Ecsédi Orsolya legújabb regénye egy nagyon izgalmas felépítésű és igazán aktuális történet, mely egy nagyon fontos témát boncolgat. Ismerd meg a könyvet bloggereink jóvoltából, és ha játszol velünk, akkor akár egy példányt is nyerhetsz a kötetből a Móra kiadó felajánlásából.
Érezted már valaha magányosnak magad? És azt, hogy fogalmad sincs, mit kezdj a szürke kis életeddel? Megesett, hogy valami elsőre ártatlannak tűnő függőségbe menekültél, a fantáziavilágodba, a könyvek, filmek világába, bulizásba, egy számítógépes játékba vagy bármi másba? Ha igen, akkor magadra fogsz ismerni ebben a történetben, és számíts rá, hogy szétcincálja majd a lelkedet. Ahogy az enyémmel is tette.
Egyediség a köbön
A kötet többféle szempontból is nagyon egyedi. Kezdjük a kivitelezésénél: sosem láttam még olyan könyvet, aminek ilyesféle dupla borítója volt, és a hátsó borítófüle úgy volt megoldva, hogy ha behajtod, akkor lényegében a könyvből egy kis alul-felül nyitott, de oldalt zárt „dobozka” válik.
A behajtott rész egyfelől védi az oldalak élét, ezért valószínűleg kevésbé fog megsárgulni az idők során, mint egy simán kivitelezett kötet. Másfelől nagyon tetszett, hogy a behajtható kis fület simán lehetett olvasás közben könyvjelzőként használni úgy, hogy nem csúszott ki a helyéről, nem gyűrte meg a könyvet. Nagyon ötletes és hasznos volt számomra ilyen szempontból. Nagyon tetszettek a borítón kívül és belül lévő illusztrációk is, nem mellesleg a dupla borító egy könyvön és a csíkos füzetes illusztráció magára a történetre is utal, hiszen abban is két világ mosódik össze egyetlen történetté, és az egyik világot szimbolizálja a csíkos füzetlap.
A történet felépítése is izgalmas volt. Két nagyobb részből állt, amiben az OTTHON és NIHIL megnevezésű fejezetek váltakoztak. Az OTTHON fejezetekben Szil és a csapatának három másik tagja (Haiku, Watt és Argon) egy fantasyvilág hőseiként különböző szörnyeket gyilkolásztak, hogy végül legyőzhessék főellenségüket Slavert. A NIHIL megnevezésű fejezetekben pedig Szilt beszippantja valami örvény, és átkerül egy szürke, ijesztő világba, ahol a piócák börtönőrként utasítgatják, és meg kell küzdenie a többi arctalan fogollyal egy túlélőtábornak nevezett helyen.
Elsőre a történet valami fura fantasysztorinak tűnhet, míg az ember rá nem döbben, hogy minden csak szimbolikus, és meg nem érti, miről is van pontosan szó. Amikor pedig rájön, arra is ráébred, milyen zseniálisan van felépítve ez a két világ, és az író milyen zseniálisan átadja „kódnyelven” mindazt, ami valójában történik.
És végül az is egyedi volt a sztoriban, amiért egyáltalán felkeltette a figyelmemet, és el akartam olvasni. Facebookon láttam ugyanis, hogy az író arról mesélt az oldalán, hogy a könyvben a karaktereknek nincsen nemük. Fogalmunk sincs róla, hogy a főszereplők vagy épp a mellékszereplők lányok vagy fiúk, bármelyiknek hihetjük őket. Korábban még sosem olvastam olyan történetet, amelyben az író tudatosan nem adott nemet a karaktereinek. Olyat igen, amiből mondjuk az első 50 oldalon nem derült ki egy karakter neme, de az inkább írói hiba volt, mivel a későbbiekben megtudtuk, csak egészen addig az író elfelejtette elmondani, megmutatni.
Szóval nagyon kíváncsi voltam, hogy vajon miként működik egy regény nem nélküli karakterekkel, vagy egyáltalán működik-e. És azt kell mondanom, hogy bár végül más miatt mondom azt, hogy ez volt eddig számomra az év legjobb regénye azok közül, amiket olvastam, de a nemtelen ötlet is működött.
Természetesen végig próbáltam kitalálni, hogy vajon ki milyen nemű lehet, de miközben ezzel szórakoztattam magam, rájöttem, hogy igazából bármilyennek el tudom képzelni az összes karaktert, és a cselekmény szempontjából egyáltalán nem lényeges ez a kérdés.
Amikor egy regény nagyot üt
Még csak a regény közepénél tartottam, amikor ráírtam két barátomra, hogy szívből ajánlom nekik is ezt a könyvet, mert tudom, hogy az ő életükben is olyan időszak van éppen, amikor nagyon át tudják majd érezni a történetet, és nagyot fog ütni.
Nem akarom lespoilerezni a regény lényegét, mert számomra is érdekes volt magamtól rájönni, hogy mit is az Otthon, mi a Nihil, és mit jelentenek az ezeken a helyeken történő dolgok. De lényegében ez a történet a mély emberi magányról szól. Arról a fajtáról, amikor egyszerűen nem találod a helyedet, nem érted a körülötted lévő embereket, szó szerint számkivetett vagy, aki képtelen kommunikálni, kapcsolatokat létesíteni másokkal és minden másra, ami az élettel együtt jár. Arról a fajta magányról, amikor lényegében már feladtad. Egyszerűen meghúzod magad, és beletemetkezel valamibe, ami elfeledteti veled az egész életedet. Szilnek és a csapatának ezt jelenti a szörnyvadászat.
Nehéz volt olvasnom ezt a regényt, mert fiatalkoromban pontosan olyan voltam, mint Szil, és még most is nehéz nem visszacsúszni lelkileg arra a szintre. Csak én nem szörnyeket öldöstem anno, hanem az írás, a könyvek, a filmek és sorozatok világába temetkeztem, vagyis a saját elmémbe és fantáziámba. És sokszor olyan mélyen, hogy tényleg nem láttam a valóságot. Vagy mondjuk úgy, hogy láttam, csak nagyon sikeresen tudtam úgy tenni, mintha nem létezne.
Amikor voltak barátaim, akkor is kisebb-nagyobb mértékben kívülállónak éreztem magam még közöttük is. Túl magának való, túl introvertált, túl ilyen, túl olyan voltam hozzájuk képest. Vagyis egyszerűen más.
Szóval nagyon át tudtam érezni Szil félelmeit, magányát, fájdalmát és kirekesztettségét. Azt, hogy valami függőségbe menekül az élete elől. A problémáit Magával és Parával, a két piócával, akik mondjuk úgy, hogy a legfontosabb szereplők közé tartoznak az életében. Azt, hogy mennyire kapaszkodott a csapatába, még ha félt is tőle, hogy nem feltétlenül igaz barátok, és csak a közös küldetés tartja össze őket. Amikor először beszéltek egymással mind a négyen teljesen őszintén, szemtől szemben, konkrétan könnyeztem.
Nagyon tetszettek egyébként Haiku, Watt és Argon háttértörténetei. Hogy kik ők valójában, milyen nehézségeik vannak, miken mennek keresztül. Jó ötlet volt, hogy csak Szil és Haiku voltak egykorúak, a többiek idősebb korosztályba tartoztak. Ez megmutatta, hogy a magány nem feltétlenül egy bizonyos korosztály osztályrésze, hanem bárki lehet magányos és elvesztett. És azt is, hogy lényegében a barátság nem korfüggő, simán megeshet, hogy egy fiatalabb és egy idősebb ember jól megtalálja egymással a közös hangot.
– Az argon egy nemesgáz! Egyszerűen illik egy varázslóhoz, úgy gondoltam.– Más szóval eltaláltam! – vigyorog Haiku. – Elég lett volna ennyit mondanod.– Nem vagy, mi? – forgatja a szemét Watt.– Nem – rázza a fejét Argon. – Gáz.
A háttérsztorikból az is kiderült, hogy hiába érezzük úgy, hogy valakit jól ismerünk, valójában nem biztos, hogy tudjuk, zárt ajtók mögött milyen is az élete, mivel kell megküzdenie, hogy érzi magát igazából. Ha valami bajod van, nehéz beengedni másokat. Főképp, mert nehéz megbízni másokban, lévén az emberek többsége nem egyszer csalódott már az állítólagos barátaiban élete során.
Nagyon reméltem olvasás közben, hogy Szil és a többiek végül rálelnek a kiútra. Megtalálják a helyüket a világban, és megtanulják elfogadni és szeretni önmagukat. És annak is drukkoltam, hogy kiderüljön, küldetések nélkül is valódi barátok.
A vonatos jelenet egy kicsit fájt, mert nem egyszer hagytak már hasonlóan cserben, és annak egyszer sem lett jó vége. De reméltem, hogy itt lesz valami elfogadható magyarázat rá (bár megsejtve, hogy Haiku esetében mi lehetne jó magyarázat, kicsit féltem is).
Menedék vagy rabszolgaság?
Sok olyan tevékenység van, ami elsőre szórakoztatónak, kreatívnak tűnik, segít kicsit kikapcsolódni, segít elfelejteni a mindennapi gondokat és a való világot. Ám ha ezt a tevékenységet túlzásba visszük, és ténylegesen megszűnik mellette az életünk, akkor az már nem menedék, hanem függőség. Az adott tevékenység rabszolgáivá válunk.
Anno, tizen-, huszonévesen én is beleestem hasonló függőségekbe. Míg végül az írás is azzá vált számomra. Először kreatív menedéknek indult (és valóban megmentette az életemet), aztán huszonévesen irreális módon alárendeltem neki mindent. Volt, hogy potyogó könnyekkel írtam a blogomra a ficem új fejezetét, mert annyira migrénem volt, mégsem bírtam leállni. Megesett, hogy a jövőmmel kapcsolatban olyan döntéseket hoztam csak azért, hogy írhassak, amikről tudtam, hogy hosszú távon csak ártani fognak nekem. Aztán eljött a mélypont, és szerencsére ki tudtam magam rángatni a gödörből. De... egyfelől nem volt könnyű. Másfelől a mai napig nagyon kell figyelnem arra, hogy ha nehéz élethelyzetben vagyok, ne essek vissza ugyanabba a gödörbe. Mert annyira kellemes lenne, annyira kényelmes és könnyű... Egy ideig.
Most épp az életem olyan szakaszában járok, hogy ismét aktívan visszatértem az íráshoz, de nagyon figyelek arra, hogy ne essek át megint a ló túloldalára, és ne adjam fel az egész életemet érte, hanem mellette hagyjam magam élni is.
Mivel tényleges tapasztalatom van ezen a téren, kíváncsi voltam, milyen tanulságot ad át a regény ezzel kapcsolatban. Mert én úgy vélem, hogy ezek a függőséget is okozható tevékenységek alapvetően nem feltétlenül rosszak. Sőt, tudnak nagyon hasznosak, építőek, egyenesen életmentők is lenni. Valóban segíteni az embernek kikapcsolódni, pihenni egy kicsit, kreatívkodni. A lényeg, hogy meg kell húzni és be kell tartani a határokat, hogy ne váljanak függőséggé.
Szóval érdekelt, hogy végül oda lyukadunk-e ki tanulságként, hogy Szil akkor lesz csak jól, ha végleg és teljesen feladja a hőséletet, ami a mániájává vált, hagyja, hogy beszippantsa a „nihil”, és belőle is „pióca” válik. Vagy az író megmutatja azt, hogy nem kell teljesen lemondania a hőslétről, hiszen ez nem feltétlenül káros dolog, és a személyiségének egy fontos része. Hanem egyszerűen mértéket kell tartania, és megtalálni az egyensúlyt a hőslét és a valódi élet között.
Még két fontos „menedék” tűnt fel a történetben. Az egyik a Nihil-beli Era „birodalma”, ami ismerős és nagyon reális búvóhely az olyan fiatalok számára, mint Szil (vagy épp én voltam anno). A másik a háziállat, vagyis ebben az esetben Kempelen, amit szintén nagyon reális gyógyírnak találtam.
Amikor mélyponton voltam, akkor került hozzánk a két kutyusom, Pötyi és Manó. És megesett, hogy csak miattuk keltem ki az ágyból, mert őket el kellett látni. Ahogyan az is, hogy amikor nagyon kétségbeestem, az mentett meg, hogy őket átöleltem. Egy kutya vagy bármilyen háziállat egyszerűen a legjobb társaság egy magányos, depressziós ember számára. Segít abban, hogy megtanulj felelősséget vállalni, megismerd a feltétel nélküli szeretetet, és vigaszt, társaságot találj egy élőlényben. És segít kikecmeregni a depresszióból, a kétségbeesésből is, és visszaterelni az életbe.
Nem mondom el, mi történt a könyvben, de azt igen, hogy az író nagyon szépen és reálisan építette fel mind Szil karakterét, mind azt a személyiségfejlődési utat, amin végighaladt. Logikus kapaszkodókat adott neki, amikkel valóban ki lehet mászni végül a gödörből.
Kommunikációs zavar és bullying
A piócák furcsa nyelvet használnak, amit Szil először nem ért, de ha nagyon koncentrál, akkor mégis felfogja. Amikor először olvastam a Nihil-fejezeteket, éreztem, hogy valahogy meg lehet érteni ezeket a piócák által mondott dolgokat, úgyhogy elkezdtem kódfejtőset játszani. És ha nem is a legelején, de végül rájöttem, hogy melyik mondatuk mit is jelent. Szóval ez egy szórakoztató játék volt számomra.
A játék mellett viszont nagyon szépen szimbolizálja a valós kommunikációs zavarokat az emberek között. Legyen szó szülő-gyerek, baráti vagy tanár-diák kapcsolatról, nagyon sokszor előfordul, hogy mindkét fél jóindulatú, akár szereti is a másikat, mégis valahol folyton félrecsúszik a beszélgetés a felek között. Ahelyett, hogy megértenék egymást, csak vita keletkezik, és még jobban eltávolodnak, még inkább visszahúzódnak a saját csigaházukba, és kizárják a másikat. A Szil és a piócák közötti beszélgetések is szépen visszaadták ezt.
Valamint válaszolnom kéne. De válaszolni utálok a legjobban. Odafigyelni fárasztó, gondolkodni még fárasztóbb, de a rohadt válaszolás a legfárasztóbb és a legfeleslegesebb dolog a világon. Az összes kísérletem félremegy. Soha nem az jön ki a számon, aminek kellene.Miért nem ért meg Maga szavak nélkül? És miért nem hagy békén?
És bár Szil és a csapata, valamint Szil és az arctalanok közös nyelvet beszéltek, közöttük sem mindig működött a kommunikáció. Idő kellett ahhoz, hogy Szil nyíltan tudjon beszélni a csapata tagjaival, a barátaival, és beismerje a függőségi problémáját és az egyéb gondjait. Ahogyan ahhoz is idő kellett, hogy a barátai őszinték legyenek vele és egymással.
De a karaktereknek önmagukkal is nehézséget okozott szembenézni, vagyis a belső kommunikációjuk sem működött rendesen. Szil átverte a saját elméjét, Krónak pedig (az egyik arctalannak) egyszerűbb volt másokat bántalmaznia, semmint elgondolkozni azon, hogy valójában azért agresszív, mert utálja önmagát és az életét, és ezen változtatnia kéne.
A piócás kommunikációs zavarok legalább annyira fájtak a lelkemnek, mint Szil magánya és függőségbe menekülése, mert ezt is át tudtam érezni. Nagyon nehezen megy nekem is a kommunikáció, sokszor félrecsúszik, az adott pillanat fájdalmában nem azt mondom, amit valójában érzek, és sokszor mások is megbántanak úgy, hogy nem gondolták komolyan. Szóval igen, ez is olyasmi, ami olvasás közben fájdalmat okozott a lelkemnek, mert túlságosan ismerős volt.
Zseniális és fájdalmas
Ahogy fentebb már írtam, eddig ebben az évben ez volt számomra a legérdekesebb és legütősebb történet. Nagyon egyedi volt, és minden egyes szavát teljesen és mélyen át tudtam érezni, mert mondhatni az én fiatalkoromról szólt. Ha másképp is, de szinte mindent átéltem tizen-, huszonévesen, amit Szil. És az író annyira mélyen és reálisan adta át a karakter magányát, függőségét, a piócákkal való kapcsolatát, az elszigeteltségét, a barátaival kapcsolatos kétségeit és minden mást is, hogy egyszerűen olvasás közben én is újra éreztem mindent. Voltak jelenetek, amiknél konkrétan sírtam, mert eszembe jutott a saját múltam, én hogy én is pont azt éreztem, amit Szil. Szóval imádtam ezt a könyvet annak ellenére, hogy nagyon-nagyon fájt olvasni.
🤯 🤯 🤯 🤯 🤯 5/5 – A könyv első fele nagyon megmozgatta az agyamat. Próbáltam kitalálni, hogy a két világ és a bennük lévő dolgok és lények mit szimbolizálnak, jelentenek valójában. A könyv második felében pedig, amikor már pontosan értettem, mi történik, a történet pszichológiai szálain pörögtek a gondolataim. Olyannyira megfogta az agyamat ez a könyv, hogy múlt éjszaka konkrétan olyan alternatív világokról álmodtam, mint az Otthon és a Nihil, és az is biztos, hogy még napokig, ha nem hetekig a fejemben lesz a történet.
🔥 5/1 Mivel a romantikus szál tinédzserek között szövődik, ezért természetesen erotikus izzás egyáltalán nincs a könyvben. De romantikus jelenetek vannak, amiket aranyosnak találtam.
🤧🤧🤧 5/3 – Nem bőgtem végig a könyvet, de igen, volt több jelenet is, aminél elhasználtam jó pár zsebkendőt, mert emlékeztettek a saját múltamra és a korábbi lelki fájdalmaimra.
💔💔💔💔💔 5/5 – A szívemet teljesen kicsinálta ez a könyv. Nagyon élveztem, zseniálisnak tartom, de lelkileg fájt olvasni. És a vége is kicsit keserédes volt amiatt, amit Haiku elmondott Szilnek.
🍵🍵🍵🍵 5/4 – Én konkrétan egy finom tea mellett olvastam el a könyv egy részét, mert a szívfájdalom után kellett valami, ami felmelegíti a lelkemet. Szóval ehhez olyan tea passzol, de nagyon, ami megnyugtatja az embert, amikor érzelmileg feldúlt.
⌚⌚⌚⌚⌚ 5/5 – Összességében ez volt eddig a legjobb regény, amit ebben az évben olvastam, pedig volt már pár, amit imádtam. De ez annyira rólam szólt, annyira ismerős volt minden érzés, amit megjelenített, hogy egyszerűen olvasás közben egyszerre fájt és gyógyította a lelkemet. Ez a regény mintha konkrétan nekem szólt volna.
Ha kíváncsi lettél a könyvre, itt megvásárolhatod:
Nyereményjáték:
Mostani játékunkban Ecsédi Orsolya korábban megjelent regényeiből hoztunk egy-egy részletet, a te feladatod pedig az, hogy felismerd, mely könyvből származik, majd a helyes választ beírd a Tally-form megfelelő sorába.
(Figyelem! A játék utolsó állomását követő 3. napig tudjátok beküldeni a válaszaitokat, nem tudjuk hosszabbítani a turnékat! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)
Idézet a játékhoz:
„Adél nénit feltűnő jókedvében találták. Úgy szuszogott, mint egy vidám vulkán, amiből minden pöffenéssel verssorok távoznak.”
Állomáslista:
08. 05. Utószó
08. 07. Könyv és más
08. 09. Spirit Bliss Sárga könyves út
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése