A Jaffa Kiadó jelentette meg Debbie Harry, a legendás Blondie együttes énekesének önéletrajzi kötetét Ez van címmel. A szerző őszintén, sztárallűrök nélkül tárja az olvasók elé karrierjének emlékezetes állomásait, a 70-es évek New Yorkjának klubjaiból indulva a világsikerig. Ha szívesen olvasnád a képekkel gazdagon illusztrált kiadványt, kövesd az állomásokat, és a játék megfejtéséért cserébe megnyerheted a könyvet a kiadó felajánlásában.
Miért választottam ezt a könyvet?
Őszinte leszek, fogalmam sem volt a könyv előtt, hogy kicsoda Debbie Harry. Sosem hallgattam a dalait, sosem láttam a filmjeit (vagy ha mégis, fogalmam sem volt róla, hogy ő játszik bennük), és úgy alapvetően soha semmit nem hallottam róla. Két okból érdekelt mégis a könyv. Az egyik, mert kíváncsi voltam, hogy milyen is volt akkoriban a zene- és filmipar, és ezt egy olyan ember szemén keresztül látni, aki a sűrűjében volt, hitelesebb. Másfelől, mert a könyv fülszövegében azt írták, hogy Debbie Harry fáradhatatlanul kiállt a környezetvédelem és az LMBTQ-jogok mellett, ezért kíváncsi lettem a személyére is.
Véleményem a könyvről
Először is a könyv kivitelezése igazán minőségi és nagyon tetszik. Kemény borítós, vastag papírra vannak nyomtatva a belső oldalak. Tele van a könyv fotókkal, illusztrációkkal, rajongók által készített rajzokkal. Egyszerűen jó kézbe venni. Ilyet korábban csak tudományos albumoknál, könyveknél éreztem, amik nemcsak hasznosak voltak, hanem szépek is, önéletrajz esetében azt hiszem, ez az első könyv, amire azt tudom mondani, hogy külsőségekben is tökéletes. Olvasás közben mindig vártam az illusztrált, képekkel teli oldalakat, mert azok is érdekesek voltak.
Debbie Harry lényegében a születésétől kezdve elmeséli az élete történetét. Megtudhatjuk, hogy a szülei lemondtak róla, és örökbefogadott gyerek. Megismerhetjük a családját, a gyerekkorát, azt, ahogyan fiatal lányként önállóvá válik, saját döntéseket hoz, bekerül a zeneiparba, aztán a filmiparba, beleláthatunk a magánéletébe, a kapcsolataiba, az érzéseibe és gondolataiba.
Amikor vége lett a forgatásnak, egyikünk sem akart elmenni. Mindannyian szomorúak voltunk. Folytatni akartuk volna a végtelenségig. Hány olyan munka van, amiről ezt el lehet mondani?
Őszintén szólva kettős érzéseim vannak vele és az életével kapcsolatban. Egyfelől kicsit irigylem, mert azzal foglalkozhatott egész életében, amivel tényleg szeretett. Megvalósíthatta az ötleteit, projektjeit. Rátalált egy férfira, akivel sokáig egy pár voltak, és a szakítás után is legjobb barátok maradtak. Körbejárta a világot, és ezernyi pozitív élményt (is) szerzett. Másfelől soha, de soha nem akarnék a helyében lenni. Mert többször is veszélyben volt az élete veszélyes férfiak miatt. Mert belekeveredett a drogok világába egy olyan korban, amikor még nem ismerték a drogok veszélyeit. Mert egy durván férfiak által uralt közegben kellett boldogulnia. Mert az élete egy jó részét feszített tempóban végigrohanta, végigmelózta, és ez nyilvánvalóan kihatással volt rá egészségügyileg és lelkileg is.
Nagyon érdekes volt belelátni abba a korba, abba a közegbe, bár azt nem mondom, hogy szívesen éltem volna akkor és ott. Az ilyen könyvek olvasása közben mindig elgondolkozom azon, hogy vajon most jobb-e a helyzet... Talán egy kicsivel igen, de sajnos azok a problémák, azok az emberjogi, ezen belül nőjogi kérdések, amik akkoriban fennálltak, mostanra sem oldódtak meg igazán.
Olvasás közben például számomra megdöbbentő volt, hogy akkoriban miként álltak az emberek a kislányok, nők ellen elkövetett visszaélésekhez, erőszakhoz. Hogy Debbie Harry szülei viccesnek találták, amikor két harmincas évei végén járó férfi titokban követte a 12 éves lányukat és a hasonló korú unokahúgát hazáig, hogy randira vigyék őket. Ha az én lányomat követte volna egy pasi ilyen célból, az a minimum, hogy ráhívom a rendőrséget, de tartok tőle, hogy nehezen fogtam volna vissza magam, hogy ennél többet is tegyek. Vagy hogy amikor egy őrült pasi zaklatta az (akkor még nem híres) énekesnőt, fegyverrel mászott be a hálószobája ablakán, követte őt, zaklatta az ismerőseit, és nyilvánvalóan veszélyt jelentett az életére, a rendőrök nem csináltak semmit, a főnöke pedig őt küldte el, mert a zaklató már zavarta az üzletet. A világ most is veszélyes a lányok, nők számára, de talán egyetlen hajszálnyival kevésbé.
Kíváncsi lennék egyébként, hogy az a zenész-, filmes közeg, amit akkoriban a férfiak uraltak, és amiben nőként nehéz volt boldogulni (na meg persze, a nőkkel szemben visszaélésekre adott lehetőséget mindenféle értelemben), most miként működik. A mostani színészek, énekesek látszólag öntudatosabbak lettek, jobban védik magukat és egymást, mint akkoriban. De persze, hogy mi a valóság, azt csak az tudhatja, aki benne van ebben az egészben. Az biztos, hogy akkoriban nagyon kihasználták az együtteseket, énekeseket. Egyfelől halálra dolgoztatták őket, másfelől sokszor anyagilag is átverték. Debbie-ék is, bár híresek voltak, rengeteg pénzt kerestek, végül mégis rossz anyagi helyzetben találták magukat, mert akikre a pénzüket bízták, megvezették őket.
Van még egy Videodrome-mal kapcsolatos sztori, amit el is felejtettem, amíg meg nem néztem egy Daviddel készített interjút. Van egy jelenet a filmben, amikor Max megmutat egy nagy nyílást a hasán, ami magába szív mindenféle dolgot. Egy ponton még Max öklét is elnyeli. Jimmy egyszer ki is akadt, miután egy egész hosszú napon keresztül viselnie kellett "a nyílást". "Nem is színész vagyok már – panaszkodott –, csak a nyílás hordozója!" Erre én azt válaszoltam: "Most már tudod, milyen érzés."
Az nagyon tetszett, ahogyan Debbie magáról a zenéről és a filmekről beszélt. Érezni lehetett, hogy ezek valóban mennyire fontosak a számára. A lelkesedése, a benne lobogó tűz, az alkotás iránti vágy teljesen átjött a szavain keresztül. Ahogyan az is szimpatikus volt, ahogyan a rajongóikról írt. Hálával, szeretettel. Ezt a hálát és szeretetet akarta kimutatni azzal is, hogy beletette a könyvbe a rajongói által róla/neki rajzolt képeket. Na meg persze, hogy egyáltalán eltette, megőrizte ezeket az alkotásokat, mert sokat jelentettek neki.
Amit kicsit sajnáltam, hogy bár a fülszöveg kiemelte, hogy Debbie Harry kiállt a környezetvédelem és az LMBTQ-jogok mellett, a könyv oldalain erről csak keveset olvashattam. Ha már a fülszöveg ezt is középpontba állította, én többet olvastam volna ezekről a témákról is.
Hogy tetszett a könyv?
Bár fogalmam sem volt róla előzetesen, hogy ki is Debbie Harry, mégis élveztem a könyv olvasását. Egyfelől, mert érdekes volt betekintést nyerni abba a korba, másfelől, mert érdekes volt betekintést nyerni az akkori zene- és filmipari közegbe. Kettős érzéseim vannak Debbie-vel és az életmódjával kapcsolatban, de a számomra ijesztő vagy az elveimmel ütköző dolgok ellenére is élveztem a gondolatait, az emlékeit. A könyv kivitelezése pedig nagyon tetszik, szerintem minőségi lett.
Szóval összességében NAGYON TETSZETT ez a könyv.
Kiknek ajánlom a könyvet?
Egyfelől azoknak, akik ismerik Debbie Harry munkásságát, a Blondie-t, a filmjeit, mert érdekes infókat, történeteket tudhatnak meg a kedvencükről. Másfelől azoknak, akik bár nem ismerik őt, kíváncsiak annak a kornak, annak a zenei, filmipari szférának a működésére, hangulatára.
Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet:
Nyereményjáték:
A Blondie együttes albumaival játszunk! Mi megadjuk a megjelenés évét és a lemez címének kezdőbetűjét, ezek alapján írjátok be a Rafflecopter-doboz megfelelő sorába a megfejtést, az album címét.
Figyelem! A kiadó csak magyarországi címre postáz! A nyerteseknek 72 óra áll rendelkezésére, hogy a megkapott értesítőlevélre válaszoljanak, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk.
Évszám és kezdőbetű a játékhoz:
1979 E____________
Állomáslista:
02.08 Kelly és Lupi olvas
02.12 Spirit Bliss - Sárga könyves út
02.16 Könyv és más
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése