Emily M. Danforth Cameron Post rossz nevelése című könyvét elsőként a kiadó Facebook-csoportjában szúrtam ki magamnak, azután személyes ajánlást is kaptam hozzá, úgyhogy azonnal le is csaptam a lehetőségre, hogy elolvashassam.
Ami tetszett:
1. Megkaptam végre, amire már régóta vágytam
Nemrég egy facebookos beszélgetésnél felmerült, klassz, hogy mostanság megjelenik egy csomó LMBTQ regény, de kicsit bánom, hogy 99%-uk férfiakról szól, és a nők szemszögéből nem lehet megismerni ezt a témát. Már nagyon régóta vágyom arra, hogy végre megjelenjen egy olyan regény, ami női oldalról mutatja be a homoszexualitást, és a történet kivitelezése is kiváló minőségű. És most végre megkaptam! A Cameron Post rossz nevelése pontosan azt adta nekem, amire már évek óta éheztem, szóval nagyon boldoggá tett az Athenaeum Kiadó azzal, hogy megjelentette.
2. Élő karakterek
Cameron Post kislány még, amikor megismerhetjük, és a szemünk előtt válik fiatal tinédzserlánnyá. Vele együtt élhetjük át az első csók élményét, amelyet megkeserít élete legnagyobb tragédiája, a szülei halála. Végigkövethetjük, hogyan ismerkedik önmagával, az érzéseivel, a világgal, a szerelemmel. Hogyan próbálják meggyűlöltetni vele önmagát a kedvesség és gondoskodás álcája mögé bújva. Átélhetjük vele a boldogságot, a fájdalmat, a félelmet, a bizonytalanságot.
Cameron Post ezáltal olyan, mintha élne. Mintha a barátunk lenne. Én legalább is ezt éreztem olvasás közben. Amikor félbe kellett hagynom a történetet valami miatt, akkor is Cameronon gondolkoztam, és amikor a könyv utolsó oldalára értem, máris hiányzott, hogy továbbra is az élete része legyek, és tudjam, mi történik majd ezután vele. Többször is eszembe jutott, hogy bárcsak leülhetnék beszélgetni Cameronnal, hogy elmondjam, mit is gondolok arról, ami vele történik. Hogy biztosítsam róla, nem bűnös, nem rossz ember, és nem kell gyűlölnie önmagát.
Kevés olyan könyvet olvasok, amelyben a valójában nem létező főszereplőt végül a barátomnak érzem, tényleg megszeretem, de ez azok közé tartozik.
3. A pokolba vezető út
Cameront egy átnevelőtáborba küldi a nagynénje, miután kiderül, hogy Cam a lányokhoz vonzódik. A nagynéni, az átnevelőtáborban dolgozó emberek nem velejükig gonoszak, csak ostobák, szűk látókörűek és bigottak. Épp ezért nem lehet igazán gyűlölni és megvetni sem őket, maximum haragudni rájuk, hogy az ostobaságukkal fiatal emberek életét nyomorítják meg. Olvasás közben végig az a mondás járt a fejemben, hogy: „A pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve.” Itt is erről van szó.
A nagynéni és az átnevelők valóban hisznek abban, hogy Cameron bűnös, és ha nem segítenek rajta, akkor a pokolba fog kerülni. Ám a jó szándékukkal szó szerint tönkreteszik ezeket a gyerekeket. Mert aki melegnek született, azt nem lehet átnevelni. Vagy hazugságban éli majd le az életét, és ebben megy tönkre lelkileg, vagy feladja az egészet, és véget vet az életének. Olyan lehetőség nincsen, hogy egy meleg heteróvá változik, és valóban boldogan él az ellenkező nemű társa mellett.
Azzal viszont, hogy az írónő nem velejéig gonosz szörnyeknek állítja be az átnevelőtábor dolgozóit, talán még inkább valószerűvé, hitelessé és borzongatóvá teszi a történetet. Mert a homofób vallásos emberek nagy része alapjában véve nem velejéig gonosz ember, egyszerűen csak rosszul értelmezi a saját istene szavait, merev, az új információk elől elzárkózó és elvakultan hisz. A szomorú és ijesztő az, hogy talán az ilyen „békés” homofób emberek sokkal veszélyesebbek, mint a gyűlölködő, nyálfröcsögő homofóbok, akik maximum félelmet váltanak ki másokból. Mert ha valaki kedvesen, a szeretet álcája mögé bújva próbál meggyőzni valakit arról, hogy bűnös, sokkal nagyobb az esélye arra, hogy átmossa az illető agyát, és tényleg elhiteti vele ezt.
Hiszen egy meleg embernek szinte csak hátránya származik abból még most, a 21. században is, hogy meleg. Senki nem vágyik arra, hogy a családja kitagadja, hogy attól kelljen félnie, kirúgják a munkahelyén, hogy titkolnia kelljen, kit is szeret, mert ha nem, akkor megszólják, leköpik, megverik. Épp ezért, ha valaki szeretettel közeledik egy lelkileg sebzett meleg felé, és azt mondja neki, ő képes átnevelni, és visszaadni neki a családja szeretetét, a biztonságérzetét, nagy az esély rá, hogy az adott személy el fogja ezt hinni, mert el akarja hinni. Aztán persze egy idő után jönnek a megingások, rájön, hogy nem képes a változásra, és ettől a kudarcélménytől összetörik lelkileg még akkor is, ha képes tovább viselni a hazugság maszkját csak azért, hogy ne érezze a társadalmi kirekesztettséget.
Annyira könnyű ez az agymosás, hogy a könyvben Cameron is néha meginog. Ha nincsenek mellette a barátai, ha nem él át egy bizonyos borzalmas eseményt a táborban, akkor lehet, hogy egy időre ő is átadja magát az agymosásnak. Ahogyan Erin vagy Mark. Akik elhitték, hogy megváltozhatnak, és „normális” életük lehet. Próbálkoztak minden erejükkel. Aztán rájöttek, hogy hiába. Ők a két tökéletes példa arra, hogy mennyire nem működik ez az egész átnevelés, és mennyire káros. Danforth nem azzal mutatta be az átnevelőprogram káros hatásait, hogy a tábor vezetőit gonosszá tette, hanem azáltal, hogyan is hat ez az egész a legelkötelezettebb, igazán megváltozni vágyó személyekre. És szerintem ez nagyon jó, hatásos húzás volt.
Amin elgondolkoztam…
1. Film vs. könyv
Természetesen a könyv elolvasása után azonnal látni akartam a filmet is. Igaz, azt hallottam róla, hogy nem sikerült túl jól, de a könyvet annyira a szívembe zártam, hogy ez nem riasztott el a filmtől.
Tény és való, hogy a film feleannyit sem ad, mint a könyv. Míg a könyvben végigkövethetjük Cameron tinédzserré válását és önmagára találását, addig a film elsősorban az átnevelő-táborbeli eseményekre koncentrál. Pont azok az évek és azok az előzmények maradnak ki belőle, amik által Cameron megalkotott karakterből élő, lélegző, valódi emberré válhat a nézők szemében és szívében. Ennek ellenére úgy érzem, hogy Chloë Grace Moretz mindent megtett azért, hogy így is beleláthassunk valamennyire Cameron lelkébe. Számomra tökéletes Cameron volt, csak jobb lett volna, ha a forgatókönyvírók ennél sokkal jobb filmet hoznak össze, és nem hagynak ki tömegével nagyon fontos jeleneteket.
Ami még hiányzott nekem a filmből, az a mellékszereplők mélyebb kidolgozása. A könyvben rengeteget megtudhatunk Cameron nagynénjéről; Coley-ról, az első, igazi kamaszkori szerelméről, aki miatt az átnevelőtáborba küldik; Jamie-ről, Cameron legjobb fiúbarátjáról és a tábor vezetőiről, Lydiáról és Rickről. A filmben ők mind csak vázlatok, nagy vonalakban ismerjük néhány tulajdonságukat, de mélységeikben nem tudunk róluk semmit.
Ahogyan Cameron érzéseiről sem. A filmben nem jön át úgy igazán, hogyan döbben rá, hogy vonzódik a gyerekkori legjobb barátnőjéhez, nem jön át, hogy mit is érez igazán Coley iránt. Nem érezzük a dühét és csalódottságát a nagynénje iránt, sem azt, hogy mindennek ellenére szereti őt és vágyik a szeretetére. És azt sem igazán érthetjük meg, hogy mit érez saját maga iránt, hogyan tekint önmagára.
Épp ezért mindenkinek azt ajánlom, elsőként a könyvet olvassa el, mert az zseniális és összetett. Aztán kiegészítésképpen nézze meg hozzá a filmet is, de ne túl nagy elvárásokkal, és akkor élvezni fogja. Nem annyira rossz, mint amennyire hallottam, a színészek például szerintem nagyon passzolnak a karakterekhez, de nem is ér fel a könyvhöz.
2. Rövid gondolatok szeretetről, homoszexualitásról, Istenről
Nos, az én értelmezésemben Isten legfontosabb tanítása a szeretet. Épp ezért elképzelni sem tudom, hogyan ítélhetnek bűnösnek valakit azért, mert tiszta szívből szeret egy másik embert, legyen az férfi vagy nő. Emellett állítólag Isten teremtett mindenkit a saját képmására, szóval a melegeket is ő teremtette a saját képmására, és aki azt mondja, a homoszexualitás nem természetes és bűn, az lényegében Isten munkájának tökéletességét kérdőjelezi meg. Sokszor arra hivatkoznak, hogy a Bibliában szó szerint benne van, hogy a homoszexualitás bűn, de az adott sorokat másképp is lehet értelmezni, plusz akik erre hivatkoznak, általában napi szinten szegnek meg a Bibliában található szabályokat, csak efölött elsiklanak, az nem számít. Aki pedig nemcsak hogy nem érti meg a melegeket, hanem még mérget fröcsögve gyűlölködik is, azt végképp nem értem, ugyanis a gyűlölettel pont szembemegy Isten legfőbb tanításával.
Szóval a homofóbok, akik Istenre és a vallásukra hivatkozva ítélik el és/vagy gyűlölik a melegeket, számomra a leglogikátlanabb emberek a világon.
Kiknek ajánlom a könyvet?
Azoknak, akik értik vagy érteni akarják, mi játszódik le egy leszbikus, fiatal lányban, és mindezt egy minőségi regényből szeretnék megismerni.
Kedvenc idézeteim:
„Így hát megcsókoltam, felvillant a vaku a fülkénkben, és ettől kezdve tárgyi bizonyítékunk volt arra, hogy együtt vagyok egy lánnyal. Lindsey visszatette a gépet a tokjába, én meg a benne lévő filmre gondoltam, arra, hogy várandós a titkunkkal, és előbb-utóbb elkerülhetetlenül világra hozza.”
„Nem mintha addig nem imádkoztam volna. Imádkoztam – egyszer-kétszer a presbiteriánus templomban, amikor elmentünk, meg amikor négy aranyhalam is elpusztult egymás után, meg máskor is. Olyankor valami magasabb rendűhöz próbáltam beszélni, valamihez, ami ott van a világban, és hatalmasabb nálam. De bármilyen alkalomról is volt szó, mindig az lett a vége, hogy hamisnak éreztem a dolgot, mintha csak eljátszanám a kapcsolatot Istennel, ahogy a gyerekek szoktak papás-mamást vagy boltost vagy egyebet játszani, de igazából nem volnék kapcsolatban vele. Tudtam, hogy itt kéne bejönnie a képbe a hitnek, és hogy elvileg a hittől, a valódi hittől lesz több az egész, mint egyszerű színlelés. De énbennem nem volt ilyen hit, és nem tudtam, honnan szerezhetnék, hogyan, és akarom-e egyáltalán.”
„– Ugye nektek tulajdonképpen fogalmatok sincs róla, hogy mit csináltok? Csak menet közben találjátok ki, és aztán történik valami tragédia, és erre úgy tesztek, mintha volnának válaszaitok, miközben nincsenek, és oltári nagy kamu az egész. Nem tudjátok, hogyan lehetne ezt rendbe hozni. Csak annyit kéne mondanod, hogy ezt elbasztuk. – Még más dolgokat is mondtam. Nem is tudom, miket, de az biztos, hogy dühös voltam, és ordítottam, és nem tudtam leállni.
Rick nem szólt rám, hogy ne beszéljek csúnyán, vagy ne legyek már ilyen seggfej, nem mintha ezt a szót használta volna, de tényleg az voltam, még akkor is, ha igazat mondtam, de nem próbált a szavamba vágni vagy elhallgattatni, ahogy Lydia tette volna. És ez nem is lepett meg különösebben, mert Rick mindig meg tudta őrizni a nyugalmát. Az viszont már nagyon is meglepett, hogy elsírta magát. Csöndesen sírt, de nem takarta el az arcát, csak ült a széken, velem szemben, és sírt.”
„Lindsey megismertette velem a melegek nyelvezetét; időnként arról beszélt, hogy lányokat szeretni mennyire politikai és forradalmi és ellenkulturális tett, holott az ilyen szavakról még csak azt sem tudtam, hogy ismernem kéne őket, meg más dolgokat is mondott, amiket nem igazán értettem, és valószínűleg ő sem – bár ezt sosem vallotta be. Ilyesmiken tulajdonképpen sosem gondolkoztam. Egyszerűen csak azért szerettem a lányokat, mert semmit sem tudtam tenni ez ellen.”
Értékelés: IMÁDOM.
Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet: KATT
Ami tetszett:
1. Megkaptam végre, amire már régóta vágytam
Nemrég egy facebookos beszélgetésnél felmerült, klassz, hogy mostanság megjelenik egy csomó LMBTQ regény, de kicsit bánom, hogy 99%-uk férfiakról szól, és a nők szemszögéből nem lehet megismerni ezt a témát. Már nagyon régóta vágyom arra, hogy végre megjelenjen egy olyan regény, ami női oldalról mutatja be a homoszexualitást, és a történet kivitelezése is kiváló minőségű. És most végre megkaptam! A Cameron Post rossz nevelése pontosan azt adta nekem, amire már évek óta éheztem, szóval nagyon boldoggá tett az Athenaeum Kiadó azzal, hogy megjelentette.
2. Élő karakterek
Cameron Post kislány még, amikor megismerhetjük, és a szemünk előtt válik fiatal tinédzserlánnyá. Vele együtt élhetjük át az első csók élményét, amelyet megkeserít élete legnagyobb tragédiája, a szülei halála. Végigkövethetjük, hogyan ismerkedik önmagával, az érzéseivel, a világgal, a szerelemmel. Hogyan próbálják meggyűlöltetni vele önmagát a kedvesség és gondoskodás álcája mögé bújva. Átélhetjük vele a boldogságot, a fájdalmat, a félelmet, a bizonytalanságot.
Cameron Post ezáltal olyan, mintha élne. Mintha a barátunk lenne. Én legalább is ezt éreztem olvasás közben. Amikor félbe kellett hagynom a történetet valami miatt, akkor is Cameronon gondolkoztam, és amikor a könyv utolsó oldalára értem, máris hiányzott, hogy továbbra is az élete része legyek, és tudjam, mi történik majd ezután vele. Többször is eszembe jutott, hogy bárcsak leülhetnék beszélgetni Cameronnal, hogy elmondjam, mit is gondolok arról, ami vele történik. Hogy biztosítsam róla, nem bűnös, nem rossz ember, és nem kell gyűlölnie önmagát.
Kevés olyan könyvet olvasok, amelyben a valójában nem létező főszereplőt végül a barátomnak érzem, tényleg megszeretem, de ez azok közé tartozik.
3. A pokolba vezető út
Cameront egy átnevelőtáborba küldi a nagynénje, miután kiderül, hogy Cam a lányokhoz vonzódik. A nagynéni, az átnevelőtáborban dolgozó emberek nem velejükig gonoszak, csak ostobák, szűk látókörűek és bigottak. Épp ezért nem lehet igazán gyűlölni és megvetni sem őket, maximum haragudni rájuk, hogy az ostobaságukkal fiatal emberek életét nyomorítják meg. Olvasás közben végig az a mondás járt a fejemben, hogy: „A pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve.” Itt is erről van szó.
A nagynéni és az átnevelők valóban hisznek abban, hogy Cameron bűnös, és ha nem segítenek rajta, akkor a pokolba fog kerülni. Ám a jó szándékukkal szó szerint tönkreteszik ezeket a gyerekeket. Mert aki melegnek született, azt nem lehet átnevelni. Vagy hazugságban éli majd le az életét, és ebben megy tönkre lelkileg, vagy feladja az egészet, és véget vet az életének. Olyan lehetőség nincsen, hogy egy meleg heteróvá változik, és valóban boldogan él az ellenkező nemű társa mellett.
Azzal viszont, hogy az írónő nem velejéig gonosz szörnyeknek állítja be az átnevelőtábor dolgozóit, talán még inkább valószerűvé, hitelessé és borzongatóvá teszi a történetet. Mert a homofób vallásos emberek nagy része alapjában véve nem velejéig gonosz ember, egyszerűen csak rosszul értelmezi a saját istene szavait, merev, az új információk elől elzárkózó és elvakultan hisz. A szomorú és ijesztő az, hogy talán az ilyen „békés” homofób emberek sokkal veszélyesebbek, mint a gyűlölködő, nyálfröcsögő homofóbok, akik maximum félelmet váltanak ki másokból. Mert ha valaki kedvesen, a szeretet álcája mögé bújva próbál meggyőzni valakit arról, hogy bűnös, sokkal nagyobb az esélye arra, hogy átmossa az illető agyát, és tényleg elhiteti vele ezt.
Hiszen egy meleg embernek szinte csak hátránya származik abból még most, a 21. században is, hogy meleg. Senki nem vágyik arra, hogy a családja kitagadja, hogy attól kelljen félnie, kirúgják a munkahelyén, hogy titkolnia kelljen, kit is szeret, mert ha nem, akkor megszólják, leköpik, megverik. Épp ezért, ha valaki szeretettel közeledik egy lelkileg sebzett meleg felé, és azt mondja neki, ő képes átnevelni, és visszaadni neki a családja szeretetét, a biztonságérzetét, nagy az esély rá, hogy az adott személy el fogja ezt hinni, mert el akarja hinni. Aztán persze egy idő után jönnek a megingások, rájön, hogy nem képes a változásra, és ettől a kudarcélménytől összetörik lelkileg még akkor is, ha képes tovább viselni a hazugság maszkját csak azért, hogy ne érezze a társadalmi kirekesztettséget.
Annyira könnyű ez az agymosás, hogy a könyvben Cameron is néha meginog. Ha nincsenek mellette a barátai, ha nem él át egy bizonyos borzalmas eseményt a táborban, akkor lehet, hogy egy időre ő is átadja magát az agymosásnak. Ahogyan Erin vagy Mark. Akik elhitték, hogy megváltozhatnak, és „normális” életük lehet. Próbálkoztak minden erejükkel. Aztán rájöttek, hogy hiába. Ők a két tökéletes példa arra, hogy mennyire nem működik ez az egész átnevelés, és mennyire káros. Danforth nem azzal mutatta be az átnevelőprogram káros hatásait, hogy a tábor vezetőit gonosszá tette, hanem azáltal, hogyan is hat ez az egész a legelkötelezettebb, igazán megváltozni vágyó személyekre. És szerintem ez nagyon jó, hatásos húzás volt.
Amin elgondolkoztam…
1. Film vs. könyv
Természetesen a könyv elolvasása után azonnal látni akartam a filmet is. Igaz, azt hallottam róla, hogy nem sikerült túl jól, de a könyvet annyira a szívembe zártam, hogy ez nem riasztott el a filmtől.
Tény és való, hogy a film feleannyit sem ad, mint a könyv. Míg a könyvben végigkövethetjük Cameron tinédzserré válását és önmagára találását, addig a film elsősorban az átnevelő-táborbeli eseményekre koncentrál. Pont azok az évek és azok az előzmények maradnak ki belőle, amik által Cameron megalkotott karakterből élő, lélegző, valódi emberré válhat a nézők szemében és szívében. Ennek ellenére úgy érzem, hogy Chloë Grace Moretz mindent megtett azért, hogy így is beleláthassunk valamennyire Cameron lelkébe. Számomra tökéletes Cameron volt, csak jobb lett volna, ha a forgatókönyvírók ennél sokkal jobb filmet hoznak össze, és nem hagynak ki tömegével nagyon fontos jeleneteket.
Ami még hiányzott nekem a filmből, az a mellékszereplők mélyebb kidolgozása. A könyvben rengeteget megtudhatunk Cameron nagynénjéről; Coley-ról, az első, igazi kamaszkori szerelméről, aki miatt az átnevelőtáborba küldik; Jamie-ről, Cameron legjobb fiúbarátjáról és a tábor vezetőiről, Lydiáról és Rickről. A filmben ők mind csak vázlatok, nagy vonalakban ismerjük néhány tulajdonságukat, de mélységeikben nem tudunk róluk semmit.
Ahogyan Cameron érzéseiről sem. A filmben nem jön át úgy igazán, hogyan döbben rá, hogy vonzódik a gyerekkori legjobb barátnőjéhez, nem jön át, hogy mit is érez igazán Coley iránt. Nem érezzük a dühét és csalódottságát a nagynénje iránt, sem azt, hogy mindennek ellenére szereti őt és vágyik a szeretetére. És azt sem igazán érthetjük meg, hogy mit érez saját maga iránt, hogyan tekint önmagára.
Épp ezért mindenkinek azt ajánlom, elsőként a könyvet olvassa el, mert az zseniális és összetett. Aztán kiegészítésképpen nézze meg hozzá a filmet is, de ne túl nagy elvárásokkal, és akkor élvezni fogja. Nem annyira rossz, mint amennyire hallottam, a színészek például szerintem nagyon passzolnak a karakterekhez, de nem is ér fel a könyvhöz.
2. Rövid gondolatok szeretetről, homoszexualitásról, Istenről
Nos, az én értelmezésemben Isten legfontosabb tanítása a szeretet. Épp ezért elképzelni sem tudom, hogyan ítélhetnek bűnösnek valakit azért, mert tiszta szívből szeret egy másik embert, legyen az férfi vagy nő. Emellett állítólag Isten teremtett mindenkit a saját képmására, szóval a melegeket is ő teremtette a saját képmására, és aki azt mondja, a homoszexualitás nem természetes és bűn, az lényegében Isten munkájának tökéletességét kérdőjelezi meg. Sokszor arra hivatkoznak, hogy a Bibliában szó szerint benne van, hogy a homoszexualitás bűn, de az adott sorokat másképp is lehet értelmezni, plusz akik erre hivatkoznak, általában napi szinten szegnek meg a Bibliában található szabályokat, csak efölött elsiklanak, az nem számít. Aki pedig nemcsak hogy nem érti meg a melegeket, hanem még mérget fröcsögve gyűlölködik is, azt végképp nem értem, ugyanis a gyűlölettel pont szembemegy Isten legfőbb tanításával.
Szóval a homofóbok, akik Istenre és a vallásukra hivatkozva ítélik el és/vagy gyűlölik a melegeket, számomra a leglogikátlanabb emberek a világon.
Kiknek ajánlom a könyvet?
Azoknak, akik értik vagy érteni akarják, mi játszódik le egy leszbikus, fiatal lányban, és mindezt egy minőségi regényből szeretnék megismerni.
Kedvenc idézeteim:
„Így hát megcsókoltam, felvillant a vaku a fülkénkben, és ettől kezdve tárgyi bizonyítékunk volt arra, hogy együtt vagyok egy lánnyal. Lindsey visszatette a gépet a tokjába, én meg a benne lévő filmre gondoltam, arra, hogy várandós a titkunkkal, és előbb-utóbb elkerülhetetlenül világra hozza.”
„Nem mintha addig nem imádkoztam volna. Imádkoztam – egyszer-kétszer a presbiteriánus templomban, amikor elmentünk, meg amikor négy aranyhalam is elpusztult egymás után, meg máskor is. Olyankor valami magasabb rendűhöz próbáltam beszélni, valamihez, ami ott van a világban, és hatalmasabb nálam. De bármilyen alkalomról is volt szó, mindig az lett a vége, hogy hamisnak éreztem a dolgot, mintha csak eljátszanám a kapcsolatot Istennel, ahogy a gyerekek szoktak papás-mamást vagy boltost vagy egyebet játszani, de igazából nem volnék kapcsolatban vele. Tudtam, hogy itt kéne bejönnie a képbe a hitnek, és hogy elvileg a hittől, a valódi hittől lesz több az egész, mint egyszerű színlelés. De énbennem nem volt ilyen hit, és nem tudtam, honnan szerezhetnék, hogyan, és akarom-e egyáltalán.”
„– Ugye nektek tulajdonképpen fogalmatok sincs róla, hogy mit csináltok? Csak menet közben találjátok ki, és aztán történik valami tragédia, és erre úgy tesztek, mintha volnának válaszaitok, miközben nincsenek, és oltári nagy kamu az egész. Nem tudjátok, hogyan lehetne ezt rendbe hozni. Csak annyit kéne mondanod, hogy ezt elbasztuk. – Még más dolgokat is mondtam. Nem is tudom, miket, de az biztos, hogy dühös voltam, és ordítottam, és nem tudtam leállni.
Rick nem szólt rám, hogy ne beszéljek csúnyán, vagy ne legyek már ilyen seggfej, nem mintha ezt a szót használta volna, de tényleg az voltam, még akkor is, ha igazat mondtam, de nem próbált a szavamba vágni vagy elhallgattatni, ahogy Lydia tette volna. És ez nem is lepett meg különösebben, mert Rick mindig meg tudta őrizni a nyugalmát. Az viszont már nagyon is meglepett, hogy elsírta magát. Csöndesen sírt, de nem takarta el az arcát, csak ült a széken, velem szemben, és sírt.”
„Lindsey megismertette velem a melegek nyelvezetét; időnként arról beszélt, hogy lányokat szeretni mennyire politikai és forradalmi és ellenkulturális tett, holott az ilyen szavakról még csak azt sem tudtam, hogy ismernem kéne őket, meg más dolgokat is mondott, amiket nem igazán értettem, és valószínűleg ő sem – bár ezt sosem vallotta be. Ilyesmiken tulajdonképpen sosem gondolkoztam. Egyszerűen csak azért szerettem a lányokat, mert semmit sem tudtam tenni ez ellen.”
Értékelés: IMÁDOM.
Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet: KATT
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése