Jegyéj a fejeségem!

Ezt a Harry Potteres ficet anno a Snanger Bajnokok Ligájára írtam. A mugli csapat tagja voltam, vagyis egy a mugli világban játszódó, varázsmentes történetet kellett írnom a HP szereplőiről. Mivel ez egy Snanger verseny volt, így a főszereplők Hermione Granger és Perselus Piton.
Kaptunk egy témát, ami jelen esetben a "bizarr lánykérés" volt, és mindenki kapott egy helyszínt, ahol a történetnek játszódnia kellett, én a "sportpályát" kaptam.
Aki nem szereti a HP-t, az se féljen belekezdeni, mert a szereplők nevén és alapszemélyiségén kívül nem sok köze van a novellának az eredeti HP-hez. :)
Aki viszont szereti a HP-t, annak jó kutatgatást az elrejtett utalásokhoz. ;)

Műfaj: novella
Kategória: romantikus, humor
Figyelmeztetések: Perselus és Hermione kicsit mások, mint megszokhattuk, de ez azt hiszem, érthető... Na meg, lehet, hogy nem kéne közben enni vagy inni… Egyéb nincs.
Korhatár: nincs
Szereplők: Perselus Piton, Hermione Granger, Mrs. Granger, Mrs. Piton
Tartalom: Piton fogatlan és pösze. Hermione pityergős. Piton szereti a könyveket. Hermionénak van egy érdekes könyve. Hermione szereti a könyveket. Hermione szereti Pitont. Hogy miről is zagyválok itt? Olvasd el!



Jegyéj a fejeségem!


Az alig öt éves Hermione Granger a futópálya közepén elterülő fűben üldögélt, miközben édesanyja napi edzését folytatva rótta a köröket rá-rápillantva kislányára minden egyes kanyarban. A gyermek jól elvolt magában, mivel a mindenhová magával hurcolt, már szinte rongyosra olvasott mesekönyvét lapozgatta. Merthogy a kora ellenére, bizony, ő már tudott olvasni. Sőt, számolni és írni is megtanította a nagymamája, mikor a múlt nyáron nála töltött három hetet.*

Éppen a kedvenc történeténél tartott, ami Tapmancsról, Ágasról, Holdsápról és Féregfarkról szólt, mikor egyszer csak valaki eltakarta előle a napot. Hunyorogva nézett fel a mellette álló, nála pár hónappal idősebb Perselusra, aki kíváncsian pislogott az ő könyve felé. A kisfiú a meleg ellenére egy bő, kopottas kabátot viselt, hosszú haja pedig belelógott a szemébe, ahogyan előre hajolt. Hermione becsapta a könyvét, és féltően szorította magához, hogy elrejtse a sóvár pillantások elől.

- Mit akarsz? – állt fel a fűből, és hátrált két lépést. Általában jól kijöttek Perselusszal, de tegnap összevesztek egy nagyon fontos dolgon, amit ő még azóta sem bocsátott meg. Tudniillik, barátja azt merte állítani neki, hogy a Télapó nem is létezik. Pedig ő látta is, mikor az apukája és az anyukája elvitték abba a nagy játékboltba. Hosszú, ősz szakálla volt, kék szemei és félhold alakú szemüvege.

- Apa nem éjzi jól magát, ezéjt anya elhozott magával – felelte a kisfiú, miközben kezével megtapogatta kihullott foga helyét. Hermione tudta, hogy barátját mennyire zavarja, hogy selypít a foghiány miatt, így bármennyire is haragudott még rá, megállta nevetés nélkül. – Milyen könyv van nájad? – érdeklődött Perselus.

- A Tekergők története – felelte a lányka, de még mindig erősen magához szorította a tulajdonát. – De nem adom oda! Az enyém!

- Nem is kejj! – préselte össze a száját szorosan a fiú, karjait pedig durcásan összefonta maga előtt. – Utájom a Tekejgőket! – vetette még oda, majd a pálya széléhez sétált, és leült. Hermione egy ideig csak figyelte őt, majd mikor a másik letépett egy fűszálat, és rágcsálni kezdte, odasétált hozzá.

- A mami azt mondta, hogy nem szabad semmit a földről a szánkba venni, mert betegek leszünk! – intette meg barátját, és a homlokát ráncolva szigorúan nézett rá.

- Nem éjdekej! – vonta meg a vállát Perselus. Hermione egy ideig dühösen toporgott mellette, majd lehajolt, és egyszerűen kihúzta a füvet a másik szájából. A fiú villámló tekintettel nézett fel rá, majd hirtelen felpattant, és fenyegetően tett egy lépést Hermione felé.

- Nem ijesztesz meg! – nyújtotta ki a nyelvét a kislány, majd szaladni kezdett. Barátja sem volt rest, azonnal utána vetette magát, és vagy percekig keringtek körbe-körbe a fűben. Végül Perselus bizonyult a gyorsabbnak, és áldozatára rávetve magát mindketten a földre kerültek. – Naaa, eressz el! Megmondalak a mamának! – kiabálta felháborodva Hermione. – Összegyűröd a könyvemet, te bugyuta! – lökte le magáról támadóját, és féltő szeretettel törölgetni kezdte poros kincsét.

- Nem is vagyok bugyuta! – csattant fel Perselus. – Én egy igazi hejceg vagyok! – húzta ki magát büszkén.

- Persze, én meg hercegnő… - húzta el a száját lefitymálóan a kislány, mire a másik gyerek apró keze ökölbe szorult.

- Nem, te csak egy jusnya kis béka vagy! – kiabálta dühösen a másik arcába, aztán a következő pillanatban már meg is bánta a tettét, mert Hermione szeme megtelt könnyekkel. Nem vágott vissza egy szóval sem, csak újra magához ölelte mesekönyvét, majd leült az egyik kanyar mentén a fűbe. Perselus látta, hogy olvasás közben gyakran emeli az öklöcskéjét a szeméhez. Nagyot sóhajtott, majd elindult, hogy megkövesse egyetlen barátját.

- Nem úgy gondojtam… - állt meg a lányka háta mögött, majd mikor az nem reagált, bevetette az adu ászát. – Ha akajod, akkor azt játszom vejed, amit csak szejetnéj. – Hermione kis teste megfeszült egy pillanatra, majd a sírástól fátyolos hangon megszólalt.

- Bármit?

- Bájmit – hangzott el a beleegyezés pár másodpercnyi hezitálás után.

- Ágas elvette feleségül Lilyt… - kezdte elgondolkozva a kislány, miközben lapozott egyet. Perselus nyelt egy nagyot, mert már sejtette, hogy mi fog következni. – Játsszunk esküvőset! – pattant fel Hermione lelkesen, amint megszületett a fejében az ötlet. Meg sem várva kis barátja válaszát, átrohant a salakos pályán a kerítés melletti bokrokhoz, és tépkedni kezdte róluk a kis sárga színű virágokat. Játszópajtása egykedvűen követte.

- Most meg mit csinájsz? – érdeklődött bármiféle látható lelkesedés nélkül.

- Esküvői csokrot – szagolta meg az összegyűjtött virágokat a lányka, mire „vőlegénye” mintha citromba harapott volna, elhúzta a száját. – Lilynek is volt a könyvben. Láttam a rajzon – magyarázta. – Addig te szerezz gyűrűt nekem! – adta ki az utasítást.

- Honnan a kénköves pokojbój szejezzek neked gyűjűt? – csattant fel a kis Perselus, mire Hermione elmerengve nézett rá.

- Mi az a kénköves pokol? – harapta be a száját, és kíváncsian nézett barátjára, mint mindig, ha valami újat tanulhatott.

- Fogajmam sincs – vonta meg a vállát a kisfiú. – Apa szokta mondani anyának, hogy menjen a kénköves pokojba, mikoj… - kezdte magyarázni, aztán csak lehajtotta a fejét, és felsóhajtott.

- Mikor veszekednek? – fejezte be Hermione a mondatot. Sokszor hallotta a szüleit arról beszélgetni, hogy milyen nehéz lehet a kicsi Perselusnak, mert az apukája alkolista, vagy mi. Azt is mondták, hogy jobb lenne, ha a gyermekvédelmezők elvinnék őt egy árvaházba. Hermione nem igazán értette, hogy mi is az az árvaház, csak azt tudta, nem akarja, hogy a barátja bárhová is elmenjen, mert akkor nem lesz kivel játszania.

Perselus csak bólintott a kérdésére, mire a kislány odalépett hozzá, és megfogta a kezét. A fiúcska meglepetten nézett fel rá.

- Ha elveszel feleségül, mi sosem fogunk veszekedni, jó? – hangzott el a félénk kérdés.

- Sosem – egyezett bele Perselus, majd hirtelen elmosolyodott. – Tudom, honnan szejzek neked gyűjűt – jelentette ki, majd elfutott a füves terület közepére, és leguggolva keresni kezdett valamit. Hermione megrántotta a vállát, majd visszament virágokat gyűjteni.

Már egy egész nagy csokor volt a kezében, mikor Perselus ismét feltűnt előtte, egyik kezét a háta mögé rejtve. „Menyasszonya” kíváncsian próbálta meglesni a meglepetést, de hiába.

- Majd megmutatom, ha máj mindennel ejkészüjtünk – magyarázta a kisfiú.

- Akkor most szereznünk kell tanúkat meg papot – vetődött fel az újabb ötlet. A két gyerek gondterhelten nézett egymásra, majd mindketten a fűbe huppantak, és elgondolkozva meredtek maguk elé.

- Hermione, drágám! – zavarta meg őket Mrs. Granger, aki a futástól kissé ziláltan sétált a kicsikhez.

- Psszt, gondolkozunk! – tette mutatóujját a szájára komoly arccal a kislány, mire édesanyja majdnem elnevette magát.

- Anyuci most bemegy zuhanyozni – vette suttogóra a dolgot a nő. – Addig itt maradsz?**
- Ühüm.

- Ha bármi gond van, ott – mutatott az egyik apró, zöld épületre. -, abban a kabinban megtalálsz.
- Ühüm – felelte újra Hermione, mire Mrs. Granger mosolyogva megcsóválta a fejét, és elindult a megadott zuhanyzó felé.

- Nincs semmi ötjetem – húzta össze gondterhelten a szemöldökét Perselus, miközben még mindig a kezében szorongatta a meglepetését.

- Nekem sem – biggyesztette le a száját a kislány, majd sikongva ugrott fel a földről. – Áu, áu, megcsípett, megcsípett! – kiáltozta, és már buggyantak is ki az első könnycseppek a szeméből.

- Micsoda? – pattant fel Perselus is, és hol barátnőjét, hol a földet nézte rémülten. Aztán meglátta a kis bűnöst. – De hát, ez csak egy hangya… Azt hittem máj, hogy egy dajázs volt…

- De fáj… - dörzsölgette a combját a szoknyán keresztül Hermione még mindig pityeregve.

- Mutasd! – guggolt le elé a kisfiú, és már nyúlt is a szoknya felé, hogy felhúzza, mikor egy újabb hatalmas sikítástól riadtan hátra esett. – Most meg, mi a fene bajod van? – csattant fel mérgesen, mivel megütötte a hátsó felét.

- Nem nyúlhatsz a szoknyám alá! – tette csípőre a kezeit Hermione vöröslő arccal.

- Csak meg akajtam nézni a csípésedet – nézett rá értetlenül Perselus.

- Akkor sem szabad. Apuci azt mondta, hogy harminc éves koromig egy férfi sem nyúlhat a szoknyám alá. Nem tudom, hogy miért… - gondolkozott el a kislány. – Aztán anyu valamiért oldalba lökte aput, ő meg kiejtette a kezéből a poharát. Vicces volt! – kuncogott fel.

- Oké, akkoj mi jenne, ha te fejhúznád a szoknyád, én meg csak odahajojnék, és megnézném… - ajánlotta fel a fiú. Hermione egy pillanatig a száját beharapva elmélkedett az ötleten, majd bólintott.

- De nem érhetsz hozzám egy ujjal sem, különben elmondom apának – fenyegette meg Perselust, aki csak bosszúsan szusszantott egyet, majd újra leguggolt. A lányka óvatosan feljebb húzta a ruháját, majd várakozóan nézett le a vizsgálódó fiúra. – Na?

- Nem olyan vészes… - állapította meg végül a gyerek, majd felegyenesedett. – Csak egy apjó vöjös fojtocska – vigyorgott elégedetten.

- Most meg, miért nevetsz? – nézett rá gyanakvóan Hermione, mire a mosoly még szélesebb lett.

- Szívecskés bugyid van – nevetett fel gurgulázó hangon Perselus, mire Hermione dühösen kapkodott levegő után.

- Meglested a bugyimat! – emelte fel a csokrát, hogy megverje vele a kukkolót, de aztán megsajnálta a virágokat, és inkább a bokán rúgás módszerét használta bosszúként.

- Ááá, te kis boszojkány! – ugrált fél lábon a fiú, miközben olyan válogatott káromkodásokat kiabált, amikről egyikőjüknek sem volt fogalma, hogy mit is jelentenek valójában.

- Ezeket is az apukádtól hallottad? – kérdezte a kislány, miután a másik abbahagyta a dühöngést.

- Tudom máj, hogy kik jesznek a tanúk és a pap – terelte gyorsan a szót másra Perselus, majd letépett egy maroknyi füvet, és kis kört formázott belőle a salakpálya szélén. Ezután letört egy ágat az egyik bokorról, és visszament oda, ahol a hangyákat találták. A koncentrálástól a nyelve hegyét kidugva próbálta meg a hangyákat felterelni a botjára, majd mikor sikerrel járt, átvitte őket a fűkörhöz. – Na, most máj kezdődhet az esküvő – jelentette ki a tenyerét megdörzsölve.

- Akkor te maradj itt, én meg idesétálok a zenére – futott pár métert hátrébb Hermione. Halkan dúdolgatni kezdte a Hull a pelyhes fehér hó kezdetű dalocskát, miközben lassú léptekkel elindult leendő férje felé. Még fél úton sem járt, mikor Perselus egy hatalmasat ásított, és megdörzsölte a fáradtságtól egyre fátyolosabb szemeit. A kislány meggyorsította a lépteit, majd mikor a helyére ért, boldogan elmosolyodott.

- És most? – nézett rá kérdőn élete párja.

- Nem tudom… Mindjárt megnézem – tette le a csokrát a földre Hermione, és felemelte a lába mellett pihenő mesekönyvet. Perselus megint próbált belekukkantani, de a dühös pillantások miatt inkább visszahúzódott. – Most el kell mondanod, hogy mennyire szeretsz – állapította meg a kislány, és a háta mögé rejtette A Tekergők történetét.

- Biztosan így szokták? – Perselus gyanakvóan fürkészte a másik tekintetét.

- Persze, ott van benne – bizonygatta a menyasszonya. – Na, gyerünk, csináld már, mert a mami mindjárt végez, és akkor hazavisz.

- Jendben – adta meg magát a fiú, bár még mindig Hermionét figyelte, aki fülig pirult. – Szóval… Annyija szejetjek, mint… mint… - akadt el, majd gondolkozva nézelődni kezdett, hátha eszébe jut valami. Tekintete megakadt az édesanyján, aki nem messze a futópályától éppen teniszleckéket vett. – Mint a mamámat! – kiáltott fel végül, mikor rálelt a megfelelő válaszra. Hermione halkan szipogva törölgette a könnyeit. – Most meg, mi van? Vajami rosszat mondtam? – riadt meg kis pajtása.

- Tényleg olyan nagyon szeretsz, mint az anyukádat? – kérdezte a lányka reménykedő arccal.

- Hááát… Azt hiszem… - Perselus zavartan vakargatni kezdte a tarkóját. – Ha a mami nem jenne, nagyon hiányozna, és te is hiányoznáj, ha nem jennéj.

- Ó, Pers! – ragyogott fel a pufók kis gyermekarc, és a fiú már csak arra eszmélt, hogy nedves puszik lepik el mindenütt. Fintorogva próbálta törölgetni magát a kabátja ujjával, miközben hátrálni kezdett. – Én is úgy szeretlek, mint a mamimat! – jelentette ki végül Hermione, majd visszaállt a helyére. A kisfiú egy ideig még dörzsölgette az arcát, majd látva, hogy vége a támadásnak, ő is visszasétált a hangyákhoz.

- Most mi jön? – kérdezte gyorsan.

- Most felhúzod a gyűrűt az ujjamra.

- Add ide a kezed! – vette elő Perselus a korábban zsebre tett, fűszálból összekötözött gyűrűt, majd felhúzta az apró ujjacskára.

- Ennyi vojt? – érdeklődött reménykedve.

- Már csak egy dolog van hátra… - lépett közelebb Hermione. – Meg kell csókolnod a menyasszonyt!

- Mi? – ült ki pánik a kisfiú arcára. – Ejjőj nem vojt szó! – rázta meg a fejét.

- Csók nélkül nem lehetek a feleséged, ezt mindenki tudja… - forgatta meg a szemeit a kislány. – Na, gyerünk már, csókolj meg! – követelte, mire „vőlegénye” kétségbe esve nézett körbe.

- Nem fogjak megcsókojni! Akkoj inkább nem is veszjek feleségüj! – csattant fel hirtelen, és el akart futni, de Hermione megragadta a karját, és visszarángatta.

- Jó, ha nem akarsz, nem muszáj… - kezdte, mire egy döbbent pillantást kapott válaszul.

- Tényjeg nem?

- Tényleg nem. Pedig… - kezdte somolyogva a kislány. -, ha a feleséged lennék, akkor mindenünk közös lenne. Például a könyvem is… - simított végig a fedőlapon, mire Perselus szemében újra megjelent a vágyakozó kifejezés. – Elolvashatnád… Akár még azt is megengedném, hogy hazavidd egy napra… - rebegtek meg az apró női szempillák.

- Csak… Csak meg kejj csókojjajak egyetjen egyszej, és megkapom? – kérdezett rá a kisfiú, nehogy végül átverjék.

- Úgy van. Csak egyetlen pici csókocska a számra – hunyta be a szemeit Hermione, és odatartotta ajkait Perselusnak. Pár másodpercig semmi sem történt, aztán megérezte a puha, nedves szájat a sajátján. Csak egy pillanat volt az egész, és már szét is rebbentek.

- Tessék! – nyújtotta át a megígért ajándékot a lányka. Pajtása fülig vörösödve kikapta a kezéből azt, majd amilyen gyorsan csak tudott, elrohant az anyukájához. – De holnap kérem vissza! És vigyázz rá! – kiabált még utána Hermione.

- Mehetünk? – lépett oda hozzá pár perccel később Mrs. Granger.

- Ühüm.

- Jót játszottatok a kis barátoddal? – kérdezte a nő, mikor már kifelé sétáltak a sportlétesítmény területéről.

- Perselus nem a barátom – jelentette ki a kislány.

- Csak nem összevesztetek? – aggodalmaskodott a fiatal anyuka.

- Nem.

- Akkor? Hogyhogy nem a barátod?

- Mert ő mostantól a férjem.

Mrs. Granger még sosem látta ilyen boldogan mosolyogni a kislányát.



* Tudom, hogy fura, hogy egy öt éves könyvet olvasgat, de én is már három évesen tudtam írni, olvasni, számolni, szóval, el tudom képzelni, hogy Hermione és Piton a tudásszomjának köszönhetően okosabb, mint a kortársaik.

**A hozzám hasonló gyerekimádó, és a gyerekeket mindentől óvó, féltő emberkék lelki békéje miatt kijelentem, hogy a sportlétesítmény zárt, védett hely, ahonnan egy magára hagyott kisgyerek sem tűnhet el! Bajuk sem eshet, mivel a sportpályán dolgozók felügyelnek minden veszélyes sporteszközre. Ezért merte Mrs. Granger magára hagyni a két pöttömöt, amíg elment lezuhanyozni.