Salvador Dalí mint ember elsőként a Little Ashes filmnek köszönhetően kezdett el érdekelni. Bolond volt, de egyben zseni is, és engem mindig érdekelt a bolond zsenik gondolatvilága, az érzelmeik, az, hogy hogyan is működnek. Aztán kölcsönkértem egy barátomtól Salvador Dalí Egy zseni naplója című könyvét, ami érdekes volt, de még nekem is túl zavaros, bizarr, ezért nem igazán tetszett. Ám, mire a végére értem, a barátom már megvette nekem ajándékba a Salvador Dalí titkos élete című könyvet.
Sokáig csak a polcon várakozott az előző könyv csalódása miatt, ám végül rávettem magam a elolvasására, lévén, ha már úgyis megkaptam, miért ne… És nagyon jól tettem, hogy belekezdtem! Ez a könyv teljesen más hangulatú, stílusú volt, mint az előző.
Én magamban három részre osztottam a könyvet, Dalí gyerekkora, Dalí fiatalfelnőtt kora és Dalí Gala mellett.
Dalí gyerekkoráról olvasni érdekes volt, de egyben gyomorgörcsöt is okozott. Sokszor elgondolkoztam azon, hogy ez a kölyök nemcsak különc, hanem pszichopata is. Olyasmiket tett, és olyasmiket akart tenni, amik megijesztettek. Már vártam, hogy mikor vallja be, hogy valójában lányokat, nőket sorozatgyilkolt le. Persze, tudtam, hogy nem, de az egész szöveg hangulata, a történések, a gondolatok mégis ilyen érzést keltettek bennem. Szóval, nem, a gyerek Dalí egyáltalán nem tetszett, és nagy dolog, ha nem szimpatikus számomra egy gyerek.
Aztán ahogy Dalí idősebb lett, bekerült az iskolába, az Akadémiára, úgy „szelídült” a személyisége pszichopata kezdeményből balhés, egoista különccé. Ez a személyisége már sokkal érdekesebb volt számomra, mert minden bolondságában kerestem a művészetet, az értelmet, a logikát. Ugyanis szerintem Dalí és a különcségei igenis logikusak, csak épp a saját logikája mentén kell értelmezni őket.
Az iskolás évekhez érve nagyon kíváncsi voltam Dalí és Lorca kapcsolatára, mert a Little Ashesben homoszexuális szerelem volt közöttük. Azt olvastam erről a könyvről egy cikkben, hogy ez alapján készítették el a filmet, mivel ebben Dalí írt a Lorcához fűződő érzéseiről. Nos, nem tudom, ki és miért írta azt a cikket, de valószínűleg sosem olvasta a könyvet. Mert Lorcát csak néhányszor említi Dalí, és azokból az említésekből pusztán annyi jön le, hogy a férfi azon kevesek közé tartozott, akiknek a tehetségét Dalí elismerte és csodálta. Szerelemről, de még csak vonzódásról sem ír Lorcával kapcsolatban.
Az egyetlen homoszexuális vonzódás, amiről ír, még gyerekkorában történt. Az egyik fiú osztálytársába szeretett bele, de lényegében ez is csak plátói volt.
Ezzel szemben a feleségéről, Galáról rengeteget ír, és ez alapján valóban szerette őt. Gala a lelki társa volt Dalínak, épp elég különc ahhoz, hogy megértse Dalí különcségeit, és épp elég józan, hogy visszatartsa Dalít a teljes őrülettől.
Persze, hogy mi igaz, és mi nem abból, amit Dalí leírt, abban nem vagyok teljesen biztos. Egy teljes fejezetet szentel olyan kitalált történeteknek, amiket valóságszerűen ír meg, de ő maga is beismeri, hogy sosem történtek meg, csak elképzelte őket. Ezek után, és mert bármit megtett volna a figyelemért, lehetségesnek tartom, hogy olyasmiket is tényként mesélt el, amik nem (vagy nem úgy) történtek meg, csak hogy még színesebb és zseniálisabb személyiségnek láttassa magát. És már ettől az ötlettől is színes és zseniális szerintem.
Nagyon érdekesek voltak a gondolatai, nagyon érdekesek voltak élete történései, még akkor is, ha a személyisége néha egyenesen ijesztőnek hatott. A valóságban nem hiszem, hogy ismerni akarnám, de olvasni róla, tőle, nagyon érdekfeszítőnek bizonyult.
A könyvet azoknak ajánlom, akik bírják a bizarr dolgokat, elvont gondolatokat és szélsőségesen különc embereket.
Kedvenc idézetek:
„– És hogyan élt a fiai nélkül, férfi nélkül, aki segített volna?
Sokáig csak a polcon várakozott az előző könyv csalódása miatt, ám végül rávettem magam a elolvasására, lévén, ha már úgyis megkaptam, miért ne… És nagyon jól tettem, hogy belekezdtem! Ez a könyv teljesen más hangulatú, stílusú volt, mint az előző.
Én magamban három részre osztottam a könyvet, Dalí gyerekkora, Dalí fiatalfelnőtt kora és Dalí Gala mellett.
Dalí gyerekkoráról olvasni érdekes volt, de egyben gyomorgörcsöt is okozott. Sokszor elgondolkoztam azon, hogy ez a kölyök nemcsak különc, hanem pszichopata is. Olyasmiket tett, és olyasmiket akart tenni, amik megijesztettek. Már vártam, hogy mikor vallja be, hogy valójában lányokat, nőket sorozatgyilkolt le. Persze, tudtam, hogy nem, de az egész szöveg hangulata, a történések, a gondolatok mégis ilyen érzést keltettek bennem. Szóval, nem, a gyerek Dalí egyáltalán nem tetszett, és nagy dolog, ha nem szimpatikus számomra egy gyerek.
Aztán ahogy Dalí idősebb lett, bekerült az iskolába, az Akadémiára, úgy „szelídült” a személyisége pszichopata kezdeményből balhés, egoista különccé. Ez a személyisége már sokkal érdekesebb volt számomra, mert minden bolondságában kerestem a művészetet, az értelmet, a logikát. Ugyanis szerintem Dalí és a különcségei igenis logikusak, csak épp a saját logikája mentén kell értelmezni őket.
Az iskolás évekhez érve nagyon kíváncsi voltam Dalí és Lorca kapcsolatára, mert a Little Ashesben homoszexuális szerelem volt közöttük. Azt olvastam erről a könyvről egy cikkben, hogy ez alapján készítették el a filmet, mivel ebben Dalí írt a Lorcához fűződő érzéseiről. Nos, nem tudom, ki és miért írta azt a cikket, de valószínűleg sosem olvasta a könyvet. Mert Lorcát csak néhányszor említi Dalí, és azokból az említésekből pusztán annyi jön le, hogy a férfi azon kevesek közé tartozott, akiknek a tehetségét Dalí elismerte és csodálta. Szerelemről, de még csak vonzódásról sem ír Lorcával kapcsolatban.
Az egyetlen homoszexuális vonzódás, amiről ír, még gyerekkorában történt. Az egyik fiú osztálytársába szeretett bele, de lényegében ez is csak plátói volt.
Ezzel szemben a feleségéről, Galáról rengeteget ír, és ez alapján valóban szerette őt. Gala a lelki társa volt Dalínak, épp elég különc ahhoz, hogy megértse Dalí különcségeit, és épp elég józan, hogy visszatartsa Dalít a teljes őrülettől.
Persze, hogy mi igaz, és mi nem abból, amit Dalí leírt, abban nem vagyok teljesen biztos. Egy teljes fejezetet szentel olyan kitalált történeteknek, amiket valóságszerűen ír meg, de ő maga is beismeri, hogy sosem történtek meg, csak elképzelte őket. Ezek után, és mert bármit megtett volna a figyelemért, lehetségesnek tartom, hogy olyasmiket is tényként mesélt el, amik nem (vagy nem úgy) történtek meg, csak hogy még színesebb és zseniálisabb személyiségnek láttassa magát. És már ettől az ötlettől is színes és zseniális szerintem.
Nagyon érdekesek voltak a gondolatai, nagyon érdekesek voltak élete történései, még akkor is, ha a személyisége néha egyenesen ijesztőnek hatott. A valóságban nem hiszem, hogy ismerni akarnám, de olvasni róla, tőle, nagyon érdekfeszítőnek bizonyult.
A könyvet azoknak ajánlom, akik bírják a bizarr dolgokat, elvont gondolatokat és szélsőségesen különc embereket.
Kedvenc idézetek:
„– És hogyan élt a fiai nélkül, férfi nélkül, aki segített volna?
– Sosem éltem még jobban – mosolygott naivságomon. – Mindenem megvolt, ami kellett, és megőriztem a szellemiségemet. Érti?”
„Hányszor megállapítottam már, hogy az őrültek vonzzák az őrülteket! Bárhova is megyek, az őrültek és az öngyilkosok díszsorfala vár ott rám. Ösztönösen tudják, hogy közéjük tartozom, bár elismerik, hogy egyetlen apróság mégiscsak megkülönböztet az őrültektől: az, hogy én nem vagyok őrült.”
„Homályosan tudtam, azt játszom, hogy zsenivé válok. Ó, Salvador Dali, most már tudod! Ha zsenit játszol, azzá válsz!”
„Mit tehettem tehát ez év alatt? Egyetlen dolgot, de azt kitartóan: „hamis emlékeket” gyártottam. A valódi és a hamis emlékek közötti különbség ugyanaz,mint az ékszereknél: a hamisak igazibbnak, ragyogóbbnak látszanak.”
„– Nem. Majd ha idehozza a pénzt, odaadom a csekket.
– De hát mit csinálhatna azzal a csekkeddel? – próbálkozott a lehető legmeggyőzőbb hangon Gala.
– Mondjuk, megeszi!
– Miért enné meg?
– Én az ő helyében biztosan megenném!”
„Hányszor megállapítottam már, hogy az őrültek vonzzák az őrülteket! Bárhova is megyek, az őrültek és az öngyilkosok díszsorfala vár ott rám. Ösztönösen tudják, hogy közéjük tartozom, bár elismerik, hogy egyetlen apróság mégiscsak megkülönböztet az őrültektől: az, hogy én nem vagyok őrült.”
„Homályosan tudtam, azt játszom, hogy zsenivé válok. Ó, Salvador Dali, most már tudod! Ha zsenit játszol, azzá válsz!”
„Mit tehettem tehát ez év alatt? Egyetlen dolgot, de azt kitartóan: „hamis emlékeket” gyártottam. A valódi és a hamis emlékek közötti különbség ugyanaz,mint az ékszereknél: a hamisak igazibbnak, ragyogóbbnak látszanak.”
„– Nem. Majd ha idehozza a pénzt, odaadom a csekket.
– De hát mit csinálhatna azzal a csekkeddel? – próbálkozott a lehető legmeggyőzőbb hangon Gala.
– Mondjuk, megeszi!
– Miért enné meg?
– Én az ő helyében biztosan megenném!”
Értékelés: NAGYON TETSZETT.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése