Radclyffe Hall: A magány kútja - Blogturné

Radclyffe Hall merész regénye, A magány kútja arra tett kísérletet megjelenésekor, hogy tabukat döntsön és nyíltan beszéljen a homoszexualitásról. Könyvét máig a leszbikus irodalom klasszikusának tartják. Magyarországon először 2017-ben adta ki a regényt a Park Kiadó, s a Blogturnéklub segítségével ti is megismerkedhettek ezzel a tabudöntögető történettel. Kövessétek a turné állomásait, s ha minden kérdésre helyes választ adtok, nyerhettek egy példányt a regényből.
 

Radclyffe Hall A magány kútja című regénye azonnal felkeltette az érdeklődésemet, mert bár elég sok LMBTQ regény jelenik meg mostanság, azok általában meleg férfiakról szólnak, nem pedig leszbikus nőkről vagy transzszexuálisokról. Úgyhogy a témája miatt kezdett el érdekelni ez a könyv, és mert kíváncsi voltam, hogy egy évszázaddal ezelőtt vajon hogyan is éltek az LMBTQ emberek, és mennyiben változott a helyzetük a jelenben.

Röviden összefoglalva, a történet egy Stephen Gordon nevű fiúról szól, aki női testbe született az 1800-as évek végén. A szülei gazdagok, egy Morton Hall nevű birtokon élnek. Az édesapa Stephen kisgyerekkora óta sejti, hogy mi is a helyzet vele, mitől „más” a „kislánya”, mint a többi kislány, és ettől csak még jobban óvja és imádja Stephent. Az édesanya viszont már szinte születésekor ösztönösen eltaszítja magától, mert érzi, hogy valami „nem stimmel” vele. Stephen gyerekkora így is viszonylag boldogan telik, ám mikor Stephen felnőve beleszeret egy másik nőbe, a titok felszínre kerül.

Egy barát születése

A történet a születésétől a harmincas éveiig mutatja be Stephen életét, vagyis olvasóként végigkövethettem élete első harmincvalahány évét, ezáltal pedig igazán megismerhettem, és megszerethettem őt. Stephen nagyon jó ember. Pont olyan, mint az édesapja: becsületes, intelligens, jószívű és gondoskodó. Persze neki is megvannak a hibái, például a túlzott önfeláldozás, de egy nagyon szerethető karakter.

Olvasás közben olyanná vált számomra, mint egy barát, átéreztem és megértettem a gondolatait, érzéseit, vágyait és félelmeit. Amikor a könyv végére értem, szó szerint hiányérzetem támadt, amely a mai napig nem múlt el. Néha azon kapom magam, hogy elgondolkozom, vajon mi történhetett Stephennel a könyv vége után. Vajon hogyan képzelte el Hall Stephen életének további részét? És ilyenkor szörnyen sajnálom, hogy nem egy kortárs íróról van szó, akit esetleg megkereshetnék a kérdéseimmel.

Szülők és szülőpótlékok

Stephen édesapja egy igazi kincs. Olvasás előtt azt feltételeztem, hogy majd ő lesz az, aki teljesen kiakad a gyereke transzszexualitásán, úgyhogy mikor kiderült, mennyire szereti Stephent, nagyon kellemesen csalódtam. Sir Philip egy igazi apa, igazi szülő, aki feltétel nélkül szereti a gyermekét, bármitől megvédi, és mindig kiáll mellette. Ha egyszer mégis férjhez mennék, egy ilyen férfit szeretnék magam mellett tudni, a gyerekeim mellett pedig egy ilyen apát.

Stephen édesanyja, Lady Anna, már koránt sem ilyen jó szülő. Már a legelején megérzi a gyereke „másságát”, de ahelyett, hogy foggal-körömmel védené őt, ahogyan egy igazi anyának kéne, inkább eltaszítja magától. Amikor pedig Stephennek védelemre lenne szüksége, nem kapja meg tőle, sőt, a nő olyasmiket mond Stephennek, amiknek egy anya száját sosem lenne szabad elhagynia.

Van Stephen életében még két nő, akik amolyan szülői hatással voltak rá. Két házi tanítónőről van szó. Az első Mademoiselle Duphot, aki Stephen kisgyerekkorát kíséri végig. Ő tanítja meg az alapokra, ám mivel nagyon-nagyon szereti Stephent, így kicsit elkényezteti, ráhagy egy csomó mindent, és emiatt Stephen elhanyagolja a tanulmányait. A második Miss Puddleton, aki Stephen tinédzserkorában érkezik Mortonba, és nemcsak tanítóvá, hanem egyfajta pótanyává válik Stephen életében. Pontosan tudja, mi játszódik le Stephenben, mert ő is hasonlókon ment keresztül fiatalon. Épp ezért félti, támogatja, oktatja Stephent. Mindig azt mondja neki, csak a tudása, intelligenciája és írói tehetsége menthetik meg őt, ezekre kell támaszkodnia.

Leszbikus vagy transzszexuális

Miután elolvastam a könyvet, utánanéztem a neten a különböző véleményeknek, és sokban fiús leszbikusként írnak Stephenről, a regényt pedig a leszbikus irodalomhoz sorolják. Én ezzel nem értek egyet. Stephen gyerekkorától kezdve fiú szeretne lenni, amikor nem kényszerítik rá a lányos viselkedést, akkor ösztönösen fiúként cselekszik. A testét is sokszor torznak, csúnyának találja, elsősorban a nőies jellege miatt. Szóval nemcsak egyszerűen egy fiús lány, hanem egy női testbe született lélek, aki fiúnak, később pedig férfinek érzi magát. És nem csak azért, mert a fiúk és férfiak szabadabbak, olyasmikkel foglalkozhatnak, amikkel Stephen is szeretne, hiszen akkor testi értelemben nem vágyna férfivá lenni, csak az előjogaikat akarná.

A transzszexualitást bizonyítja az is, hogy Sir Philip erről témáról olvas könyveket, még ha nincs is nevén nevezve a dolog. Pontosan tudni akarja, hogy mi is történik a gyerekével, és az egyik könyv, amit olvas konkrétan a férfi testben lévő női, és a női testben lévő férfi lélekről szól.

A szerelem az szerelem

Stephen az odaadó, gondoskodó, önzetlen szerelmes egyik példája, mindezt pedig szintén az édesapjától örökölte. Apró kisgyerekként is már ez jellemző rá: amikor gyermeki tisztasággal „beleszeret” az egyik cselédlányukba, azért imádkozik, hadd vegye át tőle a lábában lévő betegséget és fájdalmat. Későbbi szerelmei esetében pedig ugyanígy viselkedik. Ez egyfelől szép és irigylésre méltó, másfelől néha megráztam volna egy kicsit, hogy oké, oké, de gondolj már magadra is, a saját boldogságodra.

Megértem, hogy mit miért tett, megértem, hogy ilyen az igaz szerelem és ilyen egy velejéig becsületes ember, mégis fájt látnom Stephen szenvedéseit. Olvasóként én neki kívántam boldogságot, és mindenki más boldogsága csak másodlagos volt.

Ennek ellenére úgy gondolom, bár több Stephenhez és Sir Philiphez hasonló férfi élne a világon. Mi, nők sokkal boldogabbak és kiegyensúlyozottabbak lehetnénk ilyen kedves, önzetlen emberek feleségeiként, társaiként.

Hasonló emberek barátsága

Valérie Seymour az a személyiség, aki körül Párizsban kialakul egy művészi-baráti társaság LMBTQ és az őket elfogadó emberekből. Olvastam már néhány könyvet hasonló művészi körökről, de eddig ez a baráti kör volt számomra a legszimpatikusabb. Valérie már csak azért is szimpatikus, mert míg a többi művészi társaság életében fontos szerepet játszott az alkohol és a drogok, addig Valérie utálja az ilyen tudatmódosítókat, és a saját partijain például nem is szolgáltat fel alkoholos italt. Ez pedig józan művészlélekként számomra egy hatalmas jó pont.

Bevallom őszintén, íróként, művészlélekként mindig nagyon vágyakoztam egy ilyen régimódi művésztársaságba, amelyben az emberek egy része teljesen elvont, másik részük realista, de mindegyikükben van valami különleges. Persze manapság is léteznek művészekből álló csoportosulások, ám valahogy sosem éreztem ezt a fajta vágyódást közéjük. Talán, mert romantikus lélekként mindig a múltba, egy régi kor világába vágyódom, és ezt a mai, modern kort, a benne élő emberek többségével ritkán érzem hasonszőrűnek hozzám.

Jonathan Brockett karaktere is érdekes volt, főképp azért, mert hasonlított a személyisége az enyémhez. Néha szüksége volt a társaságra, a középpontban volt, nap mint nap meglátogatta a barátait és részt vett az életükben, néha pedig hónapokra eltűnt, és csak az írással foglalkozott. Ami nagyon tetszett, hogy a barátai ezért nem haragudtak rá, nem taszították el, megértették, hogy ő ilyen, erre van szüksége a boldogsághoz. És tudták, hogy mindentől függetlenül, ha bajba kerülnek, segítségre van szükségük, akkor számíthatnak Jonathanra, mert jó barát, aki ha néha magányra is vágyik, a szükség idejében segítő kezet nyújt. Igazából ez az egész baráti-művészeti társaság azért volt szimpatikus számomra, mert nemcsak látszólag, hanem valóban elfogadóak voltak egymással.

Jaime és Barbara sztorija, amolyan történet a történetben. Megismerhetjük a gyerekkorukat, hogy hogyan szerettek egymásba, hogyan menekültek el otthonról, hogy együtt élhessenek, mennyit kellett nélkülözniük és szenvedniük. Igaz, sokkal rövidebben olvashatunk róluk, mint Stephen életéről, Hall mégis elérte, hogy megszeressem őket. A történetük, a szerelmük egyszerre meseszerű és valóságos, gyönyörű és szomorú, felemelő és megrázó.

Ők testesítik meg az akkor élt LMBTQ embereknek a szegény rétegét. Mert hát, Stephennek van vagyona, saját háza, pénzkereseti lehetősége, vagyis hiába kitaszított, nem kell nélkülöznie. Ezzel szemben Jaime és Barbara konkrétan a nincstelenséget választották, csak hogy együtt élhessenek. Valahol egyébként megértem Jaime önérzetét, hogy nem volt hajlandó pénzbeli segítséget elfogadni a gazdagabb barátaiktól, hiszen annyiszor megfosztották már őket a méltóságuktól pusztán azért, mert egymást szerették, hogy önként nem akarta odaadni a méltóságuk még egy darabkáját. Valahol pedig úgy gondolom, van az a pont, ahol az embernek segítséget kell kérnie, és ez a pont nálam az, amikor már nem csak én, hanem egy szerettem is szenved.

Jelen és múlt

Többek között azért is olvastam el ezt a regényt, hogy megtudjam, mennyit változott a világ a regény ideje óta, és úgy látom, bizonyos szempontból történtek pozitív változások, más szempontból pedig pont olyan elmaradottak vagyunk, akár száz évvel ezelőtt.

Először nézzük a pozitív változásokat… Ma már hála az égnek, a haladó országokban nem illegális melegnek vagy transzszexuálisnak lenni, nem zárják az LMBTQ embereket börtönbe, normálisabb országokban nem viszik őket elmegyógyintézetben vagy más átnevelő táborba. Ezekben az országokban törvénybe ütköző az LMBTQ emberek bántalmazása, meggyilkolása és hátrányos helyzetbe hozása.

Társadalmi és egyéni szinten azonban sok esetben még mindig ott tartunk, ahol száz évvel ezelőtt, és az emberek fejében és lelkében nagyon nagy a káosz és sötétség. Pont közvetlenül azelőtt, hogy belekezdtem a regény olvasásába, láttam egy felhívást a Facebookon. Arra kérték az embereket, hogy írjanak néhány biztató mondatot egy transzszexuális fiatalnak, akit a saját rokonai fenyegettek meg azzal, hogy agyonverik, az édesanyja pedig ahelyett, hogy kiállt volna mellette, a gyerekét hibáztatta. Stephen történetét olvasva azonnal ez a valós eset jutott eszembe, és elszomorodtam, hogy ilyesmi még most, a 21. században is megtörténhet. Megfenyegetnek valakit csak azért, mert transzszexuális, méghozzá a saját családja, és az anya, akinek feltétel nélkül szeretni kéne, inkább eltaszítja magától a gyerekét. :(

Nagyon-nagyon remélem, hogy megérem még azt az időt, amikor a homoszexualitás, biszexualitás, transzszexualitás ugyanúgy átlagosnak számít majd, mint a heteroszexualitás, és nem lesz benne semmi különös. Hiszen az, hogy valami más, nem jelenti azt, hogy rosszabb vagy jobb, sem azt, hogy nem természetes. Csak azt, hogy más. Ahogyan a barna, szőke, vörös, fekete, ősz haj is megfér egymás mellett, és nincsen egyikben sem semmi különös vagy természetellenes, úgy a heteroszexualitás mellett is simán megfér egyenrangúként és természetesként a homoszexualitás, biszexualitás és transzszexualitás.

Ezt a könyvet azoknak ajánlom, akik szeretnének egy szépirodalmi, igényes, gyönyörű stílusú regényt olvasni egy még ma is kényesnek számító témáról, és egy emberről, akinek az általam olvasott könyvek szereplői közül a legszebb lelke van.

Kedvenc karakterek: Stephen, Sir Philip.

Kedvenc jelenet: amikor Mary megkéri Stephent, hogy ne küldje el.

Kedvenc idézetek:

„Azt mondta: - Mit gondolsz, apa, lehetnék én is férfi, ha nagyon-nagyon akarnám – vagy ha imádkoznék?
Sir Philip ilyenkor mosolygott, és ugratta egy kicsit, azt mondta, egy nap majd Stephen is szép ruhákra vágyik, de ez az ugratás mindig szelíd volt, ezért nem is fájt.
Máskor azonban komolyan figyelte a lányát, tenyerét erős, horpadt álla köré fonva. Figyelte, amint a kutyákkal játszik a kertben, figyelte a mozgásában megnyilvánuló különös erőt, hosszú tagjait – magas volt a korához képest -, meg ahogyan a fejét tartja széles vállai között. Homlokát ráncolva eltűnődött, vagy hirtelen odakiáltott neki: - Stephen, gyere csak!
És Stephen ment boldogan, várva, mi mondanivalója van a számára; de Sir Philip legtöbbször csak magához ölelte egy percre, majd hirtelen elengedte.”

„Stephen pedig azonmód felélénkült, főleg ha át kellett vágniuk az utcán. Jobbra, majd balra pillantott, a képzelt járműforgalmat ellenőrizve, és Anna könyöke alá illesztette a tenyerét.
- Gyere csak velem – rendelkezett -, és vigyázz a pocsolyákkal, nehogy átázzon a cipőd – kapaszkodj belém, anya!
És Anna érezte a kis kezet a könyöke alatt, és arra gondolt, milyen különös, hogy ilyen erősek ezek az ujjak; erősek és határozottak, mint Sir Philip ujjai, és ez valahogy mindig elborzasztotta.”

„- Hogy merészeled? Hogy merészeled… az anyámat! – dadogra. Magánkívül volt a dühtől, csak egyetlen cél vezérelje, hogy alaposan eltángálja Rogert.
(…)
- Pimasz fráter! – kiabálta. – Most elagyabugyállak! – Összeszorított öklét rázta Roger felé, aki elhátrált az asztaltól.
A dühöngő Stephen nevetséges volt buggyos ruhájában, csupasz, kemény, fiús alkarjával. Hosszú haja félig kibomlott a szalagból, amely ferdén, mulatságosan lógott rajta. Arca markáns részei még inkább kiemelkedtek most: az erős áll, a nagy, domború homlok, a szépnek nem nevezhető sűrű, vastag szemöldök. És mégis volt benne valami fenséges – hiába látszott abszurdnak, lenyűgöző volt – groteszk és lenyűgöző, mint valami primitív lény, egy zűrzavaros, köztes időszak teremtménye.
- Ki mersz állni velem, te gyáva? – kérdezte, miközben megkerülte az asztalt, és szembefordult kínzójával.
De Roger zsebre vágta a kezét. – Lányokkal nem verekszek! – vetette oda fensőbbségesen. Azzal kivonult a szobából.”

„Stephen felrohant a tanulószobába. – El fogok járni azokra az órákra! – hirdette diadalmasan. – Jövő héten átvisznek Malvernbe, kedden kezdek, és megtanulok vívni, és megölöm a maga sógorát, aki olyan csúnyán bánik a nővérével, és párbajozni fogok a bajba jutott feleségekért, mint a párizsi férfiak, és megtanulok zongorát emelgetni a hasamon, a, izé, rekesztőizmommal, és a hajamat is le fogom vágni! – füllentette a végén, várva a szenzációs hír hatását.
- Bon Dieu, soyez clément! – lehelte Mademoiselle Duphot, az égre emelve a tekintetét.”

„- Téged kaptalak fiamnak – mondta. – Bátor vagy és erős, de azt akarom, hogy bölcs is legyél – a saját érdekedben, Stephen, mert az élethez bölcsességre van szükségünk. azt akarom, hogy barátaid legyenek a könyvek; egy nap még szükséged lehet rájuk, mert… - elbizonytalanodott – mert rájössz majd, hogy az élet nem könnyű, senkinek nem könnyű, és a könyvek jó barátok.”

„Puddle egyedül üldögélt a hálószobájában, olvasta, egyre olvasta Stephen különös fogalmazásait; hol a homlokát ráncolta, hol mosolygott, így hatottak rá ezek a szilaj, ifjonti ömlengések.
Arra gondolt: „Igazi tehetség, született tehetség – és éppen ebben a nagy darab, atletikus teremtésben; de mihez kezd majd a tehetségével? Hiszen ellene van a világ, csak ő még nem tud róla!” És Puddle kétkedve rázogatta a fejét, szánta Stephent és a világot, mindenestül.”

„- Kegyetlenség, igen, Anna, de nem Stephen részéről – a te kegyetlenséged; sohasem szeretted azt a gyermeket.
Komisz, megalázó, rettenetes féligazságok; Sir Philip ismerte a teljes igazságot, de nem merte kimondani. És a léleknek rosszat tesz, ha tudja, hogy gyáva; heves szavakba menekül előle.
- Igen, te, az anyja, üldözöd, kínzod Stephent; néha már azt hiszem, hogy gyűlölöd őt!
- Philip – Úristen!
- Igen, azt hiszem, gyűlölöd; de vigyázz, Anna, mert a gyűlölet gyűlöletet szül, és ne feledd, én kiállok a gyermekem jogaiért – ha őt gyűlölöd, engem is gyűlölnöd kell; ő az én gyermekem. Nem hagyom, hogy egyedül kelljen szembenéznie a gyűlöleteddel.”

„Puddle néha a végsőkig elkeseredett, és egy este nagy tettre szánta el magát. Odamegy a lányhoz, és azt mondja neki: „Én tudom. Én mindent tudok, bennem megbízhatsz, Stephen.” Azután ellátja tanáccsal, és megpróbál bátorságot önteni belé. „Nem vagy se természetellenes, se utálatos, se őrült; éppúgy része vagy annak, amit az emberek természetnek neveznek, mint bárki más; csak tisztázatlan vagy még egyelőre – még nincs meg a helyed a teremtés rendjében. egy nap majd meglesz, de addig is ne borzadj magadtól, higgadtan, bátran nézz szembe önmagaddal. Légy bátor; viseld a terhedet, ahogy csak tudod. És mindenekfelett légy becsületes. Ragaszkodj a becsületedhez azok kedvéért, akik ugyanezt a terhet hordozzák. Az ő kedvükért mutasd meg a világnak, hogy te és ők ugyanolyan önzetlenek és jók vagytok, mint az emberiség többi része. Az életed legyen a bizonysága ennek – óriási életmű lenne ez, Stephen.”

„(…) Soha életemben nem éreztem nőnek magam, és ezt te is tudod – azt mondod, irtózol tőlem, hogy mindig valami testi iszonyt éreztél irántam… Nem tudom, mi vagyok; soha senki sem mondta meg nekem, hogy más vagyok, és mégis tudom, hogy más vagyok – gondolom, ezért érzel úgy, ahogyan érzel. És én megbocsátom neked ezt, pedig te és az apám hoztátok létre ezt a testet – de azt sohasem fogom megbocsátani, hogy azt akartad, szégyelljem a szerelmemet. Nem szégyellem, nincs bennem szégyen. – Vadul dadogni kezdett. – Jó volt, és – és tiszta és semmit sem kértem cserébe – csak szerettem tovább, reménytelenül…”

„Puddle átölelte Stephen meghajló vállát, és azt mondta: - Neked feladatod van – gyere hát, teljesítsd! Mivel az vagy, ami vagy, még előnyöd is származhat belőle. Egyedi, kettős belátással írhatsz – férfiakról is, nőkről is, személyes tudásod alapján. Semmi sincs egészen elromolva, semmi sincs egészen elveszve, ezt bizton tudom – mindnyájan a természet részei vagyunk. Egy nap majd felismeri ezt a világ, de addig még sok munka vár rád. Azokért, akik olyanok, mint te, csak nem olyan erősek és tehetségesek, légy bátor, bírj el a feladattal, és én segíteni fogok neked, Stephen.”

„Egyvalamire megtanította Stephent az élet: nem szabad hagyni, hogy az emberek megérezzék, ha félsz tőlük. Az egyén félelme vérszag a sokaságnak, mert az ősi vadászösztön nehezen hal ki az emberiségből – jobb szembenézni az ellenséges világgal, mint egy pillanatra is hátat fordítani neki.”

„Ám aki írónak született, annak minden a hasznára válik – szegénység és gazdagság, jóság és gonoszság, öröm és bánat, mind hasznára válik – így a Morton miatt érzett fájdalom, amely Stephen lelkébe égett, fényes, forró lángra kapott, és ő mindent ennek fényénél írt, nagyon tisztán látva.”

„Igen, útjába akar állni az önelégült világ magabiztos viselkedési szabályaival, amelyeket bátran megszeghetnek a pöffeszkedők, a magukat illegetők, akiket mindenki normálisnak tekint. Nyakára hághatnak az ezreknek, akik, Isten tudja, mi okból, nem olyannak teremtettek, mint ők; büszkén háborodhatnak fel a másféléken, büszkén hirdethetik, hogy az ő ítéletük a mérvadó. Vaskos, sőt ocsmány bűnöket követnek el, olyanok, mint a buja állat – és mégis ők számítanak normálisnak. És még a legocsmányabbik is megvetően mutogathat őrá, sőt, meg is tapsolják érte.
- Az Isten verje meg őket! – motyogta.”

„ – Milyen félkegyelműen ítéljük meg a természetet! Szabályokat hozunk, és természetnek nevezzük, azt hajtogatjuk, hogy a természet így, a természet úgy – félkegyelműek! A természet megy a maga feje után, és fityiszt mutat nekünk”

„Mintha csak a háború félelméből merítettek volna sokan bátorságot, a Stephenhez hasonlók közül sokan előbújtak üregükből, előbújtak a napvilágra, és szembenéztek hazájukkal. „Itt vagyok, elfogadsz vagy elutasítasz?” És Anglia elfogadta, nem kérdezett tőle semmit – mert erős volt és hatékony, be tudta tölteni egy férfi helyét, és szervezni is tudott, hiszen létfontosságú volt számára, hogy kifejlessze ezt a tehetségét. Anglia azt mondta: „Köszönöm. Éppen terád van szükségem… pillanatnyilag.”

„A háború és a halál feljogosította őket az életre, és az élet íze édes volt az ínyükön. Később eljön majd a keserűség, a csalódás, a kiábrándulás, de ezek a nők soha többé nem hagyják visszaűzni magukat az üregeikbe és odúikba. Megtalálták önmagukat – így áll váratlan bosszút a háború forgataga.”

„Én azok közül való vagyok, akiket az Úr megbélyegzett. Megbélyegzett vagyok, jel van rajtam, mint Káinon. Ha eljössz énhozzám, Mary, a világ megundorodik tőled, üldözni fog, tisztátalannak nevez. Szerelmünk állhatatos lehet mind a sírig, és azon túl is – de a világ tisztátalannak fogja nevezni. Nem ártunk eleven lénynek szerelmünkkel; megértésben és irgalmasságban még tökéletesebbek leszünk a szerelmünk által; de mindez nem fog megvédeni téged a világ ostorától, amely legnemesebb tetteidtől elfordítja a szemét, és csak romlottságot, utálatost lát benned. Tanúja leszel, hogy férfiak és nők bemocskolják egymást, és bűnök terhét gyermekeikre örökítik. Hűtlenséget, hazugságot és csalást fogsz látni azok között, akikre helyeslően tekint a világ. Látni fogod, hogy sokan megkeményednek szívükben, mohókká, önzőkké, kegyetlenekké és kéjsóvárakká válnak; és akkor hozzám fordulsz majd, és azt mondod: »Te meg én méltóbbak vagyunk a tiszteletre, mint ezek. Miért üldöz minket a világ, Stephen?« És én azt fogom válaszolni: »Mert ebben a világban csak az úgynevezett normálisaknak jár türelem.«”

„Tombolva szorította ökölbe a kezét. Meddig tarthat még az üldöztetés? Meddig ül még tétlenül az Úr, és tűri Teremtése megsértését? Meddig tolerálja még a nevetséges állítást, hogy az inverzió nem része a természetnek? Hiszen, ha létezik, mi egyéb lehetne? Minden, ami létezik, része a természetnek!”

Értékelés: IMÁDOM.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet: KATT

Nyereményjáték:

A magány kútja egyike azon híres köteteknek, amelyet betiltottak megjelenése után. Játékunkban más híres, betiltott könyveket keresünk. A turné állomásain rövid leírást találtok ezekről a könyvekről, történetükről, hogy miért és hol voltak beitltva. A Rafflecopter megfelelő sorába a művek szerzőjét s címét kell beírni.

Ne feledjétek, a beírt válaszokon már nem áll módunkban javítani. A kiadó csak Magyarország területére postáz. A nyerteseket e-mailben értesítjük. Amennyiben 72 órán belül nem jelentkezik a szerencsés, újabb nyertest sorsolunk.

Leírás a játékhoz:

Először folyóiratban sorozatban jelent meg, aztán Párizsban Shakespeare & co híres könyvesbolt adta ki a teljes regényt. Amerikába úgy csempészték be a példányokat, sőt készült belőle kalóz kiadás is és el is égették, de mágjára dobták még Írországban, Angliában és Kanadában is. A modernista irodalom egyik legjelentősebb művének tartják, ami egyetlen napon játszódik.

a Rafflecopter giveaway

Állomáslista:

11.13 Olvasónapló
11.15 Spirit Bliss
11.17 Szemberűnő

 

Kedvenc könyves helyeim

Voltatok már úgy, hogy olvastatok egy regényben egy helyről, és sok mindent megadtatok volna azért, hogy az adott hely létezzen, és ti elmehessetek oda? Nos, én jó párszor jártam már így, úgyhogy összeszedtem nektek néhány kedvenc könyves helyemet.

1. J. K. Rowling: Harry Potter sorozat (Roxfort)

Azt hiszem, nem kell bő lére eresztett magyarázat arra, hogy miért is minden vágyam eljutni a Roxfortba már tinédzserkorom óta. Gyerekek és felnőttek milliói éreznek ugyanígy, mert a Roxfort maga a varázslat. Már azt is élvezném, ha csak körbejárhatnám, megnézhetném a mozgó festményeket, a termeket, kiszámíthatatlan lépcsősorokat, ha még az órákra is bejárhatnék, és elolvashatnám a könyvtár összes könyvét, az maga lenne a földi mennyország.

2. Emery Lord: Amikor összeütköztünk (Verona Cove)

Verona Cove egy igazi kisváros, annak minden pozitívumával. Van egy gyönyörű tengerpartja, egy kellemes kávézója, családias étterme, és néhány szabadidős lehetősége. Sok kedves, barátságos, összetartó ember lakja, akik örömmel fogadják a látogatókat. Szerintem nagyon kellemesen érezném ott magam, és introvertáltként az sem zavarna, hogy nincsen túl sok kikapcsolódási lehetőség, mert számomra az a kevés pont elég lenne. 

3. Anna Gavalda: Vigaszág (Kate otthona)

Kate-nek elege lett a világból, ezért fogta fogadott gyerekeit, és kiköltözött egy természetközeli, félreeső házacskába, ahol növényeket termeszt, állatokat tart, szabad és boldog. Lerázta magáról a modern világ rohanását és láncait. Amikor az otthonáról olvastam, elfogott egy békés, megnyugtató érzés, és nagyon vágytam arra, hogy én is így élhessek.

 

4. Sarah J. Maas: Tüskék és rózsák udvara (Tamlin kastélya)

Van egy hatalmas könyvtára sok-sok könyvvel. Kell ennél többet mondanom? Jó, jó, a kastély is gyönyörű, van benne egy csodás képtár, és egy szépséges kert. Szerintem tökéletes hely ahhoz, hogy az ember alkosson (legyen szó festésről, mint Feyre esetében, vagy írásról az én esetemben), mert csak körülnéz, és a sok szépségtől ihletet kap.

5. Radclyffe Hall: A magány kútja (Morton Hall)

Morton Hall a Gordon család birtoka, a leírások alapján gyönyörű, és Stephen mindig olyan elragadtatással és szeretettel beszél róla, mintha egy élő, lélegző hely lenne, amelynek lelke van. Az embernek egyszerűen kedve támad ott élni. Nem mellesleg a dolgozószobában van egy nagyobb könyvtár, a birtokon pedig van egy szép tó és egy istálló is benne a leggyönyörűbb, legjobb lovakkal.

Ti mely könyvbeli helyeket látogatnátok meg szívesen? :)

Charity Norman: Luke Livingstone titkos élete

Charity Norman Luke Livingstone titkos élete című könyvét azért választottam ki olvasásra, mert jobban meg akartam érteni, mi is játszódik le egy transzszexuális ember lelkében. És azt hiszem, tökéletes választás volt ez a regény, mert több lettem tőle.

Röviden összefoglalva, a regény egy teljesen átlagosnak tűnő emberről szól, aki elismert ügyvéd, harminc éve él együtt boldogságban a feleségével és van két már felnőtt gyermeke. Aztán egy nap nem bírja tovább a színjátékot, és elhatározza, hogy öngyilkos lesz. Luke ugyanis valójában Lucia, bár férfitestbe született, amióta az eszét tudja, nőnek érzi magát. A tragédiát egy vadidegen, idős nő előzi meg, aki az utolsónak szánt vonatút alatt rábeszéli Luke-ot, hogy inkább valljon színt a családjának, és válassza az életet. A vallomást persze mindenki másképp fogadja, és Lucia új, igazi élete csak ekkor kezdődik el igazán.

Elfogadás és megértés

Liberális, elfogadó embernek tartom magam, senkit nem az alapján ítélek meg, hogy milyen a bőrszíne, a vallása, a szexuális beállítottsága stb. Csak és kizárólag az számít nekem, jó ember-e vagy sem, ezt pedig a tettek alapján lehet megítélni. Ennek ellenére, bevallom őszintén, én sem értettem eddig igazán a transzszexualitást. Ha ez a téma felmerült, a médiának köszönhetően elsőként az én fejemben is egy groteszk kép jelent meg egy női ruhába öltözött férfiról, még akkor is, ha az eszem tudta, hogy ez egy hamis kép. Szóval eddig sem ítélkeztem azok fölött, akik más neműnek érzik magukat, mint amilyennek születtek, elfogadtam őket, ám mivel sosem beszélgettem velük erről a témáról mélyebben, nem láthattam sem a fejükbe, sem a lelkükbe. Ez a könyv viszont, segített abban, hogy ne csak elfogadjam, hanem jobban meg is értsem a rossz testbe születőket.

Lucia a történet közepén küld egy levelet a családjának, amelyben arra kéri őket, képzeljék el, hogy milyen lenne, ha másnap a másik nem testében ébrednének, úgy kéne viselkedniük, öltözködniük, élniük, ahogyan az adott nem szokott, és soha többé nem térhetnének vissza a saját testükbe. Sőt, el sem mondhatnák másoknak, hogy mi történt velük, hogy rossz testben vannak, mert ha megtennék, annak súlyos következményei lennének. Nos, elképzeltem a helyzetet, és szörnyű lenne. Kinek nem? Talán… néha nem ártana egymás bőrébe bújnunk legalább képzeletben, hogy kicsit jobban megértsük a másikat.

Luke és Lucia

A regény elején kellett egy kis idő, míg összeállt a fejemben a kép Luciáról. Szereti a feleségét, vagy csak félelemből belement egy évtizedeken át tartó színjátékba? Hogyan szeretné most folytatni? Nőként viselkedve, vagy testileg is átalakulva? A feleségével akar maradni, vagy egy másik nővel, esetleg egy férfival? Nagyon sok kérdés merült fel bennem az elején, ahogyan a családjában is. És csak azután tudtam reális képet festeni magamban Lucia személyiségéről, hogy minden kérdésre megkaptam a választ.

Úgy gondolom, Lucia helytelenül döntött, amikor úgy vette feleségül Eilish-t, hogy nem mondta el neki az igazat, joga lett volna tudni. És úgy gondolom, Luciának akkoriban mégsem volt más lehetősége. A világ most sem elfogadó, ötven évvel ezelőtt még ennyire sem volt az. Teljesen érthető, hogy Lucia félt, még önmagát sem értette, nem tudott utánanézni annak, mi is történik vele, nem tudott kapcsolatba lépni más transzszexuális emberekkel, hogy támogatást nyerjen, orvoshoz sem fordulhatott segítségért, mert tájékozatlanságból vagy meg nem értésből félrekezelték volna. Beleszeretett Eilish-be, mivel a lelke egy leszbikus nőé, tényleg szereti őt tiszta szívből, és ha bevallja már az elején az igazat, Eilish biztosan azonnal elhagyja őt. Ahhoz, hogy Luciának csak egy cseppnyi esélye is legyen az igazság mellett megtartani Eilish szeretetét, kellett a három évtizednyi közös élet, az emlékek, a bizalom, az erőssé vált kötődés. És még így is nagy a kockázat, mert ott a tény, hogy hazudott, és ezt a hazugságot is nehéz megbocsátani, már ha egyáltalán meg lehet.

Szóval nem lett volna szabad hazudnia, de ha végiggondolom a lehetőségeit, lényegében vagy a hazugság és egy halovány esély a boldogságra, vagy elveszíti Eilish-t már a legelején, magára marad, és valószínűleg néhány év múlva az elfojtás és magány belehajszolja az öngyilkosságba.

A reakciók

Nagyon együtt éreztem Luciával olvasás közben, de ugyanúgy nagyon együtt éreztem a családtagjaival is. Mindegyikük reakciója érthető volt számomra, még ha nem is mindegyikük tetteivel értettem egyet.

Eilish, Luke felesége szinte egy egész életet élt le abban a tudatban, hogy a férje férfi. Amikor kiderül az igazság, teljesen normális, hogy úgy érzi, az elmúlt harminc éve egy hatalmas hazugság volt. Fogalma sincs róla, a férje valóban szerette-e őt valaha, miben hazudhatott még, és hogy tudott eltitkolni előle egy ilyen horderejű dolgot. Nagyon tetszett az a lelki folyamat, amelyen keresztülment. Szerintem teljesen reális volt az egész, szépen ki is volt dolgozva, pont a megfelelő ütemben és formában.

Kate, Luke lánya fogadja a legpozitívabban a történteket annak ellenére, hogy természetesen őt is megviselik azok. Az embernek nem könnyű elképzelni a saját apját női ruhában, nőként viselkedve. Kate azonban elfogadó, nyitott, és nagyon szereti az apját. Ő az, aki soha, egyetlen percre sem fordul el tőle, az első pillanattól próbálja megérteni őt. Ennek ellenére ott áll az anyja mellett is, támogatja, segíti őt lelkileg. Nagyon kedveltem a karakterét, mert belevaló, rendes lány, és nagyon tetszett, hogy nem kellett választania az anyja és az apja között, mint olyan sok családban, ahol vita alakul ki, hanem a szülők megértették, hogy mindkettejüket szereti, és mindkettejük mellett ott áll lelki támaszként.

Simon, Luke fia, nagyon közel állt az apjához gyerekkora óta, sokkal közelebb, mint az anyjához, ezért és más múltbeli okok miatt így érthető a reakciója. A tettei viszont nem. Az első kiakadását még el tudom nézni neki, első sokk alatt rengeteg olyan dolgot mondunk vagy teszünk, amit később megbánhatunk. Viszont a későbbi tetteit, azt, ahogyan a saját családja életét is megkeseríti, már nem. Pont ugyanazt tettem volna a felesége helyében, amit ő is tett. A gyerekek az elsők, ha az apjuk hülye, akkor az legyen az ő baja, oldja meg.

Meg, Luke édesanyja végig tudta, hogy a fia valamiért nem boldog, és azt is sejtette, hogy miért, de úgy vélte, jobb, ha a szőnyeg alá söpri, hátha minden megoldódik magától. Nem vádolom őt, amikor megszületett a gyermeke, még szinte semmit nem lehetett tudni a transzszexualitásról. Nem volt internet, ahol utánanézhetett volna ennek a témának, nem voltak emberek, szakemberek, akikhez fordulhatott volna. Egyszerűen magára maradt a problémával, és úgy kezelte, ahogyan szerinte az a legkevésbé fájt a férjének és a fiának. Tévedett. Ennek ellenére tisztelem őt, mert amikor Lucia végül előbújik, ki akarja javítani az anyaként korábban elkövetett hibáit, hogy nem támogatta a gyermekét már a kezdetektől abban, hogy az lehessen, aki. Még mindig nem érti a transzszexualitást, egyszerűen csak szereti a gyerekét, és nem számít neki, hogy Luke-nak vagy Luciának hívják-e.

Aki felnyitja mások szemét

Chloe karaktere nagyon szimpatikus volt, az ő helyzete könnyebb és nehezebb egyszerre, mint Luciáé. Könnyebb, mert elég erős volt már fiatalon is felvállalni önmagát. Nehezebb, mert ezáltal elvesztette a családját, nem talált rendes állást, és emiatt olyan férfiaknak kell eladnia önmagát, akik napközben becsületes, hűséges férj és családapa képében tetszelegnek, és valószínűleg fennhangon hirdetik, hogy mennyire megvetik a másságot.

Chloe a nehézségek ellenére kedves, életvidám, segítőkész. Nem csoda, hogy Lucia hamar megkedveli őt, és befogadja az új életébe. Sejtettem, hogy Chloe szerepe az lesz Lucia és a családja életében, ami végül lett, bár én azt hittem (vagy legalább is azt reméltem), más sors jut majd neki.

Vallás, másság és az igazi szörnyetegek

Vannak vallások és vallási közösségek, amelyek teljes mértékben elítélik a másság bármilyen formáját. És vannak olyanok is, amelyek megértően, szeretettel fogadják a „más” embereket is. A regényben felbukkanó fiatal, felvilágosult tiszteletes szerencsére az elfogadó kategóriába tartozik, és ennek nagyon örülök, mert kellenek az ilyen irodalmi példaképek. Épp emiatt, én örültem volna, ha kicsit nagyobb szerepet kap a történetben, és még jobban megismerhetjük őt és az elveit.

Nem tudom, ki hogy van vele, de az én szememben nem azok a szörnyetegek, akik „mások”, hanem azok, akiknek gyűlölet él a szívükben. A transzszexuálisok, homoszexuálisok, biszexuálisok senkinek nem ártanak, egyszerűen csak önmaguk akarnak lenni anélkül, hogy bármiféle hátrány vagy erőszak (verbális vagy fizikai) érné őket. Úgy akarnak szeretni, hogy azt ne kelljen titkolniuk a világ elől, mintha a szerelmük valamiféle bűn lenne. Az igazi, kölcsönös szeretet két érzelmileg és értelmileg érett ember között sohasem bűn. A gyűlölet és a gyűlöletből elkövetett verbális vagy fizikális erőszak viszont az. És ha már a vallásról is szó esett, Isten az, akihez a szeretetet kapcsoljuk, és a gyűlölet pedig a Gonosz eszköze. Azt hiszem, ezt sok embernek nem ártana átgondolni, ha valóban hívő, és Isten szavát akarja követni…

Remélem, egyszer majd egy olyan világban élhetek, ahol az embereket csak és kizárólag a tetteik alapján ítélik majd meg. Amelyben kevesebb lesz a gyűlölet és több a szeretet és az elfogadás. Egy ilyen világban sokkal több boldog, egészséges, életvidám ember élhetne.

A regényt mindenkinek ajánlom, aki szeretné jobban megérteni a transzszexuális emberek érzéseit, és mindezt egy nagyon érzelmes, gyönyörű, családi regény által tenné.

Kedvenc karakterek: Lucia, Eilish, Kate, Chloe, Nico, Carmela.

Kedvenc jelenetek: amikor Kate először látja nőként az apját, és Nico jelenetei.

Kedvenc idézetek:

"Rémes volt nézni, ahogy az a hal lassan kivetkőzik minden halságából. Vajon Camela hogy bírja ezt elviselni nap mint nap? Nico a villájával péppé passzírozta, aztán irdatlan mennyiségű ketchupot kevert bele. Végül már nem is hasonlított ételre. Simon hallotta Carmela barátaitól - attól a házbéli két anyukától, akikkel együtt szokott gyereket sétáltatni -,  hogy panaszkodtak: meghíztak, mert sajnálják kidobni a gyerek ott hagyott kajáját, inkább megeszik. Simon ezt el nem tudta képzelni. Neki az éhhalál küszöbén kéne lennie - de komolyan, kúszni a sivatagban, a feje fölött köröző keselyűkkel - ahhoz, hogy ezt a trutyit a szájába tegye."

"- Te sírsz.

Összefolytak a szavai.

- Egy kicsit - mondtam.

- Miért?

- Mert nagyon félek.

Tűsarkán inogva lehajolt, és az arcomba nézett. A többiek már nem foglalkoztak velem, kezdtek elszállingózni.

- Mitől félsz ilyen kibaszottul? - kérdezte.

Annyi idős lehetett, mint Kate. Biztosan jóérzésű lány. Nem akartam elrontani a hangulatát. Sikerült rámosolyognom.

- Félek, mert úgy döntöttem: élni fogok - feleltem."

"– Majd egymás mellé ülhettek a barátoddal, ha bementetek Mrs. Mason termébe – súgta neki Mrs. Parry. – De előtte Carl megmutatja neked a fiúk öltözőjét. Ott már vár rád egy fogas, rajta van a neved is. Hát nem nagyszerű?
– De én lány vagyok – mondta Luke.
Mrs. Parry kezdett hasonítani a dülledt szemű boszorkányhoz.
– Na, ne butáskodj!
– Lány vagyok!
– Csitt! No, engedd el szépen a barátod kezét!
Luke nem engedte el.
– Miért mondja, hogy én fiú vagyok?
A dülledt szempár most felmérte Luke-ot egészen az új szandáljáig, és vissza, ellenőrzés gyanánt.
– Mert Isten annak teremtett.
– Szerintem Isten ezt elrontotta.
– Azon az ajtón fogsz bemenni, a többi fiúval. Erről nem akarok több vitát. És most elengeded!
Mrs. Parry most már haragos volt, elrángatta Janey kezét.
Luke ezt nem bírta elviselni. Muszáj volt megértetnie velük. Torkaszakadtából üvölteni kezdett:
– Isten ezt elrontotta!"

"- Semmi nem olyan, mint amilyennek gondoltam. A fent: lent. A jó: rossz. Az elöl: hátul... Pedig ő az apám. Ismerem őt. Ha valami idegesíti, a hüvelykujján rágja a körmét. Tudom, hogy titokban imádja a kisbabákat, teljesen elolvad tőlük. Tudom, mi nevetteti meg, tudom, mitől borul ki.

- A holokauszttagadóktól - mondtam. - A biztosítótársaságoktól. A közterület-fenntartóktól. A sarki olajbányászattól.

- A check-in pultnál lévő pökhendi csajoktól.

- Azoktól, akik macskákat rugdosnak.

És mégis egy szélhámos, gondoltam. Csaló, akinek selymes kis titkai vannak. Amikor senki sem látta, felvette őket."

"- És mit érzett, amikor a gyermekei megszülettek?

Erre kész válaszom volt:

- Örömöt. Színtiszta örömöt.

Ami megint hazugság volt; csak egy a sok ezer közül, de ettől szégyelltem magam a legjobban. Az, hogy apa lettem, egyáltalán nem jelentett színtiszta örömöt. Az örömöm meg volt mérgezve. Soha nem fogom elfelejteni, ahogy Simont percekig a kezemben tartottam, miután megszületett. Kerek kis pofija volt, az ujjacskái gyönyörűek, igazi kis csoda! Olyan szeretetet ébresztett bennem, hogy már nem is fért belém, és ki is csordult könnyek formájában. Nem akartam többé elengedni egyáltalán. De egyszer csak ott volt egy bába keze a gyermekemen, elvette tőlem, és odaadta Eilishnek.

- Na, lássuk! - mondta, de rám se nézett. - Hogy eteti meg a mama ezt az angyalkát?

Eilish ösztönösen tudta, hogyan kell szoptatni. Ő meg a kicsi meghitten bújtak össze, anya és gyermeke, és Simon úgy nézett Eilishre, mint valami istennőre. Csodálnom kellett volna Eilisht abban a pillanatban, de én csak irigységet éreztem. Soha még ilyen irigy nem voltam senkire."

"- A nagyival telefonáltam ma - mesélte Nico, és bemászott a paplan alá. - Van nekem egy ajándéka. Azt hiszem, megint egy kocsi. De nagypapával nem tudtam beszélni, mert ő már nem lakik ott.

- Jóccakát, nyóc gatyát! Kérek egy puszit!

- Azért ment el, mert rákiabáltál, amikor a virágokat odaadtam neki?

- Nem is kiabáltam rá.

Nico barna szeme elkerekedett. Azt azért tudta, milyen az, ha valakire ráordítanak.

- De igen. Hallottalak. Úgy kiabáltál, hogy csak na! - És tátogva mímelte az ordítást. - Szegény nagypapa!

Simon egyszerre érzett szégyent és dühöt.

- Nem is kiabáltam igaziból. Vannak dolgok, amiket te még nem értesz. És most ideje aludni. Jó éjszakát, Nico! Jó éjszakát, Malacka!

Leoltotta a villanyt, de még visszanézett. Nico hanyatt feküdt, és Malackát karnyújtásnyira maga elé tartotta. Mély, mérges hangon beszélt hozzá:

- Hozzánenyújja fiamhoz! - mondta. - Hozzánenyújja fiamhoz!"

"- (...) Tudod, hogy a tizenkettedik században átlagosan mennyi ideig tartott egy házasság? Megmondom: tizenegy évig és hat hónapig. Mégpedig azért, mert valamelyik fél meghalt, leginkább a nők, gyerekszülésben. És azt tudod, hogy az átlagos modern házasság meddig tart? Tippelj!

- Tizenegy évig és hat hónapig? - tippeltem.

- Pontosan! Ma már nem halunk meg olyan gyakran, ezért kell elválni."

"- Milyen könnyen mosolyog az ember, igaz? - mondta Neil. - Ha mások nézik."

"Ez is azt igazolta, amit Kate régóta gondolt: a világ nem jin és jang, nem fekete és fehér, és egész biztosan nem hülye Vénusz és Mars között oszlik meg, hanem ennél sokkal izgalmasabb."

"- Ötvenöt, sőt majdnem ötvenhat évvel ezelőtt szültem egy gyereket. Nagyon klassz kis kölyök volt, rögtön a kezdetektől. Nincs kedvenc gyerekem, de ha volna - mosolyodott el bűntudatosan -, hát nem művészet kitalálni, hogy melyik lenne az. Mostanra felnőtt, és neki is gyerekei lettek. Mint kiderült, volt pár dolog, amit nem értettem benne, de ez nem változtat azon, hogy én szültem. Mindig kedves és figyelmes gyerek volt, és az is maradt. Mindig okos volt - ma is az. Mindig szerettem, és ebben sem látok változást most sem."

"- Jó lenne, ha volna valami tabletta - mondta Chloe, és ez egy ritka, komoly, nem nevetős pillanat volt nála -, amit ha bevesznek, azt éreznék, amit mi. Csak egy napra! Vagy csak egy órára! Akkor nem gyűlölnének minket."

Értékelés: IMÁDOM.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet: KATT

Sarah J. Maas: Tüskék és rózsák udvara

Rengeteg pozitív véleményt olvastam Sarah J. Maas írónőről az interneten, ezért mikor megtudtam, hogy új sorozatba kezdett, amelynek az első része idén jelent meg magyarul, gondoltam, épp itt az ideje, hogy én is megtudjam, miért szeretik a regényeit ennyien. Szóval nekikezdtem a Tüskék és rózsák udvarának.

A történet röviden egy Feyre nevű lányról szól, aki vadászat közben meggyilkol egy farkas alakot öltött tündért. Rá néhány napra felbukkan a családja házánál egy szörnyeteg, amely felelősségre akarja vonni őt a tettéért, végül ajánlatot tesz neki: vagy meghal, vagy örök életére vele tart a tündérek területére hátrahagyva a családját. Feyre végül az életet választja, és elmegy a szörnyeteggel.

Mesefeldolgozás

Bevallom őszintén, semmit nem tudtam olvasás előtt a regény történetéről, így mikor szép lassan elkezdett kibontakozni előttem egy fantasy köntösbe öltöztetett Szépség és a szörnyeteg feldolgozás, igazán kíváncsivá váltam. Ez a mese gyerekkorom óta az egyik kedvencem, ezért mindenféle változatához érdeklődéssel fordulok.

A párhuzamok határozottan észrevehetők. A lány, aki a családjáért áldozza fel magát, és lesz a szörnyeteg rabja. A szörny, akit borzalmas átok sújt kastélya népével együtt. És a szerelem, amivel végül meg lehet törni az átkot, persze csak ha tényleg valós és erős érzelemről van szó. Ezek mind-mind nosztalgikus érzést keltenek az emberben, ám a sztori mégsem unalmas, nem érezni úgy, hogy oké, de ezt a mesét már ezerszer láttam és olvastam. Maas épp megfelelően vegyítette a már ismert elemeket a saját fantáziájával ahhoz, hogy az embert lekösse a történet.

Egy belevaló főszereplőnő

Feyre családja valaha gazdag volt, ám apja rossz döntései miatt elvesztették a vagyonukat, és mélyszegénységbe süllyedtek. Feyre az egyetlen a családból, aki alkalmazkodni tud a helyzethez. Megtanul vadászni, üzletelni, lényegében a testvérei és az apja rövid időn belül éhen halnának nélküle. Ennek ellenére nagyon úgy tűnik, hogy egyáltalán nem értékeli őket Feyre. Az első néhány fejezetben nem is értettem, hogy Feyre miért nem küldi el őket a pokolba. Vér és eskü ide vagy oda, akik ennyire hálátlanok, azok nem érdemelnek semmit. Később sem tudtam megkedvelni a család tagjait, de valamelyest enyhült irántuk az ellenszenvem.

Szóval Feyre igazi túlélő, jól vadászik, nem ijed meg egy szörny képében megjelenő tündértől és más veszélyektől sem. Amikor Tamlin (a szörny) magával viszi a kastélyába, akkor sem törődik bele a sorsába, az első pillanattól kezdve azon gondolkozik, hogyan szökhetne meg. Aztán mikor rádöbben, hogy miféle veszély fenyegeti az emberek világát és a családját is, megpróbálja figyelmeztetni őket.

Ő nem az a fajta lány, aki ül a fenekén, és várja, hogy a szőke herceg megmentse. Nem, ő az a típus, aki fegyvert ragad, és megmenti a bajba került herceget.

A szörnyeteg tündér

Az emberek valaha a tündérek rabszolgái voltak, ám egy nagy háború során kivívták a szabadságukat, és onnantól kezdve egy fallal elkülönítették egymástól a tündérek és az emberek világát. Ám ez a fal most leomlani látszik. Tamlin főtündér, vagyis nagyobb ereje van, mint egy átlagos tündérnek, ennek ellenére nincsen ereje teljében, egy mágikus „kór” legyengítette őt, és mivel mindez egy maszkabálon következett be, ő és a kastélya népe képtelen levenni magáról az arcukat fedő álarcot.

Az elején egyáltalán nem értettem Tamlin viselkedését, próbáltam megfejteni őt, de irreálisnak tűnt, hogy miután Feyre meggyilkolta egy tündérbarátját, mégis kedvesen bánik a lánnyal. Azt megértettem, hogy miért kímélte meg az életét, hiszen Feyre egész életében azt hallotta, hogy a tündérek gonoszak és veszélyesek, így nem csoda, hogy megölte az elsőt, aki az útjába került, lényegében nem tehet a tettéről. De a kedvesség más kérdés… Már kezdtem azt gondolni, hogy tényleg irreálisra sikerült Tamlin karaktere, amikor végre összeálltak a kirakós darabkák, és rá kellett jönnöm, hogy mégiscsak megvolt az oka arra, ahogyan viselkedett.

Egyébként én végig úgy éreztem, hogy Tamlin csak díszlet a regényben. A lényeg Feyre érzelmi fejlődése és a kalandok, amiket végigél, Tamlin pedig egyfelől az, aki a legyőzendő problémákat közvetve vagy közvetlenül szolgáltatja, valamint a cél, a díj, amit Feyre elnyerhet az út végén, ha elég ügyes, okos és bátor. Szóval kicsit úgy éreztem, hogy megfordultak a szerepek. A régi történetekben a férfi volt a kalandor, a nő pedig a díszlet, itt pedig fordítva. Ami nem baj, csak valahogy Tamlin karaktere így nem tudott igazán megfogni.

Sötét, izgalmas pasi

Míg Tamlin semleges maradt számomra, addig volt egy férfikarakter a történetben, akit nagyon is izgalmasnak találtam. Ez pedig Rhysand volt. A történet gonosz főszereplőjét szolgálja, sőt mi több, a szeretője, mégis végig úgy tűnik, hogy segíteni akarja Feyrét. Persze mindig haszna is van ebből, de vajon csak emiatt csinálja, vagy valójában nem olyan gonosz, mint amilyennek látszik?

Nagyon kedvelem az olyan karaktereket, akik nem feketék vagy fehérek, hanem valahol a kettő között találhatók. Vannak erényeik, jó tetteik, de van bennük némi sötétség is. Igazán izgalmasak, mert rengeteget lehet elemezgetni mind a személyiségüket, mind a tetteik miértjét.

Kaland, izgalom, harc

Ahogy már fentebb is írtam, ennek a regénynek a kaland a lényege. Folyamatosan történnek benne a dolgok, mindig jön valami új izgalom, valami új titok. Ez az, amivel a regény megnyert magának, hogy egyetlen pillanatig sem unatkoztam olvasás közben. Mivel imádom az agyamat használni, a legjobban a történet vége felé feltett találós kérdés fogott meg. A vicces az, hogy sokáig törtem rajta a fejem, és pont egy oldallal azelőtt jöttem rá a megfejtésére, hogy Feyre is megfejtette volna. Szóval ez az észjáték klassz volt, tetszett.

A végén lévő feladatok is érdekesek és elgondolkoztatók voltak, főképp az utolsó. Nem vagyok biztos benne, hogy Feyre helyesen cselekedett akkor. Bár az eredménye a többség számára pozitív lett, mégis… ez elég súlyos elvi kérdéseket vet fel bennem. Azt hiszem, sokáig töprengeni fogok még ezen, mert nem tudom Feyrét sem elítélni, sem megérteni. És fogalmam sincs róla, hogy ha hasonló helyzetbe kerülnék, mit is tennék. Hála az égnek, hogy remélhetőleg sosem kell ilyen döntést meghoznom!

A regényt azoknak ajánlom, akik szeretik az erős női főszereplőket, és a jó minőségben megírt, izgalmas kalandregényeket.

Kedvenc karakterek: Feyre, Rhysand.

Kedvenc jelenet: amikor Tamlin hazahozza a sérült tündért.

Kedvenc idézetek:

„- De… én nem hallottam semmit.
- Persze, hogy nem hallottál – mondta elnyújtva Lucien, és megpörgette az egyik tőrét a kezében. - Gondoskodtunk arról, hogy ne láss és ne hallj senkit, csak azt, akit szükséges.
A tunikám hajtókáját igazgattam.
- Azt akarjátok mondani, hogy amikor a puka után rohantam egyszer…
- Akkor volt közönséged – fejezte be Lucien helyettem a mondatot. Azt hittem, hogy nem keltettem semmi feltűnést, miközben lábujjhegyen haladtam el olyan tündérek mellett, akik valószínűleg majd belehaltak a röhögésbe egy hallucináló, vaksi ember miatt.”

"– Minden rendben lesz. – A tündér becsukta a szemét, én pedig megszorítottam a kezét.
Valami nedves ért a lábamhoz, és nem kellett odanéznem ahhoz, hogy tudjam, tócsában áll a lábam körül a vére.
– A szárnyaim – suttogta.
– Visszakapod őket.
Erőlködve próbálta kinyitni a szemét.
–Megesküszöl rá?
– Igen – leheltem. A tündér képes volt egy halvány mosolyfélére, aztán újra becsukta a szemét. Remegett a szám. Magamban azt kívántam, bárcsak valami mást, az üres ígéretemnél többet tudnék nyújtani neki."

„- Feyre szeret vadászni.
- Nem szeretek. – Talán udvariasabb hangot kellett volna megütnöm, de folytattam. – Kénytelen voltam vadászni.”

„- Nem akarod, hogy meggyógyítsam a karodat? – Megszorította a könyökömet.
- Milyen áron? – vágtam vissza, de a fejem nem emeltem el a kőről, szükségem volt a nedves erejére.
- Ja, úgy! Látom, pár dolgot már megtanultál így tündérkörben.”

„- Semmi elismerő füttyentés?
Végzetes hibát követtem el azzal, hogy a kezébe adtam az életem. De így szóltam:
- Már így is teljesen el vagy szállva magadtól. Nem hinném, hogy egy emberke hízelgése sokat nyom nálad a latban.
Halkan, de csontokig hatolóan elnevette magát, a vérem is felforrósodott tőle.
- Nem tudom eldönteni, hogy bájos vagy-e vagy nagyon buta, hogy ilyen vakmerően viselkedsz egy főúrral.”

Értékelés: NAGYON TETSZETT.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet: KATT