Ide pakolgatom fel az írásaimat, firkálásaimat, novelláimat, gondolataimat, és minden egyebet, amihez hirtelen kedvem támad. :)




2017. november 5., vasárnap

Sarah J. Maas: Tüskék és rózsák udvara


Rengeteg pozitív véleményt olvastam Sarah J. Maas írónőről az interneten, ezért mikor megtudtam, hogy új sorozatba kezdett, amelynek az első része idén jelent meg magyarul, gondoltam, épp itt az ideje, hogy én is megtudjam, miért szeretik a regényeit ennyien. Szóval nekikezdtem a Tüskék és rózsák udvarának.

A történet röviden egy Feyre nevű lányról szól, aki vadászat közben meggyilkol egy farkas alakot öltött tündért. Rá néhány napra felbukkan a családja házánál egy szörnyeteg, amely felelősségre akarja vonni őt a tettéért, végül ajánlatot tesz neki: vagy meghal, vagy örök életére vele tart a tündérek területére hátrahagyva a családját. Feyre végül az életet választja, és elmegy a szörnyeteggel.

Mesefeldolgozás

Bevallom őszintén, semmit nem tudtam olvasás előtt a regény történetéről, így mikor szép lassan elkezdett kibontakozni előttem egy fantasy köntösbe öltöztetett Szépség és a szörnyeteg feldolgozás, igazán kíváncsivá váltam. Ez a mese gyerekkorom óta az egyik kedvencem, ezért mindenféle változatához érdeklődéssel fordulok.

A párhuzamok határozottan észrevehetők. A lány, aki a családjáért áldozza fel magát, és lesz a szörnyeteg rabja. A szörny, akit borzalmas átok sújt kastélya népével együtt. És a szerelem, amivel végül meg lehet törni az átkot, persze csak ha tényleg valós és erős érzelemről van szó. Ezek mind-mind nosztalgikus érzést keltenek az emberben, ám a sztori mégsem unalmas, nem érezni úgy, hogy oké, de ezt a mesét már ezerszer láttam és olvastam. Maas épp megfelelően vegyítette a már ismert elemeket a saját fantáziájával ahhoz, hogy az embert lekösse a történet.

Egy belevaló főszereplőnő

Feyre családja valaha gazdag volt, ám apja rossz döntései miatt elvesztették a vagyonukat, és mélyszegénységbe süllyedtek. Feyre az egyetlen a családból, aki alkalmazkodni tud a helyzethez. Megtanul vadászni, üzletelni, lényegében a testvérei és az apja rövid időn belül éhen halnának nélküle. Ennek ellenére nagyon úgy tűnik, hogy egyáltalán nem értékeli őket Feyre. Az első néhány fejezetben nem is értettem, hogy Feyre miért nem küldi el őket a pokolba. Vér és eskü ide vagy oda, akik ennyire hálátlanok, azok nem érdemelnek semmit. Később sem tudtam megkedvelni a család tagjait, de valamelyest enyhült irántuk az ellenszenvem.

Szóval Feyre igazi túlélő, jól vadászik, nem ijed meg egy szörny képében megjelenő tündértől és más veszélyektől sem. Amikor Tamlin (a szörny) magával viszi a kastélyába, akkor sem törődik bele a sorsába, az első pillanattól kezdve azon gondolkozik, hogyan szökhetne meg. Aztán mikor rádöbben, hogy miféle veszély fenyegeti az emberek világát és a családját is, megpróbálja figyelmeztetni őket.

Ő nem az a fajta lány, aki ül a fenekén, és várja, hogy a szőke herceg megmentse. Nem, ő az a típus, aki fegyvert ragad, és megmenti a bajba került herceget.

A szörnyeteg tündér

Az emberek valaha a tündérek rabszolgái voltak, ám egy nagy háború során kivívták a szabadságukat, és onnantól kezdve egy fallal elkülönítették egymástól a tündérek és az emberek világát. Ám ez a fal most leomlani látszik. Tamlin főtündér, vagyis nagyobb ereje van, mint egy átlagos tündérnek, ennek ellenére nincsen ereje teljében, egy mágikus „kór” legyengítette őt, és mivel mindez egy maszkabálon következett be, ő és a kastélya népe képtelen levenni magáról az arcukat fedő álarcot.

Az elején egyáltalán nem értettem Tamlin viselkedését, próbáltam megfejteni őt, de irreálisnak tűnt, hogy miután Feyre meggyilkolta egy tündérbarátját, mégis kedvesen bánik a lánnyal. Azt megértettem, hogy miért kímélte meg az életét, hiszen Feyre egész életében azt hallotta, hogy a tündérek gonoszak és veszélyesek, így nem csoda, hogy megölte az elsőt, aki az útjába került, lényegében nem tehet a tettéről. De a kedvesség más kérdés… Már kezdtem azt gondolni, hogy tényleg irreálisra sikerült Tamlin karaktere, amikor végre összeálltak a kirakós darabkák, és rá kellett jönnöm, hogy mégiscsak megvolt az oka arra, ahogyan viselkedett.

Egyébként én végig úgy éreztem, hogy Tamlin csak díszlet a regényben. A lényeg Feyre érzelmi fejlődése és a kalandok, amiket végigél, Tamlin pedig egyfelől az, aki a legyőzendő problémákat közvetve vagy közvetlenül szolgáltatja, valamint a cél, a díj, amit Feyre elnyerhet az út végén, ha elég ügyes, okos és bátor. Szóval kicsit úgy éreztem, hogy megfordultak a szerepek. A régi történetekben a férfi volt a kalandor, a nő pedig a díszlet, itt pedig fordítva. Ami nem baj, csak valahogy Tamlin karaktere így nem tudott igazán megfogni.

Sötét, izgalmas pasi

Míg Tamlin semleges maradt számomra, addig volt egy férfikarakter a történetben, akit nagyon is izgalmasnak találtam. Ez pedig Rhysand volt. A történet gonosz főszereplőjét szolgálja, sőt mi több, a szeretője, mégis végig úgy tűnik, hogy segíteni akarja Feyrét. Persze mindig haszna is van ebből, de vajon csak emiatt csinálja, vagy valójában nem olyan gonosz, mint amilyennek látszik?

Nagyon kedvelem az olyan karaktereket, akik nem feketék vagy fehérek, hanem valahol a kettő között találhatók. Vannak erényeik, jó tetteik, de van bennük némi sötétség is. Igazán izgalmasak, mert rengeteget lehet elemezgetni mind a személyiségüket, mind a tetteik miértjét.

Kaland, izgalom, harc

Ahogy már fentebb is írtam, ennek a regénynek a kaland a lényege. Folyamatosan történnek benne a dolgok, mindig jön valami új izgalom, valami új titok. Ez az, amivel a regény megnyert magának, hogy egyetlen pillanatig sem unatkoztam olvasás közben. Mivel imádom az agyamat használni, a legjobban a történet vége felé feltett találós kérdés fogott meg. A vicces az, hogy sokáig törtem rajta a fejem, és pont egy oldallal azelőtt jöttem rá a megfejtésére, hogy Feyre is megfejtette volna. Szóval ez az észjáték klassz volt, tetszett.

A végén lévő feladatok is érdekesek és elgondolkoztatók voltak, főképp az utolsó. Nem vagyok biztos benne, hogy Feyre helyesen cselekedett akkor. Bár az eredménye a többség számára pozitív lett, mégis… ez elég súlyos elvi kérdéseket vet fel bennem. Azt hiszem, sokáig töprengeni fogok még ezen, mert nem tudom Feyrét sem elítélni, sem megérteni. És fogalmam sincs róla, hogy ha hasonló helyzetbe kerülnék, mit is tennék. Hála az égnek, hogy remélhetőleg sosem kell ilyen döntést meghoznom!

A regényt azoknak ajánlom, akik szeretik az erős női főszereplőket, és a jó minőségben megírt, izgalmas kalandregényeket.

Kedvenc karakterek: Feyre, Rhysand.

Kedvenc jelenet: amikor Tamlin hazahozza a sérült tündért.

Kedvenc idézetek:

„- De… én nem hallottam semmit.
- Persze, hogy nem hallottál – mondta elnyújtva Lucien, és megpörgette az egyik tőrét a kezében. - Gondoskodtunk arról, hogy ne láss és ne hallj senkit, csak azt, akit szükséges.
A tunikám hajtókáját igazgattam.
- Azt akarjátok mondani, hogy amikor a puka után rohantam egyszer…
- Akkor volt közönséged – fejezte be Lucien helyettem a mondatot. Azt hittem, hogy nem keltettem semmi feltűnést, miközben lábujjhegyen haladtam el olyan tündérek mellett, akik valószínűleg majd belehaltak a röhögésbe egy hallucináló, vaksi ember miatt.”

"– Minden rendben lesz. – A tündér becsukta a szemét, én pedig megszorítottam a kezét.
Valami nedves ért a lábamhoz, és nem kellett odanéznem ahhoz, hogy tudjam, tócsában áll a lábam körül a vére.
– A szárnyaim – suttogta.
– Visszakapod őket.
Erőlködve próbálta kinyitni a szemét.
–Megesküszöl rá?
– Igen – leheltem. A tündér képes volt egy halvány mosolyfélére, aztán újra becsukta a szemét. Remegett a szám. Magamban azt kívántam, bárcsak valami mást, az üres ígéretemnél többet tudnék nyújtani neki."

„- Feyre szeret vadászni.
- Nem szeretek. – Talán udvariasabb hangot kellett volna megütnöm, de folytattam. – Kénytelen voltam vadászni.”

„- Nem akarod, hogy meggyógyítsam a karodat? – Megszorította a könyökömet.
- Milyen áron? – vágtam vissza, de a fejem nem emeltem el a kőről, szükségem volt a nedves erejére.
- Ja, úgy! Látom, pár dolgot már megtanultál így tündérkörben.”

„- Semmi elismerő füttyentés?
Végzetes hibát követtem el azzal, hogy a kezébe adtam az életem. De így szóltam:
- Már így is teljesen el vagy szállva magadtól. Nem hinném, hogy egy emberke hízelgése sokat nyom nálad a latban.
Halkan, de csontokig hatolóan elnevette magát, a vérem is felforrósodott tőle.
- Nem tudom eldönteni, hogy bájos vagy-e vagy nagyon buta, hogy ilyen vakmerően viselkedsz egy főúrral.”

Értékelés: NAGYON TETSZETT.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet: KATT

Add a Twitter-hez Add a Facebook-hoz Add a Startlaphoz Oszd meg a Citromail-lel! Add az iWiW-hez Add a Google Reader-hez Add az RSS olvasódhoz

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése