Ide pakolgatom fel az írásaimat, firkálásaimat, novelláimat, gondolataimat, és minden egyebet, amihez hirtelen kedvem támad. :)




2017. november 17., péntek

Karin Tidbeck: Amatka


Karin Tidbeck Amatka című könyvével egy Facebook posztban találkoztam először, amelyben egy olvasói véleményt osztottak meg. Az alapján érdekesnek tűnt, úgyhogy elolvastam a fülszövegét, és úgy döntöttem, érdemes lehet elolvasni.

A történet egy szürreális disztópia, melyben a főszereplőnőt, Vanját, Essréből Amatka kolóniába küldik, hogy mérje fel az ott élők tisztálkodási szokásait, milyen tisztálkodási eszközöket használnak, elégedettek-e velük, mire lenne esetleg még szükségük, vagy miben változtatnának a már meglévő termékeken. Amatka lakói azonban szinte az első pillanattól kezdve furcsán viselkednek, Vanja pedig túl kíváncsi természet ahhoz, hogy ne kezdje el kinyomozni ennek az okát.

A szürreális és érthető egyensúlya

Szürreális, elvont könyvek és filmek esetén mindig izgulok kicsit, mert sokszor előfordult már, hogy egyáltalán nem értettem az adott regényt, filmet. Egyszerűen annyira elszálltan szürreális volt, hogy egy átlagember számára nem volt semmi értelme, és így dögunalommá vált. Jobban szeretem az elvont dolgokat, mint az emberek többsége, de csak és kizárólag azokat, amikben még meglelem az értelmet. Az Amatka szerencsére ilyen regény volt.

Voltak benne furcsa, szürreális, groteszk dolgok, ám a háttérből ki tudtam szűrni a történet (általam interpretált) lényegét.

Párhuzam a valódi világgal – a szó lényege

Lényegében ez a regény a szavak valódi erejéről, a művészi szabadságról, a művészet és a művészek fontosságának elismeréséről szól.

Tidbeck regényének világában nagyon fontosak a szavak, az emberek mégsem tisztelik és értik igazán a szavak lényegét. A kolóniákon élők csak úgy tudják megalkotni a tárgyaikat, épületeiket és fenntartani a létezésüket, ha mindent felcímkéznek, és időről időre hangosan kimondják az adott dolog nevét. Ha elfelejtik a jelölést, és sokáig nem mondják ki egy tárgy nevét, akkor az alaktalan masszává esik szét, amelyhez tilos hozzáérni.

Amatkán van könyvtár is, ám a fennmaradt versek a végletekig letisztultak, a könyvek nagy része pedig csak a gyakorlatban is hasznos dolgokról szól, amelyeket az emberek felhasználhatnak a munkájukhoz. A szórakozás céljára korábbról fennmaradt írásokat bekérik újrafelhasználásra, vagyis lényegében elpusztítják őket.

Szóval a szavak tartják fenn a kolóniák világát, ám a vezetők úgy gondolják, ennyi a funkciójuk, a létfenntartás.

A szomorú az, hogy látok némi párhuzamot a valódi világ és a kolóniák felfogása között, és gyanítom, hogy Tidbeck is látott, innen az ihlet. A mi világunkban persze léteznek írók, költők, léteznek irodalmi alkotások, és vannak nem is kevesen, akik szeretnek olvasni. Az elismerés és tisztelet mégis sokszor hiányzik. Sok országban alig vagy egyáltalán nem támogatják az írókat, költőket, a munkájukat nem tartják munkának, úgy vélik az olvasnivaló nem létfontosságú dolog, amit ad, az nem kézzel fogható érték, vagyis kevesebbet ér, mint egy használati tárgy. Szóval igen… A mi világunkban is ismerjük a szavak fontosságát, használjuk őket, de nem tiszteljük a szavak lényegét, és nem tiszteljük a szavakkal való alkotást mint kemény munkát és értéket.

Párhuzam a valódi világgal - címkézés

A regény arról is szól, milyen az, ha valamit vagy valakit felcímkéznek, és olyannak kell lennie, amilyennek mások akarják látni. A kolóniákon nemcsak a tárgyakkal teszik ezt, hanem az emberekkel is. Beosztják őket egy munkára, ők nem dönthetik el, hogy mivel akarnak foglalkozni. Sokszor azt sem tudják, mi értelme van annak, amit csinálnak (lásd Vanja megbízása), sokszor az adott munka káros a testi, lelki egészségükre (lásd Ivar munkája), sokszor pedig olyasmit kell tenniük munka címszó alatt, amivel lelkiismereti okokból nem értenek egyet (lásd Evgen, a könyvtáros feladata az újrahasznosítandó könyvek kiválogatására). Ahogy Ivar esetéből megtudhattuk, adott kolónián belül a munkaváltást is csak nagyon-nagyon ritkán engedélyezik.

Nemcsak azt szabják meg, hogy mit kell dolgoznod, hanem azt is, hogy kikkel kell együtt élned. Amatkán egy furcsa „baleset” miatt most épp kevesebb az ember, így legalább külön szobákban lakhat mindenki, de a többi kolónián lakó- és szobatársakat választanak az embereknek.

Ezen kívül a nőket szülésre kötelezik, hogy újabb és újabb állampolgárokat teremtsenek a kolóniák számára. A konkrét nemi erőszak ezúttal kimarad a dologból, mert mesterséges megtermékenyítés által fogannak a babák, ám, ez sem kevésbé erőszak egy olyan nő számára, aki nem akar gyereket. Ha pedig már a gyerekek megszülettek, elveszik őket a szülőktől, egy állami intézményben töltik a hétköznapokat, és csak hétvégére mehetnek haza. Ez pedig azoknak a szülőknek kínzás, akik szeretik a gyerekeiket.

Vagyis a kolóniák vezetői lényegében munkaerőforrásként tekintenek az emberekre, ahogyan a mi világunkban is teszik (úristen, de gyűlölöm ezt a szót: munkaerőforrás!), és nem foglalkoznak azzal, hogy az embereknek lelkük, érzelmeik, vágyaik vannak. Bár a mi világunkban, a fejlettebb országokban nincsenek annyira látványosan durva szabályozások, mint a kolóniákon, az ottani felfogás alapjait vallják a mi vezetőink is.

Leszbikus szerelem

Bevallom őszintén, amikor elolvastam a fülszöveget, fel sem merült bennem, hogy itt egy leszbikus szerelmi szálról is szó lesz. A Vanja nevet simán férfinévnek hittem, így, mikor olvasás közben kiderült, hogy Vanja nő, kicsit meglepődtem.

Kíváncsi voltam, hogy ebben a világban vajon hogyan kezelik a homoszexualitást, de erről nem tudtam meg semmit. Vanja és az amatkai lakótársa, Nina csak és kizárólag a hálószobán belül mutatják ki az egymás iránti érzéseiket. Nem tűnik úgy, mintha félnének attól, hogy kiderül a kapcsolatuk, bár ez lehet, hogy csak azért van, mert tudják, hogy senki nem zavarhatja meg őket a hálószobában. A külvilágban pedig nem sok lehetőségük van együtt lenni, mivel külön helyen dolgoznak nap mint nap. Nina gyerekein látok némi ellenérzést Vanjával kapcsolatban, de ez meg valószínűleg azért van, mert félnek, hogy az anyjuk hétvégékre jutó szeretetét meg kell majd osztaniuk Vanjával.

Szóval nem derül ki számomra, hogy az adott világ hogyan is kezelné a helyzetet, ha az nyilvánosságra kerülne.

Vanja érzéseiben már az elejétől biztos voltam, lévén, nem adja fel az ember az egész addigi életét olyasvalakiért, akit nem szeret. Nina érzéseinek erősségében azonban végig bizonytalan voltam. Nina túlzottan félt a kialakult rendszer ellen fordulni, Vanja pedig mindenáron rá akart jönni a rendszer által elhallgatott titkokra.

Aki meg akarja dönteni a rendszert

Nagyon ironikus és egyben tetszetős is számomra, hogy a lázadás egy költőnőtől indul el. Ez mutatja, hogy mennyire fontos a művészet, még ha az adott világ vezetői semmibe is veszik. Az ember intelligensebb, érzékenyebb lesz általa, jobban átláthatja a világ működését, és jobban átláthatja azt, min kéne változtatni.

Ezen kívül a művészekben van egyfajta lázadó lélekdarabka is, azt hiszem. Már csak azért is léteznie kell egy művészben ennek, mert ha valakiben nincsen meg, akkor a végén hagyja beolvasztani magát az átlagemberek közé, és beszáll az átlagélet hörcsögkerekébe. Csak az maradhat fenn művészként, aki beint a világnak, és nem hajlandó beállni a sorba.

Kíváncsiság

A történet szerintem az olvasók kíváncsiságára alapoz. Vagy legalább is, nekem sikerült felkeltenie és végig fenntartania a kíváncsiságomat. Folyamatosan furcsa dolgok történnek Amatkán, az emberben ott a feszültség, hogy vajon mi várhat még Vanjára, plusz olvasás közben meg akarja fejteni, hogy mi hogyan működik a kolóniák világában, és mi miért történik Amatkán. Ez nem egy kiszámítható könyv, úgyhogy halovány lilám nem volt szinte az utolsó oldalig, hogy vajon mi lesz a történet végkimenetele.

A regényt azoknak ajánlom, akik szeretik az elvont, de érthető regényeket, és akik szeretnek igazán mélyen elgondolkozni egy történeten.

Kedvenc karakter: Vanja, Evgen.

Kedvenc jelenet: amikor Vanja a könyvtárba megy, miközben Evgen szortírozza a megsemmisítendő könyveket.

Kedvenc idézetek:

„A bizottság szerint a túlzott közelség nem tett jót sem a szülőknek, sem a gyerekeknek, ezért csak hetente egyszer találkozhattak. Ilyenkor élték ki érzelmi szükségleteiket, melyek sajnálatos módon még mindig sokakat megfertőztek, és ez megfelelő kezelés híján neurózishoz vezethetett. A túlzottan erős kötődés ráadásul függővé tette a gyermeket, aki így kevésbé hajlott arra, hogy szolidaritást vállaljon a közösség tagjaival.”

„- (…) Ezek a könyvek örökre eltűnnek, csak azért, hogy a bizottságnak legyen elég… nyomtatványa vagy különleges papírja, amivel kitörölheti a dagadt seggét. – Reszketve beszívta a levegőt. – Nekem kell eldöntenem, mi semmisüljön meg. Amit aztán soha nem lehet pótolni, érti? Sosem lesz belőlük másik. Soha. – Újabb könnyek peregtek végig az arcán. – Minden eltűnik, ami csak… hasztalan szórakozás. ami csak azért létezik, hogy jobban érezzük magunkat. Mindennek mennie kell.
- Ez rettenetes – suttogta Vanja. A hangosan kimondott szavakba az egész teste beleborzongott.”

„- Biztos benne, hogy korábban nem volt itt? – kérdezte Vanja.
- Biztos vagyok-e? – Evgen lekuporodott, és megkocogtatta a fémet. – Ilyen messzire még sosem jöttem el. – Szemüvege peremén át Vanja felé nézett. – Velem van?
- Hát maga?
- Én magával vagyok, csak majd összeszarom magam. – Kényszeredetten felnevetett.
- Én is. – Vanja hisztérikusnak hallotta saját nevetését.”

Értékelés: NAGYON TETSZETT.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet: KATT

Add a Twitter-hez Add a Facebook-hoz Add a Startlaphoz Oszd meg a Citromail-lel! Add az iWiW-hez Add a Google Reader-hez Add az RSS olvasódhoz

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése