Gyermeki pillantás - Bevezetés és 1. fejezet

Ezt a regényt is régen kezdtem el írni. Eredetileg HP ficnek készült, aztán átírtam saját regényre... Hát, kíváncsi vagyok, mit szóltok hozzá... :D



Bevezetés


Bumm! Bumm!

A kis Camille Rifes összerezzent minden egyes lövésre. Remegve próbált meg hátrébb húzódni, de a szekrény hátsó fala ezt megakadályozta. Egy pár pillanattal ezelőtt még hallotta az édesanyja kiáltásait, de mostanra már csak idegen hangok szűrődtek be a szekrényajtó résein. Ő is csendben volt, meg sem nyikkant. Nem csak azért, mert a félelemtől lélegezni is alig tudott, hanem, mert az édesanyja megeskette őt, hogy nem szólal meg addig, amíg ő nem megy vissza érte. Ott kellett ülnie a szekrény rejtekében.

Máskor is bújt már el ide, de akkor csak attól kellett félnie, hogy veszít a bújócskában, és vereségként „el kell szenvednie” egy kis csiklandozást. Szinte hallotta, ahogy az édesanyja vele együtt kacag. Ettől a gondolattól egy kicsit kezdett volna megnyugodni, mikor kinyílt a gyerekszoba ajtaja. Már majdnem boldogan előugrott, hogy az anyja végre érte jött, mikor meghallott két férfihangot.

- Te nézd meg itt, én megyek a konyhába!

- Rendben.

Camille a füleit hegyezve figyelt, de a szőnyegpadló elnyelte a lépések zajait. Mikor pár perc eltelt, és még mindig nem történt semmi, már kezdett kételkedni benne, hogy egyáltalán bárki is bejött a szobájába, de aztán hirtelen valaki feltépte a szekrényajtót.

A zöld és a fekete szempár egy pillanatra összekapcsolódott. A kislány ijedten kapaszkodott bele a kezében lévő plüss nyuszi fülébe, és egy könnycsepp csordult végig pufók kis arcocskáján. Arra számított, hogy az idegen benyúl a bútordarab belsejébe, elkapja őt a hajánál fogva, és kirángatja a búvóhelyéről.

Aztán az ajtó, amilyen hirtelen kinyílt, ugyanolyan gyorsan záródott vissza, ismét teljes sötétséget borítva a kislányra.

- Nincs itt senki. – hallott újra egy hangot, amit ajtócsukódás követett.



1. fejezet


Cyrus Cowan leparkolta az autóját az egyik kihalt sarkon, majd gyalog indult vissza oda, ahonnan csak pár perce jött el. Társai egy másik kocsival mentek vissza a központba, hogy megünnepeljék a ma esti hőstettüket – egy nő brutális megkínzását és meggyilkolását. Nem csodálkoztak azon, hogy a férfi nem ment velük a tivornyára; tudták, hogy társuk jobban kedveli a magányt és a csendet.

A hosszú, fekete kabátos férfi besietett a kis, kertes házba, és egyenesen az emeleti gyerekszoba felé vette az irányt. Déja vu érzéssel újra kinyitotta a szekrényt, és leguggolt a kislányhoz.

- Gyere! – mondta, majd mikor látta, hogy a gyermek halálra van rémülve, hozzátette. – Nem foglak bántani.

Camille egy ideig habozott, majd lassan kicsúszott a szabadba. A férfi felállt, és az ajtó felé indult.

- Induljunk. Biztonságos helyre viszlek! – Már a küszöbről fordult vissza, mikor rádöbbent, hogy senki sem követi. – Gyere már! – Megpróbált visszafogott hangon beszélni, bár eléggé fáradt és ideges volt. Várakozóan nézett a csöppnyi lánykára, aki elkeseredve álldogált a szoba közepén, és egyik kezével a szoknyácskáját gyűrögette, míg a másikban a játék nyuszit tartotta. – Mi van már? – csattant fel Cyrus türelmetlenül, mire a kicsi a kezeit a magasba emelte ezzel jelezve, hogy a férfi vegye a karjaiba. Cyrus hangosan felsóhajtott, majd odalépett a csöppséghez, és felkapta.

Camilla fáradtan bújt a melegséget sugárzó testhez, és pár pillanat múlva elszunyókált. A férfi végigsietett vele a fél városon át. Nem akarta a kocsiba ültetni, hátha a gyermek emlékezne valami részletre, aminek a segítségével a rendőrök rátalálhatnának. Sosem lehet tudni!

Megérkezett a céljához – egy templomhoz-, óvatosan megrázta a kicsi testet, majd mikor az álmos szemek kérdőn rámeredtek, leállította a lánykát a földre.

- Most bemész ide, és megmondod az első embernek a nevedet, akivel találkozol – adta ki a parancsot mogorva hangon, azzal hátat fordított a kislánynak, és visszaindult az autójához. Pár lépés után jött rá, hogy csoszogó hangokat hall a háta mögött. Megállt, mire a hangok is megszűntek. Olyan hirtelen fordult hátra, hogy a kislány ugrott egyet ijedtében.

- Menj vissza, és tedd, amit mondtam! – utasította keménynek szánt stílusban, majd folytatta az útját. – Mi a fenét akarsz? – csattant fel türelmetlenül, mikor újra meghallotta a kis cipők hangját. Szúrósan nézett le a sötétzölden csillogó szemekbe, amik rezzenéstelenül kapaszkodtak a tekintetébe. Jó pár pillanatig álltak így egymással szemben, majd végül Cyrus nem bírta tovább. – Nem vihetlek magammal! Menj! Menj már! – kiáltotta végül, de ahelyett, hogy a kislány megijedt volna tőle, odarohant hozzá, és szorosan átölelte a lábait. A férfi dühösen felmordult, de a szemei ellágyulva figyelték, ahogy a kis kezek rákulcsolódnak a térdére. Újra felkapta a kislányt, és hatalmas léptekkel elindult az egyik sötét utca felé.

***

A kis szoba sötét volt és dohos. Cyrus az ablakhoz lépett, és kitárta. Egy ideig ott állt előtte, és beszívta az éjszakai friss levegő illatát. Ki akarta tisztítani a fejét. Még mindig ott lebegett a véres, halott nő látványa a szemei előtt. Megborzongott, majd halk sóhajjal levetette magát az egyik székre. Tekintete végigsiklott az ágyában édesdeden alvó kislányon.

Körülbelül nyolc éves lehetett. Hosszú, szőkés vöröses haja lágyan körbeölelte. Néhány tincs az arca elé csúszott meg-megremegve minden egyes lélegzetvételre. Hasonlított az anyjára. Nagyon is. Mit fog mondani neki… Mi történt az édesanyjával?

Talán, ha korábban kapja meg az üzenetet a támadásról, és előbb odaér… Nem, akkor sem segíthetett volna. Ha megpróbálja az ő életének is vége. Miért is kellett belekeverednie ebbe az egészbe? De most már késő! Már nem szállhat ki! Túl sok mindent tett! Igen, ölt is! Fiatal volt, elkeseredett, magányos, elveszett… Ez nem mentség!

Megpróbált nem tudomást venni a gyomrában lévő szorításról. Lassan feltápászkodott, és a szekrényből elővett egy lepedőt. Leterítette a földre, az ágy mellé, majd egy párnával együtt lekuporodott a padlóra. Lehunyta a szemeit, és áldozatai arcának az emlékével aludt el.

Már hajnalodott, mikor hirtelen felébredt. Nem tudta, mi volt ennek az oka, de azonnal teljesen éber állapotba került. Mozdulatlanul feküdt egy helyben, mikor halk nyöszörgést hallott meg a feje mellett. Suhogva csúszott le rá az ágyról a takaró, amit valószínűleg a kislány rugdosott le végleg magáról. Arrébb lökte az ágynemű egyik csücskét az arcából, majd a kezével térdelő helyzetbe tolta magát, hogy újból betakarhassa a gyereket.

Ahogy meglátta a kicsi testet magzati pózba görnyedve és verítékben úszva, elöntötte a rémület. Még sosem volt gyerek a közelében, és fogalma sem volt, hogy mikor mit is kéne tennie. Kinyújtotta a kezét, és megérintette a pici arcocskát, hogy megtudja, nem láz gyötri-e a kislányt. Ahogy az ujjai megérintették a puha bőrt, Camille szemei ijedten pattantak fel, és ösztönből az ágy sarkába ugrott.

- Ne félj! – húzta vissza a kezét mentegetőzően Cyrus. A kislány az álomtól még mindig homályos tekintettel nézett felé, bár nem volt benne biztos, hogy látja is őt. Az asztalhoz sietett, és egy pohárba vizet töltött. – Tessék! Idd meg!

Camille ujjai bizonytalanul ráfonódtak az üvegpohárra, majd rózsapiros ajkacskáihoz emelte a szélét. Szinte egy kortyra mohón kiitta az összes vizet. Pihegve tette le a lepedőre a poharat, majd várakozóan az őt figyelő férfira nézett. Nyugtalanul gyűrögetni kezdte a lepedőt, és tanácstalanul körbepillantott.

– Mi az? – kérdezte Cyrus látva a kislány izgatottságát. Camille egy kissé kinyitotta az ajkait, majd tanácstalanul visszazárta őket. – Mi a baj? – tudakolta türelmetlenebbül, majd mikor a kislánytól csak egy feszült sóhajt kapott válaszul, felcsattant. – Az istenedet! Ha nem beszélsz, honnan tudjam, hogy mit akarsz? – A kislány szemeit hirtelen könnyek öntötték el, és szégyenkezve lehajtotta a fejét. – Ó, hogy az a…! – nyelte vissza a folytatást Cyrus, mikor meglátta, hogy a gyerek alatt hatalmas tócsa keletkezett. – Hogy miért nem hagytalak abban a nyomorult szekrényben! – sóhajtott fel, de rögtön vissza is szívta volna, mikor látta, hogy a kicsi vállai remegni kezdenek a sírástól. – Na, gyere! Nincs semmi baj! – mondta a lehető legkedvesebben, ahogy az egy ilyen helyzetben kitelt tőle, majd felemelte a gyereket az ágyról, és a fürdőszoba felé indult vele.