Jennette McCurdy élete kívülről csillogónak tűnhet, ám a valóság ettől nem is állhatna messzebb. Egy szomorú példáját láthatjuk annak, ha a szülő a gyermekén keresztül akarja megélni az álmait, és eközben a gyermek igénye a teljes elnyomás alá kerül. Jennette humorral igyekszik elvenni a mondandójának az élét, de ez sem szelídít az általa átélt mélységeken. Ha kíváncsi vagy Jannette felkavaró önéletrajzi vallomására, mindenképp érdemes velünk tartani a turné során, és ha szerencsés vagy, megnyerheted a könyv egy példányát is.
Miért választottam ezt a könyvet?
Korábban sosem hallottam Jennette McCurdyról, fogalmam sem volt róla, ki is ő. Utólag, a könyvet olvasva jöttem rá, hogy egyetlen aprócska mellékszerepben láttam, a Már megint Malcolm azon részében, amikor a sorozatbeli anya arról fantáziál, hogy a három fia helyett milyen lenne, ha három lánya született volna. És az egyik elképzelt lányt játszotta ő. Szóval a könyvet nem miatta választottam, hanem a címe és a borító miatt. A címe egyszerűen annyira meghökkentő, hogy úgy éreztem, muszáj elolvasnom.
Véleményem a könyvről
Ez nem egy regény, hanem egy memoár. Az író a saját életét, gyerekkorát, tinédzserkorát, fiatal felnőttkorát meséli el nekünk. Legfőképpen azt, milyen is volt a kapcsolata az anyával, hogyan hatott rá a nő, míg életben volt, és hogyan uralta még a halála után is Jennette életét. Leírja, hogy az anyja visszaélt ráktúlélőként mások együttérzésével, folyamatosan érzelmileg zsarolta őt, 16 éves koráig fürdette és tapogatta őt, folyamatosan a külsejét kritizálta, és nemhogy nem segített neki, amikor anorexiás lett, hanem egyenesen ő vitte bele a kalóriamegvonás módszerébe, és elvárta tőle, hogy egészségtelenül sovány maradjon. Apró gyerekként belekényszerítette a színészet világába, hogy a lányán keresztül élje meg a saját álmait, és közben egyáltalán nem érdekelte, hogy ez mennyit árt a gyerekének. Jennette huszonéves koráig azt hitte, az anyja tökéletes, és lelkifurdalása volt amiatt, hogy valahol mélyen neheztelt rá. A tudat alatti traumák miatt Jennette végül bulimiás lett, alkoholproblémái alakultak ki, problémája akadt az érzelmi kötődéssel a kapcsolataiban, és depressziós volt a színészi munkája miatt. Nem értette, miért is nem képes normálisan élni, míg végül segítséget nem kért egy szakembertől, és szép lassan rá nem jött, hogy az anyja valójában nem az a tökéletes, önfeláldozó anya volt, akinek gyerekként látta, hanem egy bántalmazó anya.
Végigszaladok a folyosón, és belököm a nehéz ajtót, ami anya kórterméhez vezet az intenzív osztályon. Marcus, Dustin és Scottie körülötte állnak. Alig vehető észre anya apró kis teste a kórházi ágynem és takaró alatt.– Ébren van – mondja Dustin.Odaszaladok anya ágya mellé, és a kezembe veszem a kezét. Szeretem a keze érintését. Kicsi, az ujjai pedig rövidek. A bőre fényes és meleg.– Net – szólal meg, és erőtlenül felém fordítja a fejét, hogy rám nézzen. Könny gyűlik a szemembe. Lehet, hogy végül meggyógyul. El sem hiszem. Úszom a boldogságban.– A fiúk azt mondták, átmentél a Burger Kingbe. Nem kell neked az a kaja. Egy csomó transzzsír van egy Whooperben.
Jennette-et már gyerekkorában vonzotta az írás, de az anyja letörte a lelkesedését, hogy a színészet útján tartsa a saját elképzeléseit kielégítve. Pedig Jennette bizony író. A történet annyira élvezhető és átérezhető stílusban van megírva, hogy az ember olvasás közben alig bírja letenni. Annak ellenére, hogy néhány résztől összeszorul a gyomra. Jennette nagyon jól ír. Pedig saját magunkról írni, főleg ennyire őszintén, nagyon-nagyon nehéz.
Jennette anyja tökéletes manipulátor. Olyannyira az, hogy a könyv elején időnként még én is elgondolkoztam rajta, hogy vajon Jennette tényleg jól érzékeli-e a dolgokat, nem érti-e félre az anyja reakcióit stb. Aztán mindig jött egy durva és nyilvánvalóan bántalmazó mondat vagy tett az anya részéről, amikor szó szerint összerándultam, hogy b*sszus, majdnem megvezetett engem is. Ebből is látszik, hogy egy narcisztikus mennyire jól meg tudja játszani azt, hogy ő az áldozat, a tökéletes ember, anya/apa, feleség/férj. Egyszerűen addig forgatja ki a dolgokat, míg végül te érzed rosszul magad attól, hogy dühös lettél rá, nem vagy elég hálás neki, nem tettél eleget érte, miközben ő az egész életét rád áldozta. Míg végül el nem hiszed, hogy te vagy a gonosz, benned van a hiba.
Szörnyű volt Jennette életéről olvasni. Bár nagyon szórakoztató módon ír, sőt, egyenesen humorosan, mégis olvasás közben végig bennem volt a feszültség, a gyomorgörcs. Annyira szerettem volna kimenteni őt az anyja karmai közül, megmondani neki, hogy ne hallgasson rá, ne hagyja, hogy az anyja elhitesse vele, hogy értéktelen, rossz, bűnös. És ez az érzés nemcsak azoknál a részeknél volt meg, amikor Jennette még kisgyerek volt, hanem egész végig. Talán azért, mert Jennette az anyjának köszönhetően lényegében sosem nőtt fel igazán. Belül mindvégig egy apró kislány maradt, aki ki akarta érdemelni anyuci szeretetét, elismerését. És én annyira drukkoltam ennek az apró kislánynak, hogy végül legyen lehetősége felnőni, begyógyítani a sebeit, kezelni az étkezési zavarait és az alkoholproblémáit, otthagyni a színészetet, rátalálni a valódi útjára, és új, boldog életet kezdeni.
– Fontos, hogy Jennette is akarjon színészkedni, csak akkor fog igazán jól teljesíteni – közli.– Ó, mindennél jobban vágyik rá! – mondja anya, miközben aláírja a következő oldalon is a nevét a pontozott vonal fölött.Anya vágyik rá mindennél jobban, nem én. Ez a nap feszültséggel teli volt, semmi szórakoztatót nem találtam benne, és ha választhatnék, legszívesebben sosem csinálnék ilyesmit újra. Másrészről én azt akarom, amit anya akar, úgyhogy valamelyest igaza van.
Érdekes volt bepillantást nyerni egy bennfentes szemén keresztül a filmiparba, amiről eddig is tudtam, hogy korántsem olyan csillogó és tökéletes, mint amilyennek próbálják lefesteni. Őszintén szólva, nem csodálom, hogy annyi gyerekszínésznek futott gallyra az élete, annyian lettek alkoholisták, étkezési zavarosak, drogosok, depressziósak tinédzserkorukra. Nem tudom, hogy azóta változott-e valamit a helyzet, mert a „me too”-nak köszönhetően elég sok minden felszínre került a filmipar mocskából, de az biztos, hogy akkoriban, amikor Jennette gyerekként filmezni kezdett, egyáltalán nem törődtek a gyerekszínészek lelki egészségével, fizikai jólétével. Egyszerű tárgyként (vagy úgy is mondhatnám, humán erőforrásként) használták őket, amiből pénzt csinálhatnak. Sosem fogom megérteni azokat a szülőket, akik hagyják így tönkretenni a gyerekeiket, csak hogy megéljék a saját elszalasztott álmaikat.
Jennette családja is érdekes volt pszichológiai szempontból. Az anya a férjét is terrorizálta olyan módon, hogy én éreztem rosszul magam a bőrömben tőle, megesett, hogy késsel ment neki, csak mert a férfinak túlóráznia kellett a munkahelyén. Sőt, a könyv végén kiderült egy titok, ami még durvábbá tette az egész helyzetet. Ezen a titkon nagyon meglepődtem, de tökéletesen illett az anya személyiségébe az egész álszentség. Mondhatnám, hogy nem értem, hogy a férfi miért maradt a felesége mellett, de sajnos elég sokat olvastam a bántalmazó kapcsolatokról, szóval teljesen érthető számomra, miért is nem tudott kilépni a házasságából.
A nagymama hasonló személyiség, mint az anya, ami elgondolkoztatott azon, hogy vajon Jennette anyjának milyen élete lehetett gyerekként mellette, és ez milyen kihatással lehetett arra, hogy a nő végül ilyen emberré vált. Bár a nagymama ok lehet, kifogás viszont nem az anya viselkedésére. Mert akkor ennyi erővel Jennette-ből is válhatott volna bántalmazó az anyja hatására, de ő mégsem lett az.
– (...) Kapsz tőlük háromszázezer dollárt, és csupán annyit kérnek, hogy soha ne beszélj nyilvánosan a Nickelodeonnál szerzett élményeidről. – Főleg Az Alkotóról.– Nem – vágom rá azonnal és ösztönösen.Hosszú szünet.– N-nem? – böki ki végül a 3-as számú ügynök.– Holtbiztos, hogy nem.– Ingyen pénz – veti közben az 1-es számú menedzser.– Nem, nem az. Ez nem ingyen pénz. Ez fizetség a hallgatásomért.
A nagypapa karaktere volt a családból a legszimpatikusabb számomra, annak ellenére, hogy nem kaptunk túl sokat. Ő volt az egyetlen, aki átlátta Jennette helyzetét, és egyfelől próbálta ráébreszteni a saját lányát, hogy ez így nem jó, neki és Jennette-nek is szakember segítsége kéne, másfelől próbált valamiféle vigasztalást adni időnként Jennette-nek, még ha suta módon is.
Jennette-nek három idősebb fiútestvére is van, akikről megtudhatunk néhány apróságot, de érdekes módon róluk alig esik szó a könyvben. Szinte mintha nem is léteznének. Nem tudom, mi lehet ennek az oka. Talán az anya, azáltal, hogy csak Jennette-tel foglalkozott, elidegenítette a testvéreket egymástól.
A könyv vége felé, miután Jennette anyja meghalt már a kiújuló rák miatt, úgy tűnt, hogy Jennette kezd kicsit jobban lenni, kezd magára találni. Nagyon remélem, hogy ez a javulás a továbbiakban is folytatódik majd, és Jennette egészséges, boldog életet élhet. A saját életét, nem pedig azt az életet, amit az anyja elvárt tőle.
Hogy tetszett ez a könyv?
Meglepett, hogy mennyire lekötött. Nagyon jó stílusban van megírva, mert annak ellenére, hogy az ember összeszoruló gyomorral olvassa, mégis van benne humor, és Jennette gyermeki látószöge igazán aranyossá tesz bizonyos dolgokat. Tökéletesen bemutatja, milyen egy narcisztikus anya mellett felnőni, és milyen nehéz kikerülni a befolyása alól, még akkor is, ha már nem él. Nem ismerem Jennette McCurdyt, de büszke vagyok rá, amiért megírta ezt a könyvet, és próbálja helyrehozni önmagát és az életét.
Szóval összességében IMÁDOM ezt a könyvet.
Kiknek ajánlom ezt a könyvet?
Azoknak, akik tudják, ki Jennette McCurdy és azoknak is, akiknek fogalmuk sincs róla, de érdekli őket a narcisztikusok témaköre.
Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet:
Nyereményjáték:
A játék során nincs más feladat, mint a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában megjelent életrajzi könyveket felismerni az idézetek alapján, és a könyv címét beírni a Rafflecopter megfelelő sorába.
(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)
Idézet a játékhoz:
„A monogámia egyik legfontosabb mozgatórugója az, hogy a másik veszi a fáradságot, és meghozza azt az áldozatot, hogy téged választ. Így aztán te egy olyan különleges helyet foglalsz el, amire senki más nem tarthat igényt. Ám abban a pillanatban, ahogy beengedünk egy harmadik felet, soha többé nem kerülhetsz vissza abba a kivételes, kiemelt helyzetbe.”
Állomáslista:
12.14. Milyen könyvet olvassak?
12.16. Olvasónapló
12.18. Könyv és más
12.20. Spirit Bliss Sárga könyves út
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése