Ide pakolgatom fel az írásaimat, firkálásaimat, novelláimat, gondolataimat, és minden egyebet, amihez hirtelen kedvem támad. :)




2015. június 20., szombat

Írónak lenni...

Ma reggel láttam meg Varga Bea eseményét a Facebookon. LÉTkérdések íróknak címmel tart egy előadást nemsokára, amelynek a témája: az író. Elgondolkoztattak a kérdések, melyeket az előadás leírásában olvastam, és megkérdeztem Beától, írhatok-e egy blogbejegyzést a témában. Mint sejthetitek, igent mondott. :)

Lelki folyamatok írás közben:

Nagyon érdekel a pszichológia, de laikus vagyok a témában, így ezt a részét Beára hagyom a témának. Én inkább a saját tapasztalataimat, gondolataimat, észrevételeimet mondanám el.

Amikor leülök írni, szó szerint egy másik világba kerülök. Hiába beszélnek hozzám, nem hallom. Még akkor sem, ha válaszolok valamit vagy bólogatok. Egyszerűen ilyenkor két részre szakadok, az elmém az adott történetben van, míg az ösztöneim érzékelik a külső hatásokat, néha reagálnak is rájuk, de egyáltalán nem tudatosan. Ebből szokott is kellemetlenségem lenni, főleg édesanyámmal, mert ő realista emberként nem nagyon érti, hogy ilyenkor nem azért nem figyelek, mert érdektelen számomra, amit mond, hanem azért, mert egyszerűen fel sem fogom igazán, hogy beszélnek hozzám.

Írás közben a történet beszippant. Szó szerint látom lelki szemem előtt a szereplőket, hogy mi történik éppen a cselekményben. Van, hogy együtt grimaszolok az adott karakterrel, felnevetek, ha vicceset mond, sírok, ha éppen szenved. Egyszerűen elképzelem, hogy ha élne és az adott helyzetben lenne, mit is érezne éppen, és ezáltal én magam is átérzem az örömét, gondjait, félelmeit, vágyait.

Megesik, hogy ez az állapot írás után is fennmarad. Ilyenkor fejben szoktam írni. Elképzelem, hogyan fogom folytatni a történetet, és néha ez olyan hatásosan sikerül, hogy amikor visszaülök a gép elé, magam is meglepődöm, hogy nincs leírva, amit fejben már rég megírtam.

Ha pedig valakinek vagy valaminek sikerül teljesen kizökkenteni az írásból, mert főzni kell, munkába kell menni, ezt kell csinálni, azt kell csinálni, vagy épp rózsaszín egyszarvúk potyognak az égből, az feszültté tesz. A szavak bennem rekednek, ki akarnak törni, de el kell fojtanom őket. És ez nehéz.

Személyes elemek az írásban:

Azt mondják, az író minden művében benne van, és ezzel egyet is értek. De nem minden műve minden betűjében. Úgy is mondhatnám, attól még, hogy valaki egy pszichopata gyilkosról ír, nincsenek gyilkos hajlamai. Még mindig emlékszem rá, hogy amikor megjelent az Árnyékvilág című első könyvem, akkor néhányan az egyik pszichopata szereplővel azonosítottak, azt mondták, biztosan a saját sötét vágyaimat éltem ki az írásban. Én meg csak pislogtam értetlenül magam elé, hogy ezek tényleg azt gondolják, hogy otthon a pincémben embereket darabolok, csak mert egy őrültről írtam? Nonszensz.

Kétféleképpen jelenek meg a saját regényeimben általában. Egyfelől minden regényem tartalmaz legalább egy fő gondolatot (ezek általában olyan emberjogi kérdések, mint a gyermekek, nők, kisebbségek védelme, vagy a környezetvédelem és hasonlók), amelyben tiszta szívvel hiszek, és amelyet mindenképpen meg szeretnék osztani az olvasóimmal. Másfelől, elrejtek a történetben aprócska eseményeket az életemből. Olyasmiket, amikről az olvasó sosem jönne rá, hogy az velem történt meg, hacsak nem ismer személyesen, és nem mondtam el neki én magam. Ezek tényleg olyan kis semmi sztorik, egy gyerekkori emlék, egy rövid párbeszéd, egy takarítás mókás emléke.

Persze, akadnak olyan karakterek is, akik hordozzák magukban néhány tulajdonságomat, de őket sosem egy az egyben magamról mintázom. Nekik adom egy-egy részemet, és kiegészítem őket sok egyéb olyan tulajdonsággal, ami egyáltalán vagy csak kicsit jellemző rám.

Nyitott könyv:

Nem ritka eset, hogy olyan olvasók, akik még soha nem találkoztak velem személyesen, azt gondolják, hogy tökéletesen ismernek a könyveim és a netes megnyilvánulásaim alapján.

Van, aki pozitív képet alakít ki rólam és példaképnek tekint. Ez persze, nagyon jól esik, de néha úgy érzem, hogy ha az illető valóban ismerne, a hibáimmal együtt (mert igen, van rengeteg, hiszen ember vagyok), akkor csalódna.

Van olyan is, aki azt gondolja, hogy íróként egész nap a szobámban ülök, egy burokban élek, nem történik velem soha semmi és baromi unalmas az életem. Mindezt csak azért, mert nem járok el bulizni, nincs lehetőségem utazgatni és hasonlók. Vagyis nem olyan életet élek, amilyet az adott emberke él vagy élni szeretne. Ezek az emberek elfelejtik, hogy mindenki más, minden embernek más kell a boldogsághoz. Nem, nem ülök itthon folyton, sőt, mostanság alig vagyok itthon. Egész nap emberek vesznek körül, mindenféle érdekes és kevésbé érdekes dolog történik velem. Mindez úgy, hogy továbbra sem járok el bulizni, és nincs lehetőségem beutazni a világot. De alapvetően boldog vagyok, mert én nem is vágytam soha a bulizgatásra, sőt, ha el kéne mennem, iszonyatosan rosszul érezném magam, és alig várnám, hogy vége legyen. Mert egyszerűen ilyen személyiség vagyok. Szóval, aki magából indul ki, amikor megpróbál megítélni engem vagy az életemet, az sem tud semmit rólam, mert ha tudna, akkor tisztában lenne vele, hogy engem az ő elvárásai csak boldogtalanná tennének.

Alkottak már rólam negatív képet is a regényeim és a netes bejegyzéseim alapján, voltam pszichopata, csak mert pszichopatáról írtam, és beképzelt, mert mondjuk nem volt időm azonnal reagálni valakinek. Ahogy fentebb is írtam, rengeteg hibám van, de ismeretlenül az emberek ezeket a hibákat képesek felnagyítani, eltorzítani, és így teljesen rossz képet alkotni egészében.

Szóval, a véleményem az, hogy sok mindent tudhatnak rólam az olvasóim a regényeim alapján, de teljes egészében nem ismerhetnek meg általuk. Sokszor félreértelmeznek, van, aki pozitív, van, aki negatív értelemben, mert részletekből teljes képet próbálnak teremteni, és azt hiszik, sikerülhet. Pedig nem. Két ember ismer majdhogynem tökéletesen, az egyik az édesanyám, a másik a legjobb barátnőm, Zsuzsa. Ők tisztában vannak az erényeimmel és a hibáimmal is, és elfogadnak olyannak, amilyen vagyok. :) Van még két barátom, akik elég jól ismernek, de sok mindent nem tudnak azért még rólam. Mások pedig csak részleteket láthatnak belőlem. És ami vicces, hogy bár elég jól ismerem önmagamat, nem merném kijelenteni, hogy 100%-osan. És azt hiszem, ez így normális. Mert életünk végéig tanulhatunk újabb és újabb dolgokat önmagunkról. Hát, nem izgalmas? :)

Add a Twitter-hez Add a Facebook-hoz Add a Startlaphoz Oszd meg a Citromail-lel! Add az iWiW-hez Add a Google Reader-hez Add az RSS olvasódhoz

2 megjegyzés:

  1. Kedves Spirit!
    Igazán örülök, hogy van rajtam kívül még valaki, aki az általad leírtak szerint vélekedik a bulizásról, és fel mered vállani, hogy neked igenis "ilyen a személyiséged". Így kevésbé érzem magam számkivetettnek. Köszönöm :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nincs mit megköszönnöd, ha segíthettem, akár csak egy kicsit is, annak szívből örülök. :)

      Törlés