Amikor megtudtam, hogy Stephenie Meyer felnőtteknek szóló krimi- és kémregényt ír, nagyon kíváncsi lettem. A Twilight az életem fontos része volt annak ellenére, hogy pontosan látom a hibáit, A burok pedig nagyon tetszett, az volt a könyv, amellyel Meyer bebizonyította számomra, hogy valóban tud írni. Szóval azonnal tudtam, hogy A vegyész című könyvét is el fogom majd olvasni.
Bevallom őszintén, nem vártam ettől a könyvtől sokat a kíváncsiságom ellenére, egyfelől, mert azt hallottam róla, hogy rosszul sikerült, másfelől, mert a nem Rowling által írt, de általa engedélyezett Harry Potter és az elátkozott gyermekben is hatalmasat csalódtam nemrégiben, és nem akartam újra így járni. Szóval úgy kezdtem bele a könyvbe, hogy egyáltalán nem voltak elvárásaim, és így reméltem, nem is okoz majd csalódást. Azt hiszem, jól tettem, hogy így álltam hozzá, mert képes voltam élvezni a történetet.
A regény első pár fejezetével voltak a legnagyobb gondjaim. A főszereplő, Alex egy titkos kormányszervezetnek dolgozott, de a szervezet vezetői valami titokzatos ok miatt ki akarták nyírni, ezért azóta menekül és bujkál előlük. Aztán a régi főnökétől kap egy e-mail üzenetet a titkos fiókjába, amiben kiutat ajánl neki ebből a menekülő életből, Alex viszont nem tudja eldönteni, hogy ez az ajánlat valós vagy csak egy csapda. A regény elején ezt fejtegeti oldalakon át, önmagát ismételve, szörnyen unalmasan és szájbarágó módon. "Ez csapda. Nem, kiút. Nem, mégis csapda. Tényleg kiút." Amikor itt tartottam, még azt hittem, hogy valóban nem lesz túl érdekes ez a könyv…
Aztán bekerült a képbe Daniel. Egy férfi, akiről eleinte nem lehetett tudni, bűnöző, ártatlan, vagy épp valami tudathasadás miatt egyszerre mindkettő, és Alex életében először emberileg közel kerül valakihez, akit később meg kell majd kínoznia, hogy információkat szedjen ki belőle. Ez az alap szerintem igazán izgalmas. Olvastam már olyan könyvet, ahol két egymással szemben álló ember elkezd vonzódni egymáshoz, de azokban általában a férfi képviselte a domináns oldalt. Itt Alex az, aki dominál, ő irányít végig, Daniel pedig hol akaratán kívül, hol önként, de követi.
Kicsit furcsa volt, hogy Daniel, miután Alex megkínozta őt, egyáltalán nem haragszik a nőre, sőt, azonnal megvédi, végül bele is szeret. Mégis… el tudom képzelni, hogy ez reálisan megtörténhet. Egyfelől az amerikaiak teljesen másképp állnak a hazájukhoz, a hazájuk és népük védelméhez, mint mi. Nem biztos, hogy teljesen egyetértek a hozzáállásukkal, de simán el tudom képzelni, hogy mivel gyerekkoruk óta a hazaszeretetet és a hazáért való önfeláldozást nevelik beléjük, sokkal könnyebben megértik, feldolgozzák, ha a haza és a népük érdekében kell szenvedniük.
Másfelől Daniel személyisége mind a kínzás előtt, mind a kínzás után konzekvensen ugyanolyan. Ő egy ártatlan, jó, önfeláldozó ember, akiben valóban nem lehet felfedezni az önzés vagy gonoszság legkisebb formáját sem. Léteznek ilyen emberek a valóságban is, én is ismerek olyat, aki még annak is örömmel segít, aki korábban átverte, bántotta és egyáltalán nem érdemli meg a segítséget. A többség számára ezek az önfeláldozók is érthetetlenek, bevallom őszintén, számomra is. De léteznek ilyen személyiségű emberek. Ha Daniel karaktere nem lenne következetes, hibaként rónám fel Meyernek, hogy túl könnyen megbocsát Alexnek, de így, hogy Daniel személyisége mindvégig ugyanolyan marad, simán el tudom képzelni, hogy bár a többség számára furcsa a viselkedése, mégiscsak reális. Csak ő egy különleges személyiségű ember, akiből kevés van a világon, ezért a többség nem érti a viselkedését.
Jót mosolyogtam egyébként azon, amikor Alex arra gondol, hogy Daniel mennyire szép. Kedvem támadt megnézni a könyvborítót, biztosan nem a Twilight van-e a kezemben. De szerencsére, csak egyetlen ilyen megjegyzés volt a történetben. Meyer valószínűleg rájött, hogy féloldalanként ömlengeni egy pasi szépségéről kicsit uncsi. :)
A kémtevékenységről egyébként körülbelül annyit tudok, amennyit fiatalon az Alias című sorozatban láthattam. Hogy mennyire volt reális a fenti sorozat, vagy mennyire reális ilyen szempontból A vegyész, halovány lilám nincsen, lévén nem vagyok titkosügynök, kém vagy hasonló. Épp ezért számomra nem az volt a kérdés, hogy vajon, amit Meyer leírt, az a valóságban lehetséges-e, hanem az, hogy el tudja-e hitetni velem, hogy akár lehetséges is lehetne. És igen, nagyrészt képes voltam elhinni.
Bevallom őszintén, nem vártam ettől a könyvtől sokat a kíváncsiságom ellenére, egyfelől, mert azt hallottam róla, hogy rosszul sikerült, másfelől, mert a nem Rowling által írt, de általa engedélyezett Harry Potter és az elátkozott gyermekben is hatalmasat csalódtam nemrégiben, és nem akartam újra így járni. Szóval úgy kezdtem bele a könyvbe, hogy egyáltalán nem voltak elvárásaim, és így reméltem, nem is okoz majd csalódást. Azt hiszem, jól tettem, hogy így álltam hozzá, mert képes voltam élvezni a történetet.
A regény első pár fejezetével voltak a legnagyobb gondjaim. A főszereplő, Alex egy titkos kormányszervezetnek dolgozott, de a szervezet vezetői valami titokzatos ok miatt ki akarták nyírni, ezért azóta menekül és bujkál előlük. Aztán a régi főnökétől kap egy e-mail üzenetet a titkos fiókjába, amiben kiutat ajánl neki ebből a menekülő életből, Alex viszont nem tudja eldönteni, hogy ez az ajánlat valós vagy csak egy csapda. A regény elején ezt fejtegeti oldalakon át, önmagát ismételve, szörnyen unalmasan és szájbarágó módon. "Ez csapda. Nem, kiút. Nem, mégis csapda. Tényleg kiút." Amikor itt tartottam, még azt hittem, hogy valóban nem lesz túl érdekes ez a könyv…
Aztán bekerült a képbe Daniel. Egy férfi, akiről eleinte nem lehetett tudni, bűnöző, ártatlan, vagy épp valami tudathasadás miatt egyszerre mindkettő, és Alex életében először emberileg közel kerül valakihez, akit később meg kell majd kínoznia, hogy információkat szedjen ki belőle. Ez az alap szerintem igazán izgalmas. Olvastam már olyan könyvet, ahol két egymással szemben álló ember elkezd vonzódni egymáshoz, de azokban általában a férfi képviselte a domináns oldalt. Itt Alex az, aki dominál, ő irányít végig, Daniel pedig hol akaratán kívül, hol önként, de követi.
Kicsit furcsa volt, hogy Daniel, miután Alex megkínozta őt, egyáltalán nem haragszik a nőre, sőt, azonnal megvédi, végül bele is szeret. Mégis… el tudom képzelni, hogy ez reálisan megtörténhet. Egyfelől az amerikaiak teljesen másképp állnak a hazájukhoz, a hazájuk és népük védelméhez, mint mi. Nem biztos, hogy teljesen egyetértek a hozzáállásukkal, de simán el tudom képzelni, hogy mivel gyerekkoruk óta a hazaszeretetet és a hazáért való önfeláldozást nevelik beléjük, sokkal könnyebben megértik, feldolgozzák, ha a haza és a népük érdekében kell szenvedniük.
Másfelől Daniel személyisége mind a kínzás előtt, mind a kínzás után konzekvensen ugyanolyan. Ő egy ártatlan, jó, önfeláldozó ember, akiben valóban nem lehet felfedezni az önzés vagy gonoszság legkisebb formáját sem. Léteznek ilyen emberek a valóságban is, én is ismerek olyat, aki még annak is örömmel segít, aki korábban átverte, bántotta és egyáltalán nem érdemli meg a segítséget. A többség számára ezek az önfeláldozók is érthetetlenek, bevallom őszintén, számomra is. De léteznek ilyen személyiségű emberek. Ha Daniel karaktere nem lenne következetes, hibaként rónám fel Meyernek, hogy túl könnyen megbocsát Alexnek, de így, hogy Daniel személyisége mindvégig ugyanolyan marad, simán el tudom képzelni, hogy bár a többség számára furcsa a viselkedése, mégiscsak reális. Csak ő egy különleges személyiségű ember, akiből kevés van a világon, ezért a többség nem érti a viselkedését.
Jót mosolyogtam egyébként azon, amikor Alex arra gondol, hogy Daniel mennyire szép. Kedvem támadt megnézni a könyvborítót, biztosan nem a Twilight van-e a kezemben. De szerencsére, csak egyetlen ilyen megjegyzés volt a történetben. Meyer valószínűleg rájött, hogy féloldalanként ömlengeni egy pasi szépségéről kicsit uncsi. :)
A kémtevékenységről egyébként körülbelül annyit tudok, amennyit fiatalon az Alias című sorozatban láthattam. Hogy mennyire volt reális a fenti sorozat, vagy mennyire reális ilyen szempontból A vegyész, halovány lilám nincsen, lévén nem vagyok titkosügynök, kém vagy hasonló. Épp ezért számomra nem az volt a kérdés, hogy vajon, amit Meyer leírt, az a valóságban lehetséges-e, hanem az, hogy el tudja-e hitetni velem, hogy akár lehetséges is lehetne. És igen, nagyrészt képes voltam elhinni.
Simán elhiszem, hogy van olyan szer, amit ha beadnak az embernek, olyan löketet ad neki, hogy egy rövid ideig egyáltalán nem érzi a súlyos sérüléseit. Ha egy titkos kormányszervezet vezetője lennék, ami katonákat, harcosokat, kémeket képez ki, tutira kikutattatnék a tudósaimmal egy ilyen szert, mert baromi hasznos a bevetések során. Azt sem furcsálltam, hogy Alex nemcsak laboratóriumi munkát végzett, hanem ő vezette a vallatásokat és egy csomó minden mást is megtanult a munkája során. Az Aliasban is a kémek ezernyi dologhoz értettek. Persze voltak szakterületeik, de konkrétan bármiféle munkát el tudtak végezni a vallatástól kezdve, az akciókon át, a mérgek kikeveréséig. Egy titkos szervezet tagja jó is, ha sok mindenhez ért, mert így nagyobb az esélye a túlélésre. Szóval nekem ezek a kémdolgok nem voltak furák, nem tudom, hogy valóban minden úgy működik-e az életben, ahogyan Meyer leírta, de én, laikus olvasóként el tudom hinni, hogy igen.
Ami miatt nekem mégis átlagos ez a történet, az a cselekmény és a karakterek. Valahogy nem éreztem azt, hogy én ezeket a karaktereket igazán szeretném. Érdekelt, mi történik majd velük, de csak a kíváncsiság vezetett, nem pedig az, hogy kötődni kezdtem volna a szereplőkhöz. Nem tudom, mi lehet ennek az oka, miért nem alakult ki a kötelék köztem és Alexék között, de valami miatt nem fogtak meg.
A cselekmény pedig túl egyszerűnek tűnt ahhoz képest, hogy ez egy kémekről szóló regény. Persze, volt benne akció, csak a holtidőkhöz képest, amikor Alexék utaztak vagy bujkáltak, túl kevés. És az sem ütött egyáltalán, amikor kiderült, hogy miért is akarta Alexet megölni a szervezet, aminek dolgozott. Ha a történet során el lett volna rejtve ezzel kapcsolatban néhány infómorzsa, amit olvasóként összeszedhetek, gondolkozhatok rajta, megpróbálhatom magamtól kirakni a képet belőle, akkor az izgivé tette volna a sztorit. De itt nem voltak morzsák, szimplán csak a végén megmondta az író (Alexet használva szócsőként), hogy mi is történt.
Az viszont tetszett (annak ellenére, hogy a karakterek nem nőttek a szívemhez), hogy a karakterek nem feketék vagy fehérek (Daniel kivételével, de a kivétel erősíti a szabályt…). A jók is képesek rosszat tenni, és a rosszak is jót. Alex és Kevin alapvetően jó emberek, de képesek hidegvérrel ölni, embereket kínozni és hasonlók, ha szükséges. A titkos szervezeten belüli egyik „főgonosz” pedig simán megöletné a saját ügynökeit is önző okokból, de imádja a családját. De talán Val karaktere lett a legemberibb, ha átlagember szemszögből nézzük. Amikor nem akarja kockáztatni az életét, senki nem dühös rá, nem vélik gyávának, nem vádaskodnak (és a narrátor sem festi le szemétnek emiatt), egyszerűen csak megértik, hogy ő nem kockáztat. És miért is kéne mindenkinek hősnek lennie? Segít, ahogy tud, de közben teljesen érthető módon nem akar belehalni. Esendő, kicsit önző, de alapvetően jó, vagyis pont olyan, mint az emberek többsége.
Amit kifejezetten imádtam, azok a kutyusok. Szeretem az állatokat, és annyira édesen volt leírva, mennyire okosak, hűségesek, bátrak. Esküszöm, az ő életükért jobban izgultam, mint az emberi karakterekért. XD
Összefoglalva, a regénynek természetesen megvannak a hibái. Egy klisés, romantikus sztori, kissé egyhangú cselekményszállal. Nem az igazán jó könyv, de nem is a "falhoz vágom" kategória, kikapcsolódásnak szerintem jó lehet. Én az átlagos kategóriába sorolnám. Egyfelől, mert olvastam már ennél sokkal-sokkal rosszabbat és sokkal-sokkal jobbat is, másfelől, mert Meyer képességeihez mérve ez egy átlagos regény. Ha a Twilightra irodalmi szempontból 3-ast adnék (még úgy is, hogy szeretem a hibáival együtt), A burokra pedig 5-öst, akkor A vegyész valahol a kettő között van, vagyis 4-es járna neki.
Azoknak ajánlom a könyvet, akik egyszerűen csak kikapcsolódásra vágynak, nem pedig világmegváltó gondolatokra. Igaz, kémekről szól a történet, mégis elsősorban azoknak tetszhet, akik a romantikus könyveket szeretik, mert ez nem egy kemény, sötét, kalandos kémregény, hanem egy kémekről szóló limonádé regény. Ne várjatok tőle sokat, és akkor pihenésnek tökéletes. :)
Kedvenc karakterek: a kutyusok.
Kedvenc részek: amikor Val kifejti, hogy szívesen segít, de ő nem hajlandó részt venni az akcióban, és a Kevin és Alex közötti szócsaták.
Kedvenc idézetek:
„Alex azt mondta: – Rendben. Profikhoz méltó módon fogunk viselkedni.
Kevin felmérte őket a pillantásával, aztán megfordult, és rácsapott a lift hívógombjára.
Daniel pillantásából azt a kérdést lehetett kiolvasni, hogy: „Ezt most komolyan mondtad?” Alex megvonta a vállát.
– Hagyjátok abba! – utasította őket Kevin, bár még mindig háttal állt nekik.
– Micsodát? – kérdezte Daniel panaszosan.
– Érzem, hogy némán kommunikáltok. Azonnal hagyjátok abba!”
„Kevin otthonosan támaszkodott a konyhaszigetre, miközben hozzálátott Val vacsorájához. – Mindenki jóban van egymással?
– Igazad volt – válaszolta Val.
Kevin diadalittasan elvigyorodott. – Mondtam, hogy nem unalmas csaj.
Val felegyenesedett, és visszamosolygott rá. – Én bárkit képes vagyok azonnal megkedvelni, aki a padlóhoz láncol téged.
Kevin vigyora eltűnt. – Döntetlen volt.”
„– És úgy teszel, mintha te győztél volna? – kérdezte Kevin hitetlenkedő hangon. – Vicces vagy!
– Mondta leláncolva – dünnyögte Daniel az orra alatt.”
„– (…) Ajándék lónak ne nézd a fogát.
– Elég hülye mondás. Ha a trójaiak megnézték volna az ajándék ló fogát, akkor talán megnyerték volna a háborút.”
„– Furcsa érzés Leander… de ebben a pillanatban szinte kedvellek.
– El fog múlni.
– Igazad van, már alig érzem.”
„– Szeretném tudni, hogy mi lehet fontosabb több százezer amerikai állampolgár életénél.
– Ez rettenetesen önzőnek fog tűnni, de a ki- és belégzés szinte minden egyebet ver nálam.”
Ami miatt nekem mégis átlagos ez a történet, az a cselekmény és a karakterek. Valahogy nem éreztem azt, hogy én ezeket a karaktereket igazán szeretném. Érdekelt, mi történik majd velük, de csak a kíváncsiság vezetett, nem pedig az, hogy kötődni kezdtem volna a szereplőkhöz. Nem tudom, mi lehet ennek az oka, miért nem alakult ki a kötelék köztem és Alexék között, de valami miatt nem fogtak meg.
A cselekmény pedig túl egyszerűnek tűnt ahhoz képest, hogy ez egy kémekről szóló regény. Persze, volt benne akció, csak a holtidőkhöz képest, amikor Alexék utaztak vagy bujkáltak, túl kevés. És az sem ütött egyáltalán, amikor kiderült, hogy miért is akarta Alexet megölni a szervezet, aminek dolgozott. Ha a történet során el lett volna rejtve ezzel kapcsolatban néhány infómorzsa, amit olvasóként összeszedhetek, gondolkozhatok rajta, megpróbálhatom magamtól kirakni a képet belőle, akkor az izgivé tette volna a sztorit. De itt nem voltak morzsák, szimplán csak a végén megmondta az író (Alexet használva szócsőként), hogy mi is történt.
Az viszont tetszett (annak ellenére, hogy a karakterek nem nőttek a szívemhez), hogy a karakterek nem feketék vagy fehérek (Daniel kivételével, de a kivétel erősíti a szabályt…). A jók is képesek rosszat tenni, és a rosszak is jót. Alex és Kevin alapvetően jó emberek, de képesek hidegvérrel ölni, embereket kínozni és hasonlók, ha szükséges. A titkos szervezeten belüli egyik „főgonosz” pedig simán megöletné a saját ügynökeit is önző okokból, de imádja a családját. De talán Val karaktere lett a legemberibb, ha átlagember szemszögből nézzük. Amikor nem akarja kockáztatni az életét, senki nem dühös rá, nem vélik gyávának, nem vádaskodnak (és a narrátor sem festi le szemétnek emiatt), egyszerűen csak megértik, hogy ő nem kockáztat. És miért is kéne mindenkinek hősnek lennie? Segít, ahogy tud, de közben teljesen érthető módon nem akar belehalni. Esendő, kicsit önző, de alapvetően jó, vagyis pont olyan, mint az emberek többsége.
Amit kifejezetten imádtam, azok a kutyusok. Szeretem az állatokat, és annyira édesen volt leírva, mennyire okosak, hűségesek, bátrak. Esküszöm, az ő életükért jobban izgultam, mint az emberi karakterekért. XD
Összefoglalva, a regénynek természetesen megvannak a hibái. Egy klisés, romantikus sztori, kissé egyhangú cselekményszállal. Nem az igazán jó könyv, de nem is a "falhoz vágom" kategória, kikapcsolódásnak szerintem jó lehet. Én az átlagos kategóriába sorolnám. Egyfelől, mert olvastam már ennél sokkal-sokkal rosszabbat és sokkal-sokkal jobbat is, másfelől, mert Meyer képességeihez mérve ez egy átlagos regény. Ha a Twilightra irodalmi szempontból 3-ast adnék (még úgy is, hogy szeretem a hibáival együtt), A burokra pedig 5-öst, akkor A vegyész valahol a kettő között van, vagyis 4-es járna neki.
Azoknak ajánlom a könyvet, akik egyszerűen csak kikapcsolódásra vágynak, nem pedig világmegváltó gondolatokra. Igaz, kémekről szól a történet, mégis elsősorban azoknak tetszhet, akik a romantikus könyveket szeretik, mert ez nem egy kemény, sötét, kalandos kémregény, hanem egy kémekről szóló limonádé regény. Ne várjatok tőle sokat, és akkor pihenésnek tökéletes. :)
Kedvenc karakterek: a kutyusok.
Kedvenc részek: amikor Val kifejti, hogy szívesen segít, de ő nem hajlandó részt venni az akcióban, és a Kevin és Alex közötti szócsaták.
Kedvenc idézetek:
„Alex azt mondta: – Rendben. Profikhoz méltó módon fogunk viselkedni.
Kevin felmérte őket a pillantásával, aztán megfordult, és rácsapott a lift hívógombjára.
Daniel pillantásából azt a kérdést lehetett kiolvasni, hogy: „Ezt most komolyan mondtad?” Alex megvonta a vállát.
– Hagyjátok abba! – utasította őket Kevin, bár még mindig háttal állt nekik.
– Micsodát? – kérdezte Daniel panaszosan.
– Érzem, hogy némán kommunikáltok. Azonnal hagyjátok abba!”
„Kevin otthonosan támaszkodott a konyhaszigetre, miközben hozzálátott Val vacsorájához. – Mindenki jóban van egymással?
– Igazad volt – válaszolta Val.
Kevin diadalittasan elvigyorodott. – Mondtam, hogy nem unalmas csaj.
Val felegyenesedett, és visszamosolygott rá. – Én bárkit képes vagyok azonnal megkedvelni, aki a padlóhoz láncol téged.
Kevin vigyora eltűnt. – Döntetlen volt.”
„– És úgy teszel, mintha te győztél volna? – kérdezte Kevin hitetlenkedő hangon. – Vicces vagy!
– Mondta leláncolva – dünnyögte Daniel az orra alatt.”
„– (…) Ajándék lónak ne nézd a fogát.
– Elég hülye mondás. Ha a trójaiak megnézték volna az ajándék ló fogát, akkor talán megnyerték volna a háborút.”
„– Furcsa érzés Leander… de ebben a pillanatban szinte kedvellek.
– El fog múlni.
– Igazad van, már alig érzem.”
„– Szeretném tudni, hogy mi lehet fontosabb több százezer amerikai állampolgár életénél.
– Ez rettenetesen önzőnek fog tűnni, de a ki- és belégzés szinte minden egyebet ver nálam.”
Értékelés: TETSZETT.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése