A tél jegyesei Christelle Dabos első megjelent könyve, ám a történet minősége egy profi író képét vetíti elénk. A regény világának kidolgozása, a főszereplő karakterek egyedisége, a cselekmény izgalma a minőségi fantasy regények közé sorolja a történetet. Magyarországon 2017-ben jelent meg a regény a Kolibri Kiadó gondozásában, és a Blogturnéklub segítségével ti is bepillantást nyerhettek Ophélie világába. Kövessétek a turné állomásait, s ha minden kérdésre helyes választ adtok, nyerhettek egy példányt a regényből.
Christelle Dabos A tél jegyesei című könyvét igazából hosszas gondolkodás után olvastam el, ugyanis majdnem hatszáz oldal, én pedig nem tudtam, hogy pillanatnyilag belefér-e az időmbe, mert már egy nagy halom korábban kapott olvasnivaló várt rám az ágyam mellé halmozva. Végül mégiscsak elcsábított, és amint elkezdtem olvasni, áldottam az eget, hogy hagytam magam neki.
A történet egy Ophélie nevű lányról szól, aki Animán él, és olvasó, vagyis ha hozzáér egy tárgyhoz, akkor látja azoknak az embereknek az életét, érzékeli a múltbeli gondolataikat és érzéseiket, akik a tárgyat készítették vagy birtokolták. Anima Matrónái Ophélie engedélye nélkül megszervezik a lány eljegyzését egy a Sarkon élő, ismeretlen férfival, de a kényszerházasság okát nem árulják el. Annyi biztos, hogy ha Ophélie nem egyezik bele, száműzötté válik. A Sarkról sok ellentétes történet kering Animán: életveszélyes, fagyos hely, primitív vademberekkel vagy fejlett, előkelő emberek lakhelye, akik unalmasak? Ophélie kénytelen vőlegényével,Thornnal tartani oda, így saját maga fedezheti fel az igazságot.
Kalandregény, fantasy vagy romantikus?
A cím és a fülszöveg után én egy egyszerű romantikus regényt vártam némi fantasyvel fűszerezve, ahol a kényszerházasság két tagja áll a középpontban. Egy csinos, okos nő és egy hidegnek tűnő, de baromi jóképű pasi, akik először vonakodnak egymástól, de hamar rájönnek, hogy egymásnak teremtettek, és végül a nő a férfi karjaiba omlik.
Hála az égnek, nem ezt kaptam.
Egy igazi fantasy kalandregényt kaptam, érdekes világgal, egyedi karakterekkel és izgalmas cselekménnyel. Kicsit olyan érzésem volt, mintha a Harry Potter varázsvilágát ötvözték volna a Trónok harca udvari intrikáival és túlélési játszmáival.
Ophélie szemüveges, olyan ruhákat visel, amiket a dédnagymamája hordana, egy tükörbaleset miatt elég ügyetlen, jobban kijön a tárgyaival, mint az emberekkel, ám intelligens és bátor. Thorn túl nyúlánk, túl vékony, a szőrmebundájában úgy néz ki, akár egy medve, fagyos, akár maga a Sark, és ha szükséges, akkor képes akár gyilkolni is. Szóval ők ketten koránt sem a vonzó nő és férfi megtestesítői.
Romantikát ez az első rész csak nyomokban tartalmaz, azt is elég visszafogottan, és ez nagyon tetszett nekem. Imádtam, hogy Ophélie egyedül is jól elvan, és nem esik bele olyan könnyen egy férfiba. És az is tetszett, hogy bár Thorn igazi jégcsap személyiség, mégis ő kezd el először érezni valamit Ophélie iránt, ám így sem veszíti el a hidegségét, vagyis az alapszemélyisége nem változik meg csak azért, mert szerelmes lett.
A történet nemcsak egy egyszerű fantasy, hanem kalandregény is egyben. Folyamatosan, minden fejezetben történik valami, újabb és újabb rejtélyek keletkeznek és derülnek ki, Ophélie pedig újabb és újabb bajba keveredik, ahonnét elsősorban egyedül kell kimásznia. Néha kap egy kis segítséget néhány baráttól, és egyszer Thorntól is, de alapvetően, ha esetlennek is látszik, nem az a megmenteni való lányka.
Varázslatos világok
Már a történet világának felépítése is érdekes, ugyanis a regény a mi Földünkön játszódik. Csakhogy a Föld darabjaira esett, és a darabjai a magmarész körül lebegnek. A darabok között egy űrhajó és léghajó kereszteződéséből született szerkezettel lehet utazni. Hogy mi volt az oka a Föld szétesésének, arról nem lehet tudni, ahogyan arról sem, hogyan jelent meg a varázslat benne, de ez számomra egyáltalán nem volt zavaró. Olvasóként elfogadtam, hogy megtörtént, és kész.
A szétszakad bolygórészek közül kettőt ismerhetünk meg jobban, Animát és a Sarkot. Anima világában a tárgyaknak és épületeknek lelkük van. Kimutatják, ha szomorúak, idegesek, boldogok, ha egy embert szeretnek vagy utálnak. Ophélie átlagos és mégis különleges lánynak számít itt. Szürke kis egér, aki jobban kijön a múzeuma tárgyaival és öregedő bácsikájával, mint az emberekkel, ám mégis egyedi, ugyanis ő a legjobb olvasó. Vagyis míg más olvasók, ha megérintenek egy tárgyat, csak az adott gazdája emlékeit tudják kiolvasni, addig Ophélie egészen a tárgy készítőjének emlékeiig eljut, akkor is, ha az illető több száz évvel ezelőtt élt és alkotott.
Nagyon megkedveltem a tárgyak közül Ophélie sálját, aki lényegében úgy viselkedett, mint egy kis házi kedvenc. Olvasás közben én is valahogy így gondoltam rá, nem egy egyszerű tárgyként, ami szerintem azt jelenti, hogy Dabos jól átadta azt az érzetet, hogy itt a tárgyak bizony érző lények.
Ophélie még valamiért különleges, ugyanis tükörjáró. Ha megfelelő méretű két tükör, akkor egyikből át tud jutni a másikba, vagyis a tükrökön át tud közlekedni. Ez csak keveseknek sikerül. A bácsikája azt mondja, hogy csak azoknak, akik elég erősek szembenézni a valódi önmagukkal. Ez az egyetlen momentum pedig nagyon sokat elmond Ophélie személyiségéről.
A Sark is igazán érdekes hely, bár teljesen különbözik Animától, és másféle varázslatok jellemzik. A külső részeken farkasordító hideg van, folyton hóvihar tombol, és óriásméretű farkasok, medvék és egyéb vadállatok élnek itt. Van azonban a Sarknak egy másik oldala is. A Légvár a föld fölött lebeg, hatalmas és gyönyörű. Ott nincsen hideg és hó. Legalább is látszólag, ugyanis az egész egy illúzió varázslattal jött létre. Ez a varázslat másnak láttatja az épületeket, tárgyakat és a természetet is Légvár területén, mint amilyen valójában.
Míg Animában mindenki rokonnak számít és az emberek viszonylag egyenlő színvonalon élnek, addig a Sarkon kétféle társadalmi réteg él, a nemesek és a szolgák. A nemesek folyton bálokat és egyéb eseményeket tartanak, kicsapongó életmódot folytatnak, és egymás ellen intrikálnak. A szolgák pedig keményen dolgoznak pusztán azért, hogy a rengeteg munkáért cserébe kaphassanak egy-egy szabadnapot, amikor megpihenhetnek. Ezeket a szabadnapokat egy érdekes homokóra-rendszerrel nyerhetik el, ami kicsit olyan volt számomra, mint egyfajta beetető drog. Néhány órányi, napnyi extatikus pihenést kaphatnak, hogy aztán halálra gürcöljék magukat azért, hátha újabb időt nyerhetnek ezzel maguknak.
Ophélie-nek hamar rá kell jönnie, hogy Légvár a mérges kígyók otthona. Komoly hatalmi harcok folynak az itteni nemzetségek között, életre-halálra. Aki egy bálon a szemedbe mosolyog, lehet, hogy másnap megmérgez.
Kiemelkedően sok izgalmas mellékkarakter
Ez az a történet, amiben nem egy, nem kettő, hanem rengeteg izgalmas karakter van. Olyanok, akik egyáltalán nem egysíkúak, sőt, annyira összetettek, hogy még az első könyv végére is rengeteg kérdés maradt bennem velük kapcsolatban. Épp ezért alig várom, hogy a folytatásból választ kaphassak majd ezekre.
Berenilde, Thorn nénikéje tipikus szeszélyes, kiszámíthatatlan, elkényeztetett úrinőnek látszik elsőre. A karaktere igencsak érdekes, mert nem lehet tudni, mik a céljai, mit miért csinál. Annyi biztos, hogy odavan a Sark vezetőjéért, aki hol viszonozni látszik az érzéseit, hol hidegnek mutatkozik, és az is nyilvánvaló, hogy egyfajta pótanyaként szereti Thornt. De hogy ezen kívül melyik tette, mondata és érzelme valós, és melyik színjáték, az egyelőre rejtély maradt előttem.
Furcsa, de Thornt is a mellékszereplők közé sorolnám. Egyértelműen Ophélie ennek a történetnek a főszereplője, és Thorn ebben az első könyvben csak mellékszerepet játszik, a háttérből figyeli, igazgatja a dolgokat. Kezdetben teljesen hidegen és érzéketlenül viselkedik Ophélie-vel, aztán úgy tűnik, érdeklődni kezd a lány iránt. Őt sem lehet teljesen kiismerni, tele van titkokkal, és megvannak a saját céljai és tervei. Nagyon tetszett, hogy a teljes könyvön át nem tudtam igazán kiismerni a személyiségét, úgyhogy még mindig itt lüktet benne a kíváncsiság vele kapcsolatban.
Roseline néniben, Ophélie keresztanyjában kellemesen csalódtam. Eleinte azt hittem, ő lesz az, akit majd elkápráztat Légvár csillogása, és nem veszi komolyan az Ophélie-ra leselkedő veszélyeket. Ehelyett igazi anyaoroszlán személyiség volt, akinek az első pillanattól nem tetszett az Ophélie-vel való bánásmód, és szót is emelt ellene. Nem sok mindent tehetett a védelmében, de amit igen, azt meg is tette. Szóval igazán szimpatikus karakter volt számomra.
Nagyon megkedveltem Róka és Gaëlle karakterét is. Ők egyszerű szolgálók Légvárban, és ahhoz képest, hogy mindketten mellékszereplők, igencsak összetett személyiséggel bírnak. Épp ezért nagyon örülnék neki, ha a folytatásban nagyobb szerepet kapnának.
Archibald a sötét szépfiú a történetben. Külsőleg vonzó, amit ki is használ, Légvár szinte összes nőjét megdöntötte már, legyen az illető hajadon, férjezett, fiatal vagy idősebb. Azt mondja, unja a nemesek által élt léha életet, mégsem hagy fel vele. A családjának különleges képessége van, amit egyikük lát, hall, érzékel, azt automatikusan érzékeli az egész családja is. Épp ezért a család tagjai, így Archibald is, nem tehetnek semmit titokban. Úgy tűnik Archibald és Thorn családja ellenfelek, sőt, talán ellenségek is, mégis úgy érzem, hogy több van Archibaldban, mint amennyit látni enged magából. A húgait is imádja, és védelmezi őket mindentől és mindenkitől. Szóval kell lennie benne valami jónak, csak az a kérdés, hogy mennyinek…
A lovag egy cuki, tízéves fiúcska, akit elsőre ölelgetni való angyalkának nézne az ember, de Berenilde szerint nagyon nem az. Fogalmam sincs, mi a célja, de az biztos, hogy veszélyes. Utoljára ilyen parás kisgyerekről Robin Cook Mutáció című regényében olvastam, azt hiszem.
Szóval összességében ez a regény a varázslat, a kalandok és az izgalmas karakterek regénye. Nekem egyáltalán nem hiányzott belőle a romantika, mert teljesen lefoglalt és elszórakoztatott maga a történet. A regényt azoknak ajánlom, akik komolyabb romantika helyett inkább fordulatos, kalandos, varázslatos olvasnivalóra vágynak, amely tele van titkokkal.
Kedvenc karakterek: Ophélie, Roseline néni, Róka, Gaëlle, Archibald, Ophélie sálja.
Kedvenc jelenetek: amikor Ophélie Thorn szemébe mondja a valós érzéseit.
Kedvenc idézetek:
„– Megöltem egy embert.
A tényt két kanál leves között, olyan keresetlen nyersességgel közölte, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Ophélie szemüvegének lencséi egészen belesápadtak. Roseline néninek torkán akadt a falat, ájulás kerülgette. Berenilde megőrizte a nyugalmát, lassan visszahelyezte a borospoharát a csipketerítőre.
– Hol és mikor?
Ophélie a maga részéről inkább úgy tette volna fel a kérdést, hogy „Kit és miért?”.
– A légikikötőben, még indulás előtt – felelte Thorn hűvösen. – Szerencsétlen kegyvesztett flótást valamelyik rosszakaróm küldte rám. Ezért is siettem hazatérni.
– Helyesen tetted.
Ophélie úgy ült, mintha odaszögezték volna a székhez. Ennyi? Akkor a dolog el is van intézve? „Gyilkos vagy, rendben, de ha volnál szíves odaadni a sót…””
„– A nagynénémnél jobb szövetségest nem talál – érkezett végül a felelet. – Soha ne bújjon ki a védelme alól, ne menjen sehova a beleegyezése nélkül, rajta kívül ne bízzon meg senkiben!
– Önt is beleértve?
Thorn fújt egyet, és Ophélie orrára csapta az ajtót. Nem volt semmi humorérzéke.”
„– Őrizz meg a barátaimtól, az ellenségeimmel elbánok magam is.”
„– (…) Nem megmondtam, hogy mindenkitől, aki csak egy ujjal is önhöz ér, személyesen veszek elégtételt?
Ophélie igyekezett elrejteni az arcát a kávéscsészéje mögé. A torka megint összeszorult. Hiába is tagadta volna tovább maga előtt: Thornnak valóban fontos volt. A vőlegénye nem alakoskodott, és nem csak a levegőbe beszélt. Az érzelmeinek, meglehet, talán kissé keresetlen formában adott hangot, de az őszinteségéhez nem fért kétség.”
Értékelés: NAGYON TETSZETT.
Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet: KATT
A történet egy Ophélie nevű lányról szól, aki Animán él, és olvasó, vagyis ha hozzáér egy tárgyhoz, akkor látja azoknak az embereknek az életét, érzékeli a múltbeli gondolataikat és érzéseiket, akik a tárgyat készítették vagy birtokolták. Anima Matrónái Ophélie engedélye nélkül megszervezik a lány eljegyzését egy a Sarkon élő, ismeretlen férfival, de a kényszerházasság okát nem árulják el. Annyi biztos, hogy ha Ophélie nem egyezik bele, száműzötté válik. A Sarkról sok ellentétes történet kering Animán: életveszélyes, fagyos hely, primitív vademberekkel vagy fejlett, előkelő emberek lakhelye, akik unalmasak? Ophélie kénytelen vőlegényével,Thornnal tartani oda, így saját maga fedezheti fel az igazságot.
Kalandregény, fantasy vagy romantikus?
A cím és a fülszöveg után én egy egyszerű romantikus regényt vártam némi fantasyvel fűszerezve, ahol a kényszerházasság két tagja áll a középpontban. Egy csinos, okos nő és egy hidegnek tűnő, de baromi jóképű pasi, akik először vonakodnak egymástól, de hamar rájönnek, hogy egymásnak teremtettek, és végül a nő a férfi karjaiba omlik.
Hála az égnek, nem ezt kaptam.
Egy igazi fantasy kalandregényt kaptam, érdekes világgal, egyedi karakterekkel és izgalmas cselekménnyel. Kicsit olyan érzésem volt, mintha a Harry Potter varázsvilágát ötvözték volna a Trónok harca udvari intrikáival és túlélési játszmáival.
Ophélie szemüveges, olyan ruhákat visel, amiket a dédnagymamája hordana, egy tükörbaleset miatt elég ügyetlen, jobban kijön a tárgyaival, mint az emberekkel, ám intelligens és bátor. Thorn túl nyúlánk, túl vékony, a szőrmebundájában úgy néz ki, akár egy medve, fagyos, akár maga a Sark, és ha szükséges, akkor képes akár gyilkolni is. Szóval ők ketten koránt sem a vonzó nő és férfi megtestesítői.
Romantikát ez az első rész csak nyomokban tartalmaz, azt is elég visszafogottan, és ez nagyon tetszett nekem. Imádtam, hogy Ophélie egyedül is jól elvan, és nem esik bele olyan könnyen egy férfiba. És az is tetszett, hogy bár Thorn igazi jégcsap személyiség, mégis ő kezd el először érezni valamit Ophélie iránt, ám így sem veszíti el a hidegségét, vagyis az alapszemélyisége nem változik meg csak azért, mert szerelmes lett.
A történet nemcsak egy egyszerű fantasy, hanem kalandregény is egyben. Folyamatosan, minden fejezetben történik valami, újabb és újabb rejtélyek keletkeznek és derülnek ki, Ophélie pedig újabb és újabb bajba keveredik, ahonnét elsősorban egyedül kell kimásznia. Néha kap egy kis segítséget néhány baráttól, és egyszer Thorntól is, de alapvetően, ha esetlennek is látszik, nem az a megmenteni való lányka.
Varázslatos világok
Már a történet világának felépítése is érdekes, ugyanis a regény a mi Földünkön játszódik. Csakhogy a Föld darabjaira esett, és a darabjai a magmarész körül lebegnek. A darabok között egy űrhajó és léghajó kereszteződéséből született szerkezettel lehet utazni. Hogy mi volt az oka a Föld szétesésének, arról nem lehet tudni, ahogyan arról sem, hogyan jelent meg a varázslat benne, de ez számomra egyáltalán nem volt zavaró. Olvasóként elfogadtam, hogy megtörtént, és kész.
A szétszakad bolygórészek közül kettőt ismerhetünk meg jobban, Animát és a Sarkot. Anima világában a tárgyaknak és épületeknek lelkük van. Kimutatják, ha szomorúak, idegesek, boldogok, ha egy embert szeretnek vagy utálnak. Ophélie átlagos és mégis különleges lánynak számít itt. Szürke kis egér, aki jobban kijön a múzeuma tárgyaival és öregedő bácsikájával, mint az emberekkel, ám mégis egyedi, ugyanis ő a legjobb olvasó. Vagyis míg más olvasók, ha megérintenek egy tárgyat, csak az adott gazdája emlékeit tudják kiolvasni, addig Ophélie egészen a tárgy készítőjének emlékeiig eljut, akkor is, ha az illető több száz évvel ezelőtt élt és alkotott.
Nagyon megkedveltem a tárgyak közül Ophélie sálját, aki lényegében úgy viselkedett, mint egy kis házi kedvenc. Olvasás közben én is valahogy így gondoltam rá, nem egy egyszerű tárgyként, ami szerintem azt jelenti, hogy Dabos jól átadta azt az érzetet, hogy itt a tárgyak bizony érző lények.
Ophélie még valamiért különleges, ugyanis tükörjáró. Ha megfelelő méretű két tükör, akkor egyikből át tud jutni a másikba, vagyis a tükrökön át tud közlekedni. Ez csak keveseknek sikerül. A bácsikája azt mondja, hogy csak azoknak, akik elég erősek szembenézni a valódi önmagukkal. Ez az egyetlen momentum pedig nagyon sokat elmond Ophélie személyiségéről.
A Sark is igazán érdekes hely, bár teljesen különbözik Animától, és másféle varázslatok jellemzik. A külső részeken farkasordító hideg van, folyton hóvihar tombol, és óriásméretű farkasok, medvék és egyéb vadállatok élnek itt. Van azonban a Sarknak egy másik oldala is. A Légvár a föld fölött lebeg, hatalmas és gyönyörű. Ott nincsen hideg és hó. Legalább is látszólag, ugyanis az egész egy illúzió varázslattal jött létre. Ez a varázslat másnak láttatja az épületeket, tárgyakat és a természetet is Légvár területén, mint amilyen valójában.
Míg Animában mindenki rokonnak számít és az emberek viszonylag egyenlő színvonalon élnek, addig a Sarkon kétféle társadalmi réteg él, a nemesek és a szolgák. A nemesek folyton bálokat és egyéb eseményeket tartanak, kicsapongó életmódot folytatnak, és egymás ellen intrikálnak. A szolgák pedig keményen dolgoznak pusztán azért, hogy a rengeteg munkáért cserébe kaphassanak egy-egy szabadnapot, amikor megpihenhetnek. Ezeket a szabadnapokat egy érdekes homokóra-rendszerrel nyerhetik el, ami kicsit olyan volt számomra, mint egyfajta beetető drog. Néhány órányi, napnyi extatikus pihenést kaphatnak, hogy aztán halálra gürcöljék magukat azért, hátha újabb időt nyerhetnek ezzel maguknak.
Ophélie-nek hamar rá kell jönnie, hogy Légvár a mérges kígyók otthona. Komoly hatalmi harcok folynak az itteni nemzetségek között, életre-halálra. Aki egy bálon a szemedbe mosolyog, lehet, hogy másnap megmérgez.
Kiemelkedően sok izgalmas mellékkarakter
Ez az a történet, amiben nem egy, nem kettő, hanem rengeteg izgalmas karakter van. Olyanok, akik egyáltalán nem egysíkúak, sőt, annyira összetettek, hogy még az első könyv végére is rengeteg kérdés maradt bennem velük kapcsolatban. Épp ezért alig várom, hogy a folytatásból választ kaphassak majd ezekre.
Berenilde, Thorn nénikéje tipikus szeszélyes, kiszámíthatatlan, elkényeztetett úrinőnek látszik elsőre. A karaktere igencsak érdekes, mert nem lehet tudni, mik a céljai, mit miért csinál. Annyi biztos, hogy odavan a Sark vezetőjéért, aki hol viszonozni látszik az érzéseit, hol hidegnek mutatkozik, és az is nyilvánvaló, hogy egyfajta pótanyaként szereti Thornt. De hogy ezen kívül melyik tette, mondata és érzelme valós, és melyik színjáték, az egyelőre rejtély maradt előttem.
Furcsa, de Thornt is a mellékszereplők közé sorolnám. Egyértelműen Ophélie ennek a történetnek a főszereplője, és Thorn ebben az első könyvben csak mellékszerepet játszik, a háttérből figyeli, igazgatja a dolgokat. Kezdetben teljesen hidegen és érzéketlenül viselkedik Ophélie-vel, aztán úgy tűnik, érdeklődni kezd a lány iránt. Őt sem lehet teljesen kiismerni, tele van titkokkal, és megvannak a saját céljai és tervei. Nagyon tetszett, hogy a teljes könyvön át nem tudtam igazán kiismerni a személyiségét, úgyhogy még mindig itt lüktet benne a kíváncsiság vele kapcsolatban.
Roseline néniben, Ophélie keresztanyjában kellemesen csalódtam. Eleinte azt hittem, ő lesz az, akit majd elkápráztat Légvár csillogása, és nem veszi komolyan az Ophélie-ra leselkedő veszélyeket. Ehelyett igazi anyaoroszlán személyiség volt, akinek az első pillanattól nem tetszett az Ophélie-vel való bánásmód, és szót is emelt ellene. Nem sok mindent tehetett a védelmében, de amit igen, azt meg is tette. Szóval igazán szimpatikus karakter volt számomra.
Nagyon megkedveltem Róka és Gaëlle karakterét is. Ők egyszerű szolgálók Légvárban, és ahhoz képest, hogy mindketten mellékszereplők, igencsak összetett személyiséggel bírnak. Épp ezért nagyon örülnék neki, ha a folytatásban nagyobb szerepet kapnának.
Archibald a sötét szépfiú a történetben. Külsőleg vonzó, amit ki is használ, Légvár szinte összes nőjét megdöntötte már, legyen az illető hajadon, férjezett, fiatal vagy idősebb. Azt mondja, unja a nemesek által élt léha életet, mégsem hagy fel vele. A családjának különleges képessége van, amit egyikük lát, hall, érzékel, azt automatikusan érzékeli az egész családja is. Épp ezért a család tagjai, így Archibald is, nem tehetnek semmit titokban. Úgy tűnik Archibald és Thorn családja ellenfelek, sőt, talán ellenségek is, mégis úgy érzem, hogy több van Archibaldban, mint amennyit látni enged magából. A húgait is imádja, és védelmezi őket mindentől és mindenkitől. Szóval kell lennie benne valami jónak, csak az a kérdés, hogy mennyinek…
A lovag egy cuki, tízéves fiúcska, akit elsőre ölelgetni való angyalkának nézne az ember, de Berenilde szerint nagyon nem az. Fogalmam sincs, mi a célja, de az biztos, hogy veszélyes. Utoljára ilyen parás kisgyerekről Robin Cook Mutáció című regényében olvastam, azt hiszem.
Szóval összességében ez a regény a varázslat, a kalandok és az izgalmas karakterek regénye. Nekem egyáltalán nem hiányzott belőle a romantika, mert teljesen lefoglalt és elszórakoztatott maga a történet. A regényt azoknak ajánlom, akik komolyabb romantika helyett inkább fordulatos, kalandos, varázslatos olvasnivalóra vágynak, amely tele van titkokkal.
Kedvenc karakterek: Ophélie, Roseline néni, Róka, Gaëlle, Archibald, Ophélie sálja.
Kedvenc jelenetek: amikor Ophélie Thorn szemébe mondja a valós érzéseit.
Kedvenc idézetek:
„– Megöltem egy embert.
A tényt két kanál leves között, olyan keresetlen nyersességgel közölte, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Ophélie szemüvegének lencséi egészen belesápadtak. Roseline néninek torkán akadt a falat, ájulás kerülgette. Berenilde megőrizte a nyugalmát, lassan visszahelyezte a borospoharát a csipketerítőre.
– Hol és mikor?
Ophélie a maga részéről inkább úgy tette volna fel a kérdést, hogy „Kit és miért?”.
– A légikikötőben, még indulás előtt – felelte Thorn hűvösen. – Szerencsétlen kegyvesztett flótást valamelyik rosszakaróm küldte rám. Ezért is siettem hazatérni.
– Helyesen tetted.
Ophélie úgy ült, mintha odaszögezték volna a székhez. Ennyi? Akkor a dolog el is van intézve? „Gyilkos vagy, rendben, de ha volnál szíves odaadni a sót…””
„– A nagynénémnél jobb szövetségest nem talál – érkezett végül a felelet. – Soha ne bújjon ki a védelme alól, ne menjen sehova a beleegyezése nélkül, rajta kívül ne bízzon meg senkiben!
– Önt is beleértve?
Thorn fújt egyet, és Ophélie orrára csapta az ajtót. Nem volt semmi humorérzéke.”
„– Őrizz meg a barátaimtól, az ellenségeimmel elbánok magam is.”
„– (…) Nem megmondtam, hogy mindenkitől, aki csak egy ujjal is önhöz ér, személyesen veszek elégtételt?
Ophélie igyekezett elrejteni az arcát a kávéscsészéje mögé. A torka megint összeszorult. Hiába is tagadta volna tovább maga előtt: Thornnak valóban fontos volt. A vőlegénye nem alakoskodott, és nem csak a levegőbe beszélt. Az érzelmeinek, meglehet, talán kissé keresetlen formában adott hangot, de az őszinteségéhez nem fért kétség.”
Értékelés: NAGYON TETSZETT.
Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet: KATT
Nyereményjáték
A tél jegyesei nagyon érdekes, varázslatos helyeken játszódik. Játékunkban más könyves helyek nevét keressük. A turné állomásain rövid leírást találhattok ezekről a helyekről. A Rafflecopter megfelelő sorába a helyek nevét kell beírni.
Ne feledjétek, a beírt válaszokon már nem áll módunkban javítani. A kiadó csak Magyarország területére postáz. A nyerteseket e-mailben értesítjük. Amennyiben 72 órán belül nem jelentkezik a szerencsés, újabb nyertest sorsolunk.
Leírás a játékhoz:
Ez a hely egy varázslatos iskola, ahol nemcsak a festmények, hanem a lépcsők is mozognak. Itt tanul egy villám sebhelyes homlokú kisfiú és két barátja, egy vörös üstökű fiú és egy könyvmoly lány.
Állomáslista
11. 22 Spirit Bliss
11. 25 Kelly és Lupi olvas
11. 28 Kristina blogja
11. 30 Olvasónapló
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése