Susan Kay: Fantom

Miért választottam ezt a könyvet?

Nemrég olvastam Lerouxtól Az operaház fantomja című regényt, ami tetszett, de rengeteg kérdés maradt bennem a szereplők motivációit, tetteit, érzéseit tekintve. Egy olvasóm hívta fel a figyelmemet Kay Fantomjára, én pedig kíváncsi lettem, vajon ez a történet is tud-e annyit adni, mint az eredeti, esetleg megkapom-e általa azokat a válaszokat, amik az eredetit olvasva felvetődtek bennem...

Véleményem a könyvről

A történet Erik életét meséli el nekünk a születésétől egészen a haláláig, sőt, egy kicsit még azon is túl. Míg az eredeti történetből nem igazán ismerhetjük meg a valódi Eriket, csak a Fantomot, és őt is pusztán mások szemén át láthatjuk, addig Kay bepillantást enged Erik fejébe, érzéseibe.

A könyv fejezetei más-más karakterek szemszögéből mutatják be az eseményeket. Erik édesanyja, Madeleine szemén át láthatjuk a fia születését és kisgyermekkorát. Erik szemén át az otthonról való szökése utáni eseményeket. Egy építőmester, Giovanni szemén át a tinédzserkorát. Nadir, a Mazanderan darogája szemén keresztül a fiatalférfi-korát. Ismét Erik szemén át a felnőttférfi-korát és az operaházban történteket. Ez utóbbit Christine-nel felváltva mesélik el. Végül Raoul zárja a könyvet, aki által megismerhetjük az operaház utáni történések egy részét.

Először féltem attól, hogy vajon ennyi nézőpontváltással le tud-e majd kötni a könyv, és mások szemén át képes leszek-e igazán megismerni Erik valóját, de Kay tökéletesen választotta meg, mikor ki által láttatja az eseményeket és Eriket. Mindegyik szemszög hozzáadott valamit Erik személyiségéhez, szóval számomra minden egyes fejezet igazi kincs volt. Tényleg nincs jobb szó rá: tökéletes.

Madeleine szemszöge lelkileg nagyon megrázó volt. A nő boldog házasságban élt, ám a terhessége alatt elvesztette a férjét. Amikor pedig megszületett Erik, egyszerűen nem tudott mit kezdeni a helyzettel és az érzéseivel. Erre rátett egy lapáttal az, hogy a legjobb barátnőjén kívül mindenki úgy kezelte Eriket, mint egy szörnyet, így Madeleine sem tudott másképp nézni rá. Erik lényegében rosszabb körülmények között nőtt fel, mint egy háziállat (egyébként a legjobb barátja egy kutya volt). A morbid az, hogy az anyja valamilyen bizarr módon kötődött hozzá, szerette őt, mégis képtelen volt túllépni az iszonyán, amit a fia láttán érzett. Persze a leírás alapján Erik valóban szélsőségesen eltorzult lehetett, megpróbáltam elképzelni őt, de valószínűleg a tényleges kinézete még annál is rosszabb volt, mint amit a fantáziám képes megjeleníteni. De kiemelkedően értelmes, tehetséges gyerek volt, aki mélységesen szomjazta a szeretetet. És bár többen – néha még a saját anyja is – ördöginek tartották, valójában semmiféle gonoszság nem volt ekkor még benne. Csalódottság igen, talán még düh is, de ha rosszat tett, azt sosem gonoszságból tette, és nem tudatosan. Pedig a felnőttek vele való viselkedése alapján még azt is megértettem volna, ha meggyűlöli őket. De Erik, a kisgyerek ártatlan lélek volt, csak azok láttak gonoszságot a tettei mögött, akik nem tudtak átlátni a külsején.

Majd megszakadt a szívem érte ebben a fejezetben. Biztos, hogy a külseje láttán bennem is fakadtak volna ellenérzések, szerintem ez teljesen emberi reakció, de az is biztos, hogy sosem bántottam volna, és minden szeretetemet neki adtam volna anyaként.

