Az állattartók közül kevesen kételkednek benne, hogy kedvenceiknek vannak érzéseik, ugyanakkor a tudósok ezt meglepően sokáig nem ismerték el egyértelműen. A Park Kiadó újdonságában, a Mama utolsó ölelésében a szerző különféle történetekkel igyekszik bizonyítani az állatok érzelmi világának sokszínűségét. Tartsatok velünk, ha érdekel, mit gondolunk a könyvről!
Miért választottam ezt a könyvet?
Egyfelől érdekel a pszichológia, másfelől mostanában egyre inkább érdekel a bolygónk, világunk működése, az állatok világa, hogy mi emberek mitől vagyunk olyanok, amilyenek, mennyire maradtunk állatok, miben nőttünk túl a többi állatfajon, vagy esetleg miben maradtunk alul. A majmokat és emberszabásúakat kifejezetten érdekesnek találtam mindig is, ezért úgy véltem, ez a könyv is érdekes lehet számomra.
Véleményem a könyvről
Frans de Waal azzal töltötte eddigi életét, hogy megfigyelte, tanulmányozta a majmokat, emberszabásúakat, és esetenként más állatokat is. Főképp az érzéseik, érzelmeik érdekelték őt, és az, hogy ezek mennyiben hasonlítanak az emberek érzéseihez, érzelmeihez. Vagyis, hogy az állatok és emberek "lelke" vajon tényleg annyiban különbözik egymástól, vagy sokkal jobban hasonlítunk állattársainkra, mint azt önmagunknak be mernénk vallani.
Először is, jó pár tudományos könyvet olvastam mostanában, de ez volt közülük eddig a legszórakoztatóbb, legérdekesebb, legtanulságosabb számomra. De Waal tudományos dolgokról ír, de nem unalmas, száraz stílusban, hanem érthetően, élvezhetően egy laikus számára is. A tudományos tényeket a megfigyeléseivel, különböző kísérletekkel támasztja alá, de ezek nemcsak erre szolgálnak, hanem fellazítják, megfűszerezik a szöveg tudományos részét. Látszik, hogy de Waal valóban az állatok között töltötte az életét, érezni az őszinte érdeklődést, kötődést a szavaiban. Tiszteli az állatokat, és meg akarja ismerni, érteni őket, ez pedig átjön az írott szavain az olvasó számára. Vagyis nekem ez a stílus nagyon-nagyon bejön, mert a tanulás mellett jól is szórakoztam olvasás közben.
A könyvben találhatunk fényképeket és rajzokat is, mindkettő feldobta a kötetet, de én a fotókat szerettem inkább, érdekes volt megnézegetni őket és felismerni egy-egy mozdulatban, gesztusban a hozzánk való hasonlóságot.
Őszintén szólva, sokszor gondolkoztam már azon, hogy az emberek és az állatok miben hasonlítanak és különböznek egymástól, ahogyan azon is, hogy vajon az állatok tényleg csak annyit értenek és éreznek át a világból, amennyit mi hiszünk, vagy sokkal több van bennük, és csak lekicsinyeljük őket. Amióta kutyáim vannak, még inkább érdekel ez a téma, és még inkább hajlok arra, hogy az állatok értelmesebbek, mint azt gondolnánk. Tagadhatatlanul vannak érzéseik, még ha mi nem is mindig értjük ezeket, és tagadhatatlanul értelmesek. Sokszor bizonyos dolgokban talán még értelmesebbek is, mint mi, emberek.
(...) aki élt már együtt kutyával, és még sincs meggyőződve arról, hogy a kutyáknak a mieinkhez hasonló érzéseik vannak, az elmeháborodott, vagy talán veszélyes is.
A könyvet olvasva ezek a gondolatok csak megerősödtek bennem. Valamint az is, hogy le sem tagadhatnánk, hogy mi is állatok vagyunk, egyek a sok állatfaj közül (akik valamiért szerencsések voltak, mert a világ uraivá váltak, bár hogy miért pont mi, azt sokszor nem értem). Ahogyan azt sem tagadhatjuk, hogy az emberszabásúak a távoli rokonaink. Bár nem akarjuk észrevenni, annyi gesztusunk, rituális cselekedetünk hasonlít ahhoz, amit náluk vicces vagy primitív grimaszoknak, tetteknek tartunk.
Ahogy olvastam a könyvben a csimpánzok, bonobók viselkedéséről, a társadalmukról, az érzelmeik kifejeződéseiről, az egymáshoz való viszonyukról, sokszor kellett elmosolyodnom vagy felkuncognom, mert őszintén szólva magunkra ismertem bennük. Mi kicsit másképp, de mégis ugyanazokat a rituálékat, gesztusokat, pótcselekvéseket, érzelemkifejezéseket használjuk. Azóta, hogy a könyvet olvastam, nagyon szórakoztató az élet, mert időnként teljesen más szemmel nézek a körülöttem lévő emberekre, felismerek bennük néhány az emberszabásúakra jellemző gesztust, és alig bírom visszafojtani a nevetést. De nemcsak másokban ismerem fel ezeket, hanem önmagamban is. Vagy például a munkahelyi dinamikánkban. Abban, hogy hogyan alkotunk csoportokat, hogyan viszonyulunk más csoportokhoz, egymás védelmezésében, támadásában, a szociális gesztusokban.
Az elsőként eszembe jutó anekdota Washoe-ról, az amerikai jelnyelvre megtanított csimpánzról szól. Washoe megtanulta, hogy "piszkosat" jeleljen a szennyezett bútorok vagy ruhák láttán. EGyszer, amikor egy makákó nagyon felbosszantotta, többször is azt jelelte: "Piszkos majom! Piszkos majom!". Ez a szó újszerű használata volt, amelyre soha nem tanították.
A könyvben főképp a csimpánzokról és bononókról esik szó. Két emberszabású majomfajta, akik nagyon különböznek egymástól, mégis mindkettejükre hasonlítunk mi, emberek. A csimpánzok az erőszakosabb énünket képviselik. Azt, amiben egyetlen alfa uralkodik az alattvalókon, és a hatalmát erővel, harccal tartja meg. Állandó stresszben, félelemben él, hogy letaszítják trónjáról, míg a nép alázatosan hajbókol előtte. Vannak köztük jó és rossz alfák. A jó alfa kedves, törődő a népével, és általában sokáig van hatalmon, a rossz alfa erőszakos, agresszív az alatta lévőkkel, és hamar eljön érte egy kihívó, hogy eltörölje a rémuralmát. Azt hiszem, ebből az emberi vezetőink sokat tanulhatnának...
A bonobók a "szeretkezz, ne háborúzz!" hippik. Ők számomra sokkal szimpatikusabbak, mert a konfliktusaikat, gondjaikat öleléssel, kurkászással, csókkal, simogatással és persze szexszel oldják meg. Nem szeretnek harcolni, nem szeretik az erőszakot, alapvetően békésen akarják leélni az életüket. Szóval bár inkább rájuk hasonlítanánk mi, emberek. De sajnos, ha körülnézek a világban, úgy látom, az emberek többsége jobban hasonlít a csimpánzokra, és csak néhányunk bonobólelkületű.
A könyv az összes érzésre kitér a boldogságtól kezdve az undoron és gyűlöleten át a gyászig, gonoszságig. Mindegyik nagyon érdekes volt, de valamiért mégis a gyász és a gonoszság az, ami igazán elgondolkoztatott.
Sokszor hallottam már azt a mondatot, hogy: "Az ember az egyetlen állat, aki élvezetből öl." Nos, a könyv elolvasása után ebben én már nem vagyok olyan biztos. A könyv írója megfigyelésekkel támasztotta alá, hogy talán egy állat is képes ilyesmire. Például volt két csimpánz, akik közül az egyik megtanulta, hogyan csalja a tyúkokat a kerítés mellé azért, hogy a társa egy hegyes nyárssal megszurkodhassa és idővel megölhesse őket. Nem azért, hogy megegyék a húsukat, nem azért, mert valamiféle hatalmat akartak megszerezni tőlük, hanem pusztán élvezetből. Nevettek a tyúkok szenvedésén, láthatólag élvezték azt, jól szórakoztak a tettükön.
Olyan is előfordult, hogy volt ok a gyilkosságra, egy erősebb csimpánz át akarta venni az alfától a hatalmat, ám maga a gyilkosság extrán és teljesen feleslegesen kegyetlen volt. Vagyis a gyilkosnak volt észszerű oka, ám élvezte is a tettét. Nemcsak ölni akart, hanem kínozni és megalázni is az áldozatát.
Persze mondhatjuk azt, hogy nem fogták fel, mit tesznek, hiszen nem értik a halál fogalmát. De az író ezt is cáfolja. Szintén példákkal támasztja alá, hogy ha nem is minden állat, de egyes állatok, a csimpánzok is, felfogják a halál véglegességét és gyászolnak. Sőt, a gyilkosok ugyanúgy visszatérnek közülük is a tetthelyre, hogy a gyilkosságukat újraéljék, mint az emberi gyilkosok.
Szóval bár tény, hogy mi, emberek vagyunk a legkegyetlenebb és legkártékonyabb állatok a földön, mégsem vagyunk egyedi eset.
Azért persze, nemcsak az derült ki a könyvből számomra, hogy az állatok és az emberek csak a gyűlölet és kegyetlenség élvezetének érzésében osztoznak. Vannak közös pozitív érzéseink is. Például nem szeretjük az igazságtalanságot. Az egyik kísérletben egy majmot a családjával szomszédos ketrecbe zártak (nem tudták elérni, de látták egymást), és finomságot adtak neki enni (ha jól emlékszem, szőlőt, de nem biztos...). Ő viszont addig nem evett, míg el nem érte, hogy a családjának is adjanak belőle.
A könyv címe Mama utolsó ölelése. Mama egy csimpánzkolónia "királynője" volt. A csimpánzokat általában egy hím alfa vezeti, de Mama nőstényként is olyasféle hatalomra és tiszteletre tett szert a népe körében, hogy a hatalma túlnőtt a hím alfáén is. Mindezt azzal érte el, hogy kiépített a nőstény majmok között egy támogató kapcsolatrendszert, gondoskodott a többiekről, és ha vita volt, vállalta a békítő szerepét. Mama azért is különleges, mert a csimpánzoknál általában, ha egy majom megöregszik, legyengül, akkor a hatalmát is elveszti, de Mama mindvégig a trónon maradt, míg az öregség el nem vitte. Mama néhány emberrel is jóban volt, az utolsó ölelését is halála előtt egy embernek, az egyik jó barátjának adta.
Hogy tetszett a könyv?
Nagyon élveztem olvasni, mert elgondolkoztatott, de közben szórakoztatott is. Sok mindent megtudtam belőle az állatokról és az emberekről is. Nagyon érdekes volt látni, miben hasonlítunk és különbözünk egymástól. Mióta a könyvet olvastam, teljesen más színben szemlélem a körülöttem lévő embereket, emberi közösségeket.
Szóval összességében IMÁDOM ezt a könyvet.
Kiknek ajánlom a könyvet?
Mindenkinek, aki bizonyosságot akar szerezni róla, hogy az állatoknak igenis vannak érzéseik, és sok mindenben hasonlítunk rájuk.
Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet:
Nyereményjáték:
Játékunkban az ehhez a könyvhöz hasonló, természettel foglalkozó könyveknek szenteljük a figyelmet. Olyan olvasmányokból hoztunk idézeteket, amelyek arról szólnak, mit tanulhatunk mi, emberek az állatoktól. Fejtsétek meg, mely könyvekből származnak az idézetek, és pötyögjétek be a címét a Rafi megfelelő helyére.
(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)
Idézet a játékhoz:
Ha van valami, amit helytelenítek, az a vadállatok – legyen elefánt vagy madár – befogása és megszelídítése.
Nekem akkor szép a kalitka, ha üres.
Állomáslista:
07. 14. Readinspo
07. 16. Spirit Bliss Sárga könyves út
07. 17. Flora the Sweaterist
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése