Moskát Anita Irha és bőr című könyvét már a megjelenés előtt kiszúrtam magamnak. Nagyon érdekelt a fülszöveg alapján a története, kíváncsi voltam, hogy milyen is lehet egy Magyarországon játszódó disztópia, amely szimbolikus értelemben több aktuális politikai és társadalmi problémát is feldolgoz. Aztán egy blogturné keretében volt szerencsém interjút készíteni extra állomásként az írónővel, a válaszai pedig csak még jobban megerősített abban, hogy nekem ezt a könyvet mindenképpen el kell olvasnom.
Ami tetszett
1. Karakterek
Egyetlen magyar író könyvében sem találkoztam még ennyire egyedi és érdekes karakterekkel, mint ebben a könyvben. És nemcsak egyetlen jól sikerült karakterről van szó, hanem az összes főszereplőről. Sikerült olyan karaktereket alkotni, akikre egyáltalán nem lehet azt mondani, hogy sablonosak. Ahogy elkezdtem olvasni róluk, azonnal láttam őket magam előtt, és annak ellenére, hogy többen közülük valamiféle állat-ember mutánsok, bármikor simán elhittem volna róluk, hogy léteznek, annyira jól kidolgozott személyiségük van.
A történet röviden arról szól, hogy az állatok hirtelen elkezdenek bebábozódni az egész világon, és egyfajta ember-állat hibridként bújnak elő a gubójukból. Az emberek természetükhöz híven nagyrészt félnek tőlük, ezért akit nem ölnek meg közülük, azt gettókba zárják. A sztori érdekessége, hogy Magyarországon játszódik, amitől egyébként kicsit tartottam. Nem igazán szeretem az itt játszódó fantasyket, de ebben az esetben ez a sztorinak még egyenesen jót is tett, mert simán el tudtam képzelni, hogy a regénybeli történések valóban megtörténhetnének itt is.
De térjünk vissza a karakterekhez…
Kirill egy őzfajzat, aki vívódik az állati és emberi énje között. Az ösztönei miatt a tudata összekapcsolódik a csordájával, de a tudata emberibb, mint a többieké. Bloggerként a világ elé akarja tárni a fajzatok történetét, mert úgy gondolja, ha az emberek nem arctalan, ijesztő masszaként tekintenek rájuk, hanem megismerik az egyéni sztorijukat, akkor másképp fognak majd rájuk tekinteni. Nagyon érdekes volt Kirill vívódása a csorda és az önállóság között, és annak ellenére, hogy bizonyos döntései megráztak, mégis megkedveltem őt. Kirill testesíti meg szimbolikusan azokat a helyüket nem találó fiatalokat, akik magányosak, tartozni akarnak valahová, de sehol nem találják a helyüket, és ezért könnyedén beszippantja őket egy szekta vagy egy szélsőséges, agresszív csoport.
August emberként éli az életét, senki meg nem mondaná róla a külseje alapján, hogy valójában fajzat. Nemcsak hogy beépül az emberek világába átverve mindenkit, de a kampánymenedzsere lesz a Nemzetközi Fajzatügyi Szervezetnek, ami azért küzd, hogy az emberek elismerjék a fajzatokat velük egyenjogú személyeknek. August több szempontból is izgalmas karakter volt. Egyfelől tipikus politikus, annyi különbséggel, hogy ő valóban jót akar tenni, ám azért a jóért bármire képes. Manipuláció, hazugság, átverés, mások felhasználása… Ezeket nem látja bűnnek, mert hiszi, hogy végül valami jó sül ki belőlük mindenki számára. Ő amolyan határfigura, nem áll sem az emberek, sem a fajzatok pártján, vagy talán pontosabb úgy, hogy az emberek és a fajzatok pártján is áll. Ám pont emiatt van az, hogy egyik csoporthoz sem tartozik igazán, és bár tényleg jót akar mindenkinek, sem az emberek, sem a fajzatok nem tudnak igazán bízni benne.
A másik, ami miatt August érdekes, hogy ő az egyik első fajzatok egyike, és sokat tud arról, hogyan és miért jöttek létre a fajzatok, ki teremtette őket. Emellett August belső vívódása is nagyon lekötött, ugyanis szégyelli azt, hogy milyen állatból jött létre (ezt persze nem árulom el, majd a könyvből megtudjátok), valamint beleszeret egy embernőbe, akivel mind a politikai tevékenységeivel kapcsolatban, mind a belső bizonytalanságával kapcsolatban vannak konfliktusai.
August egyébként azt a fajta politikust testesíti meg a szememben, aki bár manipulatív, de jót akar, ám az emberek annyira megszokták már, hogy a politikusok csak önmagukért tesznek bármit is, hogy már abban sem tudnak megbízni, aki egyébként tényleg őket segíti. Ő az a mártírpolitikus, aki küzd, küzd, küzd, de nem az ellenzék, hanem a saját védencei akadályozzák meg abban, hogy segíthessen rajtuk.
És ott van még Pilar, a borzfajzat. Nos, én az ő karakterét zártam a leginkább a szívembe, mert hatalmas jellemfejlődésen ment keresztül. Szerencsétlent az első embergazdája az átváltozása után egy szobába bezárva tartotta, és Youtube-videókat készített róla bizonyos megalázó helyzetekben. Elhitette Pilarral, hogy ő isten, a szoba pedig a világ, amit nem hagyhat el, szórakozásként pedig, hogy nyugta legyen tőle, leültette a tévé elé. Így Pilar lényegében a tévén nőtt fel, a tévébeli szereplők a családja, a barátai, valós, létező személyekként tekint rájuk és érez irántuk. Aztán történik valami, és a gazdája csak úgy kihajítja Pilart a gettóban. Kirill talál rá, aki a csordája figyelmeztetése ellenére, hogy húsevő fajzat közelébe nem szabad menni, segíteni akar rajta. Pilar annyira kis naiv és aranyos, mint egy kisgyerek, aki még képes rácsodálkozni a világra. Viszont közben ott motoszkál az emberben az is, hogy valami mégsem stimmel vele, ettől pedig cuki, de kicsit ideglelős lesz a karaktere, mint egy horrorfilmben egy gyerekszellem.
2. Fajzatok és a társadalmunk leképzése
Mielőtt kézbe vettem volna a könyvet, nagyon kíváncsi voltam, hogyan is kell elképzelni a fajzatokat. Olvastam már olyan könyvet, aminek emberszerű állatok voltak a főszereplői, de azokban olyan állatok szerepeltek, akik emberi testfelépítéssel, állatfejjel és emberi lélekkel rendelkeztek. Ebben a könyvben az állatok átalakulása ennél sokkal bonyolultabb. Az Irha és bőrben ugyanis változó, hogy egy állat mennyire alakul át emberré testileg és lelkileg. Vannak, akik majdnem embernek néznek ki külsőleg, de olyanok is, akiknek a teste olyan szinten torzult az átalakuláskor, hogy életképtelenek. Pl. megmaradt a hosszú zsiráfnyak, ami nem képes megtartani az emberi fejet, ezért az adott fajzat csak a földön húzza maga után a fejét, és fizikailag, lelkileg is szenvedés az élete.
Lelkileg is akad, aki inkább állat maradt, a régi ösztönei vezérlik, és nem tud mit kezdeni magával az emberi világban, de van olyan is, aki inkább emberként gondolkozik már, mint állatként. Aztán persze ott vannak a keverékek, akik életképesek, de a testük egy része állati, egy része emberi, szóval kinézetre elég bizarr és esetenként ijesztő lények lehetnek elsőre. És vannak olyanok, akikben ott él még az állati ösztön, de az emberi természettel keveredve.
Érdekes volt olvasni a fajzatok leírását, mert volt, akit nagyon cukinak képzeltem lelki szemeimmel, volt, akit ijesztőnek, és olyan is, aki annyira életképtelennek és torznak tűnt, hogy sajnálatot és együttérzést váltott ki belőlem.
Ez a regény lényegében leképezte a társadalmunkat. Vannak az egészséges, szép emberek, aztán vannak az egészséges, de átlagosnak vagy csúnyának mondott emberek, és vannak olyanok, akik sajnos betegen születtek, vagy időközben betegedtek meg. Ezekhez a beteg emberekhez a társadalom sokszor nem tudja, hogyan viszonyuljon. Őszintén szólva, még a nyitott, elfogadó emberek sem mindig tudják, és ez azért van, mert sosem tanították meg nekünk. A testileg vagy szellemileg beteg embereket még akkor is egyfajta kitaszítottként kezeli a társadalom sokszor, ha egyébként nem fertőzőek vagy veszélyesek. Olyan egyszerű dolgok is nehézséget okoznak számunkra, hogy vajon a buszra szálláskor ajánljuk-e fel egy vak embernek a segítségünket vagy inkább ne, mert ezzel csak megsértjük őt. Vagy hogy milyen elnevezést használjunk a helyzetükre, hiszen nem akarjuk megbántani őket, de sosem magyarázta el nekünk senki, hogy mi az az elnevezés, amely kifejezi a tényeket, de nem sértő. Én is ezen bejegyzés írása közben azon töröm a fejem, vajon a megfelelő kifejezéseket használtam-e, vagy sem, pedig mondhatjuk, hogy művelt és tanult vagyok, és nyitott, elfogadó embernek gondolom magam. Ha pedig számomra is nehéz ez, akkor milyen nehéz lehet egy kevésbé tanult, konzervatívabb személynek. A könyvben is felmerül kérdésként, hogy vajon a fajzat szó a megfelelő-e vagy a pozitívabb hangzású kimérát kéne inkább használni.
Mondanám, hogy a valóságban már nem úgy bánunk a beteg, fogyatékkal bíró emberekkel, ahogyan a könyvben a fajzatokkal bánnak, de ez nem feltétlenül igaz. Vannak országok, helyek, ahol jobb életük lehet, vannak, ahol egyszerűen semmibe veszik és cserbenhagyják őket, és még mindig vannak olyan helyek, ahol egyszerűen csak elzárják őket egy lerobbant intézetbe, egy „gettóba”, ahogyan a könyvben a fajzatokat.
Természetesen a gettóbeli fajzatok nemcsak a sérült emberek szimbólumai, hanem minden elnyomott kisebbségé. A zsidóké, a feketéké, a melegeké, a nőké, a romáké… Egyetlen csoportot sem lehet egységesen elítélni néhány tag tetteiért és viselkedéséért. Hiszen ahogyan a könyvben is vannak jók és rosszak az emberek és a fajzatok között is, úgy a valóságban is vannak jó és rossz emberek minden egyes csoportban, a kisebbségeknél és a többségieknél is, az elnyomottaknál és az elnyomóknál is. Egyénenként kell mindenkit megítélni, a saját tettei alapján.
Ez a probléma nagyon szépen előjön a könyvben is, hiszen vannak mind az emberek, mind a fajzatok között szélsőségesek. Érthető, hogy az őket bántó embereket néhány fajzat gyűlöli és megveti, de hibás gondolat azt hinniük, hogy minden ember gonosz. És érthető, hogy az emberek egy része retteg a fajzatoktól látva a szélsőségeseik borzalmas tetteit, de hibás gondolat emiatt az összes fajzatot elzárni, azokat is, akik békések, becsületesek, jók.
Az igazság az, hogy olvasás közben végig azt gondoltam, a fajzatok pont olyanok, mint az emberek, az emberek pedig pont olyanok, mint a fajzatok. Külsőleg különböznek, de az emberek és a fajzatok is szeretnek, gyűlölnek, vannak köztük békések, és néhány szélsőséges. Képesek az önfeláldozásra és a kegyetlenségre is. És szerintem az emberek nemcsak azért féltek a fajzatoktól, mert külsőleg mások, hanem azért is, mert a felszín alatt meglátták önmagukat bennük. Meglátták a belső, állati énjüket, ami ott van mindannyiunkban. És meglátták, hogy az emberek lényegében állatok. Ruhát viselő, városokban élő, kocsival járó, a világ fölött uralkodó, okos állatok, akik jobb esetben uralják a szélsőséges ösztöneiket, de mégiscsak állatok.
4. Meglepetések és fordulatok
Imádom azokat a könyveket, amelyeket olvasva nem lehet előre kitalálni, mi fog történni sem a könyv végén, sem a következő fejezetben. Nos, ez egy ilyen könyv volt. Nem finomkodott az írónő, simán eltett láb alól olyan karaktereket, akikről nem hittük volna, hogy meghalnak, és a történet vége sem úgy alakult, ahogyan azt az ember elképzelte. Ami egyáltalán nem baj, sőt, élvezet volt olyan regényt olvasni, ami fel merte rúgni a kliséket, elvárásokat, és mert adni valami újat.
5. Új példakép
Több magyar író is van, akinek nagyon tetszett a regénye, szeretem a stílusát, de ez az első eset, amikor úgy érzem, egy magyar író bekerült a példaképeim közé. Eddig csak külföldiek szerepeltek a listámon, ám az Irha és bőr meggyőzött arról, hogy Moskát Anitának is köztük a helye. Nagyon-nagyon szeretnék egyszer egy ilyen társadalmilag, politikailag jól felépített, egyedi és érdekes karakterekkel operáló, izgalmas, fordulatos, meglepő regényt írni. Ami egyszerűen tökéletesen van összerakva. A szememben pont ilyen egy jó disztópikus regény, semmit nem változtatnék rajta.
Amin elgondolkoztam…
A történetben egy szavazáson döntenek arról az emberek, hogy vajon a fajzatoknak megadják-e az alapvető emberi jogokat. Vagyis, ha nem is embernek, de emberrel egyenrangúnak tekintsék-e őket. Ez elgondolkoztatott azon, vajon mit is jelent embernek lenni… Azt gondolnánk, könnyű erre választ adni, de ha mélyebben belemerülünk a kérdésbe, akkor rájövünk, ez mekkora tévedés.
Mondhatnánk, hogy ember az, aki képes fejlett szinten használni az agyát. Oké, de mi a helyzet akkor a szellemileg sérült, kómában lévő vagy épp borzalmasan buta emberekkel?
Gondolhatnánk azt, hogy ember az, akinek van lelke. Ám akkor minek véljünk egy kegyetlen, lelkiismeret nélküli sorozatgyilkost? És mi a helyzet az állatokkal, akik között van olyan, mint pl. a kutya, aki erősebb ragaszkodásra és szeretetre képes a gazdája iránt, mint sok ember más emberek iránt. Mondhatnánk, hogy azért, mert a gazda adja a kaját, de ezek az állatok ahhoz a gazdához is ragaszkodnak, aki mondjuk bántja őket.
Felmerülhet az is, hogy ember, aki embernek néz ki külsőleg. Szóval akkor egy nagyon élethű japán emberrobot is ember? Ha felfejlesztik ezeket a robotokat olyan szintre, hogy külsőleg ne lehessen megkülönböztetni őket az emberektől, attól emberekké válnak?
Szóval érdekes filozófiai kérdés ez, amire nincsen pontos válaszom, hiába töröm rajta a fejem.
Kiknek ajánlom a könyvet?
Akik szeretik a valódi társadalmunkat tökéletesen leképező disztópiákat, és nem bánják, ha egy regény nemcsak szórakoztat, hanem mélyen el is gondolkoztat.
Kedvenc idézetek:
„Még a saját Bibliájukban is benne van, hogy Isten már az ötödik napon teremtett állatot, embert csak a hatodikon. De ha tényleg az ötödik napon teremtett minket, nem nekünk kellene lennünk az elsőnek? Mi voltunk itt előbb, és erre a sapiensek minden bizonyítékot próbálnak eltüntetni. Szerintük kentaurok és sellők csak mítoszokban léteznek, de ha ez igaz lenne, kik gyűltünk ma össze ebben a szentélyben? Vagy mind egy meséből pottyantunk ide?”
„ (…)a fajista megjegyzés akkor is fajista, ha humorba csomagolják, (…)”
„– Én őzből alakultam át. Te meg bűzösborzból.
– Bűzös vagy te! Nem illik csúfolódni. Fürdöm mindennap!”
„– El kell mondanom valami fontosat.
– Most? – kérdezte August. – Nem hiszem, hogy felkészültem egy újabb sokkra.
– Régen… – Veronika végig a szemébe nézett. – Mielőtt megszülettem… Zigóta voltam. Elhiszed? Egy kocsonyás, püffedt petesejtből meg egy fickándozó spermiumból olvadtam össze. Az embrionális fejlődésem undorító. Egy burjánzás. Sejt a sejtre, először szederszerű izé lettem, aztán…
August szemét forgatva felnevetett.
– Fejezd be!
– Pedig a java most jön! Utána félig patkány, félig alien embrióvá alakultam, ami olyan kínos, hogy alig bírok beszélni róla, főleg, hogy a szüleim egy fényképen meg is örökítették, és büszkén mutogatták a barátaiknak.
– Tiszta hülye vagy!
– Irtó ciki. Ígérd meg, hogy nem mondod el senkinek.
Veronika közelebb hajolt, megcsókolta alkoholszagú száját. August azonnal ellazult az érintésétől, kezét a nő combjára csúsztatta.”
„– Azt hiszem, találkoztam a gazdáddal. – Pilarból most áradt a szó, mintha csapot nyitottak volna meg, de Kirill óvatosan puhatolózott, nehogy megriassza. – Tegnap, amikor megtaláltalak.
– És mit mondott? – Pilar a farkával csapkodott, felkavarta a levegőt. – Mikor jön vissza? Ma este? Holnap?
– Vissza? Nem, attól tartok, az a mocsok soha többé nem jön vissza.
Pilar arcán aggodalom suhant át. Rágcsálni kezdte egyik vörösre lakkozott karmát.
– Úgy érted, soha-soha többé?
– Soha-soha többé.
– De ha nem jön vissza… - A pólója szegélyét babrálta, egy cérnaszálat csavargatott. – Akkor ki fog etetni helyette? Vagy ki ad elemet a távkapcsolóba? Ki mossa ki a ruháimat levendulás öblítővel, amit a mosolygós néni reklámoz? Ki hoz be vécépapírt meg fogkrémet? És, és… ki dicsér meg, ha ügyesen végzem a kötelességem?
– Nem tudom, mit művelt veled az a rohadék, de most már a magad ura vagy.
Pilar szája sírásra görbült. A könyökébe kapaszkodott, előre-hátra ringatta magát, és Kirill attól tartott, pánikrohamot kap megint, mint a sikátorban.
– Te adtál nekem hamburgert – mondta. – Akkor te leszel az új gazdám?
– Hogy én? Jesszus, dehogy. Még csak az hiányzik. Nem leszek a gazdád.
– Akkor az a madárfejű? Aki a tévét hozta?
– Nem, Martin sem.
– Akkor kicsoda? Mondd meg, hogy ki!
Levegő után kapkodott, könny csordult a szeméből. Fel sem itatta, végigsiklott az arcán, sötét pettyeket hagyott a pólója nyaka körül. Kirill nem értette, mit rontott el.
– Maradhatsz a nyájnál egy kicsit – bökte ki, de tudta, hogy ez a legnevetségesebb vigasztalás, amivel előállhatott. – Vagy a szocializációs központban…
– Az mi? – Pilar vöröslő szemmel meredt rá.
– Egy biztonságos hely, ahol megtanítanak mindenre.
– Megtanítanak? De hát engem a tévé tanít, megmondta a gazdám. Olyan ínycsiklandó ráksalátát készítek, mint Géniusz, a mesterséf! És olyan választékosan fogok beszélni, mint Herrera úrnő a Mézédes szenvedélyben! Láttad az utolsó részt? Mauelát megvádolták, hogy lopott az úrnő ékszereiből, de tudom, hogy csak ármánykodásból csempészte a párnája alá azt a pompás nyakéket az álnok José Luis!
– Nem akarlak lelombozni, de a világ nem egészen olyan, mint ezekben a műsorokban.
Pilar oldalra fordított fejjel húzta fel az orrát.
– Mélyen elszomorít a hazugságod, erre esküszöm!”
„– Jesszusom, amit a gazdád tett, az bűncselekmény.
– Ármánykodós vagy, ha ellene akarsz fordítani. Hamarabb utolérlek, mint a sánta kutyát!”
Értékelés: IMÁDOM, IMÁDOM, IMÁDOM!
1. Karakterek
Egyetlen magyar író könyvében sem találkoztam még ennyire egyedi és érdekes karakterekkel, mint ebben a könyvben. És nemcsak egyetlen jól sikerült karakterről van szó, hanem az összes főszereplőről. Sikerült olyan karaktereket alkotni, akikre egyáltalán nem lehet azt mondani, hogy sablonosak. Ahogy elkezdtem olvasni róluk, azonnal láttam őket magam előtt, és annak ellenére, hogy többen közülük valamiféle állat-ember mutánsok, bármikor simán elhittem volna róluk, hogy léteznek, annyira jól kidolgozott személyiségük van.
A történet röviden arról szól, hogy az állatok hirtelen elkezdenek bebábozódni az egész világon, és egyfajta ember-állat hibridként bújnak elő a gubójukból. Az emberek természetükhöz híven nagyrészt félnek tőlük, ezért akit nem ölnek meg közülük, azt gettókba zárják. A sztori érdekessége, hogy Magyarországon játszódik, amitől egyébként kicsit tartottam. Nem igazán szeretem az itt játszódó fantasyket, de ebben az esetben ez a sztorinak még egyenesen jót is tett, mert simán el tudtam képzelni, hogy a regénybeli történések valóban megtörténhetnének itt is.
De térjünk vissza a karakterekhez…
Kirill egy őzfajzat, aki vívódik az állati és emberi énje között. Az ösztönei miatt a tudata összekapcsolódik a csordájával, de a tudata emberibb, mint a többieké. Bloggerként a világ elé akarja tárni a fajzatok történetét, mert úgy gondolja, ha az emberek nem arctalan, ijesztő masszaként tekintenek rájuk, hanem megismerik az egyéni sztorijukat, akkor másképp fognak majd rájuk tekinteni. Nagyon érdekes volt Kirill vívódása a csorda és az önállóság között, és annak ellenére, hogy bizonyos döntései megráztak, mégis megkedveltem őt. Kirill testesíti meg szimbolikusan azokat a helyüket nem találó fiatalokat, akik magányosak, tartozni akarnak valahová, de sehol nem találják a helyüket, és ezért könnyedén beszippantja őket egy szekta vagy egy szélsőséges, agresszív csoport.
August emberként éli az életét, senki meg nem mondaná róla a külseje alapján, hogy valójában fajzat. Nemcsak hogy beépül az emberek világába átverve mindenkit, de a kampánymenedzsere lesz a Nemzetközi Fajzatügyi Szervezetnek, ami azért küzd, hogy az emberek elismerjék a fajzatokat velük egyenjogú személyeknek. August több szempontból is izgalmas karakter volt. Egyfelől tipikus politikus, annyi különbséggel, hogy ő valóban jót akar tenni, ám azért a jóért bármire képes. Manipuláció, hazugság, átverés, mások felhasználása… Ezeket nem látja bűnnek, mert hiszi, hogy végül valami jó sül ki belőlük mindenki számára. Ő amolyan határfigura, nem áll sem az emberek, sem a fajzatok pártján, vagy talán pontosabb úgy, hogy az emberek és a fajzatok pártján is áll. Ám pont emiatt van az, hogy egyik csoporthoz sem tartozik igazán, és bár tényleg jót akar mindenkinek, sem az emberek, sem a fajzatok nem tudnak igazán bízni benne.
A másik, ami miatt August érdekes, hogy ő az egyik első fajzatok egyike, és sokat tud arról, hogyan és miért jöttek létre a fajzatok, ki teremtette őket. Emellett August belső vívódása is nagyon lekötött, ugyanis szégyelli azt, hogy milyen állatból jött létre (ezt persze nem árulom el, majd a könyvből megtudjátok), valamint beleszeret egy embernőbe, akivel mind a politikai tevékenységeivel kapcsolatban, mind a belső bizonytalanságával kapcsolatban vannak konfliktusai.
August egyébként azt a fajta politikust testesíti meg a szememben, aki bár manipulatív, de jót akar, ám az emberek annyira megszokták már, hogy a politikusok csak önmagukért tesznek bármit is, hogy már abban sem tudnak megbízni, aki egyébként tényleg őket segíti. Ő az a mártírpolitikus, aki küzd, küzd, küzd, de nem az ellenzék, hanem a saját védencei akadályozzák meg abban, hogy segíthessen rajtuk.
És ott van még Pilar, a borzfajzat. Nos, én az ő karakterét zártam a leginkább a szívembe, mert hatalmas jellemfejlődésen ment keresztül. Szerencsétlent az első embergazdája az átváltozása után egy szobába bezárva tartotta, és Youtube-videókat készített róla bizonyos megalázó helyzetekben. Elhitette Pilarral, hogy ő isten, a szoba pedig a világ, amit nem hagyhat el, szórakozásként pedig, hogy nyugta legyen tőle, leültette a tévé elé. Így Pilar lényegében a tévén nőtt fel, a tévébeli szereplők a családja, a barátai, valós, létező személyekként tekint rájuk és érez irántuk. Aztán történik valami, és a gazdája csak úgy kihajítja Pilart a gettóban. Kirill talál rá, aki a csordája figyelmeztetése ellenére, hogy húsevő fajzat közelébe nem szabad menni, segíteni akar rajta. Pilar annyira kis naiv és aranyos, mint egy kisgyerek, aki még képes rácsodálkozni a világra. Viszont közben ott motoszkál az emberben az is, hogy valami mégsem stimmel vele, ettől pedig cuki, de kicsit ideglelős lesz a karaktere, mint egy horrorfilmben egy gyerekszellem.
2. Fajzatok és a társadalmunk leképzése
Mielőtt kézbe vettem volna a könyvet, nagyon kíváncsi voltam, hogyan is kell elképzelni a fajzatokat. Olvastam már olyan könyvet, aminek emberszerű állatok voltak a főszereplői, de azokban olyan állatok szerepeltek, akik emberi testfelépítéssel, állatfejjel és emberi lélekkel rendelkeztek. Ebben a könyvben az állatok átalakulása ennél sokkal bonyolultabb. Az Irha és bőrben ugyanis változó, hogy egy állat mennyire alakul át emberré testileg és lelkileg. Vannak, akik majdnem embernek néznek ki külsőleg, de olyanok is, akiknek a teste olyan szinten torzult az átalakuláskor, hogy életképtelenek. Pl. megmaradt a hosszú zsiráfnyak, ami nem képes megtartani az emberi fejet, ezért az adott fajzat csak a földön húzza maga után a fejét, és fizikailag, lelkileg is szenvedés az élete.
Lelkileg is akad, aki inkább állat maradt, a régi ösztönei vezérlik, és nem tud mit kezdeni magával az emberi világban, de van olyan is, aki inkább emberként gondolkozik már, mint állatként. Aztán persze ott vannak a keverékek, akik életképesek, de a testük egy része állati, egy része emberi, szóval kinézetre elég bizarr és esetenként ijesztő lények lehetnek elsőre. És vannak olyanok, akikben ott él még az állati ösztön, de az emberi természettel keveredve.
Érdekes volt olvasni a fajzatok leírását, mert volt, akit nagyon cukinak képzeltem lelki szemeimmel, volt, akit ijesztőnek, és olyan is, aki annyira életképtelennek és torznak tűnt, hogy sajnálatot és együttérzést váltott ki belőlem.
Ez a regény lényegében leképezte a társadalmunkat. Vannak az egészséges, szép emberek, aztán vannak az egészséges, de átlagosnak vagy csúnyának mondott emberek, és vannak olyanok, akik sajnos betegen születtek, vagy időközben betegedtek meg. Ezekhez a beteg emberekhez a társadalom sokszor nem tudja, hogyan viszonyuljon. Őszintén szólva, még a nyitott, elfogadó emberek sem mindig tudják, és ez azért van, mert sosem tanították meg nekünk. A testileg vagy szellemileg beteg embereket még akkor is egyfajta kitaszítottként kezeli a társadalom sokszor, ha egyébként nem fertőzőek vagy veszélyesek. Olyan egyszerű dolgok is nehézséget okoznak számunkra, hogy vajon a buszra szálláskor ajánljuk-e fel egy vak embernek a segítségünket vagy inkább ne, mert ezzel csak megsértjük őt. Vagy hogy milyen elnevezést használjunk a helyzetükre, hiszen nem akarjuk megbántani őket, de sosem magyarázta el nekünk senki, hogy mi az az elnevezés, amely kifejezi a tényeket, de nem sértő. Én is ezen bejegyzés írása közben azon töröm a fejem, vajon a megfelelő kifejezéseket használtam-e, vagy sem, pedig mondhatjuk, hogy művelt és tanult vagyok, és nyitott, elfogadó embernek gondolom magam. Ha pedig számomra is nehéz ez, akkor milyen nehéz lehet egy kevésbé tanult, konzervatívabb személynek. A könyvben is felmerül kérdésként, hogy vajon a fajzat szó a megfelelő-e vagy a pozitívabb hangzású kimérát kéne inkább használni.
Mondanám, hogy a valóságban már nem úgy bánunk a beteg, fogyatékkal bíró emberekkel, ahogyan a könyvben a fajzatokkal bánnak, de ez nem feltétlenül igaz. Vannak országok, helyek, ahol jobb életük lehet, vannak, ahol egyszerűen semmibe veszik és cserbenhagyják őket, és még mindig vannak olyan helyek, ahol egyszerűen csak elzárják őket egy lerobbant intézetbe, egy „gettóba”, ahogyan a könyvben a fajzatokat.
Természetesen a gettóbeli fajzatok nemcsak a sérült emberek szimbólumai, hanem minden elnyomott kisebbségé. A zsidóké, a feketéké, a melegeké, a nőké, a romáké… Egyetlen csoportot sem lehet egységesen elítélni néhány tag tetteiért és viselkedéséért. Hiszen ahogyan a könyvben is vannak jók és rosszak az emberek és a fajzatok között is, úgy a valóságban is vannak jó és rossz emberek minden egyes csoportban, a kisebbségeknél és a többségieknél is, az elnyomottaknál és az elnyomóknál is. Egyénenként kell mindenkit megítélni, a saját tettei alapján.
Ez a probléma nagyon szépen előjön a könyvben is, hiszen vannak mind az emberek, mind a fajzatok között szélsőségesek. Érthető, hogy az őket bántó embereket néhány fajzat gyűlöli és megveti, de hibás gondolat azt hinniük, hogy minden ember gonosz. És érthető, hogy az emberek egy része retteg a fajzatoktól látva a szélsőségeseik borzalmas tetteit, de hibás gondolat emiatt az összes fajzatot elzárni, azokat is, akik békések, becsületesek, jók.
Az igazság az, hogy olvasás közben végig azt gondoltam, a fajzatok pont olyanok, mint az emberek, az emberek pedig pont olyanok, mint a fajzatok. Külsőleg különböznek, de az emberek és a fajzatok is szeretnek, gyűlölnek, vannak köztük békések, és néhány szélsőséges. Képesek az önfeláldozásra és a kegyetlenségre is. És szerintem az emberek nemcsak azért féltek a fajzatoktól, mert külsőleg mások, hanem azért is, mert a felszín alatt meglátták önmagukat bennük. Meglátták a belső, állati énjüket, ami ott van mindannyiunkban. És meglátták, hogy az emberek lényegében állatok. Ruhát viselő, városokban élő, kocsival járó, a világ fölött uralkodó, okos állatok, akik jobb esetben uralják a szélsőséges ösztöneiket, de mégiscsak állatok.
4. Meglepetések és fordulatok
Imádom azokat a könyveket, amelyeket olvasva nem lehet előre kitalálni, mi fog történni sem a könyv végén, sem a következő fejezetben. Nos, ez egy ilyen könyv volt. Nem finomkodott az írónő, simán eltett láb alól olyan karaktereket, akikről nem hittük volna, hogy meghalnak, és a történet vége sem úgy alakult, ahogyan azt az ember elképzelte. Ami egyáltalán nem baj, sőt, élvezet volt olyan regényt olvasni, ami fel merte rúgni a kliséket, elvárásokat, és mert adni valami újat.
5. Új példakép
Több magyar író is van, akinek nagyon tetszett a regénye, szeretem a stílusát, de ez az első eset, amikor úgy érzem, egy magyar író bekerült a példaképeim közé. Eddig csak külföldiek szerepeltek a listámon, ám az Irha és bőr meggyőzött arról, hogy Moskát Anitának is köztük a helye. Nagyon-nagyon szeretnék egyszer egy ilyen társadalmilag, politikailag jól felépített, egyedi és érdekes karakterekkel operáló, izgalmas, fordulatos, meglepő regényt írni. Ami egyszerűen tökéletesen van összerakva. A szememben pont ilyen egy jó disztópikus regény, semmit nem változtatnék rajta.
Amin elgondolkoztam…
A történetben egy szavazáson döntenek arról az emberek, hogy vajon a fajzatoknak megadják-e az alapvető emberi jogokat. Vagyis, ha nem is embernek, de emberrel egyenrangúnak tekintsék-e őket. Ez elgondolkoztatott azon, vajon mit is jelent embernek lenni… Azt gondolnánk, könnyű erre választ adni, de ha mélyebben belemerülünk a kérdésbe, akkor rájövünk, ez mekkora tévedés.
Mondhatnánk, hogy ember az, aki képes fejlett szinten használni az agyát. Oké, de mi a helyzet akkor a szellemileg sérült, kómában lévő vagy épp borzalmasan buta emberekkel?
Gondolhatnánk azt, hogy ember az, akinek van lelke. Ám akkor minek véljünk egy kegyetlen, lelkiismeret nélküli sorozatgyilkost? És mi a helyzet az állatokkal, akik között van olyan, mint pl. a kutya, aki erősebb ragaszkodásra és szeretetre képes a gazdája iránt, mint sok ember más emberek iránt. Mondhatnánk, hogy azért, mert a gazda adja a kaját, de ezek az állatok ahhoz a gazdához is ragaszkodnak, aki mondjuk bántja őket.
Felmerülhet az is, hogy ember, aki embernek néz ki külsőleg. Szóval akkor egy nagyon élethű japán emberrobot is ember? Ha felfejlesztik ezeket a robotokat olyan szintre, hogy külsőleg ne lehessen megkülönböztetni őket az emberektől, attól emberekké válnak?
Szóval érdekes filozófiai kérdés ez, amire nincsen pontos válaszom, hiába töröm rajta a fejem.
Kiknek ajánlom a könyvet?
Akik szeretik a valódi társadalmunkat tökéletesen leképező disztópiákat, és nem bánják, ha egy regény nemcsak szórakoztat, hanem mélyen el is gondolkoztat.
Kedvenc idézetek:
„Még a saját Bibliájukban is benne van, hogy Isten már az ötödik napon teremtett állatot, embert csak a hatodikon. De ha tényleg az ötödik napon teremtett minket, nem nekünk kellene lennünk az elsőnek? Mi voltunk itt előbb, és erre a sapiensek minden bizonyítékot próbálnak eltüntetni. Szerintük kentaurok és sellők csak mítoszokban léteznek, de ha ez igaz lenne, kik gyűltünk ma össze ebben a szentélyben? Vagy mind egy meséből pottyantunk ide?”
„ (…)a fajista megjegyzés akkor is fajista, ha humorba csomagolják, (…)”
„– Én őzből alakultam át. Te meg bűzösborzból.
– Bűzös vagy te! Nem illik csúfolódni. Fürdöm mindennap!”
„– El kell mondanom valami fontosat.
– Most? – kérdezte August. – Nem hiszem, hogy felkészültem egy újabb sokkra.
– Régen… – Veronika végig a szemébe nézett. – Mielőtt megszülettem… Zigóta voltam. Elhiszed? Egy kocsonyás, püffedt petesejtből meg egy fickándozó spermiumból olvadtam össze. Az embrionális fejlődésem undorító. Egy burjánzás. Sejt a sejtre, először szederszerű izé lettem, aztán…
August szemét forgatva felnevetett.
– Fejezd be!
– Pedig a java most jön! Utána félig patkány, félig alien embrióvá alakultam, ami olyan kínos, hogy alig bírok beszélni róla, főleg, hogy a szüleim egy fényképen meg is örökítették, és büszkén mutogatták a barátaiknak.
– Tiszta hülye vagy!
– Irtó ciki. Ígérd meg, hogy nem mondod el senkinek.
Veronika közelebb hajolt, megcsókolta alkoholszagú száját. August azonnal ellazult az érintésétől, kezét a nő combjára csúsztatta.”
„– Azt hiszem, találkoztam a gazdáddal. – Pilarból most áradt a szó, mintha csapot nyitottak volna meg, de Kirill óvatosan puhatolózott, nehogy megriassza. – Tegnap, amikor megtaláltalak.
– És mit mondott? – Pilar a farkával csapkodott, felkavarta a levegőt. – Mikor jön vissza? Ma este? Holnap?
– Vissza? Nem, attól tartok, az a mocsok soha többé nem jön vissza.
Pilar arcán aggodalom suhant át. Rágcsálni kezdte egyik vörösre lakkozott karmát.
– Úgy érted, soha-soha többé?
– Soha-soha többé.
– De ha nem jön vissza… - A pólója szegélyét babrálta, egy cérnaszálat csavargatott. – Akkor ki fog etetni helyette? Vagy ki ad elemet a távkapcsolóba? Ki mossa ki a ruháimat levendulás öblítővel, amit a mosolygós néni reklámoz? Ki hoz be vécépapírt meg fogkrémet? És, és… ki dicsér meg, ha ügyesen végzem a kötelességem?
– Nem tudom, mit művelt veled az a rohadék, de most már a magad ura vagy.
Pilar szája sírásra görbült. A könyökébe kapaszkodott, előre-hátra ringatta magát, és Kirill attól tartott, pánikrohamot kap megint, mint a sikátorban.
– Te adtál nekem hamburgert – mondta. – Akkor te leszel az új gazdám?
– Hogy én? Jesszus, dehogy. Még csak az hiányzik. Nem leszek a gazdád.
– Akkor az a madárfejű? Aki a tévét hozta?
– Nem, Martin sem.
– Akkor kicsoda? Mondd meg, hogy ki!
Levegő után kapkodott, könny csordult a szeméből. Fel sem itatta, végigsiklott az arcán, sötét pettyeket hagyott a pólója nyaka körül. Kirill nem értette, mit rontott el.
– Maradhatsz a nyájnál egy kicsit – bökte ki, de tudta, hogy ez a legnevetségesebb vigasztalás, amivel előállhatott. – Vagy a szocializációs központban…
– Az mi? – Pilar vöröslő szemmel meredt rá.
– Egy biztonságos hely, ahol megtanítanak mindenre.
– Megtanítanak? De hát engem a tévé tanít, megmondta a gazdám. Olyan ínycsiklandó ráksalátát készítek, mint Géniusz, a mesterséf! És olyan választékosan fogok beszélni, mint Herrera úrnő a Mézédes szenvedélyben! Láttad az utolsó részt? Mauelát megvádolták, hogy lopott az úrnő ékszereiből, de tudom, hogy csak ármánykodásból csempészte a párnája alá azt a pompás nyakéket az álnok José Luis!
– Nem akarlak lelombozni, de a világ nem egészen olyan, mint ezekben a műsorokban.
Pilar oldalra fordított fejjel húzta fel az orrát.
– Mélyen elszomorít a hazugságod, erre esküszöm!”
„– Jesszusom, amit a gazdád tett, az bűncselekmény.
– Ármánykodós vagy, ha ellene akarsz fordítani. Hamarabb utolérlek, mint a sánta kutyát!”
Értékelés: IMÁDOM, IMÁDOM, IMÁDOM!
Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet: KATT
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése