Ide pakolgatom fel az írásaimat, firkálásaimat, novelláimat, gondolataimat, és minden egyebet, amihez hirtelen kedvem támad. :)




2017. február 27., hétfő

Mindenki - avagy, ha összefogunk, győzhetünk!


Véletlenül láttam meg tegnap, hogy a Duna tévén leadják a Mindenki című magyar rövidfilmet, amely akkor még esélyes volt az Oscar-díjra, mára már Oscar-díjas. Mivel általános iskolában ének-zene tagozatos és kórustag voltam, külön érdekelt a film a témája miatt, ezért megörültem a lehetőségnek, hogy megnézhetem.

Először is, nosztalgikus érzéseket támasztott bennem. Volt egy nagyon rendes, igazán jó énektanárnőnk (és egyben kórusvezetőnk), aki nemcsak az órákon törődött velünk, hanem mindig minden esetben kiállt mellettünk, és úgy védett minket, akár a kiscsibéit a tyúkanyó. A mai napig szeretettel gondolok rá. Az utolsó években viszont kaptunk egy új kórusvezetőt. Nem ismerem a hátterét a dolognak, nem tudom, miért vették föl az iskolába, de az biztos, hogy a mi szempontunkból nagyon rossz döntés volt.

Az új kórusvezető minden egyes versenyünk előtt egy nappal elmondta, hogy mennyire pocsékok vagyunk, és ha nem kapjuk össze magunkat, akkor lemondja a fenébe az egészet. Aztán másnap mindig megnyertük az adott versenyt, annyira pocsékok voltunk. A mai napig emlékszem, amikor nyolcadikban engem és még egy lányt félrehívott, hogy ugye, eszünkben sincs a Művészetibe felvételizni, mert ő ahhoz nem adja a nevét mint kórusvezetőnk, mert nem akar szégyenkezni miattunk. Nem vagyok elfogult, most már pontosan ismerem az erősségeimet és gyengeségeimet, és igazán jó énekes voltam akkoriban, ahogyan a másik félrehívott osztálytársam is. Persze gyerekek voltunk, az önbizalommal sem álltunk valami jól, és sajnos hagytuk, hogy elijesszen minket. A mai napig eszembe jut, vajon milyen lenne az életem, ha akkoriban erősebb vagyok, és az éneklés útját választom…

A Mindenki az emlékeim egyfajta újrafeldolgozását és jóleső lezárást nyújtott számomra érzelmileg. Egyfelől, mert itt a tanárnő megkapta, amit érdemelt, és legalább egy filmben győzött az igazság, ha már az életben nem is. Másfelől, mert egy olyan csodálatos közösséget jelenített meg a film, amire anno én is vágytam. Mi gyerekként nem voltunk ennyire bátrak. Nem tudtunk kiállni sem önmagunkért, sem egymásért. Sajnos összetartás sem volt köztünk, ha előre lebeszéltünk volna egy olyan tervet, mint amivel a gyerekek a film végén visszavágtak, annak az lett volna a vége, hogy a fellépésen mindenki énekelni kezd, csak én tátogok. Tudom, hogy így lett volna, mert történt hasonló eset általános iskolában.

Igazából háromtagozatos osztályba jártam, voltunk mi, ének-zene tagozatosok, voltak a rajzosok és a táncosok. A táncosok voltak a kedvencek, az osztályfőnökünk odavolt értük. Ha mi nyertünk egy énekversenyt, annyit sem mondott, hogy gratulálok, de a táncosok még egy átlag sulis napon is körbe voltak rajongva. Ezek után rá akart kényszeríteni minket (énekeseket és rajzosokat), hogy kötelező jelleggel menjünk el mind a táncosok egyik iskolán belüli fellépésére. Nem verseny volt, nem valami nagy előadás, csak egy bemutató az iskolánk színháztermében. A hab a tortán az volt, hogy nemcsak arra utasított minket, hogy ott legyünk, hanem arra is, hogy vigyünk be pénzt, amiből virágcsokrot veszünk majd a táncosoknak, mindegyiküknek fejenként. A mi fellépéseinken egyetlen táncos sem volt ott soha, de még az osztályfőnök sem, mi meg szépen nyaljuk körbe a táncosokat. Mind fel voltunk háborodva. Szünetben megbeszéltük, hogy másnap egyikünk sem adja be a pénzt a virágra, mert nem tűrjük az igazságtalanságot. Persze, eljött a másnap, és rajtam kívül mindenki szépen hozta magával a pénzt… De nem bántam meg, az ember álljon ki az elvei mellett, még ha mások cserbenhagyják, akkor is.

Szóval igen… kicsit meseszerű volt a filmben az a nagy összetartás, de bár léteznének ilyen közösségek is! Csodálatos lenne! Ahol mindenki összetart, és nem ijed be... Mert a „hatalom” legyőzhető, ha a sok kis ember valóban összefog.

Nagyon tetszett a kiválasztott színészgárda. A gyerekektől kicsit tartottam, mert hát, még nem lehet akkora tapasztalatuk, tudásuk színészként, de pozitívan csalódtam. Szerintem nagyon hitelesek voltak. A félénk összebarátkozás, az első semmit- mégis sokatmondó párbeszédek. De a legjobb jelenet a nagy titok elárulása volt. Az, hogy nem mondja ki a kislány hangosan, mit mondott neki a tanárnője, hanem csak megsúgja a barátnőjének… zseniális húzás volt. Olyannyira zseniális, hogy megkönnyeztem. Annyira jól átadta azt a mély sérülést, amit egy gyerek érez ilyenkor. Nem tett semmi rosszat, mégis úgy érzi, hogy valami nagy hiba van benne, amit el kell titkolnia, és ez a titok szörnyű teher. Imádtam ezt a jelenetet!

A tanárnőt játszó színész is jó választás volt. Első ránézésre egy kedves, fiatal tanárnő, akiről még a diákjai egy része is azt gondolja, hogy törődik a gyerekekkel és jó tanár. Pedig a látszat sokszor csal, és nagyon nehéz észrevenni valaki igazi arcát.

Az a jelenet, amikor az elhallgattatott kislány barátnője ki akar lépni a kórusból, megint csak erős jelenet. Tökéletes példája a lelki zsarolásnak és manipulációnak. Amikor a bűnös úgy beszél, úgy csavarja a dolgokat, hogy azt érezd, benned van a hiba, te látod rosszul a dolgokat, te teszel tönkre mindent. Lelkifurdalást kelt, és ha erős vagy, mint az adott kislány is, akkor csak egy pillanatra tud elbizonytalanítani és elhallgattatni, de ha nem vagy annyira erős, akkor akár végleg.

Az ének… bevallom őszintén, nekem annyira nem tetszettek a filmben lévő éneklések (kivéve a film végi dalt). Lehet, hogy az én emlékeim koptak már meg nagyon, vagy a fülem romlott az évek során, de emlékeim szerint, a mi kórusunk sokkal jobban énekelt. Szóval én egy kicsit jobbat vártam volna egy a film szerint többszörösen díjnyertes kórustól. De lehet, hogy tévedek, és a gyerekek tagadhatatlanul szépen énekeltek, csak valahogy az én mércémet nem ugrották át. Ami persze nem jelenti, hogy az én mércém van megfelelő helyen, szóval ez nem kritika, csak egy magán észrevétel, mert egyébként szép volt a két főszereplő kislány hangja is, és a kórus előadása is.

Sosem vagyok elfogult semmivel csak azért, mert magyar, szóval valóban úgy gondolom, hogy az Együtt megérdemelte az Oscar-díjat. A történet lekötött, tanulságos volt, hatott az érzéseimre, a gondolataimra, jól válogatták ki a színészeket és a képi világa is tetszett. Nem vagyok szakértő, de engem laikus filmnézőként sikerült megnyernie a filmnek. Szóval nagyon örülök a Mindenki sikerének. :)

A filmet, hogy stílszerű legyek, mindenkinek ajánlom. Szerintem érdemes megnézni. :)

Kedvenc karakter: az elhallgattatott kislány barátnője.

Kedvenc jelenet: amikor súgva elárulja az elhallgattatott kislány a nagy titkot a barátnőjének.

10/10 pont

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése