Balatoni József (Jocó bácsi): Tanár vagyok! És?

Miért választottam ezt a könyvet?

A Facebookon elég sokszor szembejött már velem Jocó bácsi oldala, amin érdekes posztokat olvashattam. Kisgyerekkorom óta tanár akartam lenni (előbb akartam az lenni, mint író), a tanítási gyakorlatokon imádtam a kicsikkel és nagyokkal foglalkozni (az egyetem alatt ezek voltak a legérdekesebb, legtanulságosabb időszakok az életemben), és meg is szereztem a magyartanári diplomát. Aztán rájöttem, hogy bár imádom a fiatalokat, nem biztos, hogy ebben az oktatási rendszerben tanár akarnék lenni, úgyhogy inkább másfelé indultam el az életem útján. Amit most már egyáltalán nem bánok, viszont időnként még mindig elgondolkozom rajta, hogy milyen jó lenne gyerekekkel foglalkozni. Szóval jólesett posztokat olvasni az iskolai életről, Jocó bácsi diákjairól, a tanításról, a tanárlét örömeiről és nehézségeiről, az iskolai vicces és komoly helyzetekről stb. És mivel a Facebookon ezt érdekesnek találtam, úgy gondoltam, biztosan a könyv is leköt majd.

Véleményem a könyvről

Amikor megérkezett hozzám a könyv, azonnal egy pozitív élménnyel lettem gazdagabb. Ugyanis kinyitottam, és találtam benne egy dedikálást Jocó bácsitól. Nem tudom, hogy ez egy egyszeri ajándék nekem, vagy az író mások könyveit is alá szokta írni (mármint hivatalos dedikálási eseményen kívül), de akárhogy is, ez egy igazán kedves gesztus volt.

Őszintén bevallom, amikor először megláttam a könyvet, fogalmam sem volt, mire számíthatok. Egy tanár gondolatait, élményeit, véleményét olvashatom majd a könyvben könnyedebb, anekdotázó stílusban? Vagy a tanítás komolyabb témáiról is szó lesz? Esetleg a tanárok, diákok, az egész iskolarendszer aktuális problémáiról?

Végül, ahogy olvasni kezdtem, rájöttem, hogy elsősorban egy önéletrajzot tartok a kezemben. Persze szó van benne a tanításról, a diákokról, könnyedebb iskolai témákról és nagyobb gondokról is, de elsősorban az íróról szól. Az ő gyerekkoráról, arról, miképp élte meg, hogy kiskorában egy trauma hatására dadogni kezdett, a gimnáziumi és egyetemi élményeiről, a függőségeiről, a hírnévvel együtt járó pozitívumokról, negatívumokról és felelősségről, a baráti és szerelmi kapcsolatairól, a házasságáról és annak véget éréséről, és persze a munkájáról.

Nem tudom, miért, de alapvetően szeretem a valós emberek életéről szóló könyveket. Szeretek bepillantást nyerni mások mindennapjaiba, gondolataiba, érzéseibe, gondjaiba és örömeibe. Látni, hogy mások miképpen gondolkoznak a világ dolgairól. A könyv stílusa közvetlen, őszinte volt, és ezt nagyon értékeltem. Szerintem az ilyen őszinteség könnyedén bevonzza az olvasókat, engem legalábbis sikerült. A könyv tele van érdekes gondolatokkal, témákkal, és olyan vallomásokkal, amiket mindenki előtt megtenni nem lehetett könnyű. Szerintem ez a könyv egyfajta terápia is lehetett az író számára, kiírta magából mindazt, ami a lelkét nyomta, ami a gondolatait foglalkoztatta. Úgy gondolom, bátor dolog volt részéről.

Együtt tudtam érezni azzal a dadogós, félénk, kompexusos kisfiúval, aki valaha Jocó bácsi volt, mert én magam is rengeteg komplexussal küzdöttem anno diákként. És igen, a tanárok néha nem könnyítették meg ezt nekem, ahogyan neki sem. Míg ő kollégiumba került a középiskolában, és ott találta meg végül a helyét és önmagát, nekem ez csak az egyetem alatt sikerült. De pontosan tudom, hogy mekkora küzdelem legyőznie az embernek önmagát. Viszont ha sikerül, akkor az nagy győzelem.

Szerencsére nekem sosem volt gondom az alkohollal, lévén antialkoholista vagyok, ettől függetlenül ismerem a függőséget. Nekem az evéssel volt egész életemben nehézkes a kapcsolatom. Ezért tudom, milyen nehéz kontrollálni egy függőséget, és a helyes úton tartani önmagunkat. Ehhez is hatalmas erő kell. Ahhoz meg még inkább, hogy megtaláljuk a függőség okát, és azt fel tudjuk dolgozni. Tetszik, hogy Jocó bácsi nyíltan vállalja a problémáit, és teljesen igaza van abban, hogy a gyerekeknek csak akkor tudunk segíteni, ha őszinték vagyunk velük. Ha nem álszenteskedünk. Ha a saját problémáinkat ismerve, megértve képesek vagyunk az övéiket is megérteni.

A pánikrohamok is ismerősek, bár szerencsére rajtam általában éjszakánként jöttek ki, és csak az életem egy bizonyos időszakában, aminek szerencsére már vége. Szerintem ez sem szégyen. Őszintén szólva az emberek 90%-ára biztosan ráférne egy pszichológus, annyira szét van esve mindenki. Csak van, aki beismeri, és van, aki eltitkolja. Számomra pozitív, hogy egy ember, egy tanár nem akarja tökéletesnek mutatni magát, nem álszenteskedik. Szerintem a diákok így sokkal jobban meg tudnak bízni benne.

Leginkább persze azok a részek foglalkoztattak, amik az iskoláról szóltak. Egyfelől diákként nem sok jó tapasztalatom volt. Egyfelől, mert megszenvedtem én is az iskolai bántalmazást, másfelől, mert őszintén szólva, talán 5 olyan tanárom volt a 17 év (általános iskola, gimnázium, egyetem) során, akiről őszintén azt tudnám mondani, hogy jó tanárok. A többségük leadta az órát, és ennyi. És volt köztük néhány, akire szobanövényt sem bíznék, nemhogy gyereket. De Jocó bácsi bejegyzéseit és könyvét olvasgatva nekem az jött le, hogy ő nemcsak leadja az anyagot, hanem tényleg foglalkozik is a diákjaival. És bár nagyon nehéz jó tanárnak lenni, hiszen időt, energiát, rengeteg érzelmet kell áldozni a gyerekekre, mégis megéri. Mert a jó tanár visszakapja azt a szeretetet, amit adott. Ha megadatott volna, hogy tanítsak, én is arra törekedtem volna, hogy ilyen tanár legyek.

Igen, poszt-Covid. Létezik. Ez is. Onnantól kezdve nagyon lassú tempóban közlekedtem az iskolában, végig kapaszkodva a korlátban. Kénytelen voltam, mert szinte minden órám a második emeleten van, ráadásul rögtön egy nyolc tanítási órás nappal kezdtem. Óráról órára egyre gyengébb voltam, a gyerekek pedig egyre együttműködőbbek. Azt vettem észre, hogy a nagy lakli kamaszok kísérgetnek, a tempómban jönnek mellettem, és ahol már nem volt korlát, ott beálltak mellém két oldalra. Aggódtak és féltettek. Hihetetlenül jó érzés volt.

Jocó bácsi sok olyan témát is előhozott a könyvben, ami számomra nagyon fontos, ezért egyfelől érdeklődve olvastam őt, másfelől teljesen egyetértettem vele. Megtalálhatjuk a kötetben gondolatait a többi között az állatvédelemről, LMBTQ-témában, a közösségi médiáról és úgy alapvetően a médiáról, az önkéntes közösségi munkáról, mások segítéséről. Nagyon tetszett, ahogy az író a házasságáról és a különválásról írt. Sajnos sok férfi a tulajdonának hiszi a feleségét, és ha a nő valamiért nem boldog és elhagyja, a férfi legrosszabb énje kerül előtérbe. Ezzel szemben Jocó bácsi soraiból nekem az jött le, hogy bár nagyon nehéz volt az elválás, megmaradt a tisztelet, a barátság és a szeretet. És ez szintén szimpatikus számomra.

Hogy tetszett a könyv?

Az író őszintesége, az, hogy megmutatta a sebezhető pontjait, hogy mert mások előtt is esendő ember lenni, nagyon szimpatikus volt számomra, ahogyan az is, ahogyan a tanításról, a diákjairól, az állatvédelemről, LMBTQ-témákról, az önkéntes segítő munkákról, a házasságáról és válásáról gondolkozik. Engem teljesen lekötött ez a könyv, rengeteg érdekes téma előkerült az oldalakon, amikről érdemes meghallgatni Jocó bácsi véleményét, hogy aztán tőle függetlenül is sokat beszélgessünk ezekről.

Vagyis összességében NAGYON TETSZETT ez a könyv.

Kiknek ajánlom a könyvet?

Mindenkinek, aki szereti az önéletrajzi könyveket. Azt, amikor egy ember őszintén beszél önmagáról, a problémáiról, az őt foglalkoztató témákról. És azoknak, akiket érdekel a tanítás, a jelenlegi iskolarendszer.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet:

KATT