Térjünk vissza Panembe, ugyanis Suzanne Collins ezúttal az 50. Éhezők Viadaláról, a második Nagy Mészárlásról mesél. Ezúttal sokunk kedvencének, Haymitch Abernathynek a tragikus történetét ismerteti meg velünk az író! Tartsatok bloggereinkkel, hogy megtudjátok, mit gondolnak Az éhezők viadala legújabb kiegészítőkötetéről! És ne felejtsetek el játszani se! Két szerencsés olvasónk megnyeri Az aratás hajnala regényt az Agave Könyvek kiadónak hála.
Miért választottam ezt a könyvet?
Nagyon szeretem Az éhezők viadala-trilógiát, és annak ellenére, hogy a valóságban nem igazán vagyok oda az alkoholistákért, mégis Haymitch a kedvenc karakterem. Nagyon kíváncsi voltam, hogy vajon miért lett olyan, amilyen, mit kellett átélnie a saját viadala során. Mindig is jó embernek tartottam, aki hatalmas lelki törést élt át, de ez előtt a könyv előtt elképzelni sem tudtam, hogy pontosan mit. Szerencsétlen sokkal rosszabb dolgokon ment keresztül, mint azt valaha hittem volna.
Véleményem a könyvről
A történet főszereplője ezúttal az eredeti könyvek Haymitche. Megtudhatjuk, hogy fiatalon hogyan választották ki a viadal egyik résztvevőjének, mi történt vele a viadalon, hogyan nyert, és mi történt vele a győzelme után. Vagyis megkapjuk az okokat, amik miatt Haymitch azzá az összetört, mégis szerethető alkoholistává vált, akinek az eredeti történetben megismerhettük.
Először is, ez a könyv sokkal többet adott számomra, mint azt eredetileg vártam. Én azt hittem, hogy Haymitch viadala egy egyszerű viadal lesz, amiben beteszik a fiatalokat az arénába, megküzdenek egymással, Haymitch győz, és ennyi. Nem gondoltam volna, hogy a lázadás kezdete nem Katniss-szel kezdődött, hanem már Haymitchcsel. Nem gondoltam volna, hogy Haymitchben sokkal-sokkal több van, mint az elsőre látszik.
Katniss van a történet hősének kikiáltva, pedig ő csak szimplán belekerült a dolgokba, sodródott az eseményekkel, egyszerűen csak túlélni akart, esze ágában sem volt szembeszállni a Kapitóliummal és megdönteni Snow hatalmát. Ezzel szemben Haymitcht biztosra vette, hogy nem fogja túlélni a viadalt, nem is ez volt a célja, hanem hogy elvégezze a rá bízott küldetést.
– És részben az a mi nagy bajunk. Hogy azt gondoljuk, a dolgok elkerülhetetlenek. Nem hisszük, hogy lehetséges a változás.
Ő a történet valódi hőse! Az a karakter, aki tudatosan és aktívan cselekedni akart szinte az első pillanattól kezdve. Az, aki nem csak sodródott az eseményekkel, aki nem csak önmagára gondolt, hanem (a szerettei megmentése mellett) a világot is jobbá akarta tenni. És bár eddig is szerettem a karakterét, ezt a könyvet olvasva még jobban a szívembe zártam őt.
Sejtettem egyébként, hogy a viadala borzalmas lesz, talán borzalmasabb is, mint Katnisséké volt, és igazam lett. Szerintem sokkal traumatikusabb élményei voltak Haymitchnek már az arénában, és már csak ezek miatt is miatt simán megértem, hogy később csak az alkohollal volt képes túlélni a mindennapokat. De arra, ami még emellett történt vele, egyáltalán nem számítottam. A fizikai sebek mellé olyan lelki sebeket kapott, amiket egy felnőtt sem biztos, hogy túlélne, nemhogy egy tinédzser. Olvasás közben nem akartam mást, csak biztonságban tudni és agyonölelgetni őt.
És most, a múltja tudatában az eredeti könyvekben és filmekben is teljesen más szemmel nézek rá, a jelenetekre, amikben szerepel. A szavai, a gesztusai, egy csomó minden többletjelentést kapott és értelmet nyert számomra.
Imádtam, hogy bár visszatértünk a múltba, mégis egy csomó ismerős szereplő felbukkant a történetben Haymitchen kívül is. Katniss apja, Effie, Plutarch, Beetee, Wiress, Mags és persze, maga Snow elnök. Egyfelől nosztalgikus volt megint róluk is olvasni, másfelől nagyon klassz volt egy kicsit többet megtudni róluk. Látni, hogy milyenek voltak korábban, mi történt velük.
– Miért hunyászkodtok meg velünk szemben? – üti a vasat.– Mert maguknál vannak a puskák – válaszolja Ringina szenvtelen hangon.– Tényleg csak a puskák miatt? Azt elismerem, hogy előnyösek. Másrészről, ha belegondoltok, mekkora különbség van a népességszámban... – mereng Plutarch.(...)– Én nem meghunyászkodásnak nevezném – szólalok meg.– Pedig az. Elfogadjátok a Kapitólium feltételeit.– Mert nem akarunk meghalni! – csattanok fel.
De a régi szereplők mellett az új karakterek is nagyon jól sikerültek, kidolgozott, összetett személyiséggel bírtak. Haymitch társai közül a viadalon többeket is megszerettem. És persze többekért meg is szakadt a szívem.
Kíváncsi voltam a romantikus szálra is, mert erről majdhogynem semmit nem tudhattunk meg az eredeti történetből. És számomra most már teljesen logikus, hogy miért nem. Nagyon tetszett, hogy a coveys szállal ez a könyv nemcsak az eredeti trilógiával lett összekapcsolva, hanem az Énekesmadarak és kígyók balladájával is.
Az is klassz volt, hogy bár már három viadalt is végigkövethettünk a korábban megjelent könyvekben, ez a negyedik mégis tudott újat mutatni. Annak ellenére, hogy pontosan tudtam, mi a viadal végkimenetele, egy pillanatig sem unatkoztam, nagyon izgalmas volt az egész. Mert bár tudtam, ki fog győzni végül, fogalmam sem volt, hogy pontosan mi történik majd a többiekkel, hogyan veszítjük el őket.
Sőt, én azt is simán el tudtam volna képzelni, hogy nem is veszítünk el mindenkit, mert hát a Kapitólium olyannak mutatja a viadalt, amilyennek akarja. Ha valakinek sikerülne megszökni, biztos, hogy azt nem mutatnák be, hanem megjátszanák valahogy a halálát, és elhitetnék mindenkivel, hogy az a valóság, és az illetőnek vége. De az is kiderült, hogy simán tudnak hasonmásokat készíteni. Szóval igen, bár elvileg tudtam, mi lesz a viadal vége, mégis volt bennem némi kétség, hogy valóban jól tudom-e, vagy csak a Kapitólium által megtévesztettek közé tartozom... Persze, hogy a megérzésem jónak bizonyult-e, vagy sem, nem árulom el, majd ti is megtudhatjátok a könyvből...
A történet vége nagyon megrázóra sikeredett, és engem a jövőbeli lezáró jelenet sem tudott igazán megvigasztalni, ami már a Kapitólium legyőzése után játszódott. Haymitch sokkal jobbat érdemelt volna. Megérdemelte volna az igaz szerelmet, a békés, boldog életet. De helyette olyan traumákat kapott, amik (ha kicsit enyhült is a fájdalma idővel és a Kapitólium legyőzésével) sosem múltak el.
Haymitch egy igazi tragikus hős a szememben.
Hogy tetszett ez a könyv?
Az első szótól az utolsóig lekötött, nagyon izgalmas volt, sokkal összetettebb és érdekesebb, mint amire számítottam. Haymitcht még jobban imádom, mint előtte, és a fél karomat odaadnám, hogy elolvashassam az ő szemszögéből a teljes eredeti trilógia eseményeit. A történet egyszerre volt nosztalgikus és újszerű. Annak ellenére, hogy már a negyedik viadalt olvashattuk végig, tudott új gondolatokat, dolgokat adni, és ugyanolyan érdekfeszítő és megrázó volt, mint a korábbi viadalok, ha nem még inkább. És alig várom, hogy láthassam a könyv filmváltozatát. Nagyon-nagyon remélem, hogy jó színészt választanak a fiatal Haymitch szerepére, és jól sikerül a film is, mert szükségem van ebből a könyvből egy zseniális filmváltozatra.
Szóval összességében IMÁDOM, IMÁDOM, IMÁDOM ezt a könyvet.
Kiknek ajánlom ezt a könyvet?
Mindenkinek, aki szerette Az éhezők viadala-sorozatot.
Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod ezt a könyvet:
Nyereményjáték:
Az éhezők viadala-rajongóknak könnyű dolga lesz, ugyanis hipp-hopp rá fognak jönni, kiknek a nevét rejtettük el az egyes állomásokon. A kiemelt betűkből összeálló szereplő nevét írjátok be a Rafflecopter-dobozkába (1 állomás = 1 szereplő).
(Ne feledjétek, a beírt válaszokon már nem áll módunkban javítani. A kiadó csak Magyarország területére postáz. A nyertest e-mailben értesítjük. Amennyiben 72 órán belül nem jelentkezik a szerencsés, újabb nyertest sorsolunk.)
Állomáslista:
04. 08. Kitablar
04. 10. Sorok között
04. 16. Csak olvass!
04. 17. Hagyjatok! Olvasok!
04. 18. Utószó
04. 20. Pandalány olvas
04. 22. Spirit Bliss Sárga könyves út
04. 24. Dreamworld
04. 26. This is my (book) universe
04. 29. Kelly és Lupi olvas
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése