Szeretem könyvek, utálom főszereplők

Nem tudom, ki hogy van ezzel, de én azokat a könyveket is tudom szeretni, amelyeknek utálom a főszereplőjét. Ha a történet jó, érdekes, izgalmas, akkor félre tudom tenni az érzéseimet, és igazán élvezem az olvasást. Összeszedtem nektek, hogy mely könyvek azok, amelyeket szeretek, de a főszereplőiktől égnek áll a hajam: 

1. Tracy Chevalier: Hulló angyalok

A történet két család, Waterhouse-ék és Colemanék életét mutatja be, ugyanakkor érdekes képet fest a szüfrazsett mozgalomról és az adott korról. Mrs. Coleman, bár főszereplő, már a könyv első oldalától kezdve ellenszenvet ébresztett bennem. A férje rendes ember, van egy gyermekük, lényegében nyugodt, békés család és szeretet veszi körül. Ami persze nem mindenkinek elég a boldogsághoz. Mrs. Coleman belép a szüfrazsett mozgalomba, és olyannyira komolyan veszi, hogy kockáztatja a saját és a szomszéd család gyermekének életét, ez pedig szörnyű tragédiához vezet.

Tetszett a könyvben, hogy míg más történetek vagy csak pozitív, vagy csak negatív módon írják le a szüfrazsett mozgalmat, addig ez a könyv pártatlan. Bemutatja a mozgalom előnyeit és hátrányait is.

Viszont utáltam Mrs. Colemant, mert számomra túl szabados életvitelű, nem értékeli a családját, és gyerekeket sodor veszélybe. Hálás vagyok a szüfrazsetteknek, amiért hatalmas áldozatokat hoztak, hogy az én generációm már viszonylag szabad legyen, ám úgy gondolom, egy gyermek életét semmiért sem lenne szabad kockáztatni!
 

2. Jay Asher: Tizenhárom okom volt…

Hannah Baker öngyilkos lett. Hogy miért, azt senki sem tudja. Egészen addig, míg iskolatársa, Clay Jensen nem kap egy csomagot a halott lánytól. A csomagban 13 kazetta van, melyen Hannah elmeséli, hogyan jutott el a szörnyű végig.

A történet alapja nagyon érdekes, a kazetták ötlete igazán egyedi. Tetszett, ahogyan a kazettáknak köszönhetően egyre többet és többet tudunk meg az eseményekről.

Hannah viszont már kezdetektől irritált, és ez sajnos, a könyv végéig nem változott meg. Mivel én is átéltem némi iskolai bántalmazást, pontosan tudom, milyen is ez, mégsem tudtam együtt érezni Hannah-val. Mert szerintem, ő nem áldozat, neki csak szimplán nagyon nem stimmel valami a fejében. Az okok, amiket felsorol vagy semmiségek, ami miatt értelmes ember nem akarna meghalni, vagy olyasmik, amikben Hannah nem áldozat volt, hanem bűntárs.
 

3. Jack Kerouac: Úton – Az eredeti tekercs

A történet egy fiatal íróról szól, aki megismerkedik egy bajkeverővel, és végigkalandoznak együtt néhány évet.

Nagyon tetszett a szabadságérzés, ami szinte áradt minden mondatból. Az embernek kedve támadt tőle csak úgy nekivágni a nagyvilágnak lerázva magáról mindenféle felelősséget, gondot. Odavoltam azért, ahogyan a történet visszaadta annak a kornak a hangulatát.

A főszereplő és haverja életvitelével mégsem értettem együtt teljesen. A szabadság tényleg klassz dolog, bejárni az országot megint csak izgalmas lehet, de a drogok, alkohol, szex mindenhol mindenkivel nem az én világom, és nem kedvelem azokat az embereket, akik összekeverik a szabadságot a szabadossággal.
 

4. Guy de Maupassant: A Szépfiú

A történet egy elszegényedett, de jóképű férfi felkapaszkodás-története a ranglétrán. Hogy mi segít neki ebben? Főleg a nők kihasználása és egyéb csalások.

Tetszett a történet, mert megint csak jól visszaadta a kor hangulatát, és mert érdekelt, mi lesz a történet vége (még a film előtt olvastam). Valamint személyes élményeim is kötődnek kicsit hozzá, hiszen ott voltam két hétig a filmváltozat forgatásán.

Georges karaktere viszont unszimpatikus, még akkor is, ha a történet elején csak ösztönösen tesz rossz dolgokat, nem tudatosan. Egy férfi, aki lényegében csak selyemfiúként tud érvényesülni, nem is igazi férfi.
 

5. Èmile Zola: Germinal

Megrázó történet a szegények kizsákmányolásáról, megnyomorításáról, kilátástalanságáról egy bányásztelep életét bemutatva.

A történet társadalmi, pszichológiai, politikai szálai nagyon tetszettek, tökéletesen visszaadták mind a kor szellemét és hangulatát, mind a bányászélet, és egyben a szegényélet nehézségeit, reménytelenségét. A mai napig pont ugyanúgy működik a társadalom, ahogyan a könyvben, csak épp nem bányában dolgozik az emberek többsége. De a gazdagok érzéketlensége, vaksága, a szegények kihasználása, és az, hogy a szegény ember hiába lázad, úgysem érhet el semmit, teljesen ráillik a mi világunkra és korunkra is. A naturalista, érzékletes írásmód is tetszett, mikor a bányában voltak a karakterek, nehezebben vettem a levegőt én is, mikor elindultak a sztrájkszegőkért, görcsbe rándult a gyomrom. Érzelmileg nagyon hatásosan ír Zola.

Igaz, kérdéses, hogy ki itt a főszereplő, de mivel Étienne a főszál cselekményének kirobbantója, irányítója, így biztosan ő az egyik. Az elején még kedveltem, aztán, ahogy a lázadás vezére lett, és elszállt magától kissé, ki is ábrándultam belőle.
 

6. Emily Brontë: Üvöltő szelek

Ez az a könyv, amit valaki vagy szeret, vagy utál attól függően, mennyire tudja feldolgozni, hogy nem egy megszokott romantikus regényt kell elvárnia a történettől. A történet lényegében arról szól, hogy egy új bérlő költözik a környékre, akinek elmesélik az ott élők múltját.

Tetszik Emily Brontë stílusa, ahogyan a testvéréé, Charlotte-é is. Az is tetszik, hogy itt tényleg nem a megszokott love sztoriról van szó, hanem szembesülünk a szerelem minden negatívumával. A féltékenységgel, bosszúval, gyűlölködéssel, egymás kínzásával stb. A való élet nem rózsaszín tündérmese, mint ahogyan a legtöbb romantikus történet leírja, a való élet ugyanúgy kínokkal van tele, mint ez a könyv. Ezért tetszik. És mert a karakterek pszichológiai szempontból nagyon érdekesek.

Viszont, bármennyire is érdekesek a karakterek pszichológiailag, bármennyire is tetszik a valósághoz sokkal közelebb álló szerelem-feldolgozás, mégsem tudok szimpatizálni a történet két főszereplőjével. Olyan tulajdonságaik vannak, amik bár emberiek, mégis taszítóak.

Nektek van olyan olvasmányélményetek, amikor a történet maga tetszett, de a főszereplőt utáltátok?

Diétás, szénhidrátszegény, almás-pudingos palacsinta (15-20 darab)

Nem vagyok édesszájú, de a palacsintát szeretem. Viszont általában búzaliszt és cukor van a tésztájában, a töltelékben is sokszor ott a cukor, és ezt még megfejeljük azzal, hogy olajban kell kisütni. Az olaj használatát nem lehet elkerülni (vagy legalább is, én még nem jöttem rá, hogyan lehetne…), de a lisztet és a cukrot igen. A végeredmény kicsit csúnyácska, de nem étterembe készül, és az ember finomat ehet anélkül, hogy hízna. Szerintem simán megéri, ahogy a reklám is mondta régebben: „Ronda, de finom.”.


Hozzávalók:

5 darab szép alma
200 g rozsliszt
1 tojás
tej
szénsavas ásványvíz
só
folyékony édesítőszer


A töltelékhez:

1 tasak cukormentes pudingpor (ízlés szerint csokis vagy vaníliás)
tej
folyékony édesítőszer

Hámozd meg az almákat, aztán reszeld le őket (én a közepes lyukú reszelőn szoktam, mert egyszerűbb, mint a legkisebben). A lereszelt almának nyomd ki jól a levét, aztán add az almához a rozslisztet, a tojást, egy csipetnyi sót, és egy teáskanálnyi cukornak megfelelő mennyiségű édesítőszert (általában rá van írva a folyékony édesítőkre, hogy hány cseppjük felel meg egy teáskanálnyi cukornak). Keverd el a hozzávalókat, majd lassan és felváltva adj hozzájuk tejet és ásványvizet. Minden öntés után keverd meg a tésztát. Egészen addig hígítsd, míg egy merőkanállal kimerve sűrű krémleveshez hasonló nem lesz az állaga.

A palacsintasütő serpenyőbe tegyél egy pici cseppnyi olajat, és forrósítsd fel. Mikor elég forró, tegyél bele egy merőkanálnyit a tésztából, és egyenletesen folyasd szét benne. A tészta az alma miatt kicsit lágyabb lesz, mint a búzalisztből készült palacsinta esetében, ezért picikét tovább kell sütni az első oldalát. Ha megpirul, nem kell megijedni, csak az alma miatt van, az ízén nem érezni egyáltalán. Ha megmozgatjuk a serpenyőt, és a palacsinta mozog benne, akkor megfordítjuk, és megsütjük a másik oldalát is. Ha ismét mozog a palacsinta a serpenyőben, akkor kivesszük egy tányérra. A műveletet addig ismételjük elejétől a végéig, míg van palacsintatésztánk.

A pudingpor tasakjára rá lesz írva az elkészítés módja, általában hideg vagy felforralt tejjel kell kikeverni. Cukor helyett megint számoljuk ki, mennyi édesítőszert kell használnunk, és azt tegyünk bele.

A palacsintákat még forrón töltsük meg a pudinggal, és csavarjuk fel őket. Tálaláskor, ha van maradék puding, a tetejükre is cseppenthetünk egy keveset.

Gyermekkorom kincsei

A napokban nosztalgiáztam egy kicsit arról, mi (a húgom és én) milyen játékokkal játszottunk anno, mikor gyerekek voltunk. Miért őrültünk meg teljesen, mivel volt menő játszani a suliban… Gondoltam, megmutatom nektek is, főleg azért, mert kíváncsi vagyok, hogy a fiatalabb korosztály ismeri-e még ezeket a játékokat, vagy tényleg már csak nosztalgiatárgyaknak számítanak manapság. Szóval, melyiket ismeritek fel, esetleg melyikkel játszottatok már ti is? 

1. Gumi:

Bár gyerekként kis vékonyka voltam, sosem mondhattam magam sportos típusnak. A gumizást mégis imádtam. Alig vártam, hogy végre szünet legyen az iskolában, kimenjünk az udvarra, és ugrálhassunk. A játékot 3-an kell játszani, ketten beállnak a gumi egy-egy végébe, a harmadik pedig különböző figurákat ugrik a gumin. Néhány figuránál az a cél, hogy ráugorjunk a gumira, néhánynál az, hogy ne. Ha valaki ront, akkor ő áll be a gumi egyik oldalára, és az eddig ott álldogáló kezd ugrálni. A különböző ugrásfiguráknak neveik is vannak, de nekem egyedül a „hal” maradt meg, a többit elfelejtettem. A mostani gyerekeknek is ajánlom, jó szórakozás és játékos testmozgás. :)
 

2. Színes, üveg cumik:

Az üveg cumik tényleg azok, aminek hangzanak, egyszerű, üvegből készült, különböző színű, méretű és formájú cumik. Játszani nem nagyon lehet velük, mi mégis órákig elvoltunk néhány cumival. Egyfelől összehasonlítottuk, kinek milyen van, és kié a legszebb, másfelől cuminyakláncot készítettünk belőlük, vagyis felfűztük őket egy madzagra, aztán büszkén viseltük őket, mint őslakos a legyőzött vadállatok fogaiból készült dicsőségnyakláncát. :D
 

3. Lépcsőjáró:

Ez egy színes spirál, amelyet egyfelől a két kezünk között lehet mozgatni (hogy minek, azt ne kérdezzétek), másfelől le lehet gurítani a lépcsőfokokon. Mi azzal versenyeztünk anno, hogy a lépcső tetejéről kinek jut a leglejjebb egyetlen lendülettel a spirálja. Így utólag furcsa, de élveztük. :D
 

4. Sütibaba:

Sosem voltam babázós típus. Míg a húgom jól elvolt a Barbie-jaival, addig én inkább olvastam. De a sütibabákért még én is odavoltam. Nem igazán tudtam mit kezdeni velük, viszont olyan finom illata volt a szoknyájuknak (mindegyik baba szoknyája illatosított volt), hogy mindig azt szagolgattam.
 

5. Magic Babies:

Ezekkel sem nagyon tudtam játszani, pusztán két okból érdekeltek. Az egyik, hogy gyűjthettem őket, és ugyanúgy összehasonlítottuk a barátaimmal a gyűjteményeinket. A másik, hogy ha mélyhűtőbe tettük a babákat, csak akkor derült ki, hogy melyik fiú, melyik lány, ugyanis a hideg hatására a pelenkájuk vagy kék vagy rózsaszín lett. Szóval izgalmas volt mindig meglesni, hogy az új baba fiú vagy lány-e, és számolgatni, hogy melyik nemből van több darabunk.
 

6. Takonylabda:

Újabb játék, amiről fogalmam sincs, miért élveztük. Egy nyálkás, ragadós labda, amit, ha az ablakhoz, falhoz, ajtóhoz vágtunk, szétplaccsant rajta, és zsíros nyomot hagyott. Nyomorgattuk, dobálgattuk, és élveztük, hogy egy olyan labdával játszhatunk, aminek a nevében szerepel a takony szó. XD
 

7. Tetrisz:

Mikor divattá vált, iszonyatosan drágán lehetett kapni, és nekünk nem futotta rá. Egy osztálytársamnak volt, behozta a suliba, szünetekben pedig mindenki ott kuncsorgott nála, hogy hadd játsszon vele egyet. Persze, én is. Akkoriban ez egy csoda volt, hiszen még számítógépet sem láttam soha, ennek meg volt kis képernyője, gombjai, és a gombok mozgatták a képernyőn a kis formákat, hát, hű meg ha! Kis szívem másra sem vágyott, minthogy legyen egy sajátom. Aztán szép lassan kiment a divatból, olcsóbb is lett, és anyu tudott venni nekünk egyet. Életem egyik legjobb ajándéka volt.
 

8. Tamagotchi: Ugyanaz játszódott le a Tamagotchival, mint a Tetrisszel. Drága volt, osztálytársnál kuncsorogtunk érte, hogy csak egy kicsit hadd nyomkodjuk. Aztán mégis kaptunk egyet anyutól, és pár nap alatt rájöttem, hogy ennél idegesítőbb játék nincsen a világon. Én, mint lelkiismeretes Tamagotchi gazda, tényleg rendesen ápoltam elektronikus állatkámat, ami folyton csipogott. Foly-ton! Hol éhes volt, hol szomjas, hol játszani akart, hol aludni, hol pedig épp felkelni. A végére már alig vártam, hogy meghaljon, és nem is támasztottam fel. Csak örültem, hogy soha többé nem csipog. :D

Zene, zene, napfényzene

Írás közben általában nem kapcsolok be semmilyen zenét. Eltereli a figyelmemet, elkezdem énekelni, dúdolni, a lábammal a ritmust topogni, és máris a szobámban találom magam zenét hallgatva, nem pedig a fejemben rejlő világban a karaktereim között.

Ennek ellenére gyakran hallgatok zenét, írás előtt, után. Mert inspirál, megnyugtat, egy jó kis ritmusos dallam segítségével ki tudom adni a mellkasomat feszítő stresszt.

Mostanság minden napomat zenével kezdem, jobban mondva egyetlen dallal. Felébredek kora reggel, bedugom a fülembe az mp3-at, és meghallgatom. Így pedig mosolyogva kezdek minden egyes napot.

Elárulom, a Paradise Kiss című anime endingjéről van szó. Magát az animét is nagyon szeretem, mert arról szól, hogyan találjunk önmagunkra egy olyan világban, ahol ha nem az elvárásoknak megfelelően cselekszünk, sokan bolondnak néznek. És hát, valljuk be, íróként nem vagyok épp elvárásoknak megfelelő személy sokak szemében, szóval, mélyen megértem ezt a történetet. De legalább olyasmit csinálok, ami boldoggá tesz. :)

Íme a legújabb napfényzeném… Hogy tetszik nektek? :)