Határozott léptekkel haladt előre. Egyik keze a táskaszíjba kapaszkodott, a másikban szatyor. Piros kabátjában feltűnő jelenségnek számított, ha valaki épp kikukkantott a szomszédos házak egyik ablakán, biztos, hogy azonnal megakadt rajta a szeme. Hullámos haja tökéletesen omlott vállára, sminkjével nem foglalkozott sokat, mégis úgy tűnt, mintha órákon át a tükör előtt állt volna. Tekintete előre szegeződött, nem nézett se jobbra, se balra. Azt sem vette észre, hogy a mellette elsétáló középkorú férfi végigstíröli. Fejében a vacsora receptje pörgött végig, azon töprengett, vajon minden hozzávaló ott lapul-e a szatyrában, vagy valamit mégis elfelejtett megvenni. Nem írt listát, egészen addig bízott a memóriájában, míg el nem hagyta az üzletet. Ám ahogy kilépett a mozgóajtón, azonnal pánikba esett, hogy valami mégis kihullott a fejéből, akár a lisztszemek egy lyukas zacskóból.
Most már úgyis mindegy – nyugtatgatta magát, ám a gyomrából nem tudta eltüntetni a csomót. Azt akarta, hogy minden tökéletes legyen. Az étel, a bor, a hangulat és a reakció is. Annyira akarta, hogy keze összeszorult a táska szíján, körmei pedig a tenyerébe vájtak. Már fel sem tűnt neki a fájdalom.
Cseperegni kezdett az eső, ezért gyorsabbra vette a lépteit. Mindig is szerette az esőillatot, a megtisztulás érzetét hozta magával. Talán ez egy jel, hogy ma új nap kezdődik elmosva a korábbi bűnöket. Jobb keze elengedte a szíjat, és a hasa felé mozdult. Úgy tett, mintha megigazítana egy gombot, de lopva végigsimított magán. Még egyáltalán nem látszott semmi, a parányi lélek valószínűleg nem is érezte az érintést, mégis felmelegedett a nő mellkasa a gondolattól, hogy odabent van.
A kapualj alá húzódva kinyitotta a táskáját, és vadul kutatni kezdett a kulcsa után. A kapu számkóddal nyílt, de odabent már nehézkesen ment a keresgélés. A mozgásérzékelős lámpák folyton fel-le kapcsolódtak, itt viszont a szűk hely miatt addig maradt világos, amíg be nem lépett a lépcsőházba. Arrébb lökte a pénztárcáját és a mobilját, néhány zsebkendőt meg egy apró parfümös üveget, míg végül a táska alján kezébe akadt a kulcs.
Beütötte a kódot, a zár berregve engedett. A súlyos ajtót erőlködő mozdulattal húzta meg, majd beslisszolt a résen. A lépcsőházat cigarettafüst szaga járta át. Máskor is zavarta az orrát, ám most még inkább. Gyomra kavarogni kezdett. A lifthez sietett, és az alsó ajkát harapdálva várta, hogy kinyíljon előtte az ajtó. A fémdobozba beszállva még erősebb lett a szag és az émelygés is. Áldotta az eszét, amiért előkészítette a kulcsait. Ahogy bejutott velük a lakásba, ledobta a szatyrot és a táskát a földre, és feltépte a vécé ajtaját.
Nem evett túl sokat ebédre, de az a néhány rozsos keksz is kijött belőle. A gyomra, mintha külön életre vágyna, ki akart szakadni a mellkasából, hogy torkán át a világra jöhessen. Jó ideig öklendezett, aztán vécépapírral megtörölte a száját, és feltápászkodott a hideg csempéről. Lába fájt a térdeléstől, ezért megdörzsölte. Lehúzta a vécét, majd megkerülve a földre dobott halmot a fürdőhöz sétált. Elsőként szájat öblített, csak aztán mosta meg a kezét. Pillantása a tükörképére tévedt, arca sápadt volt, szinte már szürke színt öltött, bal szemében elpattant egy apró ér a korábbi erőlködéstől. Bosszúsan felsóhajtott – ennyit arról, hogy minden tökéletes lesz.
Becipekedett a konyhába, megszabadult a kabátjától, és elkezdte kipakolni a szatyrot. Dubarry szeletet fog készíteni. Tamás imádja, de otthon sosem kap, mert a feleségét „puffasztja a karfiol”. Direkt ezért választotta ezt vacsorára, mindent meg kellett adnia Tamásnak, amit otthon nem kap meg. A legszebb hússzeleteket választotta, és úgy mosta meg őket, mintha valami kincset tartana a kezében. A gond a hússütésnél és a karfiol párolásánál kezdődött. A kis konyhát megtöltötték a szagok, amiket máskor kellemesnek talált volna, most viszont csak gyötörték. Annak ellenére, hogy hűvös volt, sarkig tárta az ablakot, és felvett egy kardigánt.
Már majdnem fél hét volt, mire elkészült, a terítésnél gyorsnak kellett lennie. Elővette azt az étkészletet, amit még a nagymamájától örökölt, remélte, hogy szerencsét hoz neki. Eredetileg virágot is akart tenni az asztal közepére, de a gyomra miatt inkább lemondott az édeskés illatot árasztó csokorról. Eligazgatta a szalvétákat, majd hátralépett, és megszemlélte a művét. Elégedettség járta át.
Gyorsan levetkőzött, beállt a zuhany alá, és lemosta magáról az egész nap fáradtságát. Semmi kedve nem volt most szexelni, mégis olyan fehérneműt vett fel a ruhája alá, amely azt feltételezte, hogy fog. A szeme még mindig be volt vérezve, de minden tőle telhetőt megtett, hogy jól nézzen ki.
Végül megállt az előszoba közepén úgy, hogy rálásson a bejárati ajtóra és a konyha falát díszítő órára. Tikk-takk – a másodpercmutató egyenletes hangja bekúszott a fülébe, és visszhangot vert a fejében. Hét órakor a gyomra megint szűkülni kezdett, de mélyeket lélegzett, nem akarta lekésni a kopogtatást. Nyolckor leült a konyhában, és a kezében szorongatott mobilt figyelte. Kilenckor megpróbált telefonálni.
Most már úgyis mindegy – nyugtatgatta magát, ám a gyomrából nem tudta eltüntetni a csomót. Azt akarta, hogy minden tökéletes legyen. Az étel, a bor, a hangulat és a reakció is. Annyira akarta, hogy keze összeszorult a táska szíján, körmei pedig a tenyerébe vájtak. Már fel sem tűnt neki a fájdalom.
Cseperegni kezdett az eső, ezért gyorsabbra vette a lépteit. Mindig is szerette az esőillatot, a megtisztulás érzetét hozta magával. Talán ez egy jel, hogy ma új nap kezdődik elmosva a korábbi bűnöket. Jobb keze elengedte a szíjat, és a hasa felé mozdult. Úgy tett, mintha megigazítana egy gombot, de lopva végigsimított magán. Még egyáltalán nem látszott semmi, a parányi lélek valószínűleg nem is érezte az érintést, mégis felmelegedett a nő mellkasa a gondolattól, hogy odabent van.
A kapualj alá húzódva kinyitotta a táskáját, és vadul kutatni kezdett a kulcsa után. A kapu számkóddal nyílt, de odabent már nehézkesen ment a keresgélés. A mozgásérzékelős lámpák folyton fel-le kapcsolódtak, itt viszont a szűk hely miatt addig maradt világos, amíg be nem lépett a lépcsőházba. Arrébb lökte a pénztárcáját és a mobilját, néhány zsebkendőt meg egy apró parfümös üveget, míg végül a táska alján kezébe akadt a kulcs.
Beütötte a kódot, a zár berregve engedett. A súlyos ajtót erőlködő mozdulattal húzta meg, majd beslisszolt a résen. A lépcsőházat cigarettafüst szaga járta át. Máskor is zavarta az orrát, ám most még inkább. Gyomra kavarogni kezdett. A lifthez sietett, és az alsó ajkát harapdálva várta, hogy kinyíljon előtte az ajtó. A fémdobozba beszállva még erősebb lett a szag és az émelygés is. Áldotta az eszét, amiért előkészítette a kulcsait. Ahogy bejutott velük a lakásba, ledobta a szatyrot és a táskát a földre, és feltépte a vécé ajtaját.
Nem evett túl sokat ebédre, de az a néhány rozsos keksz is kijött belőle. A gyomra, mintha külön életre vágyna, ki akart szakadni a mellkasából, hogy torkán át a világra jöhessen. Jó ideig öklendezett, aztán vécépapírral megtörölte a száját, és feltápászkodott a hideg csempéről. Lába fájt a térdeléstől, ezért megdörzsölte. Lehúzta a vécét, majd megkerülve a földre dobott halmot a fürdőhöz sétált. Elsőként szájat öblített, csak aztán mosta meg a kezét. Pillantása a tükörképére tévedt, arca sápadt volt, szinte már szürke színt öltött, bal szemében elpattant egy apró ér a korábbi erőlködéstől. Bosszúsan felsóhajtott – ennyit arról, hogy minden tökéletes lesz.
Becipekedett a konyhába, megszabadult a kabátjától, és elkezdte kipakolni a szatyrot. Dubarry szeletet fog készíteni. Tamás imádja, de otthon sosem kap, mert a feleségét „puffasztja a karfiol”. Direkt ezért választotta ezt vacsorára, mindent meg kellett adnia Tamásnak, amit otthon nem kap meg. A legszebb hússzeleteket választotta, és úgy mosta meg őket, mintha valami kincset tartana a kezében. A gond a hússütésnél és a karfiol párolásánál kezdődött. A kis konyhát megtöltötték a szagok, amiket máskor kellemesnek talált volna, most viszont csak gyötörték. Annak ellenére, hogy hűvös volt, sarkig tárta az ablakot, és felvett egy kardigánt.
Már majdnem fél hét volt, mire elkészült, a terítésnél gyorsnak kellett lennie. Elővette azt az étkészletet, amit még a nagymamájától örökölt, remélte, hogy szerencsét hoz neki. Eredetileg virágot is akart tenni az asztal közepére, de a gyomra miatt inkább lemondott az édeskés illatot árasztó csokorról. Eligazgatta a szalvétákat, majd hátralépett, és megszemlélte a művét. Elégedettség járta át.
Gyorsan levetkőzött, beállt a zuhany alá, és lemosta magáról az egész nap fáradtságát. Semmi kedve nem volt most szexelni, mégis olyan fehérneműt vett fel a ruhája alá, amely azt feltételezte, hogy fog. A szeme még mindig be volt vérezve, de minden tőle telhetőt megtett, hogy jól nézzen ki.
Végül megállt az előszoba közepén úgy, hogy rálásson a bejárati ajtóra és a konyha falát díszítő órára. Tikk-takk – a másodpercmutató egyenletes hangja bekúszott a fülébe, és visszhangot vert a fejében. Hét órakor a gyomra megint szűkülni kezdett, de mélyeket lélegzett, nem akarta lekésni a kopogtatást. Nyolckor leült a konyhában, és a kezében szorongatott mobilt figyelte. Kilenckor megpróbált telefonálni.
Csak negyed tizenkettőkor adta fel, amikor lecsordult az első könnycsepp az arcán.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése