Vanília

Ezt a Harry Potteres ficet is anno a Snanger Bajnokok Ligájára írtam. A mugli csapat tagja voltam, vagyis egy a mugli világban játszódó, varázsmentes történetet kellett írnom a HP szereplőiről (a varázsmentesség lehetett olyan, hogy egyáltalán nem létezik varázslat a novella világában, de olyan is, hogy létezik, csak a főszereplők nem használják valami miatt, és a mugli világban tartózkodnak a történet nagy részében). Mivel ez egy Snanger verseny volt, így a főszereplők Hermione Granger és Perselus Piton.
Megadott témaként a "vakrandi" kulcsszót kaptam.
Korhatár: 16 év.


Vanília



Az utóbbi egy évben minden egyes napja ugyanúgy telt. Csurom vizesen ébredt a szokásos rémálmából, kitámolygott a fürdőszobába, lezuhanyozott, megevett egy vajas zsemlét, felvette a fekete vászonnadrágját, ingét és kabátját, kezébe vette fehér botját, aztán elindult a térre. Az ismerős barna pad – legalább is, ő barna színűnek képzelte -, ott várta már, hogy elhelyezkedhessen rajta, és azzal tölthesse az idejét, hogy a világot hallgatja, és arra gondol, hogy neki már nincs helye benne.

Hogy miért pont ezt a helyet választotta az önsajnálatra? Ha megölték volna, sem ismerte volna be senkinek, de azért, mert egy iskola volt a közelben. Reggel hallhatta a siető lábak kopogását, délután pedig, a csoportban hazainduló fiatalok csevegését a házi feladatról, szerelemről, ruhákról, sportokról. Mindenről, ami csak egy tinédzsert érdekelhet.

Hiányzott neki a tanítás. Igaz a mondás, hogy csak akkor értékelünk valamit, mikor már elveszítettük. Ha most visszanyerné a látását, és visszamehetne tanítani, talán még arra is képes lenne örömében, hogy pár pontot adjon valamelyik idióta griffendélesnek. Na jó, arra talán, mégsem… De ha felrobbantanának egy üstöt, akkor a szokásos húsz pont helyett csak tizet vonna le.

Mikor egy mellette elhaladó autó kipufogója durrant egyet, automatikusan a pálcája után kapott, majd fásultan hanyatlott le a keze. Ez volt a másik, ami őrülten hiányzott neki. A varázsvilág. Mikor a pálcáját elvették, azt hitte, belehal. Még most is hallotta a minisztérium emberének a gúnyos hangját: „Vakon úgysem tudna vele mit kezdeni…” Akkor halálra akarta átkozni azt a kis mitugrászt, hogy megmutassa neki, igenis képes így is varázsolni.

A szeme világa és a pálcája nélkül, persze, nem maradhatott a varázsvilágban. Egy volt halálfalónak, aki aztán árulóvá vált, még épen is veszélyes élete volt, nem hogy nyomorékon. Az ő vallomása alapján börtönbe juttatott halálfalók rokonai és azok, akik nem hitték el, hogy a Rend oldalán állt, mind szívesen vették volna a fejét. Persze, Potter, Granger és a legkisebb Weasley fiú a tárgyalásán elmondták az igazat, és így nem kellett az Azkabanba mennie, de ez nem jelentette azt, hogy nem érhette volna bármikor egy kis baleset… Mondjuk, véletlen beleszaladhatott volna háttal egy Avadába.

Nem mintha nem gondolt volna még arra, hogy jobb lenne meghalni. Amióta az eszét tudta, élete minden napján legalább egyszer eszébe jutott, hogy talán, ideje lenne kiszállni, és megóvni magát az újabb és újabb fájdalmaktól és gondoktól. De valahogy sosem ment neki. Potternek is megmondta, ő nem gyáva.

Egész testében megdermedt, mikor egy súrlódó ruhahangból rájött, valaki leült mellé a padra. Ilyen még sosem történt vele, mert még így vakon és megtörten is olyan elutasító és rémisztő arckifejezést próbált felvenni, amilyent csak tudott. Első döbbenetét düh váltotta fel. Hogy merészel egy vadidegen az ő padjára szemet vetni, főleg, mikor ő maga is rajta tartózkodik? Már azon gondolkozott, hogy feláll, és most először előbb indul el hazafelé, de az önérzete ezt menekülésnek értékelte. Nem fogja átadni a padot. Az övé. Menjen csak el az idegen!

Az ajkait összepréselve, görcsösen szorította bal kezében a botját, miközben feszengve szuggerálta az ismeretlen nőt, hogy menjen már a pokolba. Igen, abban biztos volt, hogy a mellette ülő személy nőnemű, mivel vanília illatú parfümje minden egyes lélegzetvételkor megbizsergette az orrát. Nem mintha túl sokat szórt volna magára, de hát, egy bájitalmester szaglása kifinomult és érzékeny. Mióta pedig, sötétségben élt, csak még fejlettebbek lettek a még működő érzékszervei. A bőrén érezte, hogy az idegen őt bámulja. Mintha a pillantása lyukat égetett volna belé. Mérgesen szusszantott egyet, és megpróbált nem tudomást venni az idegesítő kis fruskáról.

Mikor a toronyóra elütötte a hatot, akkor döbbent csak rá, hogy már több mint öt órája ülnek egymás mellett szótlanul. Ilyenkor szokott hazaindulni, de most nem mozdult. Egyszerűen nem állhatott fel innen előbb, mint a rejtélyes nő. Úgy vélte, hogy ha előbb kel fel a padról, akkor az olyan, mintha lemondana az ülőalkalmatosság tulajdonjogáról. Így hát, csak várt és várt. Már hét óra is elmúlt, mikor végleg elveszítette a türelmét, és a nő felé fordult, hogy valami válogatott durvasággal elijessze őt végre, de megelőzték. Abban a pillanatban, ahogy nyitotta volna a száját, az idegen felkelt a padról, és szó nélkül otthagyta.

Ő pedig, csak ült teljesen leforrázva. Maga sem tudta, miért, de felzaklatta a kis incidens, ami kizökkentette a mindennapok szürkeségéből. Végül felállt, és hazaindult, magában pedig, megfogadta, hogy nem gondol arra a bosszantó nőcskére.


***


A szíve a torkában dobogott, a tenyere izzadt. Tudta, hogy egy hajszálon függ az élete, így lezárta az elméjét, és megpróbált határozottan a vörös szemekbe nézni. Nem volt szerencséje. A Nagyúr rájött a titkára. Mire észbe kapott a pálcája már kirepült a kezéből. Esélye sem volt. Egy bűbájjal megbénították, a kígyóarcú szörnyeteg pedig, mosolyogva sétált elé. A zöld halált várta, de helyette vakító sárgaság jött. Égetett, szúrt, ő pedig, csak nyüszíteni volt képes. Ezt kapják az árulók!

A pincebörtön koszos padlóján ülve azt remélte, hamar ráun a Nagyúr a kínzására, és mielőbb végez vele. Gyűlölte a sötétséget. Bizonytalanná tette. Sosem tudhatta, mikor küldik rá a következő átkot. Várni a fájdalmat talán rosszabb volt, mint érezni. Rátört a klausztrofóbia is. Alig kapott levegőt. A tüdeje sípolva követelte az oxigént, de a görcsös próbálkozás sikertelen volt.

Zihálva ült fel az ágyában, a teste megint izzadtságban úszott. Kibotorkált a fürdőszobába, most már anélkül, hogy bárminek is nekiment volna. Az első időkben folyton hasra akart esni. A tárgyak valahogy sosem ott voltak, ahol emlékezett rájuk. Aztán az agya megszokta a sötétséget, és a tájékozódási képessége is tökéletesre fejlődött.

Pontosan nyolc órakor hagyta el a lakását, és újra a park felé indult. A zsigereiben érezte, hogy ez a nap valamiért más lesz, mint a többi, és ez nyugtalansággal töltötte el. Az a nő volt az oka. Felborította a megszokott életritmusát. Magában morogva ült le a padra, és a mellette elhaladó emberek beszélgetését kihallgatva próbálta meg elterelni a figyelmét. Sikertelenül. El kellett ismernie, hogy kíváncsi volt, miért ült le mellé a nő, és ha már mellé ült, mi a fenéért nem szólította meg…

A délelőtt és a koradélután nagy részét azzal töltötte, hogy ha női cipők kopogását hallotta meg, akkor felkapta a fejét, és várta, hogy a hangok felé veszik-e az irányt. Minél több cipő haladt el mellette, annál dühösebbnek érezte magát. Magában ezerszer is elátkozta azt a fehérnépet, aki felkeltette a figyelmét, aztán meg csak úgy eltűnt az életéből. Idegesen kocogtatta a botját az aszfalthoz, mikor újra megérezte az ismeretlen-ismerős vanília illatot. Pár órája még azon fogadkozott, hogy ha padjának megszentségtelenítője ismét megjelenik, akkor előveszi a legpokrócabb modorát, és elküldi őt melegebb éghajlatra, de most, hogy a szél felé fújta a finom női parfüm illatát, képtelen volt megszólalni.

Az ismeretlen újra leült mellé. Érezte, ahogy a combja finoman hozzáér a szoknyával fedett lábakhoz, és nagy erőfeszítésébe került, hogy visszafojtson egy elégedett sóhajtást. Olyan régen volt már együtt valakivel, hogy a teste önkéntelenül is reagált a még sosem látott nő közelségére. Arrébb akart húzódni, mivel túl illetlennek érezte ezt a helyzetet, de a teste nem reagált az agya parancsára.

Minél tovább ültek így egymás mellett, annál tovább nőtt a belsejében lévő feszültség. Végül már úgy érezte, ha nem szólalhat meg, egyszerűen szétrobban, mint a sebforrasztó főzet Longbottom üstjében.

- Ki maga? Mit akar tőlem? – a hangja rekedt volt az izgalomtól, de a nő válasza helyett egy gyerek hangját hallotta meg, aki éppen akkor sétált el az édesanyjával a pad előtt.

- A bácsi bolond? – kérdezte a kislány kuncogva, mire őt elöntötte a méreg.

- Nem. A bácsi vak, de nem süket! – rivallt rá a kicsire, és elképzelte, ahogy az ijedten bújik az anyja mögé. Hirtelen egy lágy simítást érzett a bal kezén. Csak egy pillanat volt, de nyugalommal töltötte el. Aztán öt perc múlva már azon gondolkozott, hogy vajon tényleg megtörtént-e. Lehet, hogy csak a szellő volt, ő pedig, elképzelte az érintést.

A kérdéseire sem kapott választ, a simítás után pedig, már nem merte újra feltenni őket. Talán, jobb is, ha nem tudja, ki az idegen. Úgysem lehetne semmi több ebből az egészből. Ő egy öreg, vak, megfásult és kiégett exhalálfaló, míg a nő… Nos, azt nem tudta, hogy ki a nő, de abban biztos volt, hogy egy nő sem érdemelne olyan férfit, mint ő.

Negyed nyolcra járt az idő már, mikor a nő ismét csak úgy magára hagyta.


***


Reggel sokáig mosakodott, és a haját is megpróbálta rendbe szedni, amennyire lehetett. Nem a nő miatt, hanem hogy a többi ember ne nézze hajléktalannak. Kivételesen nem evett semmit reggelire, hanem a park felé menet beugrott egy kis pékségbe, és vett némi aprósüteményt. Nem mintha meg akarta volna kínálni új ismerősét, hanem megkívánta. Amit pedig, meghagy, azt majd szétszórja a galamboknak.

Az idegen korábban érkezett, mint szokott, neki pedig, mosolyognia kellett ettől a ténytől. Persze, csak magában, somolyogva, hogy senki se lássa. Viszont maga elől már nem tudta elrejteni, hogy a szíve gyorsabban kezd verni a vaníliaillattól.

Aznap a nő a vállára hajtotta a fejét, neki pedig a hátán futkározott az a hideg, de mégis kellemes bizsergés. Pár éve még a bizalmas érintés miatt egy ismerősét is halálra átkozta volna, nem hogy egy vadidegent, de most jól esett neki a göndör fürtök cirógatása a nyakán és az arcán. A süteményről végül teljesen meg is feledkezett. Csak akkor döbbent rá, hogy elfelejtette megenni, mikor érzékei megbolondítója már messze járt.

A következő hét minden napja izgatott várakozással és szikrákat gyújtó csendes üldögéléssel telt. Aztán vasárnap hidegre fordult az idő, és esni kezdett, ő pedig, hiába ült a padon egész nap. Azt remélte, hogy csak a vihar kergette el az ismeretlen kedvest, de mikor másnap és harmadnap sem jött el, feladta. Túl szép volt, hogy igaz legyen – győzködte magát, de belül furcsa szorítást érzett. Szerdán sem történt semmi különös, így este hazaindult. Már majdnem otthon volt, mikor az egyik saroknál valaki beleszaladt, és majdnem feldöntötte.

- Elnézést… - hallotta meg az ismerős hangot. – Pi… Piton professzor? – Szinte látta, ahogy a mélaképű fiú arcára kiül az elképedés.

- Longbottom – biccentett arra felé, amerre a fiút vélte a hangja alapján.

- Hogy van? – Neville hanglejtésén érezni lehetett, hogy feszült a találkozás miatt.

- Még élek, mint látja. Bár, ha sokszor jár erre felé, akkor lehet, hogy előbb vagy utóbb nagy sietségében kilök majd egy kocsi elé… - húzta gúnyos mosolyra az ajkait.

- Én nem… Sajnálom… - motyogta volt tanítványa. – Meglepett, hogy nem jött el… - próbált végül témát váltani.

- Hová?

- A temetésre – a fiú hangja elcsuklott egy pillanatra, ezért megköszörülte a torkát.

- Meghalt valaki? – húzódott össze a két, fekete szemöldök.

- Maga nem is tudja? Hermione… - Mintha fejbe vágták volna egy kővel. Nem tudta miért, hiszen már sok ember halálát látta. Olyanokét is, akik közel álltak hozzá, mint Albus Dumbledore. Mégis valami rossz érzés kerítette a hatalmába, mikor meghallotta Granger nevét. Azzal próbálta nyugtatni magát, hogy azért, mert ő volt az egyik legzseniálisabb tanítványa – bár ezt sosem vallotta volna be senkinek -, és mindig úgy vélte, hogy a lány majd még sokra viheti a jövőben. Nem kellett volna ilyen fiatalon… Még annyi mindent tehetett volna a világért…

- Hogyan? – nyögte ki végül.

- Harry fülest kapott, hogy hol rejtőzködik Bellatrix Black. Odamentünk öten, Harry, Ron, Luna, Hermione és én. Csapda volt… Hermione több mint egy hétig kómában feküdt. Reméltük hogy… De aztán most vasárnap feladta. Ma reggel volt a temetése.

- Vasárnap… - Érezte, hogy az összes vér kifut az arcából, és a lábai kocsonyássá válnak. – Jól van, Piton professzor? – Egy erős kéz fonódott a vállaira, de lerázta magáról.

- Jól vagyok. Mennem kell! Merlin Önnel, Longbottom! – Elsietett, mielőtt még a fiú visszatarthatta volna. A mellkasa összeszorult, és rátört a régről ismert klausztrofóbia. Mikor elfordította a kulcsot a zárban, és belépett a lakásába, nem bírták a lábai tovább, és az előszobában a földre rogyott. Ki akarta gombolni az ingje felső gombjait, de nem ment neki. Tépni kezdte az anyagot, mire a gombok megadóan pattantak a földre.

A vanília illat… Hogyan is felejthette el…

A Roxfort gyengélkedőjén ébredt. Egy kéz gyengéden törölgette a homlokát egy vizes ronggyal. Kinyitotta a szemét, de minden sötét volt. Először csak reszketni kezdett, mikor rájött, mi is történt vele, azután ordított és csapkodott. Hallotta maga körül a kiáltásokat, de nem törődött velük, aztán valaki hirtelen átölelte. Megbénult ettől az öleléstől. Karjai ernyedten ereszkedtek a teste mellé, hogy aztán felkússzanak a női hátra, és belemarkoljanak a blúz finom anyagába. Fejét a puha vállba fúrta, aminek vanília illata volt.

- Semmi baj, Piton professzor. Hermione vagyok. Granger… Már itthon van – hallotta a megnyugtató susogást a füle mellett.

- Hermione… - suttogta maga elé, hogy aztán ordítva csapjon bele ököllel a padlóba. – Miért? Miért? – ismételgette, miközben vak szemeiből potyogtak a könnyek.


***

A másnapi újságok egy pár soros cikket közöltek a hatodik oldalon. Egy vak férfit találtak holtan a lakásában. Behatolásnak semmi nyoma nem volt. A holttest mellett egy kis üvegcsére leltek, de a benne lévő anyagot nem tudták azonosítani, így a halál okaként ismeretlen méreg okozta öngyilkosságot állapítottak meg.