piton sem volt teljesen önmaga. Lehet, hogy a hetedik könyv végén kiderült róla, hogy a jó oldalon áll, és úgy tudott szeretni egy nőt, ahogyan kevesen, ennek ellenére a személyisége nem változott meg. Piton egy gonoszkodó, kicsinyes, vitriolos alak, akit pont így imádunk. Ehhez képest túl kedvesen bánik mind Scorpiusszal, mind Hermionéval és Ronnal. Mintha meglágyult volna egy kicsikét…

4. Ginnyből kiveszett az a nagy tűz, ami tinédzserként jellemezte, Hermione pedig elfelejtett „okoskodni”, pedig ez a két személyiségjegy jellemezte a legjobban ezt a két karaktert.

Logikátlanság:

1. Nos, mivel számomra nagyon fontos a logika, ezért ennek a hiánya zavart a legjobban a történetben. Az ötödik könyvben Harrynek és a DS-nek sikerült az összes létező időnyerőt elpusztítani a Mágiaügyi Minisztériumban. Később Rowling egy hivatalos interjúban azt is mondja, hogy azért nem ment vissza Harry az időben megmenteni Dumbledore-t, mert már nem léteznek időnyerők. De oké, tegyük fel, hogy idővel rájöttek, hogyan lehet újabb időnyerőket készíteni. És akkor mostantól minden, de minden bizonytalan. Bármikor jöhet valaki, aki akár akarva, akár akaratlanul, de belenyúl az időbe, és eltöröl mindent, amit az eredeti hét könyvtől kaptunk. Mindent. Az időnyerőket elpusztítatni az 5. könyvben pont azért is volt jó ötlet, mert ha léteznek, onnantól kezdve bármikor bármit újra vissza lehet csinálni, meg lehet változtatni. És akkor mi értelme az egész történetnek?

2. Harry sebhelye és a párszaszó… Én eddig úgy tudtam, hogy Harrynek azért fájdult meg a sebhelye Voldemorttól és azért tudott párszaszóul is, mert horcrux volt. A benne lévő Voldemort lélekdarabka okozta ezeket. Így miután a horcrux elpusztult és Voldemort is meghalt, Harry soha többé nem tudott már párszaszóul beszélni és a sebhelye sem fájt (ezt tudtommal szintén Rowling mondta egy hivatalos interjúban még régebben). Hiába beszél Harry mentális kipucolásról is a könyv végén, szerintem így is lehetetlen, hogy fájjon a sebhelye és újra értse és beszélje a párszaszót, hiszen a horcrux már nincsen benne.

Rossz dramaturgia:

Van egy hosszú felvezetésünk, aminek a lényege egy családi gond. Aztán Albus és Scorpius okoznak egy varázsbajt az időben, és gyorsan meg is oldják, mert az olyan egyszerű. Jön egy újabb varázsbaj az időben egy gonosz varázstudó személyében, szintén néhány jeleneten belül megoldják, holott az adott gonosz varázstudót kiemelkedően erősnek nevezik, és ha eddig képes volt bujkálni és kitalálni ezt az egész tervet, akkor okos is. De hipp-hopp, segít az összefogás ereje, és a gonosz gúzsba kerül. Kb. olyan egyszerűek a megoldások, mintha Dumbledore az első könyvben azzal kezdte volna, hogy visszamegy az időben, és kinyírja a még gyerek Voldemortot, ezzel pedig megszabadítja a jövőt tőle, mert az tényleg olyan egyszerű. Harry Potter történet volt, nincs.

Ha már behozzák az időnyerő szálat, ha már tényleg hatalmas bajt kavarnak az időben, akkor nehogy már ennyire könnyen meg lehessen azt oldani. A hosszú, családi dráma felvezetés helyett esetleg ki lehetett volna dolgozni az időutazós szálat. Vagy hagyni a csudába az időutazós szálat, és csinálni egy valódi, mély, családi drámát varázskörnyezetben. A kettő együtt nekem nem működik, mert így az időutazásos szál és a családi dráma szál is összecsapott.

Albus Perselus:

Albus: Brühühü, az apám egy hős, és mindenki szereti. Nekem adja ajándékba élete legfontosabb tárgyát, az egyetlen dolgot, ami az anyjától rá maradt. Ekkora egy sz*r apát, annyira rossz nekem, sajnáljatok mind engem!

Scorpius: Az apám halálfaló volt, hiába változott meg, mindenki utálja. Gonosz pletykákat terjesztenek arról, hogy nem is ő az igazi apám, hanem Voldemort. Az édesanyám meghalt. Lehet, hogy kitaszított vagyok, de szeretem az apámat és ő is szeret engem.

Azt hiszem, ennél többet nem is kell mondanom, tisztán látszik a különbség, és hogy miért vagyok annyira csalódott Albus Perselusszal kapcsolatban. Azzal az Albus Perselusszal kapcsolatban, aki két nagy varázsló nevét kapta, egyikük pedig a világ legbátrabb varázslója, aki tényleg tudta, milyen igazán szeretni. Azzal az Albus Perselusszal kapcsolatban, aki annak a Harry Potternek a fia, aki önként elsétált meghalni, hogy megmentse a világot. Hát, Albus Perselus, én nem vagyok sem az anyád, sem az apád, így nem KELL megértselek téged, és baromira nem tudlak sajnálni, mert a nyomorodat csak magadnak köszönheted. Nem az apádnak, nem az apád múltjának, nem annak, hogy az apád nem ért meg. Magadnak.

Na, jó, és ezek után nézzük azt, ami mégis tetszett:

A színdarabforma:

Olvastam már hasonlót fanfictionként, és azt imádtam. Sokkal humorosabb volt, mint ez a könyv, tele volt jó poénokkal, szójátékokkal, amiken könnypotyogva röhögtem. Szóval ez a forma egyáltalán nem zavart, sőt, itt is kifejezetten tetszett.

Poénok:

Volt néhány vicces beszólás, amiken jót mosolyogtam, mert egy-egy pillanatra sikerült visszahoznia a Harry Potter nosztalgiát. Csak kár, hogy ilyen kevés. De az a néhány mondat tényleg tetszett.

Megható jelenetek:

Volt néhány megható jelenet, ami bejött. Jó volt például viszontlátni Pitont, tetszett, hogy Scorpius kimutatja neki a tiszteletét és háláját, és így Piton végre megkapja azt az elismerést, amit egész élete során soha nem kapott. Tetszett, amit Ron tett a dementorok támadásakor. És hogy Piton újra képes feláldozni magát a fiúért, akinek a szeme az anyjáé, és a világért, amelyre Lily mindig is vágyott.

Scorpius:

Az ő karakterét szerettem talán a legjobban. Kedves, hűséges, önfeláldozó, igazi barát. Pont olyan, amilyennek Harry fiát képzelném el. De ő Draco fia. És pont ez mutatja meg nekünk, hogy Draco, bármit is tett a múltban, egyáltalán nem rossz ember. Egy rossz ember nehezen tudott volna ilyen jó fiút nevelni. Számomra Scorpius volt a pozitív főszereplő a történetben, nem Albus Perselus.

Egyéb karakterek:

Draco… Nos, talán a régi szereplők közül ő és McGalagony volt az, akik a leginkább karakterhűek tudtak maradni. Draco persze rengeteget változott a tinédzserkora óta, de neki megvolt erre a reális oka, úgyhogy ez a változás karakterhű. McGalagony pedig ugyanolyan maradt, mint volt, aminek nagyon örülök, mert mindig is imádtam a karakterét.

Egyszer el kellett olvasnom a történetet, mert mégiscsak kapcsolódik Rowlinghoz, a Harry Potterhez, és így legalább kialakíthattam a saját véleményemet a könyvről, nem mások véleménye alapján ítéltem. De egyszer elég is volt ez a történet… Ennél sokkal-sokkal jobb folytatást is lehetett volna csinálni, és tartom, hogy ez a közepes ficek alsó régiójába tartozó történet minőség szempontjából.

Azoknak ajánlom, akik egyáltalán nem vagy csak nagyon kevés jó HP fanfictiont olvastak, akiket nem zavar a logikátlanság és karakterhűtlenség.

Kedvenc karakter: Scorpius, Draco, Piton, McGalagony

Kedvenc rész: amikor Scorpius találkozik Pitonnal

Kedvenc idézetek:

„DRACO: Hermione Granger. Hermione Granger parancsokat osztogat nekem.(HERMIONE odafordul felé,ő elmosolyodik.) És egyáltalán nem zavar.”

„DRACO: Pörögj fel, öreg harcos!
HARRY: Egyidősek vagyunk, Draco.
DRACO: De én jobban tartom magam.”

„És…Piton? Mit csinál Piton abban a másik világban?
PITON: Felteszem, már nem élek.
Ránéz Scorpiusra. Scorpius lelombozódik, Piton sötéten mosolyog.
Kissé túlságosan meg voltál lepve, amikor találkoztunk.
Hogyan?
SCORPIUS: Hősként.
PITON: Ki volt?
SCORPIUS: Voldemort.
PITON: Ez igen bosszantó.
Csönd van, amíg Piton megemészti a dolgot.
Persze az is egyfajta dicsőség, ha a Sötét Nagyúr személyesen végez az emberrel.
HERMIONE: Sajnálom, Perselus.
Piton ránéz a nőre, aztán lenyeli a fájdalmát. Gyors fejmozdulattal Ron felé int.
PITON: Én legalább nem élek házasságban vele.”

„PITON: Néha az életért halállal kell fizetni.
Egymás szemébe néznek, Piton bólint, Hermione visszabólint neki. Piton arcán a csüggedés árnyéka jelenik meg.
Ugye, nem Dumbledore-t idéztem?
HERMIONE (mosolyogva): Nem, biztos, hogy ezt eredeti Perselus Piton volt.”

Értékelés: UNALOMŰZÉSNEK JÓ VOLT.

Add a Twitter-hez Add a Facebook-hoz Add a Startlaphoz Oszd meg a Citromail-lel! Add az iWiW-hez Add a Google Reader-hez Add az RSS olvasódhoz

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése