Amikor meglátta a macskát, McGalagony professzor jutott eszébe a Harry Potterből. Annyira valószínűtlen látványt nyújtott, ahogy ott ült a sétány kellős közepén, teljesen mozdulatlanul, és sárga szemével csak bámult rá, hogy a lány összeszorította a szemhéját egy pillanatra. De a macska nem tűnt el, és középkorú boszorkánnyá sem változott. Néhány rózsaszín virágszirom hullott az állat fejére, pont a fülei közé, a fölé nyúló faágakról; cseresznyefa eső, varázslatos látvány. A macska hirtelen megrázta magát, és elindult felé, hosszú, szürke farka ide-oda lengett mögötte, akár egy nonverbális üdvözlés.
- Szia! – guggolt le hozzá a lány.
Óvatosan nyújtotta ki a kezét, hátha a macska megijed, de nem tette. Ehelyett még közelebb lépett. Feje belesimult a simogató tenyérbe, szőre meleg volt és pihe-puha. Azonnal felhangzott a mély dorombolás, hasonlított a számítógép dübörgéséhez, mikor már nagyon ki kéne tisztítani a ventilátort. Egy pillanatra átfutott a lány fején, hogy az állat talán kóbor, és haza kéne vinni, de túl jól ápoltnak tűnt ahhoz, hogy gazdátlan legyen. A nyakában lógó, gömböt formázó biléta is azt üzente, hogy tartozik valakihez. A lány hüvelyk- és mutatóujja közé vette az apró fémdarabot, cím nem volt belevésve, csak egy név: Tükhé.
- Hát így hívnak? Erre laksz? – nézett körbe. Nem messze családi házak sorakoztak, szép, gondozott kerttel, fehérre festett kerítéssel. Egyetlen kivétel akadt, egy bokrokkal és gazokkal sűrűn benőtt épület, amely lakatlannak tűnt. A macska felnyávogott, mintha válaszolni akarna, a lány azt remélte, igennel. Az út vége felé pislantott, majd az órájára. – Ne haragudj, de mennem kell! Menj szépen haza! – intett a macska feltételezett otthona irányába. Az állat felnézett rá, egyenesen a szemébe, és a lány esküdni mert volna rá, hogy elmosolyodott. A következő pillanatban már csak a macska farkát látta becsusszanni két kerítésléc között, az elhanyagolt ház kertjébe.
Megnyugodva ment tovább, majd észbe kapva gyorsabbra vette a lépteit. El kellett érnie a buszt, hogy odaérjen a zongoraórájára. Folyton késett, de most időben elindult, mert múlt héten a tanárnő rátelefonált az anyjára, és érezte, hogy kezdi kihúzni a gyufát otthon. Őt sosem érdekelte a zenélés, csak az édesanyja akart mindenáron zongoraművészt faragni belőle. Pedig a lány ujjai tömzsik voltak, még egyetlen oktávot sem tudott átfogni velük.
Ahogy befordult a sarkon, és kiért a főutcára, azonnal észrevette a kék jármű hátulját. A busz már bent állt a megállóban, az emberek tülekedve próbáltak felszállni rá. Rohanni kezdett, miközben bal karja integetve a magasba emelkedett. A táska lecsúszott a válláról, ijedten kapott utána futás közben, és gyorsan visszaigazította a helyére.
- Várjon! – kiáltotta. Hogy a motorhang nyomta-e el a hangját, vagy a sofőrnek aznap rossz kedve volt, és meg akarta szívatni, sosem tudta már meg. Az ajtó becsukódott, a jármű elindult, ő pedig csak nézett utána lihegve.
Épp a mobilját kereste a táskájában, hogy felhívja a tanárnőt, és bocsánatért esedezve közölje vele, megint nem ér oda időben, amikor a hangos csattanás összerántotta minden tagját. A busz táncot járt az oldalról belecsapódó teherautóval. Megperdültek, forogtak, hol összekapaszkodtak, hol elengedték egymást, csak hogy a következő pillanatban ismét találkozhassanak. Egy házfal állította meg őket. Az irodaépület beleremegett az ütközésbe. Emberek sikoltottak fel, az üres utcán hirtelen egész tömeg jelent meg.
- Szia! – guggolt le hozzá a lány.
Óvatosan nyújtotta ki a kezét, hátha a macska megijed, de nem tette. Ehelyett még közelebb lépett. Feje belesimult a simogató tenyérbe, szőre meleg volt és pihe-puha. Azonnal felhangzott a mély dorombolás, hasonlított a számítógép dübörgéséhez, mikor már nagyon ki kéne tisztítani a ventilátort. Egy pillanatra átfutott a lány fején, hogy az állat talán kóbor, és haza kéne vinni, de túl jól ápoltnak tűnt ahhoz, hogy gazdátlan legyen. A nyakában lógó, gömböt formázó biléta is azt üzente, hogy tartozik valakihez. A lány hüvelyk- és mutatóujja közé vette az apró fémdarabot, cím nem volt belevésve, csak egy név: Tükhé.
- Hát így hívnak? Erre laksz? – nézett körbe. Nem messze családi házak sorakoztak, szép, gondozott kerttel, fehérre festett kerítéssel. Egyetlen kivétel akadt, egy bokrokkal és gazokkal sűrűn benőtt épület, amely lakatlannak tűnt. A macska felnyávogott, mintha válaszolni akarna, a lány azt remélte, igennel. Az út vége felé pislantott, majd az órájára. – Ne haragudj, de mennem kell! Menj szépen haza! – intett a macska feltételezett otthona irányába. Az állat felnézett rá, egyenesen a szemébe, és a lány esküdni mert volna rá, hogy elmosolyodott. A következő pillanatban már csak a macska farkát látta becsusszanni két kerítésléc között, az elhanyagolt ház kertjébe.
Megnyugodva ment tovább, majd észbe kapva gyorsabbra vette a lépteit. El kellett érnie a buszt, hogy odaérjen a zongoraórájára. Folyton késett, de most időben elindult, mert múlt héten a tanárnő rátelefonált az anyjára, és érezte, hogy kezdi kihúzni a gyufát otthon. Őt sosem érdekelte a zenélés, csak az édesanyja akart mindenáron zongoraművészt faragni belőle. Pedig a lány ujjai tömzsik voltak, még egyetlen oktávot sem tudott átfogni velük.
Ahogy befordult a sarkon, és kiért a főutcára, azonnal észrevette a kék jármű hátulját. A busz már bent állt a megállóban, az emberek tülekedve próbáltak felszállni rá. Rohanni kezdett, miközben bal karja integetve a magasba emelkedett. A táska lecsúszott a válláról, ijedten kapott utána futás közben, és gyorsan visszaigazította a helyére.
- Várjon! – kiáltotta. Hogy a motorhang nyomta-e el a hangját, vagy a sofőrnek aznap rossz kedve volt, és meg akarta szívatni, sosem tudta már meg. Az ajtó becsukódott, a jármű elindult, ő pedig csak nézett utána lihegve.
Épp a mobilját kereste a táskájában, hogy felhívja a tanárnőt, és bocsánatért esedezve közölje vele, megint nem ér oda időben, amikor a hangos csattanás összerántotta minden tagját. A busz táncot járt az oldalról belecsapódó teherautóval. Megperdültek, forogtak, hol összekapaszkodtak, hol elengedték egymást, csak hogy a következő pillanatban ismét találkozhassanak. Egy házfal állította meg őket. Az irodaépület beleremegett az ütközésbe. Emberek sikoltottak fel, az üres utcán hirtelen egész tömeg jelent meg.
A lány csak állt ott, nézte a villámgyorsan kiérkező, kéken villódzó fényeket, a rohanó embereket. Hol kivehető volt az alakjuk, hol elmosódott csíkká váltak a szeme előtt, mintha megmaradt volna a pillanatban, miközben körülötte felgyorsult az idő.
- Ez szörnyű, az ember sosem tudhatja, mikor jön el a vég – állt meg valaki mellette. Oldalra fordította a fejét, egy idős néni volt az. Haja teljes őszbe borult, nyakán megnyúlt a bőr, egész arcát ezernyi ránc szántotta át. Szomorkásan csóválta a fejét.
- Igen, szörnyű – felelte a lány. Hátat fordított, és rohanni kezdett az ellenkező irányba. Csak el innen, el jó messzire ettől a helytől. Legközelebb a sétányon torpant meg újra. A gondolat élesen hasított belé, tekintete a macskát kereste. Ha ő nincs… ha nem állítja meg… Könnycseppek formájában tört ki belőle a sokk.
- Köszönöm – súgta a levegőbe.
Miközben hazafelé tartott, elhatározta, hogy legközelebb tényleg nem fog késni zongoraóráról.
Mert el sem megy rá.
Túl rövid az élet ahhoz, hogy olyan helyről késsünk el, ahol nem is akarunk lenni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése