Nell Frizzell: A pánik évei – Akarok-e gyereket

Miért választottam ezt a könyvet?

Azt hiszem, a legtöbb ember, főképp a nők életének egy jó részét végigkíséri a gyerekvállalás témája. Van, aki mindig is tudta, hogy akar gyereket. Van, aki a társadalmi, családi nyomás miatt szentül hiszi, hogy gyereket akar, aztán talán túl későn jön rá, hogy ez mégsem az ő vágya volt. Van, aki a külső nyomásnak ellenállva pontosan tudja, hogy sosem akar gyereket. Van, aki azt hiszi, nem akar gyereket, aztán talán későn jön rá, hogy lemaradt valamiről, ami után mégis vágyakozik. És persze vannak a bizonytalanok, akiknek fogalmuk sincs róla, hogy akarnak-e gyereket, avagy sem.

Ez a téma feminista szemszögből is nagyon fontos, mert hiába hangoztatják egyesek, hogy már egyenlőség van a nők és férfiak között, a gyerekvállalás szinte összes következménye és terhe még mindig a nők vállát nyomja. Akkor is, ha valaki szerencsés és sikerült tényleg jó társat találnia hozzá, de akkor meg aztán tényleg, ha az adott pasas teljesen alkalmatlan apának és társnak. Elég csak arra gondolnunk, hogy egy anyának sokkal kisebb esélye van nemhogy karriert csinálni, de még egy viszonylag megfelelő állást találni is.

Szóval érdekelt ez a könyv, mert bár nincs gyerekem, nagy az esélye, hogy soha nem is lesz vér szerinti, feminista nőként mégis foglalkoztat a téma.

Véleményem a könyvről

Nell Frizzell a könyv során lényegében elmeséli, miként élte meg azt az időszakot, amikor a legtöbb még gyermektelen nő pánikba esik attól, hogy lassan kifut az időből, hogy anyává válhasson. Emellett végigkövethetjük a terhességét, a szülését és a szülés utáni hónapokat is az életéből. A szerző stílusa igazán gördülékeny, közvetlen, olyan, mintha az embernek az egyik barátnője öntené ki teljesen őszintén (néha megdöbbentő bátorsággal) a szívét.

Az utóbbi időben rájöttem, hogy szeretek különböző nők gondolataiba, érzéseibe belelátni olvasás közben, vagyis szeretem az olyan könyveket, amiket nők írtak saját magukról, az életükről. Talán mert ezektől a könyvektől kezdek rájönni, hogy nem vagyok egyedül a félelmeimmel, tapasztalataimmal, vágyaimmal, problémáimmal. Nem vagyok fura csodabogár, egy elromlott valami, amit meg kéne javítani, de fogalmam sincs, hogyan. Na meg, valamiféle sisterhoodérzést is kiváltanak belőlem az ehhez hasonló történetek, amitől erősebbnek érzem magam.

Frizzell életét a huszonnyolcadik születésnapjától követhetjük végig, amikor is éppen véget ért egy több éve tartó kapcsolata, és rádöbbent, hogy elölről kell kezdenie mindent, csakhogy az anyaságra való lehetősége biológiai szempontból véges. Vagyis belépett az általa "pánik évei"-nek elnevezett korszakba.

Tetszett, hogy Frizzell nemcsak a saját érzéseit írta le nekünk, hanem általa bepillantást nyerhetünk a nők általános helyzetébe, problémáiba is. Felmerült témaként például, hogy miért a nőkre marad nagyrészt a szex közbeni védekezés felelőssége, miközben a férfiak sokkal veszélytelenebb módokon is tehetnének a biztonságos szexért, mint a nők.

Még ha az ember következetesen és határozottan állítja is az ellenkezőjét, ahogy Terri is tette egész életében, sok férfiban még így is lappang némi félelem, hogy a nők, akiket hátra akarnak dönteni, kétségbeesetten vágynak egy gyerekre, tökéletesen irányítani tudják a termékenységüket, és rejtett, gonosz méhükkel összeesküvést forralnak. Az már mellékes, hogy ugyanezek a férfiak annyira figyelnek arra, mi lesz a saját ondójukkal, mint egy tizenhat emeletes ház tetejéről mogyorót dobáló majom. Szó szerint semmit nem tesznek, hogy megakadályozzák azt, amitől rettegnek.

Arról is szó volt, hogy a társadalmunk (legyen szó az Egyesült Királyságról, Magyarországról, vagy bármelyik másik nyugati országról) mennyire nem segíti azokat a nőket, akik szeretnének gyereket, de úgy, hogy közben nem teszik tönkre anyagilag, munka szempontjából, egészségügyileg stb. a saját életüket, és ezáltal a leendő gyerekükét is. Például, ahogy fentebb is említettem, egy nő, aki gyereket akar vagy már anya, sokkal nehezebben talál olyan állást, amellyel akár csak átlagos szinten gondoskodni tud a gyerekéről és önmagáról. Még úgy is nehéz anyagilag fenntartani egy családot, ha apa is van a képletben, ha nincs, akkor a nő élete végtelen, erőn felüli küzdelemmé válik.

Pontosan tudom, hogy így van, mert anyu ápolónői fizetésből (három műszakban gürizett 40 éven át) nevelt fel teljesen egyedül (még a nagyszülőkre sem számíthatott, nemhogy apámra) kettőnket. Az életét a kórházi munka és az itthoni munka töltötte ki. Segített nekünk tanulni, ételt adott, mosott, takarított, elkísért az iskolába, vagyis megcsinált mindent, hogy életben tartson minket, viszont ezen kívül állandóan dolgozott, állandóan kimerült volt, így alig voltak csak úgy, pihenéssel, játékkal együtt töltött pillanataink. És erről nem ő tehet! Erről az a rendszer tehet, ami hagyta, hogy apám csak úgy lelépjen, és bár törvény által előírtan köteles lett volna minket, a gyerekeit pénzzel segíteni, valójában senki nem tudta erre kötelezni őt soha. Erről az a rendszer tehet, amiben egy embernek halálra kell dolgoznia magát ahhoz, hogy annyi pénzt keressen, hogy legalább etetni, öltöztetni tudja a gyerekeit. Szóval igen, a könyv leírja, hogy ezen a rendszeren az egész világon nagyon sürgősen változtatni kéne, mert sem a nőknek, sem a gyerekeknek, de még a férfiaknak sem jó.

Egy olyan rendszert kéne kiépíteni munkaügyi szempontból, amiben a nőket támogatják abban, hogy anyaként is létbiztonságban, megfelelő fizetésért dolgozhassanak, és a férfiakat sem kényszerítik kiégésre és a családjuktól való elidegenedésre. Frizzell például felveti, hogy miért nincs a nagy cégeknél ingyenes bölcsi. Elsőre költséges megoldásnak tűnik, de a cégek cserébe nyugodt, lelkes, hálás dolgozókat kapnának, akik kevésbé kimerültek, stresszesek, vagyis jobban dolgoznak és több pénzt termelnek.

Frizzell arról is írt, hogy az egészségügyi háttér sem támogató a gyereket vállaló nőkkel szemben. Kimerült, túl alacsony létszámban dolgozó orvosok, ápolók próbálnak gondoskodni a kismamákról, szülő nőkről. A többségük biztosan mindent meg is teszi, amire csak képes, de a korábban olvasott Minden szülés számít című könyvből pontosan láthatjuk, hogy milyen rosszul állnak alapvetően a nőkhöz, a női testhez, a szüléshez.

De nem kutatják rendesen a fogamzásgátlók hatását a nők testére és pszichéjére, a terhesség alatti reggeli rosszullétek okát, a menstruációnkkal kapcsolatos problémákat. Vagyis a nők egészségügyi problémáival nem foglalkoznak, egyáltalán nem keresnek rájuk valós megoldást.

Természetesen senki sem tudja pontosan, mi okozza a "reggeli rosszulléteket" (a név ne csapjon be senkit, kitart egész nap), vagy mi segíthetne rajtuk, mert mint rendesen, a női testtel és a női fájdalommal siralmasan kevés kutatás foglalkozik. A tudósok inkább kapnak támogatást arra, hogy a férfias mintázatú kopaszodást kutassák, mint hogy a terhesség első trimeszterét.

Frizzell kitér arra is, hogy a szülés után sem kapják meg a nők a szükséges egészségügyi támogatást. A statisztikák szerint ugyanis a nők fele a szülés utáni első időkben különféle mentális és lelki gondokkal küzd. A szülés utáni depresszió csak az egyik felmerülő probléma, emellett ezer más is létezik. A nők többségének még sincs lehetősége (főképp anyagi okokból) szakember segítségét kérni.

Sőt, nemhogy szakemberhez nem tudnak fordulni, a társadalmi nyomás és elvárások miatt talán még a barátaikhoz, családtagjaikhoz sem. Ugyanis a társadalom úgy tartja, a nő ösztönösen tudja, miként kell jó anyának lennie, és aki esetleg mégsem, az sz*r anya és sz*r nő.

Az a nő, akinek sötét, esetleg dühös, agresszív gondolatai támadnak, amikor már hónapok óta alig aludt, és a gyerek megint ordítani kezd az éjszaka közepén, nem mondhatja ki, hogy mit érez, mert azonnal elítélik őt. Pedig őszintén hiszem, hogy a nők többsége pontosan ugyanígy érez, csak inkább titkolják, sőt! Leszólják a többi anyát, csak hogy bizonyítsák, ők tökéletesek. Pedig mennyivel egyszerűbb lenne minden anya élete, ha elmondhatnák egymásnak őszintén, következmények nélkül, hogy valójában mit éreznek, mire gondolnak. Akkor kialakulhatna köztük egy támogató kapcsolat, ami sokkal könnyebbé tenné az anyaság nehézségeit. Frizzell is így hiszi, ezért példát mutat a könyvében.

"Az emberek nem beszélnek a nőkben forrongó erőszakról. Mintha testet öltene attól, hogy beszélünk róla." Pedig tudjuk jól, hogy ennek épp az ellenkezője igaz. Ha az ember beszél az erőszakos érzelmeiről, úgy tudja a legbiztosabban megakadályozni, hogy fizikailag is erőszakossá váljon. És a nők dühösek, ez egészen biztos. Mi is legalább annyiszor érezzük, hogy düh, gyűlölet, agresszió és harag önt el minket, mint a férfiak; mi is vágyunk rá, hogy verekedjünk, romboljunk, gyújtogassunk és fosztogassunk; mi is fantáziálunk rombolásról, szenvedésről és halálról. Annyi a különbség, hogy a férfiakat több évszázadnyi szociális kondicionálás biztatja arra, hogy dühüket kódolt, aztán iparággá fejlesztett erőszakon, például agresszív sportokon, hadviselésen, söráztatta ökölharcokban és kicsinyes bántalmazásokon keresztül vezessék le, míg a nőknek szégyen és gyanakvás járt, ha merték kifejezni ugyanezt az igényüket. Arra tanítottak, hogy a női düh valamiképp természetellenes, sőt "nőietlen" is.

Az oldalakon őszintén bevallja, hogy voltak pillanatok, amikor megbánta, hogy szült. És voltak pillanatok, amikor elképzelte, hogy egyszerűen csak ledobja az ordító gyerekét az ágyra, és elsétál. Persze sosem tette volna meg. Ezek csak gondolatok. Ahogyan például egyszer én is elképzeltem dühömben, hogy lelökök egy idős nénit a buszról, csak mert sietettem és ott totyorgott előttem. És persze sosem tennék ilyesmit a valóságban! Ezek a gondolatok természetesek, és nem lesz tőlük pszichopata az ember, épp ellenkezőleg. Levezeti a feszültséget, és ezáltal biztosítja azt, hogy a valóságban sose tegyen hasonlót.

Szóval, ahogy Frizzell is mondja, meg kéne tanulnunk nem ítélkezni egymás fölött, és mindenki élete könnyebbé válna.

– És szereted már a kicsit?

Mint az erdőtűzre hulló eső, úgy öntötte el a testemet a megkönnyebbülés. Hayley értette. Ismerte az érzést. Olyan kérdést tett fel, amire válaszolni is tudtam.

– Azt hiszem, bírom – mondtam –, de abban nem vagyok biztos, hogy már szeretem is.

(...)

– Hát hogy is szerethetnéd? – kérdezte Hayley, és szélesen elvigyorodott. – Még csak két hét telt el: alig ismered!

Abban a pillanatban az összes létfontosságú szervemet odaadtam volna Hayley-nek, és a tetejébe a lemezgyűjteményemet is.

Az anyák és nem anyák közötti ellentétekről is szó esik a könyvben. A társadalom még mindig szülőgépeknek tekint a nőket, és ha valaki mégsem vállal gyereket (akár saját döntésből, akár külső körülmények miatt), rengeteg bántás és hátrány éri. De persze ott a másik oldal is. Sok gyerektelen megszólja, lenézi azokat a nőket, akik vállalják az anyaságot. Ez is egy olyan téma, ami miatt a nők egymás ellen fordulnak ahelyett, hogy támogatnák a másik döntését. Szerintem mindenkinek joga van eldönteni, miképpen akar élni. Egy nő nem lesz jobb vagy rosszabb attól, hogy szült, vagy épp nem szült gyereket. Mindegyik életformának megvan az előnye és a hátránya, és ahogy Frizzell is írta, mindkét döntést megbánja az ember legalább egyszer élete során. Ha szültél, akkor azt, ha nem szültél, akkor azt. Az ember mindig bizonytalan lesz abban, vajon jól döntött-e, ez így normális. Ez azért van, mert mindkét életformának megvan az öröme és fájdalma, és nincs jó vagy rossz döntés, csak olyan döntés, ami nekünk magunknak jobb vagy rosszabb. Szóval ezt a szakadékot, ellentétet is el kéne tüntetni a nők két csoportja közül, mert így is elég nehéz a nők élete, nem marnunk kéne egymást, hanem támogatnunk. Az ilyen döntésekben is.

Belém hasít, hogy akármerről is közelíti meg az ember a gyerekvállalás kérdését, egy nő végül mindenképp úgy fogja érezni, hogy a döntése énközpontú, és megérdemli a kritikát. Kíváncsi lennék, vajon a férfiakkal is így van-e.

Frizzell az abortuszról is beszél. Azt írja, az, hogy szült, csak még inkább megerősítette benne azt a bizonyosságot, hogy ebben a kérdésben egyedül az adott nőnek van joga meghozni a végső döntést. Hogy miért? Mert a gyerek egy életre szóló felelősség. Ha valaki vállalja (vagy rákényszerítik, hogy vállalja), az örökre kihat a nő életére. Őszintén? Én nem akarnék olyan gyerek lenni, akit nem akart az anyja megszülni valamilyen okból... Ez hatalmas lelki teher, ami a gyerek életét is tönkreteszi. Nem mellesleg a szüléssel az adott nő a saját életét is kockáztatja. És persze, akik ellenzik az abortuszt, azok 99,9%-a csak addig foglalkozik egy gyerek életével, amíg meg nem születik. Hogy utána éhen hal-e, verik-e, megkapja-e a megfelelő orvosi ellátást stb., totál letojják. Ha valóban érdekelné őket a gyerekek életének védelme, akkor a már élő gyerekek jogaiért küzdenének!

Az ENSZ legutóbbi, 2017-re vonatkozó globális becslése szerint 295 000 nő halt meg a terhességgel és a gyermekszüléssel összefüggő, megelőzhető okok miatt. Ez napi 810 nőt jelent, körülbelül kétpercenként egyet. Az összes háborúban, az összes úttörő felfedezés és csúcshódítás során, minden tudományos kísérletben, terrorcselekményben és az emberiség összes nagy lépése során sem tették ki magukat a férfiak ilyen jelentős és hosszan fennálló halálos veszélynek, mint a nők, amikor egyszerűen csak próbálnak életet adni a következő generációnak.

Sokszor mondtam már, és elmondom most is: az abortuszt betiltani akaró férfiak közül egy sem bírna ki egy terhességet. Egyetlen vöröslő képű, félelemből, nőgyűlöletből és idiotizmusból gyúrt pasas sem bírná ki, hogy a bőrüket, izmaikat, csontjukat széjjelszaggassa egy meg nem született gyermek. Egyikük sem vállalna három hónapnyi folyamatos hányást, mindent átjáró rettegést, alkalomszerű vérzést és nem múló fáradtságot, amit aztán még hat hónapnyi ízületi fájdalom, zihálás, csökkent mozgásképesség, inkontinenciaközeliség, félelem és kimerültség követ olyasvalamiért, ami talán meg sem éri, hogy megszülessen. Egyikük sem adná fel a társadalmi pozícióját, a munkaképességét, az anyagi biztonságát, gondolati és mozgásszabadságát, egész addigi életmódját, hogy valami olyat növesszen a testében, amit nem akart – épp elég nehéz úgy is, ha akarja az ember!

Érdekes volt Frizzell kapcsolata a párjával, Nickkel is. Őszintén, kicsit bizonytalan vagyok, miként látom a kapcsolatukat. Azt éreztem, hogy szeretik egymást. De nem igazán tudom, hogy Nick végül valóban maga is akarta-e a gyereket, vagy csak azért bólintott rá, mert szereti Nellt. És ha utóbbi, akkor vajon tényleg képes lesz-e kitartani a családja mellett szeretetben. Talán csak bennem is ott él a körülöttem tapasztaltak miatt az előítélet, az ösztönös félelem, hogy a férfi úgyis lelép majd, akár Frizzellben, de remélem, hogy ezúttal ez egy nem valós félelem, mert olvasás közben megkedveltem Frizzellt, és örülnék, ha szép élete lenne családostól... Mintha egy barátnak drukkolnék...

Hogy tetszett a könyv?

Egyfelől nagyon sok női problémát, témát pedzegetett benne Frizzell nagyon érdekes, elgondolkoztató módon, amit imádtam. Másfelől úgy éreztem, mintha egy barát mondaná el nekem a történetét, teljesen őszintén, amitől olvasás közben egyfajta sisterhood érzés alakult ki bennem.

Szóval összességében IMÁDOM ezt a könyvet.

Kiknek ajánlom a könyvet?

Minden nőnek, aki már szült, aki szeretne szülni, és aki vagy sajnos nem tud vagy nem akar anya lenni. Szóval... minden nőnek.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet:

KATT