Miért választottam ezt a könyvet?
Már régóta el szerettem volna olvasni, de most egy barátom, Judit ajánlására, kérésére kezdtem végül bele. Azt mondta, rá nagy hatással volt, és biztos benne, hogy számomra is olyan élményt nyújt majd a könyv, mint neki. Kicsit megcsúsztam az olvasásával, mert közben a kisebbik kutyusunk megvakult, az ő gyógyítása, felügyelete sok időnket elvette anyuval, aztán pedig nekem lett kötőhártya-gyulladásom, ami miatt nem tudtam olvasni. De amint összeszedtem magam, másfél nap alatt a könyv végére értem.
Véleményem a könyvről
Az író Facebook-oldalát évek óta követem. Nem feltétlenül értek egyet vele mindenben, de nagyon sok mindenben igen, és bár nem ismerjük egymást, azt hiszem, elmondhatom, hogy ő az egyik nő, aki sokat tett azért, hogy kinyíljon a szemem, és meglássak olyasmiket is, amiket korábban csak éreztem, de nem értettem, nem láttam át összefüggéseiben. Emlékszem, hogy évekkel ezelőtt egyik nap megláttam egy cikket a Facebook-hírfolyamban, ami arról szólt, hogy egy magyar nő három fia közül az egyik nyaralás közben a tengerbe veszett. Először fel sem merült bennem, hogy "ismerem" a cikkben szereplő családot. Aztán amikor kiderült, kikről van szó, az ismeretlenül is megrázott. Angelát nagyon erős nőnek tartom, hogy képes volt egy ilyen tragédia után folytatni nemcsak az életét, de a küldetését is, valamint, hogy képes volt a fájdalmát, veszteségét kreatív energiává változtatni.
Amikor megtudtam, hogy megjelenik ez a könyv, nagyon kíváncsi voltam rá, de közben féltem is tőle. Olvastam már megrázó igaz történeteket, de általában olyan emberekről, akiket egyáltalán, semmilyen szinten nem ismertem. Fogalmam sem volt, milyen érzés lesz úgy olvasni egy ember legnagyobb tragédiájáról, hogy pontosan tudom, kiről van szó. Nem tudtam, mennyire fog megviselni érzelmileg, mert úgy alapvetően nagyon bele tudom élni magam olvasás közben mások (akár pozitív, akár negatív) érzéseibe, és ez sokszor kihatással van a hangulatomra. Szóval tudtam, hogy ezt a könyvet semmiképpen nem olvashatom akkor, amikor rossz kedvem van valami miatt. Vagyis csak halasztgattam, hogy kézbe vegyem, és végül Judit szavai győztek meg, hogy eljött az idő.
A könyv alapvetően elmondja annak a nyaralásnak a történetét, amelyen Angela fia meghalt. Megismerhetjük az előzményeket, a tragédia napját, azt, hogy mi következett az utánalévő napokban, hetekben. Közben bepillantást nyerhetünk a három fiú gyerekkorába néhány visszaemlékezés révén, valamint Angela múltját is megismerhetjük azáltal, hogy mesél egy keveset a saját szüleiről, gyerek- és fiatalkoráról.
Először is el kell mondanom, hogy íróként pontosan tudom, mennyire szörnyen nehéz valós dolgokról írni. Az ember azt hinné, hogy arról a legegyszerűbb, amit valóban átéltünk, de ez nem igaz. Iszonyatosan profinak kell lenni ahhoz, hogy a valóságot kerek egész, az olvasók által is élvezhető, átérezhető történetté tegyük. A legtöbb ilyen próbálkozásnál azt éreztem mindig, hogy a sztori szétesik, mert az írója nem tudja eldönteni, hogy mi az, ami csak neki fontos, de a történet szempontjából nem (csak szétesik miatta a szöveg), és mi az, ami számára lényegtelen, de szükséges ahhoz, hogy az olvasó értse, átélhesse a történteket.
Angela tökéletesen tisztában volt vele, hogy miként kell összeraknia ezt a könyvet. Egyszer sem éreztem azt, hogy olyan kitérőt tett volna, ami ártott volna a szöveg egységének, feleslegesnek találtam volna, viszont mindent megkaptam ahhoz, hogy úgy érezzem, ez egy kerek, egész, tökéletesen felépített történet mind a szöveg szempontjából, mind érzelmi szempontból. Szóval igen, Angela nemcsak Facebook-bejegyzéseket és cikkeket tud írni, hanem önéletrajzi regényt is.
A gyerekkori visszaemlékezős sztorikat imádtam. Azokat is, amik viccesek voltak, és azokat is, amik elgondolkoztatóak. Nagyon jót nevettem például a fára repült kakis nadrágon, az autóból kiordítós jeleneten. Nem is tudom... A mi családunk nagyon összetartó a bajban, de sosem tudtuk így elengedni magunkat egymás között sem, sosem csináltunk együtt "vicces őrültségeket". És ez nekem érzelmileg kicsit mindig is hiányzott. Jó volt arról olvasni, hogy másoknál ez így ment, valahogy én is felszabadultnak éreztem magam ettől egy kicsit.
A gyerekeket egyébként mindig is sokkal többre tartottam, mint a felnőtteket, mert ők még szabadon kimondják azt, amit gondolnak, éreznek, és sokszor milliószor okosabbak, mint a felnőttek. Olyasmiket tudnak mondani, amiket egy elismert filozófus is megirigyelhetne. Itt is voltak olyan visszaemlékezések, amiknél azt éreztem, hogy "bakker, milyen okos kölyök!", és egyetlen megjegyzéstől (vallásról, szeretetről stb.) hosszú perceken át járt az agyam.
Angela gyerekkoráról is érdekes (és szomorú) volt olvasni. Pont a napokban volt egy beszélgetésem a Facebookon egy pasival, aki váltig állította, hogy minden egyes gyereknek a szülei mellett a legjobb (anya és apa mellett egyaránt). Olyan szinten túlidealizálta az anya-gyerek, apa-gyerek kapcsolatot, hogy hiába magyaráztam neki. Pedig vannak helyzetek, amikor a szülők és a gyerek egyszerűen nem passzolnak egymáshoz, és sokkal jobb a gyereknek, ha azt mondja, köszi, de nem kérek belőletek, mert csak mérgezitek a lelkemet. Ez iszonyatosan nehéz, mert az ember (még azután is, hogy már felnőtt) ösztönösen kötődik a szüleihez, még azokhoz is, akik nem érdemlik meg. A legtöbb rossz szülőnek is vannak jó pillanatai, és ezek a szép emlékek ott élnek a gyerek fejében, sokáig győzködi miattuk magát arról, hogy adnia kell még egy esélyt, meg a szülei nem is annyira rosszak, hiszen tudtak kedvesek is lenni vele. Pont mint egy bántalmazó párkapcsolatban. De igenis vannak olyan helyzetek, amikor sokkal jobb, ha egy gyerek távol kerül a szüleitől vagy az adott szülőtől, és máshol találja meg az elfogadást, szeretetet.
Angela esetében is ezt éreztem. Elmesélt néhány pozitív sztorit az apjáról, ami alapvetően aranyos volt, de ez nem semlegesíti azt, hogy az apja egy bántalmazó. Ahogyan az sem menti fel az anyját az Angelával való viselkedése alól, hogy ő meg bántalmazott. Egyszerűen rossz volt olvasni, hogy egy ilyen tragédia után miként viselkedtek vele. Ahelyett, hogy vigaszt és támaszt nyújtottak volna neki, inkább még jobban megforgatták benne a kést. Őszintén nem csodálom, hogy ezek után úgy érezte, nincs többé szüksége rájuk. És nagyon együttéreztem vele.
Angela férje viszont mondhatjuk, hogy pozitív értelemben lepett meg. A könyv előtt semmit nem tudtam róla és a házasságukról, de Angela elvei miatt sztereotip módon valahogy mindig bántalmazó, elnyomó férfiként láttam magam előtt, akit Angela otthagyott végül, és ez motiválta őt arra, hogy ilyen erős feministává váljon. Tévedtem. A férje egyáltalán nem volt elnyomó és bántalmazó, sőt, én végig azt éreztem, hogy próbált Angela mellett állni mindenben, csak éppen nem mindig jött össze. A társadalmunk hímsoviniszta, és nehéz még egy jó férfinak is kitörni abból a szerepből, amibe már születésekor beletuszkolták. Én végig azt éreztem, hogy ott van a szeretet köztük, csak ebben a világban, társadalomban mégsem tudják azt nyújtani egymásnak, amire szükségük lenne. És emiatt távolodtak el végül. Ebbe a kapcsolatba is legalább annyira érdekes volt bepillantani, mint magába a fő szálba. Olyannyira, hogy elgondolkoztam azon, nem bánnám, ha Angela egyszer megírná a házassága történetét is részletesen, mert szerintem nagyon tanulságos lenne.
Vagy mondhatom azt, hogy ezt tanítja a fiúknak a világ. Szorítsd össze a fogad, ne rinyálj, ne legyél lány. Én nem mondtam ezt neki soha, én azt tanítottam, hogy joga van az érzéseihez. Ezt vágta az edzőjéhez akkor is, mikor harmadikban focizni járt, és egyszer valaki leütötte a fejéről a szemüvegét, ami eltörött. Eddigre már egy agyagcsupornyi törött szemüveg volt otthon az ő és az öccse jóvoltából. Kéthavonta tört nálunk egy, általában javíthatatlanra. Bizony, mire a srácok felnőttek (és áttértek a kontaktlencsére), addigra egy autó ára biztos ráment szemüvegekre. Na, a lényeg, hogy időnként azért kiborultam ezek miatt a balesetek miatt, ezért aztán, mikor az edzésen lerepült a fejéről az okuláré, majd eldeformálódva, megroppanva előkerült a fűből, a gyerek sírva fakadt. Nem túl régen csináltattuk neki, gondolta, hogy nem leszek elragadtatva, ha meglátom, mi történt vele. Csak sírt a szemüveg miatt, az edző meg rászólt: – Ugyan, ne bőgjél már, fiam, nem vagy te lány! – Na, több se kellett a gyereknek, odavágta: – De igenis, sírok! Jogom van az érzéseimhez, ezt megmondta az anyukám. A fiúk is sírhatnak!
Azóta nyolc év telt el, ő pedig szép lassan elfelejtette ezt a jogát. Egy férfinek állni kell a sarat, ezt mondja neki minden rajtam kívül.
És akkor jöjjön a fő szál... Már az utazás tervezésekor csomó volt a gyomromban, hiszen pontosan tudtam, mi fog történni. Megértem, hogy Angela utólag a nehézségeket, kellemetlenségeket, amikkel az utazás előtt, alatt találkozott, figyelmeztető jeleknek véli, amiket nem vett észre (vagy észrevett, csak elhessegette őket), de én nem nagyon hiszek az ilyesmikben. Volt már olyan utazásom (igaz, csak Pestre), ami már akkor tele volt mindenféle balszerencsével, nehézséggel, hogy kiléptem itthon az ajtón, és végig azt gondoltam, hogy el sem kéne indulnom, mert ez tuti azt jelenti, hogy valami baj történik majd. Aztán klassz utazásban volt részem, és semmi nem történt. Míg máskor vidáman, minden gond nélkül indultam neki valaminek, aztán jöttek a pofonok. Szóval ezek a jelek, nem hiszem, hogy valóban jelek. Nem hiszem, hogy bármit tehetett volna az ellen, ami történt. Ha az ember a "jelekre" figyelne, ki sem merne mozdulni a lakásából, mert bármit jelnek lehet venni. Ez egyszerűen csak egy tragikus véletlen, amivel kapcsolatban utólag jeleket keres az ember.
Érdekes volt a tragédia előtti napokról olvasni, arról, hogy milyen kalandokba keveredtek, merre jártak, miféle nehézségeket kellett megoldaniuk stb. Sok ilyen utazós könyvet olvastam már, amiben magyar "kalandorok" elmesélik, merre jártak, mit láttak, és most is egy pillanatra elfelejtettem, hogy ez nem egy utazós könyv, egyszerűen csak élveztem egy másik ország hangulatát, mintha képzeletben én magam is odarepültem volna.
Annak a bizonyos napnak a történetét konkrétan végigszorongtam és -könnyeztem. Elképzelni sem tudom, milyen borzalmas érzés lehet átélni azt, hogy elveszítjük a(z egyik) gyerekünket. Szerintem ennél nagyobb fájdalom nem létezik. Örülök, hogy Angela ki tudta ezt így írni magából, mert hiszem, hogy az írás terápia.
Nagyon együttéreztem a két kisebbik fiával is. A középső, Ákos majdnem ottveszett a bátyjával, és a túlélők lelkifurdalása talán egész életében gyötörni fogja (remélem, hogy egyre kevésbé!), pedig ő semmiben nem hibás. Ha visszamegy a bátyjáért, Angela nagy valószínűséggel két fiát temeti el. Semmi értelme nem lett volna hősködni, mert csak a tragédia lett volna ennél is nagyobb. Remélem, hogy Ákos érzelmileg ezt valóban fel tudja majd dolgozni teljesen. Az pedig, amit a pszichológus mondott neki és ahogyan bánt vele... Az ilyen menjen inkább kapálni, azzal kevesebb kárt okoz. Szomorú, hogy ilyen emberek diplomát kaphatnak, és ahelyett, hogy valóban segítséget nyújtanának, csak rányomják a saját hitüket másra, és ezzel még jobban megnyomorítják azt, akin segíteniük kéne. Nem tudom, ki volt az adott pszichológus, de mélységesen szégyellje magát!
Péternek, a legkisebb fiúnak pedig azt kívánom, hogy ne hibáztassa sem magát, amiért nem tudta rávenni a bátyjait, hogy menjenek vissza vele a házhoz a tengertől, sem a bátyjait, amiért nem hallgattak rá. Egyikőjük sem tehet arról, ami történt!
A temetésre való visszautazás Máltára szomorú volt, mégis egyfajta szellemi-lelki utazásnak éreztem. Sokszor csalódtam már a papokban, a vallásban (nem a hitben, mert az tud nagyon szép dolog lenni!), ezért jó volt arról az imaházról és az ott élőkről olvasni, akiknél Angeláék megszálltak Máltán. Jó volt látni, hogy az ottani emberek mennyire együttérzőek, segítőkészek, mennyi szeretet van bennük. Róluk elhiszem, hogy valódi hívők, nem csak álszent látszathívők.
Nagyon remélem, hogy Angelának és a két fiának sikerül feldolgozniuk teljesen mind Bence, mind a férj/apa elvesztését. Szerintem a lehető legjobb döntés volt, hogy külföldre költöztek, többféle szempontból is. Kívánom nekik, hogy legyenek a lehető legboldogabbak!
Hogy tetszett ez a könyv?
A tragédia szála nagyon szomorú, megrázó volt, de emellett voltak benne aranyos-vicces visszaemlékezések, megismerhettem egy kicsit Máltát, bepillantást nyerhettem Angela szüleinek elkeserítő, mégis elgondolkoztató és tanulságos életébe, és elgondolkoztam életről-halálról, vallásról, veszteségekről és boldogságról. Érzelmileg igazi hullámvasút volt, mégis örülök, hogy Judit hatására végül elolvastam, mert sokat adott nekem.
Szóval összességében IMÁDOM ezt a könyvet.
Kiknek ajánlom a könyvet?
Mindenkinek, aki szereti az érzelmileg megrázó, lelkileg és szellemileg mégis sokat adó könyveket.
Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése