Szurovecz Kitti: A sokszívű

Szurovecz Kitti A sokszívű című könyvére egyszerre voltam nagyon kíváncsi és rettegtem tőle. Egyfelől, mert Kitti jó barátom, írótársam, épp ezért, aggódtam, mi lesz, ha valamiért nem tetszik majd a történet. Másfelől, mert a regény témája eléggé szélsőséges, és nem voltam biztos benne, Kitti hogyan dolgozta fel íróként, és én hogyan tudom majd feldolgozni olvasóként.

A történet röviden összefoglalva egy fiatal nőről, Annabelláról szól, aki két életet él egyszerre. Havonta két hetet Magyarországon dolgozik, és egy magyar férfivel él, két hetet pedig Olaszországban dolgozik, és egy olasz férfivel él. A két férfi persze semmit sem tud egymásról, és Annabellának eszébe sem jut ezen változtatni, míg ki nem derül, hogy terhes. Csakhogy nem tudja, kitől, és azt sem tudja, mit tegyen. A netnek köszönhetően megismerkedik egy magyar csoporttal, akik poliamorok, vagyis több emberrel élnek szerelmi kapcsolatban úgy, hogy a kapcsolat minden résztvevője tud a másikról.

Előzetes elvárásaim

Bevallom őszintén, a kitett idézetek és a regényről megjelent cikkek alapján teljesen mást gondoltam a könyvről, mint amit aztán kaptam. Előzetesen azt hittem, a könyv arról fog szólni, hogy Annabella és a két eredeti pasija hogyan tudja poliamorként megélni a kapcsolatát, miután kiderül az igazság mindenki előtt. Azt is feltételeztem, hogy a könyv a lehető legpozitívabban akarja majd beállítani a poliamor kapcsolatokat. Épp ezért féltem tőle, hogy hiteltelen és hihetetlen lesz majd számomra a regény.

Hála az égnek Kitti teljesen másképp nyúlt a témához, mint ahogyan azt a kiragadott idézetek és cikkek sejtették számomra, és épp ezért a lehető legpozitívabb csalódás ért. Bár a poliamor karakterek egy része megpróbálja tökéletesen működőnek beállítani a kapcsolatait, maga a regény fellebbenti a fátylat a látszatról, és megmutatja az igazi, nagyon árnyalt valóságot.

Őszinte, hazugság nélküli kapcsolatok?

Bár a sokszívűek azt mondogatják a regényben, hogy a heterók kapcsolatai tele vannak hazugságokkal, de az övéik a színtiszta őszinteségen alapulnak, lényegében a történet megmutatja, hogy a poliamor kapcsolatok semmivel sem különbek, mint a monogám kapcsolatok. Ugyanis a történetben szereplő összes többemberes kapcsolatban van legalább egy személy, aki hazudik, megjátssza magát, féltékenykedik.

Szóval én úgy vélem, ezek a kapcsolatok legalább ugyanannyi hazugsággal, fájdalommal és persze örömmel is járhatnak, mint az olyan kapcsolatok, amelyekben csak két ember van.

Igazi szerelem?

Én a monogám kapcsolatok híve vagyok. Egyfelől, mert ha valakit szeretek, akkor mindenki másra nemtelen emberként tekintek, nem pedig potenciális partnerként. Másfelől, mert én magam képtelen lennék elviselni, ha osztozkodnom kéne azon az emberen, akit szeretek. Mindig is úgy gondoltam, hogy igazi szerelem csak két ember között lehetséges, hogy ez a két ember két nő, két férfi vagy egy nő és egy férfi, az lényegtelen, de a számuk kettő. Ám abban is hiszek, hogy sokféle szeretet létezik a világon. Sajnos nagyon-nagyon keveseknek adatik meg, hogy az életük során megtalálják az igazi szerelmet. Talán kicsit többeknek, hogy találjanak valakit, akit erős érzésekkel képesek szeretni, a többség pedig örülhet, ha átlagos szerelemre vagy szerelmekre talál élete során, amelyek viszonylag boldoggá teszik őt. Ezek az átlagos szerelmek pedig akár úgy is rátalálhatnak bizonyos beállítottságú emberekre, hogy egy időben egyszerre több. Ezek azok a szerelmek, amik pillanatnyi boldogságot adnak, ám valószínűleg nem tartanak örökké, amiket élvezünk, de amelyekben önmagunkat jobban szeretjük, mint a másikat.

Liberálisnak vallom magam, annak ellenére, hogy látom valahogyan a világot, az embereket és a kapcsolatokat, sosem ítélkeznék mások felett. Úgy vélem, liberálisnak lenni nem azt jelenti, hogy mindenki életmódjával feltétel nélkül egyetért az ember, hanem azt, hogy azok életmódját is elfogadjuk, akikkel nem értünk egyet (természetesen egészen addig, míg az életmódjukkal nem ártanak másoknak).

Szóval liberálisként olvastam ezt a könyvet is. Nem értettem egyet a poliamorok életmódjával, ám ítélkezni sem ítélkeztem fölöttük. Ha ők így akarnak élni, ezt a döntést hozták, akkor joguk van hozzá.

Törések

Ami miatt elfogadni el tudom, de megérteni nem a poliamor kapcsolatokat, az az, hogy szinte száz százalék, hogy valaki lelkén töréseket okoznak majd. A regényből is szépen látszik, hogy ezekben a kapcsolatokban a felek nem egyenlők egymással. Márpedig, aki másodlagos partner, és esetleg nemcsak fizikailag vonzódik a másikhoz, hanem bele is zúgott, annak mindenképpen nehéz elviselni, hogy ő háttérbe van szorítva. Azt hiszem, nem véletlen, hogy a régi időkben a háremekben annyi intrika, erőszak és gyilkosság történt, mert bárki bármit mond, az alap emberi természet szerintem nem szeret osztozkodni azon, akit szeret.

A legnagyobb gond viszont szerintem nem az, hogy a felnőttek egymásnak töréseket okoznak, mert mindenki önként vállalja egy ilyen kapcsolat következményeit. A regény alapján a legnagyobb problémát abban látom, ha egy poliamor személynek gyereke is van. Lilla karaktere nagyon szépen megmutatja, min mehet át egy kisgyerek egy ilyen családban.

Úgy gondolom, egy ilyen családban nem az a gond, hogy a kisgyerek azt látja, az apa, anya más embereket is szeret. Ezt egy jó szülő elmagyarázza a gyereknek a saját kis nyelvén (a szexualitás részétől távolt tartva), a gyerek pedig csak annyit érzékel az egészből, hogy nemcsak két, hanem több ember is szeretheti egymást egy időben.

A gond az, hogy egy poliamor kapcsolatban a gyerek újabb és újabb embereket szeret meg, majd amikor elmúlik a szülőkben az újdonság varázsa, felmerül valami gond, vagy előjön a féltékenység, és bekövetkezik a szakítás, akkor a gyerek újra és újra elveszíti a megszeretett embereket. Szóval a problémát nem abban látom, hogy a szülei több embert is szeretnek, hanem abban, hogy ezek nem állandó, hosszú távú kapcsolatok, hanem viszonylag gyorsan elhaló fellángolások. Egy gyerek pedig nagyon rosszul viselheti, hogy mindig új ember kerül az életébe, akit aztán megszeret vagy minimum hozzászokik, aztán meg elveszíti. Ez túl sok seb egy gyereknek, és nem csodálnám, ha ilyen gyerekkori sebek után kötődési nehézségei lennének felnőttként, mert mindig attól rettegne, hogy ha megszeret valakit, azt úgyis el fogja veszíteni. Egyébként ez a probléma egy egyedülálló szülőnél is előjöhet, aki sűrűn váltogatja a partnereit, és mindegyikkel összeismerteti a gyereket… Szerintem az állandóságra és érzelmi biztonságra minden gyereknek szüksége van, és ezt nem tudom, hogyan lehet összeegyeztetni a szülők poliamor életmódjával.

Anna és Bella

Féltem tőle, vajon képes leszek-e megkedvelni Annabella karakterét, de szerencsére sikerült. Nem értettem egyet a tetteivel, mégsem tudtam utálni értük, mert nem gonosz, hanem egyszerűen csak egy sérült lélek. Ez persze nem menti fel az alól, hogy két férfi életét is tönkretette. Hosszú éveket lopott el Andris és Dario életéből, és mindezt úgy, hogy szerintem egyiket sem szerette igazán.

Andissal már hosszú évek óta együtt volt. Eleinte biztosan szerette, aztán múltak az évek, és elfásult a kapcsolat. Ekkor jött Dario, aki az újdonság izgalmát adta. Annabella pedig azért nem tudott dönteni köztük, mert Andis a megszokás unalmas, de biztonságos érzését adta neki, Dario pedig feldobta az életét egy kicsit.

Annabella lehet, hogy akkor, a kapcsolatok közepén csücsülve úgy érezte, hogy mindkét férfit szereti, de szerintem tévedett. Ha valóban szerette volna bármelyiket is, akkor nem tudott volna ilyen könnyen továbblépni a szakítások után.

Egyébként Kitti nagyon jól felépítette Annabella karakterének személyiségét. Elérte, hogy az is meg tudja őt kedvelni, aki számára az, amit a két barátjával tett, megbocsáthatatlan bűn. Olyan hátteret talált ki számára, ami miatt az olvasó képes megsajnálni őt. Néhány pillanat volt csak, amikor kicsit megráztam volna Annabellát, amikor épp arról panaszkodott magában vagy másnak, hogy Andris és Dario milyen szemetek, amiért esélyt sem adtak neki, és neki milyen sokat kell szenvednie. Ezeket a gondolatokat iszonyatosan önzőnek és egoistának találtam, lévén, ő volt az, aki éveken át hazudott a két pasinak, lényegében ellopta, összezúzta az álmaikat, és a két pasinak sokkal nagyobb szenvedést kellett elviselnie miatta, mint amit ő okozott a hazugságaival saját magának.

Épp ezek miatt nagyon örülök annak is, hogy Kitti ugyanúgy látta a helyzetet, mint én, és végül Andris és Dario is elküldte Annabellát melegebb éghajlatra. Számomra nem lett volna valósághű, ha bármelyikük is megbocsát neki, szóval szerintem a regény így volt valósághű és logikus.

A zaklató

Annabellát, amint csatlakozik a sokszívűek közösségéhez, elkezdi valaki levelekkel és más módokon zaklatni, hogy elijessze a társaságból. Kittinek sikerült elérnie, hogy a titok egy részére magamtól rájöjjek, egy másik része viszont váratlanul érjen és meglepjen. És én pont az ilyen regényeket szeretem, amikben van, amit ki tudok találni, és ezáltal sikerélményt élhetek át, ám van még benne valami plusz, ami megdöbbent. Úgyhogy ilyen szempontból nagyon bejött ez a szál.

Amit én másképp oldottam volna meg, azok a zaklató leleplezése utáni részek. De erről nem mondok többet, mert nem akarok spoilerezni. A lényeg, hogy ha a való életben így zaklatna valaki, én más sorsot szánnék neki.

Összességében

Kitti stílusa nagyon tetszett, bátornak tartom, amiért bele mert nyúlni egy ilyen témába, és úgy gondolom, a lehető legjobban és leghitelesebben dolgozta fel azt.

A történetet nemcsak azoknak ajánlom, akik egyetértenek a poliamoriával, ha valaki alapvetően monogámia párti, de nyitott, akkor élvezni fogja szerintem. Szóval, ha valaki egy érdekes, újszerű, jó stílusban megírt regényt szeretne olvasni egy szélsőséges érzéseket kiváltó témáról, akkor ez a könyv mindenképpen neki való.

Kedvenc karakterek: Lilla, Szaki

Kedvenc jelenet: amikor Annabella elmegy a fotózásra.

Kedvenc idézetek:

„- Nagy tévedés, hogy a megcsalás teszi tönkre a kapcsolatokat. A falak a hibásak, amelyek a hazugságok miatt emelkednek két ember közé.”

„- Poliamornak lenni nem azt jelenti, hogy mindenkire ráizgulunk, aki szembejön. Ráadásul amilyen érzelmi állapotban most vagy, nem irigyelném azt az embert, aki beléd szeret.”

„- Te is poliamor vagy? – kérdezem tőle.
- Nem szívesen címkézem önmagam – feleli.
- Ezt kifejtenéd?
- Szerintem alapvetően nincs poliamor vagy monoamor személyiség. Helyzetek vannak, amikor úgy alakul, hogy kettőt szeretünk. az, hogy egyszer-kétszer ez megtörtént veled, még nem jelenti azt, hogy mindig is erre lesz igényed.”

„- Nem szép tőlem, hogy ezt mondom, de Kinga valamiféle anyakirálynőnek képzeli magát. Fennhangon hirdeti, hogy egy párkapcsolati hármas- vagy négyesfogat szereplői egyenlőek és meg kell oldani, hogy mindenkinek elég szeretet, törődés jusson. Közben pedig a saját élete a legjobb példa arra, hogy ez lehetetlen.
- A jelek szerint nem osztod a nézeteit.
- Persze, hogy nem – dől hátra Olivér, és nagyon nyújtózik, amiről eszembe jut a hatalmas, ezüst-fekete macskája. – Ahol többen vannak kettőnél, lesznek pillanatok, amikor a harmadik vagy negyedik szereplő a perifériára szorul. Ez a poliamoria átka, hogy vannak helyzetek, amikor választani kell.
- Tegyük fel, két nőd van, és egymás után felhívna. Az egyik defektet kapott valahol vidéken, és nem tud kereket cserélni, a másikat meg most rúgták ki az állásából, és padlón van lelkileg. Neked pedig el kell döntened, melyikhez rohansz. Az egyik fontosabb lesz a másiknál…”

„- Én is lépek, tesó – mondja halkan, majd hozzáteszi: - Elaludt a gyerek. Szerintem figyeljetek rá mostanában kicsit jobban. Nagyon meg van zuhanva. Azt kérdezte, én is el fogok-e tűnni, mint Dóri…
- És mit mondtál neki? – kérdezi Kinga, miközben belebújik a kabátjába.
- Azt, hogy nem fogok. Kész szerencse, hogy se veled, se Robival nem dugok. A szex mindig, mindent csak összezavar…”

„- Örülnél, ha Dóri visszajönne?
- Annak örülnék, ha soha nem is ismertük volna meg, mert akkor nem hiányozna – vágja rá önérzetesen a kislány. – Annak örülnék, ha anya és apa végre ketten élnének, mint más, normális emberek! – feláll az íróasztalától és dühösen a kukába söpri a színes ceruzaforgácsokat. – Nem akarok több új szülőt! – jelenti ki, most már kifejezetten sírós hangon.”

„- Van ez így – felelte. – Ha nincs problémánk, jellemzően csinálunk magunknak.”

„- Száz szónak is egy a vége: a párokkal vigyázz, Annabella! – figyelmeztet Dóri. – Különösen azokkal, akik régóta együtt vannak és nem ma kezdték a sokszívű életet. Először úgy tűnik, szeretnek, aztán ráébredsz a keserű valóságra, hogy nem vagy több játékszernél, akit elő lehet kapni, ha kell, de ha neked van szükséged rájuk, nincsenek sehol. Azaz bocs, mégis! A százéves nagymama születésnapján, a gyerek ballagásán vagy hétvégi grillezésen a barátoknál. Egyszóval élik a társadalom előtt vállalható, hazug, ámde rendezett kis életüket. Te pedig nem vagy más, csak a bűnös kis titkuk…”

Értékelés: NAGYON TETSZETT.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet: KATT

Szentesi Éva: Kardos Margit disszidál

Szentesi Évát a WMN online magazinból ismertem meg. Olvastam néhány érdekes cikkét, és hallottam, hogy milyen szörnyű betegséget sikerült leküzdenie. Ám, bevallom őszintén, ennél többet nem nagyon tudtam róla. Kardos Margit disszidál című novelláskötetét úgy ajánlották számomra, beleolvastam, hogy lássam, bejön-e az alapstílusa, és amikor úgy véltem, hogy igen, eldöntöttem, hogy elolvasom a teljes könyvet.

Stílus és alapok

Kicsit féltem tőle, hogy ha be is jön a stílus, a novellák nem hozzám szólnak majd, lévén sosem voltam egy csajos lány, vagyis nagyrészt egyáltalán nem érdekelnek azok a dolgok, amik a nők egy jó részét. A szépségápolás, ruhák, vásárlás, fogyókúra, pasizás és hasonlók, teljesen hidegen hagynak. Az első novellát olvasva csak még inkább nőtt bennem a félelem, mert a benne szereplő két tinilány személyiségben olyan távol áll tőlem, mint Makó Jeruzsálemtől. Aztán jött a második novella, a harmadik, a negyedik, és elég gyorsan magukkal ragadtak a történetek. Mert rájöttem, ha személyiségben különbözök is egy-egy novellaszereplőtől, mégis vannak olyan gondolatok, élethelyzetek, érzések, amik összekötnek minket. Szóval, az első novellán kívül az összes többiben megtaláltam kicsit vagy nagyon önmagam valamilyen formában.

Vajon melyik hogyan?

Szeretek titkokat megfejteni, ezt az érzést pedig sikerült megadnia nekem a kötetnek. Hogy hogyan? Minden egyes novella esetében azt találgattam, vajon igaz? Vagy fiktív történet? Ha igaz, Szentesiről szól? Egy rokonával, ismerősével esett meg, vagy pletykakánt hallotta a sarki boltban? Nem tudom, hogy Szentesi elárulta-e valahol a válaszokat ezekre a kérdésekre, de engem a találgatás olvasás közben szörnyen szórakoztatott, még ha nem is jöttem rá biztosan semmire.

Férfi- és nőkép a történetekben

Bár a könyv elején ajánlásként az van írva, hogy: Férfiaknak, én mégis úgy érzem, hogy ezek a novellák a nőkhöz is szólnak, és a férfiakról is mesélnek. Szentesi sokféle férfitípust „megrajzol” a novelláiban, a jó apától kezdve a csak szexet akaró pasin át, a feleségét bántalmazó férjig. A női karakterei is hasonlóan sokszínűek, akad köztük szerető feleség, csábító harmadik, az élettel még csak most ismerkedő, fiatal lány és pletykás, rosszindulatú nőszemély is.

Aki nagyon tetszett a férfikarakterek közül, a Vérzik a gyerek című novella apafigurája. Ő lehet, hogy Szentesi apukája, de az is lehet, hogy nem. Mivel semmit sem tudok a magánéletéről, így bármelyiket el tudom képzelni. És hogy miért ő a kedvenc férfim? Talán, mert pont az ellenkezőjét tette, mint az apám, amikor „vérzett a gyerek”, és a baleset és vér ellenére jó volt látni egy novella erejéig, hogy ilyen apukák is léteznek. Az enyém csak egy vizes rongyot nyomott a sebemre, amiből dőlt a vér, orvoshoz eszébe sem jutott elvinni, aztán amikor a láthatásról hazavitt anyámhoz, csodálkozott, hogy miért üvölti le anyu a fejét. Nekem meg maradt egy szép, nagy heg a vállamon. A novella apukájának műhelye egyébként nagyon hasonlított a nagypapám faragóműhelyére, akivel bár különböztünk egymástól, azért jó ember volt, úgyhogy ez a momentum meg okozott egy kis pozitív nosztalgiát számomra.

A kedvenc női karakterem a Pokahontasz című novella főszereplője. Talán, mert bár más szempontból, de pontosan ismerem azt a kiszolgáltatottság-érzést, amit ő is átélt. Amikor az ember rá van szorulva mások kedvességére, az szörnyen pocsék érzés, főképp akkor, ha azok a mások csak látszólag kedvesek, és végül visszaélnek a kiszolgáltatottságával.

A legszemetebb pasit már nehezebb kiválasztanom a könyvből, mert van benne egy pár. Igazából ketten viszik elég erőteljesen a pálmát. Egyikük a Csokiszív és Csokiszív II. férfikaraktere. Két nőt is átver és kihasznál, a feleségét és a szeretőjét. Hosszú éveket lop el mindkettejük életéből, és ha egyszer lebukik, mert le fog, akkor szó szerint életeket tesz tönkre, nemcsak a két nőét, hanem a leendő gyerekét is, akivel a felesége terhes. Az pedig, hogy honnan szerzi azt az egy darab csokiszívet, amit minden megcsalás után hazavisz a feleségének, aki ezt a rohadék szokást a szerelem jeleként értékeli, hab az árulás tetején.

A másik legszemetebb férfikarakter a Kaptár című novella férfi szereplője, akinek fontosabbak a külsőségek, mint a saját felesége élete.

A legszemetebb női karakter pedig a Lakodalom nagynéni karaktere számomra. Aki egy gyereket képtelen szeretni, csak mert betegen született, abban nincsen túl sok emberi érzés.

Kedvenc, kevésbé kedvenc

Ahogy említettem a Tűzriadó című legelső novella talán az, ami a legtávolabb áll tőlem. A karakterek személyisége, viselkedése, gondolkodásmódja teljesen más, mint az enyém, és olyan érzelmi hatást vagy gondolatot sem adott át a sztori, ami miatt ezt félre tudtam volna tenni. A történet stílusa jó, csak épp maga a történet nem fogott meg.

A többi novella közül viszont nagyon nehéz kedvencet választanom, mert mindegyik erőteljes érzelmi és/vagy gondolati hatással volt rám. Ami szerintem nagy dolog, mert egy novellával, a szöveg és az olvasási idő rövidsége miatt nehezebb bármiféle hatást kiváltani az olvasóból. Márpedig ezek a novellák ezerféle érzést ébresztettek bennem: nosztalgiát, megvetést, együttérzést, megértést, szomorúságot, haragot, elárvultságot, elégedettséget. Talán mégis a Csokiszív és Csokiszív II. novellapárost mondanám, mert azt olvasva konkrét gyomorgörcs jött rám.

Csoportokra bontva

A novellákat többféleképpen is tudnám csoportosítani. Témájuk szerint vannak a családi, a párkapcsolati, társadalomkritikai és groteszk jellemrajzi novellák. Persze, ezek néha kicsit átfedik egymást…

A családi novellák hangulati szempontból nagyon változatosak. A Vérzik a gyerek a sebesülés ellenére kedves hangulatot áraszt magából, mert érezni benne a sérült gyerek iránti aggódást és szeretetet. A Kardos Margit disszidál szomorú és megható egyszerre, valamint számomra a saját dédimamám miatt nosztalgikus is. A Karácsony keserédes történet, mert bár az adott karácsony hangulatosra sikerült, mégis ott lebeg fölötte a sötét felhő, amely érezteti, hogy a következő karácsony már nem ilyen lesz.

Ezek közül a kedvencem mégis talán a Lakodalom,amely egyszerre töltött el szeretettel és sajnálattal. Szeretettel azért, mert jó volt látni, hogy egy szülő ilyen mértékben szereti a gyermekét, és kiáll mellette még a többi családtaggal szemben is, sajnálatot pedig a nagynéni iránt éreztem, aki lelkileg annyira szegény és nyomorult, hogy csak a felszínes dolgok érdeklik, a valódi értékeket nem látja meg.

A párkapcsolati novellák elsősorban a férfiak árulásáról, a „másik nő” szerepköréről és a családon belüli erőszakról szólnak. A Nóra a szerető szemszögéből mutat be egy szerelmi kapcsolatot. Ez a novella megerősítette bennem, amiben mindig is hittem: aki egyszer képes megcsalni a párját, abban soha nem lehet bízni. Ha egy nő elszereti egy másik nő férjét, számítson rá, hogy nem jó embert fogott ki, és előbb vagy utóbb ő is meg fogja szívni. A Zazi az ágyban, Éva a radaron csalódást okozott. Mármint nem a novellában csalódtam, mert az baromi jó, hanem a novella története váltott ki belőlem csalódottságot. Olyan „még egy rendesnek tűnő férfiban sem lehet soha bízni” érzést. A Fél órával ezelőtt és az Elpusztult civilizáció novella ijesztő, mert tökéletesen bemutatják, hogy milyen egy bántalmazó családban élni feleségként és gyerekként, és milyen kihatással van egy ilyen környezet a felnövő gyermekre. A Meghalni Chanelben pedig olyan, mint egy realista mese. A szegény leány beleszeret a gazdag fiúba, és legyőzve sárkányt, gonosz mostohát, sötét átkokat, boldogan élnek, míg meg nem halnak helyett… A szegény lány beleszeret a gazdag fiúba, ám a köztük lévő túl nagy társadalmi szakadék végül elválasztja őket egymástól.

A kedvencem a párkapcsolati novellák közül a Csokiszív és Csokiszív II. novellapáros. Ahogy fentebb is írtam, a főszereplőjét igazi szemét pasinak tartom, de nagyon át tudtam érezni a feleség, sőt, a szerető helyzetét is. És emiatt ezek a kedvenceim.

A társadalomkritikai és groteszk jellemrajzi novellák hol szomorkásan, hol ironikusan humoros hangulatot árasztottak magukból. A Hólé egy tökéletes életkép a tanulatlan, ám sütnivalóval rendelkező szegény munkásasszony, a tanult, ám lehetőségekkel nem rendelkező, fiatal munkavállaló és a főnökeik közötti hatalmas szakadékról. A Pokahontasz című novella haraggal töltött el. Megvetem az olyan férfiakat, akik feltétel nélküli kedvességet és segítőkészséget tettetnek, míg úgy gondolják, megkaphatják az adott nőt, aztán mikor kiderül számukra, hogy az adott nő semmit sem akar tőlük, akkor kimutatják a foguk fehérjét. Ahogy már fentebb is írtam, nagyon átéreztem azt a kiszolgáltatottság érzést, amelyet a novella főszereplőnője érezhetett. Ez a novella tökéletes társadalomkritika arról a szörnyű világról, amelyben a fiatal lányok, nők lehetőségek híján ki vannak szolgáltatva a férfiak nagylelkűségének és tisztességének. A pletyka című novella pedig nagyon szépen bemutatja azt a nőtípust, aki a kisebbségi komplexusait azzal próbálja legyőzni, hogy más nőket kritizál és húz le. Erre mondják azt az ismerőseim, hogy igazi női kápó.

Ebből a csoportból a kedvencem a Valótlan, tocsogós boldogság, amely egyszerre humoros, ironikus és kritikus. Ez talán az egyetlen novella, amiben nemcsak társadalmi problémák és egyéni jellemek szintjén jelenik meg a kritika, hanem konkrétan benne van a mai, magyar politika is. Férfisovinizmus – női jogok, konzervativizmus – liberalizmus, álszentség – őszinteség. Ezek az ellentétek nagyon szépen kirajzolódnak itt.

A novelláskötetet azoknak ajánlom, akik szeretnének átlagos emberekről érzéseket és gondolatokat kiváltó, igazán kiváló történeteket olvasni.

Értékelés: NAGYON TETSZETT.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet: KATT

Morgan Rhodes: Falling Kingdoms - Királyok harca

Amikor a Menő Könyvek között nézelődtem az interneten, azonnal megakadt a szemem Morgan Rhodes Királyok harca című könyvén. A címe a Trónok harcára emlékeztetett, aztán elolvastam a fülszövegét is, amelyben megerősítették azt, hogy ez a történet Martin regénysorozatának a YA változata. Szóval azonnal le is csaptam rá, mert ami a Trónok harcához hasonlít, az remélhetőleg csak jó lehet.

A történet Myticában játszódik, amely három területre oszlik. Auranos gazdag, jól termő terület, amelyben jól élnek az emberek. Corvin király jól uralkodik a saját területei fölött, és szereti két lányát, Emiliát és Cleót, de túlságosan figyelmetlen a nem hozzá tartozó területek gondjaival szemben. Limeros Gaius király területe, akit kegyetlensége miatt Vérkirálynak neveznek. Az ő területe nem annyira gazdag, de nem is szegény. Fia, Magnus fontos számára, de vele is tud kegyetlen lenni. Lánya Lucia pedig leginkább amiatt érdekli, mert úgy gondolja, a lány varázsereje segítheti őt elfoglalni Auranost. Paelsia a két előző királyság között fekszik, és a nyomor földje. Basilius törzsfőnök vezeti, aki fényűzően él a népe kizsigereléséből, ám a nép maga éhezik és csak a túlélésre játszik nap mint nap. Amikor Cleo hercegnő jegyese, Aron, meggyilkol egy paelsiai fiút, lázadás tör ki, amelyből végül véres háború alakul.

Stílus és felépítés

A történet stílusa és nyelvezete szerintem igazán minőségi. A fejezetek E/3-ban vannak megírva, és mindig egy-egy területen játszódnak, Auranosban többségében Cleo szemszögéből, Limerosban Magnus vagy Lucia szemszögéből, Paelsiában pedig Jonas szemszögéből, természetesen vannak kivételek, amikor egy-egy szereplő valamiért nem a saját otthonában tölti az idejét épp. Van még néhány fejezet, amely a Szentélyben játszódik, és egy fiatal Figyelő, Alexius szemszögét mutatja be.

Nekem ez a felosztás azért jött be, mert így, hogy az adott fejezetet helynévhez és karakterhez is lehetett kötni, könnyebben megtanultam, hogy ki kicsoda, melyik területen él, és hogy hívják.

A mágia világa

Létezik egy Myticához tartozó, de másik síkban lévő hely, a Szentély, amelyben az Őrzők élnek. Az ő feladatuk volt az, hogy őrizzék az Ősköveket, amik a varázslat legtisztább esszenciáját tartalmazzák. Ám ezeket az Ősköveket már rég ellopták, így az Őrzők számára a Szentély lényegében börtön. A kövek nélkül csak a legfiatalabb Őrzők tudják elhagyni, de ők is csak úgy mehetnek át az emberek világába, ha a testük a Szentélyben marad, és a lelkük átköltözik egy madár testébe.

Myticában létezik a varázslat, de mióta eltűntek az Őskövek, csak halovány formájában. Ám egy boszorkány megálmodja, hogy született egy kisbaba, aki megtalálja majd az Ősköveket, és megmenti Myticát és a Szentélyt a lassú pusztulástól.

Igazából pont úgy vagyok ezzel a mágiás háttérsztorival, mint a Trónok harca esetében, elfogadom, hogy benne van a történetben, de sokkal jobban érdekel a politika szál, a különböző karakterek személyiségfejlődése, az egymáshoz való viszonyaik alakulása, a harcok és a szerelmi szálak. Itt mondjuk nagyobb jelentősége van a mágikus szálnak már a történet elejétől, mint a Trónok harca esetében, de még mindig nem köt le annyira, mint a háttérben folyó emberi összeesküvések és emberi élettörténetek. Azok viszont nagyon is megfogták a fantáziámat.

A főbb karakterek

Az egyik számomra érdekes karakter Jonas. Ő az a fiú, akinek a bátyját hidegvérrel meggyilkolja Aron. Forr benne a bosszú, de nem csak azok iránt, akik valóban megérdemlik, ugyanis Cleót is gyűlöli. Azt hiszi róla, hogy egy jégszívű, elkényeztetett hercegnőcske, akit nem érdekelnek a szegények, és a bátyja halála is csak szórakoztatta. Nagyon szép jellemfejlődésen megy keresztül a bosszúszomjtól kezdve egészen az utolsó fejezetben található jelenetéig.

A másik izgalmas karakter Magnus. Ő is nagy jellemfejlődésen megy át a regény során, csak épp negatív irányba. Még nem olyan, mint az apja, de ha továbbra is azon az úton marad, amelyre lépett, akár a következő Vérkirály is lehet belőle. Vagy idővel rájöhet, hogy rossz felé tart, és még időben csinál egy hátraarcot. Nagyon kíváncsi vagyok, hogyan dönt majd, mert egyelőre bármelyiket el tudnám képzelni.

Cleo az a női karakter, akit néha megrázna az ember olvasás közben, hogy ugyan már, ezt most miért csináltad (vagy épp nem csináltad)? Tipikus tinédzser, aki már felnőttnek és önállónak gondolja magát, bosszantja, hogy az apja és a nővére gyereknek tartja, ezért belemegy valami butaságba, és bebizonyítja, hogy még tényleg gyerek. Egyébként szerethető, mert alapjában véve jóindulatú, önfeláldozó és bátor, csak hát, még érnie kell, és meg kell tanulnia a sokkoló helyzetekben is használni a fejét.

Lucia karaktere számomra még nem bontakozott ki igazán. Annyi a fontos vele kapcsolatban, hogy hatalmas varázsereje van, de valahogy nem érzem azt, hogy megmutatta volna a személyisége mélységeit. Remélhetőleg ez a következő részben megtörténik majd, mert sok mindent ki lehetne hozni a karakteréből.

A Trónok harca stílus

Először nem igazán értettem, hogy miért hasonlítják ezt a könyvet a Trónok harcához. Tény, hogy több terület vezetője küzd egymással, hogy ő legyen végül egész Mytica ura, de ezen kívül nem láttam a hasonlóságot. Szórakoztató volt a történet, teljesen lekötött, megkedveltem jó pár karaktert is, de nem mondtam volna rá, hogy ez a YA Trónok harca.

Aztán a 25. fejezethez értem…

Ott jött a pofoncsapásszerű érzés, amelyet a Trónok harca esetében is éreztem, amikor olyasmi történt, amire aztán még legvadabb álmaimban sem számítottam volna. Szóval igen, végül rájöttem, hogy tényleg jogos a párhuzam. És utólag átgondolva, nem csak a váratlan és sokkoló események miatt.

Meglepő szerelmi szálak

Amikor elkezdtem olvasni a regényt, szinte azonnal megvolt a fejemben, hogy akkor ki kibe lesz szerelmes, ki kinek lesz a párja a történet során. Hát, rá kellett jönnöm, hogy nagyon rosszul gondoltam. Ez az a történet, ahol bármikor történhet valami, ami megkeveri a szerelmi szálakat. Ami számomra nagyon izgalmas. Imádom ugyanis, ha egy történet meg tud lepni. Amikor vannak elméleteim, de végül egy csomó minden nem úgy történik, mint ahogyan vártam, a történet logikusan épül fel, ám az író mégis képes túljárni az eszemen. Ritkán történik meg, de amikor igen, az igazi felüdülés számomra.

Nagyon kíváncsian várom a folytatást, egyfelől, mert érdekel a karakterek sorsa és további fejlődése, másfelől, mert alig várom, hogy újabb sokkot kapjak egy nagy, váratlan fordulattól, ami reményeim szerint a második regényben is megtörténik majd.

A könyvet ajánlom azoknak, akik kedvelik a jó stílusban megírt, fordulatos, ütős jeleneteket tartalmazó, YA fantasyket.

Kedvenc karakterek: Jonas, Magnus, Theon.

Kedvenc jelenetek: A 25. fejezet megrázó, sokkoló, meglepő jelenete.

Kedvenc idézetek:

„Volt valami Tomas szemében, a fájdalom mögött. Megalázottság.
Nemcsak azért érezhette magát meggyalázva, mert meggyilkolta egy auranosi nemes. Nemcsak. Hanem azért is, mert értelmetlenné váltak a mindennapok küzdelmei. Mi értelme van kenyérért robotolni, levegő után kapkodni, a túlélésért harcolni? Hiszen még ezt a keveset is elvehetik bármikor.”

„- (…)Nézd, habár egyikünk sem akarta, hogy így alakuljon a helyzet, én a rám szabott feladatomat igenis komolyan veszem. Te nemcsak egy egyszerű lány vagy, hanem a hercegnő. Az én feladatom és felelősségem az, hogy megvédjelek, nem másé. Szóval ha bármikor megszöksz, egy dologban biztos lehetsz.
Cleo várt. A lélegzete elakadt attól, ahogy ez a jóképű, fiatal őr a szemébe nézett.
- És mi lenne az?
Amikor mosolygott, az arca egyszerre volt fenyegető és csábító.
- Úgyis megtalállak.”

„Magnus egyszer azt mondta neki, hogy nincs baja a vadászattal, ha a zsákmányból étel lesz, de hogy az élvezet kedvéért mészároljon, ahhoz sosem fűlt a foga. Lucia megrémült attól a gondolattól, hogy ez megváltozhat. A hullámzó érzelmek egyre vadabbul kavarogtak benne.
(…)
Magnus kihúzott valamit a kosarából. Egy kicsi, szőrös állatot, aminek hosszú, remegő fülei voltak.
Az orra pedig fürgén mozgott.
- Egy nyúl – kiáltott fel meglepetten Lucia. – Egy kölyöknyúl!
- Igen, egy háziállat neked. – Magnus átnyújtotta neki a nyulat, ami azonnal felkucorodott a lány vállmélyedésébe. Ujjai alatt érezte a kis állat gyors szívverését – és azt, hogy a saját mellkasa hogyan emelkedik és süllyed. (…)
- Nem ölted meg.
Magnus kérdőn nézett rá. – Persze, hogy nem öltem meg. Milyen házi állat lenne már egy döglött nyúl?”

„- Csak nem mész valahová? – kérdezte keresztbe tett karral. A haja kócosan állt, mint aki most kelt ki az ágyból, és nem is törődik azzal, hogy néz ki. Valószínűleg így is volt.
- Éhes vagyok, és a konyhába tartok.
- Jaj, ne már! Nekem nem hazudhatsz, Cleo!
A lány kihúzta magát, és próbálta legyőzni a bűntudatát.
- Nos, rendben van. Paelsiába megyek, és nem érdekel, ki mit mond. Meg akarsz tán állítani?
Nic végignézett rajta, az arca kifejezéstelen maradt.
- Nem. Viszont szeretnék hozzáfűzni ehhez valamit.
- Igen?
A fiú elvigyorodott.
- Én is megyek veled.”

Értékelés: NAGYON TETSZETT.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet: KATT

Marie-Aude Murail: Lakótárs kerestetik! - avagy egy könyv, amin nevetve sír az ember

Marie-Aude Murail Lakótárs kerestetik! című könyvével elsőként a Vörös Pöttyös Könyvek Facebook csoport témahetén találkoztam, és az idézetek alapján azonnal elnyerte az érdeklődésemet. Bevallom őszintén kevés kortárs, francia íróhoz volt eddig szerencsém, bár az egyik kedvenc írónőm, Anna Gavalda például francia, szóval kíváncsian álltam neki a könyvnek. Amint belekezdtem, azonnal meg is fogott magának, olyannyira, hogy alig néhány óra alatt elolvastam.

A történet két testvérről szól. Kléber még csak tizenhét éves, de olyan felelősség szakad a vállára, ami elől sok felnőtt is elmenekülne. Magára vállalja ugyanis az értelmi fogyatékos bátyja, Sutyi gondozását. Az első probléma, amit meg kell oldania, hogy hol lakjanak. Az apjuk újranősült, épp gyereket várnak, és az egyetlen megoldás, amivel hajlandó számolni, hogy Sutyit beadják egy intézetbe. Az idős nénikéjüknél szintén nem maradhatnak, mert a nő fél Sutyitól, és Sutyi sincs oda a nőért. Kléber végül talál egy albérletet, a probléma csak az, hogy négy másik fiatallal kéne osztozniuk rajta. Vajon sikerül Sutyinak beilleszkednie a lakótársaik közé? És a lakótársak megtanulják elfogadni Sutyit?

Édes és szomorú

Ez az a könyv, amelyen az ember egyszerre könnyezik és vigyorog. Sutyi beszólásai, reakciói annyira édesek, tényleg, mintha egy kisgyerekről olvasna az ember. Viszont, ha az ember a mélyükre néz, és megtanulja értelmezni ezeket a cukinak tűnő, gyermeki megnyilvánulásokat, akkor megfájdul a szíve. Sutyi ugyanis játék közben, néhány teljesen átlagosnak tűnő mondattal meséli el nekünk azt, hogy mi bántja, mitől fél, milyen traumák érték a múltban.

Az egyik kedvenc jelentem az, amikor kanalak segítségével meséli el, hogyan vesztettel el az anyukáját, az apja hogyan zárta be egy szörnyű intézetbe, ahol gyógyszerekkel lényegében „megölték” benne azt, ami a létezés alapja, és hogyan mentette ki onnan a testvére.

A legjobb testvér

Klébernél azt hiszem, senki nem kívánhatna jobb testvért. Bár Sutyival nem könnyű, és néha Kléber is kétségbeesik, imádja a bátyját, és bármit megtenne érte. Úgy gondoskodik róla, akár egy jó szülő a gyermekéről.

A probléma csak az, hogy még ő is gyerek, iskolába kell járnia, egyetemet végeznie, munkát találni, dolgozni, saját családot alapítani, vagyis élnie kéne a saját életét, amit egy hároméves értelmi szintjén lévő ember gondozása közben, ha nem kap segítséget, akkor nem tud megtenni.

Az apjukra nem számíthat, az a férfi tökéletes példája a pocsék apának, aki szeretné reprodukálni magát, mert az végül is nem nehéz és még kellemes is, de ha a gyerekkel valami gond van, akkor azt már intézze az anyja. Ha pedig az édesanya sajnos meghal, akkor intézzék ápolók és orvosok. Az mindegy, hogy a gyereknek ez jó-e vagy sem, a lényeg, hogy ne legyen teher apucinak. És persze, itt nem azzal van a gond, ha egy szülő segítséget kér a beteg gyereke mellé, akár egy intézet formájában, hanem azzal, ha nem néz utána, hogy az adott intézet jól bánik-e a gyerekével, és amint beadta oda, tojik is a gyerek fejére.

A gyámügyre szintén nem számíthatnak a testvérek, mert azok is csak egyetlen megoldást pártolnak, az intézetbe dugást. Más módszerük úgy látszik, nincsen arra, hogy segítsenek, vagy lenne, csak az macerásabb. Bármi is a helyzet, szomorú, hogy az a szervezet, aminek segítenie kéne a gyerekeket, betegeket és rászorulókat, annyit sem ér, mint halottnak a csók. És sajnos nemcsak a könyvben…

A legnagyobb szerencse

Kléber és Sutyi hatalmas szerencséje az, hogy olyan lakótársakat találnak, akik nem utasítják el zsigerből Sutyit. Aria, Enzo és Corentin nem mindig kezelik jól Sutyit, de próbálkoznak, és azt hiszem, ez a legfontosabb. Rendes emberek, akik megpróbálják félretenni a mostani kor által belénk nevelt önzőséget, és áldozatot hoznak a testvérek érdekében.

Ez az együttélés persze, nehéz, főképp, amikor Sutyi valami kárt okoz, persze, nem direkt, hanem mert nem tudja, hogy amit csinál, az rossz. De a fiatalok rájönnek, hogy Sutyitól nemcsak gondokat kapnak, hanem nevetést, kedvességet, szeretetet és kötődést is. Na meg, megtanulhatják tőle, hogyan lehetnek jobb emberek.

Szóval ők hárman azok, akik rájönnek, hogy a nehézségek és a pozitív dolgok kiegyenlítik egymást a Sutyival való együttélés során.

Na, ki vagyok?

Sutyinak van még egy jó barátja egy plüss nyúl, Pupák úr személyében. Persze, Pupák úr nem él, Sutyi számára mégis olyan, mintha egy létező barát lenne. A könyvben, amikor kettesben maradnak, úgy is van megírva a történet, mintha Pupák úr életre kelne, ám ez csak szimbolikus. Pupák úr valójában Sutyi egyik énje. A nyuszi által tesz vagy mond el olyan dolgokat, amiket ő maga nem merne kimondani vagy megtenni.

Pupák úr egyébként legalább olyan vicces, mint Sutyi, csak kevésbé gyermeki, káromkodik, beleviszi a rosszba Sutyit és még a szex is érdekli.

A morcos, segítőkész, idős szomszéd

Istenfalvi úr a szomszédban lakik, és folyton szidja valami miatt a fiatalokat. Először azt hittem, ő okozza majd a fő problémát azzal, hogy nem akarja majd, hogy Sutyi ott éljen a házban. Aztán kiderült, hogy Istenfalvi úr csak látszólag morcos, valójában nagyon is segítőkész és törődő, csak valami miatt elrejti ezt az arcát. Ő tipikusan az a szomszéd bácsi, akit az ember először nagyon nem bír, de ha van lehetősége jobban megismerni, akkor szép lassan megkedveli.

Szerelmi szálak

Először is ott van Aria és Enzo szála. Ariának van pasija, Emmanuel, aki szereti Ariát a maga módján, komoly terveket sző vele kapcsolatban, összeköltözés, házasság, gyerekek, ám túl karót nyelt, túl savanyú személyiségű ember. És ott van Enzo, aki szerelmes Ariába, viszont túl gyerekes, vagy legalább is Aria annak hiszi, és Enzo nem tudja, hogyan bizonyítsa ennek az ellenkezőjét, hogyan hódítsa meg Aria szívét.

Kléber életében is van két lány, akik mindketten az iskolatársai. Béatrice szép, kihívó, ám nem érti meg Kléber a bátyja iránti kötődését. Zahra is szép, csak nem olyan kihívó módon, mint vetélytársa, és ő kedves, rendes lány is. Van egy süketnéma kishúga, így tökéletesen megérti, milyen felelősséget vállalni egy segítségre szoruló testvér iránt. Klébert nem igazán értettem, amiért Béatrice jött be neki jobban, mert oké, pasiból van, oké, Béatrice a leírás alapján szép és sok mindenre kapható, de sok értéket nem láttam benne. Szóval fogalmam sincs, hogy egy értelmes fiú miért nem unta meg a társaságát körülbelül két perc alatt… No, mindegy… A lényeg, hogy én végig Zahra párti voltam olvasás közben.

Filmváltozat

Kiderült, hogy a könyvnek van filmváltozata is, amit szintén csak ajánlani tudok. Igaz, nem teljesen könyvhű, de a hangulata ugyanolyan, mint a könyvnek. Nevetős-sírós az egész. És a karaktereket is jól elkapták a kiválasztott színészek, mindegyikük alakítása nagyon tetszett. Most először éreztem azt, hogy pont olyan színészeket választottak a szerepekre, akik passzoltak a fejemben elképzeltekhez.

A könyvet azoknak ajánlom, akik szeretik a komoly témák humoros feldolgozását, és szeretnének kikapcsolódás közben elgondolkozni és tanulni valami fontosat a világról.

Kedvenc karakterek: Kléber, Sutyi, Zahra, Pupák úr, Enzo.

Kedvenc jelenet: amikor Sutyi kanalakkal eljátssza, mi történt vele.

Kedvenc idézetek:

„- Nekem miért nincs órám?
- Mert eltörted. Meg akartad nézni, hogy van-e benne emberke, emlékszel?
- Igeeen – húzódott Sutyi szája elragadtatott mosolyra.
- Van benne emberke?
- Niiiincs! – ordította Sutyi ugyanolyan önfeledten.”

„- Azt mondtam, hogy figyelj. Ha velem akarsz maradni, neked is tenned kell érte valamit.
Sutyi félig nyitott szájjal, jó szándéktól túlcsordulva figyelt.
- Szóval segítened kell nekem.
Sutyi talpra ugrott:
- Majd szépen beágyazok.
Kléber felsóhajtott:
- Persze, az jó lesz…”

„Egy óra múltán a szoba egy kapitális kupi állapotában leledzett, a padlószőnyegen játékok és ruhadarabok hevertek szerteszét, az ágy végébe is jutott belőlük egy rakat. Kléber visszajött a testvéréért, mögötte Enzo.
- Sutyi, mit csinálsz már megint?
Sutyi enyhén bűnbánó képpel körülnézett.
- Rumplit.”

„- Undok lány! – mondta Sutyi.
De igazándiból nem ez nyomasztotta.
- Láttad? Nincs farka.
- A lányok már csak ilyenek – mondta Pupák úr, és leterült a párnán.
- Nincs farkuk?
- Nincs.
Sutyi nagyon meg volt zavarodva.
- Egy kicsi se? Lehet, hogy nem látszik jól…
- Olyan mikroszpókos? – tűnődött el Pupák úr.”

„Sutyi közben félhangosan játszott három kanállal. A két leveseskanál volt a papakanál és a mamakanál, a kávéskanál meg a kicsijük.
– I-di-óta vagy – mondta a papakanál. – Nem kellesz nekem.
Aria egy ideig durcásan mélázott, most viszont már azt hallgatta, mit játszik Sutyi.
– Mondjuk, hogy a mamakanál meghal. A papakanál meg bedugja a kicsit az intézésbe. Mondjuk, hogy a csésze lesz az intézés.
Sutyi a kiskanalat belemártotta a maradék kávéba.
– Segítség, megfulladok! Blublublublu, süllyedek lefelé... Mondjuk, hogy a kicsikanál meghalódik a Malicroix-ban, a testvére meg elviszi egy másik házba...
Sutyi keresett valamit az asztalon. Meglátta az Aria csészéje mellett heverő kiskanalat. Mutatóujját begörbítve, középső ujját kinyújtva araszolt a kiskanál irányába, akárcsak egy kis emberke, majd alulról felfelé nézett Ariára:
– Add ide a kanalat – súgta.
A lány odanyújtotta neki. Sutyi fülig érő mosollyal nyugtázta.
– Ő lesz a testvér – magyarázta.
– Elmegy a kicsikanálért az intézetbe?
Sutyi olyan boldogan bólintott, hogy Aria szemét elfutotta a könny.”

„Enzo odahajolt hozzá, és homlokát óvatosan Sutyi fejéhez ütötte.
- Ding – mondta Sutyi, akit mulattatott a dolog.
- Tudod, hogy haverok vagyunk? – súgta oda Enzo.
- Aha – súgta vissza Sutyi.”

„- A lányok buták – jelentette ki Sutyi. – Nem akarok itt maradni!
- Mindjárt adok neked színes ceruzát – mondta neki Zahra. – Majd rajzolsz nekünk nyuszikat, jó?
Kléber rákacsintott, s már ott se volt. Sutyi nagyon szerencsétlennek érezte magát. Leila és Malika felé bökött:
- Annakának és annakának nem csinálok nyuszit!
- Hallod, „annak” helyett azt mondja, hogy „annakának”! – csófolódott Malika kilenc évének minden gőgjével.
- Azér, mer én egy másik nyelvet beszélek! – kiabálta Sutyi vérig sértve.
- Azér, mer te flúgos vagy!
- Te meg zizibizi!
Jasmine mama a veszekedés hallatán kirohant az előszobába.
- Hát már meg is érkezett? Szia… Szia, jól vagy? Gyere a nappaliba!
Hangosan beszélt, mintha Sutyi süket lenne. A fiú engedelmeskedett, de közben ezt motyogta maga elé:
- Én itt senkit se szeretek.”

„- De még nem is ettem!
- Kifelé! – ripakodott rá a főpincér most már fenyegető hangon. A közelben ülő vendégek felfigyeltek a jelenetre.
- Nem minden dilis van bolondokházába zárva – állapította meg az asztalszomszéd.
Sutyi fogta Pupák urat, és kifutott az étteremből. Az igazságra az éjszaka kellős közepén derült fény: az emberek nem a nyulakat nem szerették. Őt nem.”

„- Larbi, Kléberrel kapcsolatban van egy kis gond.
- Miféle gond? – kérdezte aggódva az ura.
- Hát az, hogy misére jár.
- Ja? Csak ennyi?
Larbi papa arca felderült:
- A Koránban ez áll: „A hívőkhöz legközelebb állnak barátság révén azok az emberek, akik ezt mondják: »Igen, mi keresztények vagyunk!«”

Értékelés: NAGYON TETSZETT.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet: KATT