Érdekes egyébként az, ahogyan az anyja újra előkerül kétszer is Erik életében már felnőttkorában. Az első ilyen esetből derül ki az, hogy a nő valóban szerette őt, csak éretlen, ostoba, egoista és felszínes volt. Nem tudta legyőzni a saját gyengeségeit, hogy ki is mutassa a fia iránt a szeretetét. A második eset pedig azt bizonyítja, hogy mindennek ellenére Erik is a végletekig szerette az anyját, és a hatás, amit a nő tett rá, mindörökre vele maradt. Ez utóbbi motívumot egyébként kicsit bizarrnak, mégis pszichológiai szempontból teljesen hihetőnek találtam.

Az Erik szökése utáni időszak megint csak megviselte a gyomrom és a szívem. Az, ahogyan az emberek bántak Erikkel, aki akkor még csak egy gyerek volt, egyszerűen iszonytató. Nem Erik volt a szörnyeteg, hanem ők. Még szerencse, hogy Erik tényleg kivételesen intelligens volt, és idővel rájött, hogyan védheti meg önmagát, és kerülhet akár fölénybe is. Ez a fejezet számomra az emberi ostobaság és gonoszság fejezete volt. Megmutatta, hogy az emberek többsége felszínes, ostoba és kegyetlen. Nemcsak Javert, aki állatként bánt Erikkel és mutogatta őt pénzért, mint valami látványosságot, hanem azok is, akik hajlandóak voltak fizetni ezért. Az pedig, hogy olyasvalaki is ártana neki, akin segített (erdőbeli jelenet)... Nos igen, talán ez ütött a legjobban szíven. És teljesen megértem azt, amit végül tett. Egyáltalán nem ítélem el érte. Tökéletesen igaza volt és cseppet sem érzem őt emiatt gonosznak. Itt még nem lépett rá arra az útra, amiről aztán már nehéz visszafordulni.

Az építőmester fejezete másféle módon rázott meg. Itt találkozik Erik először a feltétel nélküli elfogadással, az apai szeretettel és a szerelemmel. Úgy szerettem volna, ha ez egy tündérmese, egy "szépség és a szörnyeteg" történet, ahol a szörny megtalálja a boldogságot. De persze az eredeti történetet ismerve, tudtam, hogy nem így lesz, ezért fájt olvasni ezt a fejezetet. Mert tisztában voltam vele, hogy valami nagyon rossz fog történni. Őszintén szólva arra számítottam, hogy Erik itt követi majd el az első olyan tettét, amit már nem tudok megbocsátani neki, de sikerült az írónőnek meglepnie. És ettől csak még jobban megszerettem Eriket.

A Perzsiában játszódó rész már többet mutat Erik sötét oldalából. De még itt is csepegtet el az írónő olyasmiket, amik miatt az ember egyszerűen nem tudja megutálni a karakterét. A Nadirral való barátsága, az, ahogyan Nadir kisfiával viselkedik, az, ahogyan a nőkről gondolkozik minden erőszakos cselekedete ellenére szimpatikussá teszi őt.

– Erik, miért küldted el azt a lányt? Kívántad, és a tiéd volt, hogy azt tégy vele, amit akarsz. Miért kockáztatod a sah haragját egy rabszolgalány kedvéért?

Hirtelen dühös ordítást hallatott, felemelte az előtte álló asztalt, és keresztülhajította a szobán, úgy, hogy szanaszét pattogtak a lábak a márvány asztallapról.

– Csak rabszolga! Csak állat! – tombolt magából kikelten. – Tökkelütött perzsa fajankó, pusztulj innen, mielőtt minden jószolgálatodról megfeledkeznék!

Apropó, a nőkről való gondolkodása... Feministaként az eredeti Az operaház fantomját olvasva azt gondoltam, hogy Erik egy birtoklási mániás, kegyetlen férfi, aki tulajdonként tekint a nőkre, vagy legalább is Christine-re. Nos, ebben a könyvben kiderül, hogy Erik ennek pont az ellentéte. Tiszteli a nőket, sosem bántaná őket, vannak vágyai, de sosem élne vissza a hatalmával, testi erejével. Amikor lehetősége lenne rá, akkor is nemet mond a nemi erőszakra. Barbár szokásnak tartja, hogy a perzsáknál a nő a férfi tulajdona, és adhatják-vehetik. Ez pedig előrevetítette számomra azt, hogy valószínűleg Christine-nel sem úgy és az történt, amit olvasóként az eredeti könyv sejtet.

Az operaház építéséhez érve attól féltem, hogy majd ellaposodik a történet, hiszen ami ezután következett, azt már olvashattam az eredeti regényben is, de nagyon nem így történt! Ami az eredeti sztoriban homályos, érthetetlen volt számomra, azt Kay teljesen helyrerakta, logikussá tette. Megértettem, hogy Erik mit miért tett. És végre azt is, hogy amíg Christine emberszámba vette őt, addig tökéletesen tiszteletben tartotta a lány döntéseit. Azt is gond nélkül elfogadta volna, ha Christine Raoult választja, csak azt várta el, hogy tisztességes választ kapjon, ahogyan egy másik férfi is kapna, akinek nincsen torz arca. Az lökte át végül egyetlen pillanatra az őrület határán Eriket, hogy Christine hazudott neki, szörnyként kezelte. És még azon a határon is vissza lehetett hozni végül az igazsággal.

Christine is nagyon érdekes karakter egyébként ebben a könyvben. Az eredeti sztoriban csak idegesített, olyan kis butácskának találtam. Itt viszont őt is kicsit jobban megértettem. Ő is önmagával küzdött. Mert bár Erik arca rémülettel töltötte el, a lelkébe tényleg, őszintén beleszeretett. Ezzel pedig nem tudott mit kezdeni. Képtelen volt legyőzni önmagát, az ellenérzéseit a szerelme ellenére is. Legalábbis egy pontig.

És épp ezért tetszett ez a regény. Mert megtudhattuk azt is, ami az eredetiből nem derült ki. Hogy mi lett a Fantom és Christine sorsa az operaházbeli események után. Csak annyit láthattunk az eredetiben, hogy Christine végül Raoullal megy el. De bennem ott maradt a hiányérzet. Amit Kay most kitöltött. És pont olyan módon, ahogyan arra én vágytam. Így megismerhettem Christine valódi érzéseit. Megtudhattam, hogy Erik nem birtokolni akart, hanem szeretni. És azt is, hogy Raoul is sokkal mélyebben szerette Christine-t, mint én azt az eredeti regényből hittem.

És a vége, a legvége! A jövőbeli titok. Ennél szebb befejezést és elégtételt nem is kaphatott volna Erik az élettől. Egyszerre voltam szomorú és boldog.

Hogy tetszett a könyv?

A nyelvezete szépirodalmian gyönyörű volt, mégis érthető, élvezhető. A történet minden egyes sora izgalmas volt számomra. Egyfelől igazán megismerhettem Eriket, másfelől állandóan történt valami érdekes, izgalmas. A különböző szemszögek is nagyon jól lettek kiválasztva, mindegyiktől kaptam valami értékes pluszt. Számomra ez a regény egyszerűen tökéletes volt.

Vagyis összességében IMÁDOM ezt a könyvet.

Kiknek ajánlom a könyvet?

Mindenkinek, akiben hiányérzet maradt az eredeti Az operaház fantomja után. Azoknak, akik egy olyan szépirodalmi igényességű, mégis izgalmas, érdekes történetet szeretnének olvasni, amit a szórakoztató irodalom kedvelői is tökéletesen élvezhetnek.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet:

KATT